Halihalloo,
oiii egy Liam szemszög!:3 A mai részben nem történik sok minden, ugrottunk az időben, Chanelnek hatalmas pocakja van és azzal kell megküzdenie, Liam pedig édesebb, mint valaha.^^ Szerintem aranyos rész lett, amolyan vihar előtti csend, hehe. ;) Jó olvasást! Xx♥
 |
Liam Payne |
Leraktam a két
dobozt az új hálószobánk padlójára, aztán már fordultam is meg és vissza le
indultam. A ház eléggé üresnek tűnt még, pedig mindenütt dobozok voltak és a
levegőben az új bútor illata lebegett. Kivettem az utolsó két dobozt Niall
kocsijának a hátuljából, aztán lezártam a csomagtartót, majd a kocsit is, és a
dobozokat újra felkapva beindultam.
- És az utolsó
dobozok, meg vannak! – vigyorogtam szélesen Chanelre, amint lerúgtam a cipőmet,
bentebb sétáltam, és a fal mögül észrevettem őt. A konyhapultnál nyújtózkodott
felfelé és a szekrényeket törölte át egy vizes törlőkendővel a kezében.
- Oké – válaszolta,
én pedig leraktam a földre a dobozokat, aztán mögé somfordáltam az új
konyhákban és átöleltem őt hátulról, miközben a tenyereimet előre csúsztattam a
hasára.
- Uh, ez aztán a
rúgás Preston – motyogtam a fülébe.
- Mhm, szorgalmasan
gyakorol az egyszer biztos – sóhajtotta Chan, én pedig elmosolyodtam a nyakába,
aztán nyomtam oda egy puszit.
- Fáj? – kérdeztem.
- Úgy ahogy.
Valamikor nagyot rúg, valamikor nem.
- Gyerünk akkor,
csüccs a fenekedre és pihenj – ütögettem meg finoman a fenekét.
- Dehogy pihenek. Ha
nem vetted volna észre, kész káosz az egész ház, és magától nem fog minden a
helyére kerülni.
- Nem akarom, hogy
túl hajtsd magad, vagy, hogy addig takaríts, amíg össze nem esel. Chanel,
megbeszéltük, ha rosszul vagy, vagy elfáradsz, akkor leülsz. A takarítás és
pakolás tényleg megvár, és nincs hova sietnünk. Még rengeteg időnk van.
- Két hónap múlva
talán már itt leszünk hárman a káosz közepén.
- El sem hiszem,
hogy már csak két hónap! – sóhajtottam fel. – Olyan gyorsan telik az idő. Még
csak most volt, hogy kiderült, hogy kisfiunk lesz. Két hónap múlva meg már a
kezemben tarthatom őt.
- Feltéve, ha nem
túl kényelmes neki a pocakomban. Mert, ha igen, akkor tovább is maradhat.
- Vagy, annyira
látni akar már minket, hogy hamarabb is megszületik, mint augusztus nyolc.
- Jó, azért olyan
hamar se szülessen meg! Jaj Liam, ilyet ne is mondj, mert rám hozod a frászt.
Nem fog hamar megszületni.
- Jól van baby, csak
nyugi. Én úgy értettem, hogy egy héttel, vagy pár nappal hamarabb, mint
augusztus nyolcadika. Már így is indulásra készen fordult, a doktornő mondta. Ne
izgulj, Preston jó kisfiú, és nem akar hamarabb kibújni, mint ahogy lehetne
neki.
- Ha rám ütött,
akkor már csak azért is megszületik hamarabb, hogy megszegje az első
szabályunkat, amit kiszabtunk neki.
- Jaj, Chanel, olyan
buta vagy! – nevettem fel. – Tudod, az első szülött gyerekek általában az
apjukra ütnek, míg a második gyerekek az anyjukra.
- Az nem olyan
biztos. Simán örökölheti a makacsságom és önfejűségem.
- És mi lenne, ha
még nem beszélgetnénk arról, hogy milyen makacs vagy önfejű lesz? Még csak meg
sem született.
