2017. április 22., szombat

[II. 6. - Üdv újra itthon]

Halihalloo,
elég jó rész következik, én legalábbis imádtam írni, és tetszik is a tartalma.:3 Régiúj és új szereplők bukkanak fel benne és végre többet megtudhattok Chanel múltjáról, illetve gyerekkoráról. Remélem nektek is tetszeni fog, írjátok meg véleményeiteket kommentben! ;) Gyönyörűséges szombatot kívánok nektek!:) Jó olvasást! Xx♥


Chanel Adele Sangster

Idegesen szorongattam Liam kezét, miközben ő szinte vonszolt maga után az emberek között a repülőtéren. Másik kezemmel a bőröndömet húztam és közben próbáltam azt jobban szorítani, hogy ne Liam kezét törjem el idegességemben. Az épület előtt fogtunk egy taxit, és miután Liam berakta hátra a csomagjainkat, beültünk a piszkos ülésre. Elrebegtem a sofőrnek a címet, aztán hátradőltem, majd a biztonsági övemet akartam bekötni, de sehogy sem sikerült – a kezeim túlságosan remegtek hozzá. Liam elvette tőlem, aztán helyettem bekattintotta, kezeimet pedig az ölébe húzta, majd kérdő tekintettel nézett rám, miközben a kézfejemet cirógatta.
- Miért vagy ideges? – kérdezte suttogva, én pedig nagyot nyeltem, miközben a nyelvemet végigfuttattam az alsó ajkamon és ráemeltem a tekintetemet.
- Mert nagyon régen voltam itt – suttogtam vissza.
- Csak ezért?
- Meg… te is itt vagy – ziháltam. – És a szüleim… Nem tudod milyenek.
- Már találkoztam velük, elfelejtetted? – mosolyodott el, kezemet a szájához emelte, aztán az ujjperceimet kezdte csókolgatni.
- Jó, de most… Más lesz. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer látod majd, hogy hol nőttem fel.
- Na de miért? Mi ebben olyan rossz? Baby, szerintem csak túl aggódod a dolgokat. A szüleidet már ismerem, a testvéreiddel is találkoztam. Akkor is együtt voltunk, mikor először találkoztam velük és most is együtt vagyunk. Tényleg nem értem mi a probléma.
- Ők a probléma! Liam, ők nem változtak semmit sem az évek alatt és éppen oda tartunk vissza, ahol az egész elkezdődött.
- Hát, egy problémát a gyökerénél kell kibogozni. Figyelj Chan, értem, hogy ideges vagy, de nem kell túl gondolnod a dolgokat. Lehet, hogy innen indult minden, viszont, ha nem így lett volna, akkor lehet soha sem találkoztunk volna. Tartsd ezt a szemeid előtt – mondta, én pedig elgondolkoztam a szavain. Igaza volt, nem kellett volna ennyire túl aggódnom a dolgokat. De minden, amire gondolni tudtam az az volt, hogy milyen volt, mikor évekkel ezelőtt titokban leléptem innen. Hogy milyen elképesztően dühös voltam rájuk és hogy mennyire utáltam itt mindent. Megfogadtam akkor, hogy életemben soha többet nem teszem át a lábamat a szüleim rezidenciájának a kapuján, aztán egy óra múlva mégis az ismerős hatalmas vaskapuk előtt találtam magamat. Nyeltem egy nagyot, miközben lehunytam a szemeimet és az ablakon beáramló friss levegőből szippantottam nagyokat, hogy lenyugodjak, de a szívem olyan ütemben vert a mellkasomban, mint még soha. – Chanel? Készen állsz? – kérdezte Liam, mire felnyitottam a szemeimet, aztán bólintottam, majd kiszálltam. Az érzéseim kavarogtak bennem, ahogy a gyerekkori otthonomra bámultam fel. Liam megállt mellettem a bőröndökkel, a taxis pedig lehúzódott a feljáróról, majd magunk mögött hagyta Miami legnagyobb és leghíresebb palotáját. – Hű – nyögte ki mellettem Liam, miközben mindketten a fehér falú és kék tetejű épületet
figyeltük. – Hát legalább már értem, mit értesz az alatt, hogy látom, hol nőttél fel – mondta, majd a kezét az enyémbe csúsztatta, mire rákaptam a fejem és felnéztem rá.
- Utálom ezt a palotát – mondtam a szemeibe, mire elvigyorodott, aztán lehajolt hozzám és egy csókot nyomott az ajkaimra.