- Tudod, hogy félek
az egésztől, szóval szerintem jó, hogy beszélünk róla. Miért, téged untat?
- Nem, dehogy. Csak
nem akarom az ördögöt a falra festeni. Plusz nem akarom, hogy megint beképzelj
magadnak mindenféle hülyeséget. Megyek, összeszerelem a tévét, meg összedugom a
hifit és az internetet. Ülj le, ha elfáradtál. És kiálts, ha kell valami –
nyomtam puszit a hajára, aztán elengedtem, majd megfordultam és kiindultam a nappali
felé. – Amúgy szerintem tök jó, hogy a nappali és a konyha egy légtérben van és
nincs leválasztva egymástól.
- Mert akkor a
szemed előtt tudsz tartani? – kérdezett vissza pimaszan, mire elmosolyodtam és
picit megráztam a fejem, majd leültem a fehér bőrkanapéra, és magam elé húztam
a kellhető dobozokat.
- Is – válaszoltam
tömören. – De még sosem laktam olyan házban, ahol nem volt a konyha leválasztva
a nappaliról.
- Anyukádéknál is
majdnem olyan.
- Azért nem, mert
ott a nappalitól le van választva a konyha. Az étkezőtől nincs.
- Én eddig nem
bántam, hogy nem egyben volt. Csak mert ha főzünk, akkor az illat az egész alsó
szinten elfog terjedni.
- Arra van az
elszívó és az ablakok, baby – válaszoltam, aztán felálltam és a tévéhez
sétáltam, ami már felvolt rögzítve a kőfalra. Mivel az állvány előrébb húzható
és mozgatható volt, ezért gondtalanul a hátuljához fértem, ahonnan a kábelek
lógtak ki.
- Liam…?
- Hm?
- Egy kicsit nem
nagy ez a ház? – kérdezte bizonytalanul.
- Chanel, megvettük,
már nincs visszaút. De nem, szerintem nem. Mármint, hogy pont ideális.
Számunkra. Mondtam neked, hogy egy gyerekkel nem fogom beérni.
- Jó-jó, de…
- Mi, de?
- Semmi – sóhajtott.
– Csak nem vagyok hozzászokva. Mindegy, felejtsd el.
- Mondja ezt az, aki
egy palotából származik – mondtam vigyorogva, mire ideges horkantását kaptam
válaszul, így muszáj volt elkuncognom magam.
- Akkor most kérlek,
számold ki, hogy hány éve jöttem el otthonról. Ami azt jelenti, hogy azóta nem
élek palotában.
- Jó, de előtte
éltél.
- Aj Liam, ne
cinkelj már ezzel! – sóhajtott fel idegesen. – Főleg meg ne mások előtt. Ez
nekem nem vicces.
- Jól van, tudom, ne
haragudj. És mások előtt nem is mondtam.
- Jó, akkor ne is
mondd.
- Oké – mosolyodtam
el, aztán visszatoltam a tévét normálisan a fal elé, majd a kanapéhoz sétáltam
a távirányítóért. – Megy a tévé – mondtam, mikor bekapcsolódott. – Este
focimeccs-
- Este nézzük tovább
a sorozatot – mondtuk egyszerre. – Ugh, ne már.
- De bizony baby,
úgy hogy majd holnap sorozatozunk.
- Akkor nézem
laptopon.
- Nem, mert én is
nézni akarom! Kérlek.
- Jól van –
motyogta, és tudtam, hogy közben megforgatta a szemeit, pedig mindketten háttal
voltunk a másiknak. – Éhes vagyok. Te kérsz dinnyét?
- Nem, egyed csak.
Vágjam fel?
- Fel van
szeletelve. Au – szisszent fel, mire rögtön felkaptam a fejem és feléje
fordultam. – Csak Preston – nézett rám, miközben a keze a hasa alján pihent. –
Ah, nyomja a hólyagomat – indult el felém, aztán a lenti fürdőszoba felé vette
az irányt. Mosolyogva tovább pakoltam és elrendeztem a hifi berendezést, míg Chanel vissza nem tért hozzám. – Liam…
- Igen? – kaptam fel
a fejem rögtön, hiszen már a hangjáról is hallani lehetett, hogy valami nincs
rendben.