- Akkor jó. Mármint mi sem élünk akkora szegénységben, de ez aztán a… fényűző… ház.
- Palota – javítottam ki. – Ez egy kibaszott palota, és a szüleim benne a kibaszott uralkodók – motyogtam, miközben Liam újra elnevette magát, én pedig a jobb oldalt álló kis „iroda” elé masíroztam, ahol egy biztonsági őr ült bent. – Engedjen be – mondtam egyenesen.
- Asszonyom, megtudhatnám a nevét?
- Cha… Palmer. Palmer Montgomery – mormogtam, mire a biztonsági őr lepillantott és egy ideig egy könyv szerűségben lapozgatott. Mellettem Liam még mindig a házat bámulta tátott szájjal.
- Üdv újra itthon Miss Montgomery.
- Aha, itthon – motyogtam, aztán lenyomtam a fém kilincset, ami zúgva jelezte, hogy nyitva van.
- Hát ez biztos vagy egy kilométeres feljáró – mondta Liam, amint a kapu mögött voltunk és elkezdtünk felsétálni a kövön. – Szerintem Niall simán eltudna itt golfozgatni, akkora ez az előkert.
- És még a felét sem láttad – motyogtam. – Liam – köszörültem meg a torkom.
- Mi az? – kérdezte, de egy percre se figyelt rám.
- Tudnál egy kicsit ide összpontosítani?
- Bocs édes. Mit szeretnél mondani? – fordította végre felém a fejét.
- Hát tudod, odabent mindenki…
- Palmernek fog szólítani? Oké – vont vállat.
- Jó, de…
- Mondtam már, hogy nekem akkor is Chanel maradsz.
- De ez nem is zavar? Hogy nem is az igazi nevemen szólítasz? – kérdeztem vissza.
- Nem igazán. Olyan, mintha becenév lenne.
- Hát oké – fújtam ki a levegőt és valahol örültem neki, amiért ilyen lazán kezeli a helyzetet. Meg amiért továbbra is Chanelnek szólít.
Mire felértünk a bejárati ajtó elé, teljesen leizzadtam. Londonnal ellentétben, itt most is harminc fok volt, éppen ezért megkönnyebbülés volt belépni a légkondicionált előtérbe.
- Egy lift van a házatokban? – volt az első kérdés, ami Liam száját elhagyta, amint becsukódott mögöttünk az ajtó.
- Hát elég sok emelet van, szóval um, ja.
Mielőtt még elindulhattunk volna a felvonó felé, jobbról elénk sietett egy egyenruhában lévő szőke nő, én pedig rögtön felismertem őt. Penelope volt az, az egyetlen ember, akit itt valaha is eltűrtem tinédzser éveim alatt.
- Palmer… - kapott a kezével a szája elé, miközben egy szőke tincs az arcába hullott. Megöregedett, egyáltalán nem úgy nézett már ki, mint ahogy emlékeztem rá. – Tényleg te vagy az? – kérdezte, miközben közelebb lépkedett hozzánk, én pedig idegesen elmosolyodtam.
- Szia Penelope – köszöntöttem.
- Én kicsi Palmerom – suttogta. – Annyira örülök, hogy itt vagy – láttam rajta, hogy legszívesebben átölelt volna, de egy centit sem moccant felénk.
- Én is örülök, hogy látlak. A szüleim itthon vannak? – kérdeztem, ő pedig gyorsan összeszedte magát.
- Az édesapja igen – bólintott. – Lent játszanak a partnál az öccsével, Brodyval. Szóljak nekik?
- Nem, nem kell, nem szükséges. Majd mi megkeressük. Anyám?
- Az édesanyja Leanaval az esküvői szervezőnél van.
- Wow – kerekedtek el a szemeim, míg Penelope csak megeresztett egy kis mosolyt felém.
- Ha van egy kis időd, gyertek le hozzám, a konyhába és készítek egy kis gesztenyepürét – mondta, mire én is elmosolyodtam.
- Felvisszük a csomagokat, és lemegyünk. Köszönöm Penelope.
- Nagyon örülök, hogy hazajöttél Palmer. Üdv újra itthon – mosolygott kedvesen, aztán hátat fordított nekünk és visszasietett oda ahonnan jött.
- Penelope volt az egyetlen személy, akit kedveltem – mondtam Liamnek, miközben megindultunk a lift felé. A tágas lift falaira egy képekből összeállított kisfilm volt kivetítve, én pedig szórakozva figyeltem a sok fotót. A szüleimről, testvéreimről és a boldog családról. Elfordítottam a fejemet a falról, majd megnyomtam a P betűs gombot, mire a lift ajtó becsukódott és felcsendült egy zongoradarab halk háttérzeneként. Elmosolyodtam, hiszen tökéletesen ismertem a darabot. Én játszottam, körülbelül tíz évesen. Még mindig ez volt a lift zene.
- Én zongorázom – jegyeztem meg Liamnek, mire rám kapta a fejét és elmosolyodott.
- Tényleg?
- Aha. Körülbelül olyan tíz éves lehettem.
- Mit jelentenek a betűk? – kérdezte a gombokat nézve.
- Alaksor, játékszoba, konyha, előtér, vendégszobák, nappali, a szüleim emelete, Brodyé, Madisoné, az enyém, és Leanaé – mutattam végig a gombokon.
- És miért… oh Palmer, persze – válaszolta meg saját kérdését, én pedig a szám szélét rágcsálva bólintottam. – Minden gyereknek egy külön emelet.
- Természetesen. Tudod, emeleteket kellett utaznom éjszaka, ha nem tudtam aludni és a szüleimhez akartam menni – mondtam viccelődve, de aztán leesett, hogy ez egyáltalán nem hangzott úgy. – Mikor kicsi voltam – tettem még hozzá gyorsan. A lift puhán lefékezett alattunk, majd az ajtók ki is nyitódtak, én pedig előre indultam a fehér folyosón. Lenyomtam a hatalmas fehér ajtó kilincsét, aztán belöktem és ledöbbenve néztem végig az emeltemen. Minden ugyanúgy állt eddig, ahogy akkor állt, mikor legutóbb jártam itt és ez egy kicsit ijesztő volt. – Hű, hát erre nem számítottam. Azt hittem, hogy majd a vendégszobák egyikében kell aludnunk, de ezek szerint megtartottak mindent – mentem tovább a puha szőnyegen, míg a bőröndöt állva hagytam és a hatalmas ablakokhoz masíroztam. Alattunk a hátsó kert és a tengerpart terült el.
Döbbenten fordultam meg mikor egy fényképező hangja visszhangzott a szobában. Liam egy fotóval  a kezében állt és éppen azt fényképezte a telefonjával. Rám nézett, aztán gyorsan visszarakta a keretet és megvonta a vállát.
- Kicsi Chanel. Nagyon édes voltál – mondta, én pedig megráztam a fejemet és a könyves polcok mellett elhaladva, lenyomtam a következő ajtó kilincsét. Ez volt az én kis saját „nappalim” kanapéval, tévével és hatalmas zongorával a közepén. A falakon mindenütt óriásira nagyított fotók lógtak képkeretekben természetesen rólam. Én babaként a bölcsőben. Én négy évesen és rózsaszín tütüben, a balett teremben. Én a zongoránál ülve, úrkislányt játszva. Én egyenruhában, maszkkal a fejemen miközben az edzőmmel vívok. Én bájos úri kisasszonyi ruhában vigyorgok a kamerába. A következő ajtó mögött már a szobám lapult, ami talán nagyobb volt, mint Londonban Liam nappalija. És konyhája. Egybevéve. Jobb oldalt fent a saroknál a hatalmas baldachinos ágy, mellette ablakok és a terasz. Könyves szekrények, íróasztal, trófeás polc. A fehér és a rózsaszín volt a domináns a szobában, én, pedig ahogy a közepén álltam, pontosan arra a falra meredtem, ahova évekkel ezelőtt graffitiztem. Természetesen újra le lett festve, de vigyorognom kellett az emlékkép hatására.
Hallottam, ahogy Liam megáll mögöttem, így felé fordultam és egy „nem tehetek róla, a szüleim piszok gazdagok” arckifejezéssel meredtem rá.
- Hát ez… hű. És minden testvérednek ilyen van? És te vívtál? És az egy ősrégi zongora, de az egyik legjobb darab – mutatott magam mögé a hüvelykujjával, én pedig halványan elmosolyodtam, aztán elé álltam, a kezeimet a dereka köré fontam és neki dőltem.
- Igen, igen és tudom. Mondtam, hogy túlzás és luxus és királyi, meg palota… Jesszusom, olyan kellemetlenül érzem magam – motyogtam.
- Nem kell így érezned baby. Te nem tehetsz róla. Ez az otthonod.
- Ez volt az otthonom – javítottam ki.
- Igen, de akkor is itt éltél nagyon, nagyon sok évet és valamikor szeretted.
- A hangsúly a valamikoron van.