- Szerintem… ez az
volt, amiről a doktornő beszélt korábban – fújta ki hosszan a levegőt, míg
leült a kanapéra, én pedig felemelkedtem a térdemről és elé sétáltam.
- Mi?
- Olyan volt, mintha
összehúzódna. A méh összehúzódás, tudod, amit a doktornő is említett ma –
tapogatta a hasát, miközben a homlokán ráncok keletkeztek.
- És? Jól vagy? Azt
mondta, hogy az nem fáj még, vagy igen?
- Nem, fájni nem
fájt, csak olyan fura érzés volt. Megijedtem egy pillanatra – mondta, én pedig
leguggoltam elé és úgy néztem fel rá. – De már el is múlt.
- Nincs ok az
aggodalomra, a doktornő azt mondta, hogy ez normális, nem igaz? Ne
aggodalmaskodj feleslegesen – hajoltam előre és egy puszit nyomtam a pocakjára.
- Oké – mosolyodott
el, mire én is és még egy puszit nyomtam a hasára.
- Idehozzam a
dinnyét?
- Aha – válaszolta
szégyellősen mosolyogva, én pedig felkuncogtam, aztán felálltam és a konyhába
mentem, majd egy tányérral a kezemben indultam vissza, amin egy sárga- és egy
görögdinnye szelet pihent. A kezébe adtam, aztán nyomtam egy puszit a fejére,
majd visszaindultam a szekrény felé, hogy elhelyezzem a hifit és az internetet
is összedughassam.
*
Délután voltunk még
utoljára a lakásban, körülnéztünk, hogy elhoztunk –e mindent, majd átadtuk a
kulcsainkat az ingatlanos nőnek, leraktuk Niall kocsiját és a sajátjainkkal
eljöttünk onnan. Hazafelé megálltunk a WHITE BOMB –nál, vettünk vacsorát, utána
pedig hazakocsikáztunk, közben kínosan ügyelve rá, nehogy fotósok kövessenek
minket és máris kitudódjon a lakcímünk. Akárhányszor az utcánkban voltunk, és
Chanel körülnézett, mindig egy hatalmas vigyor volt az arcán, amiből csak úgy
sugárzott az elégedettség. Tetszett neki a környék, ahol vettük a házat,
pontosan olyan volt és ott volt, ahol akarta. Zöld környezet, az udvarunk
végében van egy stég és persze a Temze. Mindkét oldalunkról egy-egy család
lakott kisgyerekekkel, akikkel már összeismerkedtünk. A közelben voltak boltok,
orvosi rendelő, park, játszótér, strand, iskola és óvoda.
Az az elégedett
vigyor, most is ott díszítette gyönyörű arcát, mikor beálltunk a kocsikkal a
garázsba, és onnan az előkertbe sétált. Elképesztően boldoggá tett, hogy
ennyire örült, így ha ő vigyorgott, akkor én is. Persze nekem is nagyon
tetszett a környék és a ház, de csakis Chanel miatt örültem én is ennyire. Meg
persze a kisfiunk miatt is, de most elsősorban az anyukája miatt.
Odabent lepakoltam a
pultra a táskákat, amikben az ételes dobozok voltak, míg Chanel követett, aztán
hátulról átölelt és összefonta a kezeit elöl a hasamon, ahogy általában én
szoktam az övén.
- Na, mi az baby? –
kérdeztem mosolyogva, és a kezemmel hátra nyúltam a fenekére, mire elkuncogta
magát és a fejét erősebben nyomta a hátamnak.
- Preston a hátad
rugdossa – motyogta.
- Oh, igen? Hát nem
érzem – biggyesztettem le a számat.
- Most nem rugdos
olyan erősen. Már megint pisilnem kell.
- Csak úgy érzed
Chan – mondtam mosolyogva.
- Igen, de akkor is
mennem kell a vécére – engedett el, én pedig mosolyogva megfordultam, de már
előttem sem volt.
A telefonomat és a
pénztárcámat kipakoltam a zsebemből a pultra, aztán a nappaliba sétáltam, és a
hasam alját vakargatva néztem körül. Rengeteg volt a doboz, a polcok mindenütt
üresen álltak és fogalmam sem volt, hogy mihez kellene hozzákezdenem. Persze
nem ez volt az első költözésem, de az első Chanelel. És mivel azt mondta, hogy
inkább pasis dolgokkal foglalkozzak, és ne a dísztárgyak, vagy könyvek
pakolgatásával, fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna csinálnom.
- Olyan elveszett a
fejed – kuncogott fel, mire ránéztem és elmosolyodtam, aztán leengedtem a
kezemet magam mellé.
- Hát azt mondtad,
hogy ne itt ezeket pakoljam, úgy hogy fogalmam sincs, mit csináljak. Raknám már
össze Preston kiságyát, meg szekrényét, de csak holnap jönnek a festők, úgy
hogy ahhoz is még csak pár nap múlva foghatok hozzá.
- Menj és rendezd be
a dolgozó szobádat. Fent vannak már a dobozok, amik oda tartoznak?
- Aha, rögtön egyből
odavittem őket. Akkor megyek, kipakolok ott.
- Oké – állt meg
előttem, aztán felnyújtózkodott hozzám, és egy csókot nyomott az ajkaimra. – Én
folytatom a konyhát, meg elkezdem a nappalit.
- Ne terheld túl
magad – motyogtam a szájába, aztán adtam neki még egy csókot, majd a lépcsők
felé indultam, ami közvetlen a bejárati ajtó mellett húzódott. A felső szint
egy U alakban húzódott fa korláttal,
ahonnan le lehetett látni a nappalira. A
mi hálószobánk a bal oldalon helyezkedett el, mellette lesz Preston szobája,
plusz még két üres szoba várakozott arra, hogy megpakoljuk, noha arról még nem
beszéltünk, hogy mi lesz ott. Nem hiszem, hogy bármi is kerülne be oda addig,
ameddig Chanel újra terhes nem lesz, de ezt már nem mondom neki, hiszen így is
annyit hangoztattam a terveimet a jövőnkről és tudom, hogy éppen elég ideges
Preston miatt. Előbb vele kell megbirkóznia, és persze saját magával, arra
pedig rengeteg időnk van még, hogy további babaprojekteket tervezzünk.
Az U alak középen
volt egy kis kiugró egy kétszemélyes kanapéval, és egy padlótól plafonig érő
ablakkal, ahonnan a kertre lehet lelátni. A kanapé mellett két oldalt további
két ajtó, az egyik mögött egy hatalmas fürdőszoba lapult, a másik mögött pedig
egy kisebb gardrób, vagy tároló szerűség. Még nem döntöttük el, hogy melyik. Az U alak jobb oldalán további öt ajtó húzódott, abból a legutolsó és legkisebb a
dolgozószobám, ahova már bekerült a zongora, a bőrkanapém, a szőnyeg és a
rengeteg polc, amire pakolhatok. Neki is láttam a pakolászásnak, miközben az
egyik új számunkat dúdolgattam az albumról. Elég sok dal volt még hátra, amit
fel kellett vennünk, és már régen nem haladtunk olyan tempóval, mint évekkel
ezelőtt. Ennek az oka, hogy mindannyiunknak családja lett, így nem
éjszakázhatunk bent, hogy dalokat vegyünk fel, hanem minden munka nappalra
csúszik. Mostanában én így is kevesebbet voltam bent, mint a többiek, részben
Chanel, részben pedig a költözés miatt. Rendesen elvoltam maradva a rám hárult
feladatokkal, úgy hogy mikor csak lehetőségem akadt és nem zavartam vele
senkit, rázendítettem és gyakoroltam egy picit. Habár akkor és ott, mikor
pakoltam egymagamban a szobában, és csak a hangom nyújtott társaságot, kicsit
szomorú voltam. Egy-két hónappal ezelőtt Preston elkezdett reagálni a hangokra
is, a doktornő szerint már ismeri Chanel valamint az én hangomat is. Mikor
neki, vagyis Chan pocakjának éneklek, akkor pedig szabályszerűen megőrül a kis
rocksztáram az anyaméhben, így jól elszoktunk vele szórakozni.
Körülbelül vagy
harmadjára zendíthettem rá ugyanarra a dalra, miközben a dobozokból pakoltam
kifelé a különböző díjakat, mikor a feleségem felhívta magára a figyelmet, és
ezzel a frászt hozta rám. Ijedten pillantottam rá, mire elnevette magát és megsimogatta
a tenyerével a hasát.
- Megmelegítettem a
vacsorát. Eszünk? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam, aztán megigazítottam
a díjat, amit éppen kiraktam, és elindultam felé.
- Régóta álltál az
ajtóban? – kérdeztem, miközben közösen leindultunk.
- Nem és nem
akartalak megijeszteni, ne haragudj – kuncogta el magát újra. – De jól
hangzott, amit énekeltél. Jobban, mint legutóbb.
- Kösz – nevettem el
magam, mire felnézett rám lebiggyesztett ajkakkal, amiknek a látványától
általában elszoktam veszíteni a fejemet.
- Tudod, hogy nem
úgy értettem – mondta mosolyogva. – Úgy, hogy hallatszódott, hogy gyakoroltad.
Plusz te kéred ki mindig a véleményem.
- Ez így igaz, mert
rá is szorulok, szóval továbbra is mondd el, hogy mit gondolsz, ha énekelek.
Vagy dalt írok, esetleg zongorázok. Egyébként mostanában nem zongoráztál.
- Pont te mondod?
Tudhatnád, hogy nincs időm rá, ahogy neked sincsen. Még a munkából is lógsz
mostanában, amiért fejmosást fogsz kapni, ha még eddig nem kaptál – mondta, és
a teraszra vezetett, én pedig mosolyogva pillantottam a megterített asztalra.
- Mindenki tudja,
hogy költözünk Chanel. Nem is fogok többet bent maradni a stúdióban, mert,
ahogy mondtad, nincs időm rá. Pakolnunk kell, és melletted kell, hogy legyek.
- Még nem vagyok a
kilencedik hónapban, szóval nem kell napi huszonnégyben felügyelned – mondta,
aztán leültünk az asztalhoz, majd neki láttunk a vacsorának. – Holnap bemehetsz
a stúdióba.
- Biztos, hogy nem –
pillantottam rá hülyén. – Holnap jönnek a festők, meg egy csomó mindent kell
még csinálni. Chanel a ház hatalmas, nem fogsz tudni mindent egyedül
berendezni, bármennyire is akarod.
- Tudom, tudom és
számítok is a segítségedre. Ne kapd fel a vizet. De ha már nagyjából minden a
helyére került és visszazökkentünk a normál kerékvágásba, akkor be kell
vonulnod a stúdióba. Amíg még tudsz.
- Oké. Majd
bekísérsz – bólintottam.
- Ah, nem fogok
órákat ott csücsülni és bámulni ki a fejemből, mikor sokkal fontosabb dolgaim
is vannak.
- Jó, és ha én bent
vagyok, te meg itthon és beindul a szülés, mégis mit csinálsz?
- Nem fog beindulni
a szülés. Augusztusnál hamarabb legalábbis nem.
- Nem tudhatod
biztosra.
- Már lezsíroztam a
fiúnkkal, szóval de – mosolyodott el, mire én is, aztán megráztam a fejem és
hátradőltem a fonott székben.
- Hihetetlen vagy.
- Ezért szeretsz –
vágott vissza.
- Ezért szeretlek.
Örülök, hogy tetszett!^^ Xx♥
VálaszTörlés