- Chanel…
- Mi az? Most mondd azt, hogy ez nem túlzás! Hogy ez normális! Mégis ki az a szülő, aki vívni taníttatja a gyerekét? Meg aki egy egész emeletet építtet és rendez be a lányának. És mondom, még a felét se láttad – engedtem el, aztán átszeltem a szobát, és benyitottam egy ajtón. – Fürdőszoba – aztán egy következő ajtón is. – Gardrób, könyörgöm, balett terem – léptem be a tükörszobába, aminek az elejében egy magas, szőke hajú lány nyújtott éppen. Fejét felém kapta én pedig ledöbbenve meredtem a húgomra. Aki mikor még legutóbb találkoztunk a derekamig sem ért.
Csendben bámultunk egymásra, míg nem Liam be nem jött utánam.
- Segíthetek? – kérdezte Madison, én pedig felvontam a szemöldököm.
- Hát a saját nővéredet sem ismered meg? – fintorogtam.
- Palmer?
- Nem, Avery, A harmadik – forgattam meg a szemeimet, mire Liam megszorította a kezeimet.
- Ne haragudj, kicsi voltam még, mikor utoljára találkoztunk – állt fel és elindult felénk a falatnyi dresszben, ami a testét takarta előlünk. – De feltételezem, te megismerted a húgodat.
- Aha – motyogtam, aztán a mindkét szemöldököm a hajam vonaláig felugrott, mikor Madison, a kishúgom, végig nézett Liamen. Azt a büdös…
- Szia Madison, Liam vagyok, már mi is találkoztunk – mutatkozott be barátságosan Liam, én pedig morogva közelebb húzódtam hozzá és alig észrevehetően az oldalának dőltem.
- Valami rémlik – válaszolta kacéran Madison, miközben gőgösen elmosolyodott. Ezt. Nem. Hiszem. El.
- Örülök a találkozásnak, majd még biztosan összefutunk – mondtam magamra erőltetve egy vigyort, ami inkább hasonlíthatott egy vicsorhoz. A féltékenység méregként terjedt szét a mellkasomban, akárhányszor csak elkaptam Madison pillantásait, amikkel Liamet illette. A kis szaros.
Egy határozott mozdulattal kihúztam Liamet a teremből és az ajtót is visszacsaptam Madisonra, majd fújtatva néztem fel Liamre.
- Ez a kis…
- Héj, héj, héj. Nyugi baby. Ne húzd fel magad – ölelt át Liam és az ajkait a homlokomra nyomta.
- De ez végig mért téged! Flörtölni próbált veled! – fröcsögtem döbbenten.
- Egy kicsit túl fiatal lenne hozzám, arról nem beszélve, hogy rohadtul szerelmes vagyok az egyik nővérébe, szóval.
- A kis takony! – szidtam figyelmen kívül hagyva Liamet. – Még csak nem is ismerjük egymást rendesen, erre már az első alkalomkor…
- Chanel, baby, állj le. Ne húzd fel magad. A húgod nem tudta, hol a határ. Nyugi. Az arcáról el sem mozdítottam a tekintetemet.
- Szerencséd van – morogtam, aztán kikerültem és visszaindultam a lift felé. Ő persze loholva jött utánam.
- Szóval akkor, majd lefotózhatom ezeket a képeket a telefonommal? Nagyon édes vagy – mondta mosolyogva.
- Felőlem.
- Elküldöm Niallnek, biztos ő is elfog olvadni!
- Aha – morogtam, aztán benyomtam a konyha gombját a liftben. Szükségem van arra a gesztenyepürére.
Ahogy leérkeztünk a konyhába, további felszolgálóba és cselédbe botlottunk, és mikor beléptünk a helyiségbe, szinte mindenki egyszerre hallgatott el.
- Gyertek csak, gyertek – kiáltotta Penelope, aztán szinte mindenki egyszerre tűnt el, kivéve egy hatalmas pasast fehér szakács egyenruhában és sapkában. – Palmer, ő itt Benito, a főszakács. Olaszországból jött.
- Benvenuti signora Montgomery – hajolt meg röviden, én pedig szórakozottan figyeltem, hogyan csinál hülyét magából. Legalábbis előttem.
- Üdv – biccentettem vissza, aztán ő is eltűnt és hárman maradtunk a hatalmas konyhában.
- Foglaljatok helyet – mutatott Penelope a bárszékekre, amik a márványpult előtt sorakoztak. Amint leültünk elénk is rakott egy-egy kehely gesztenyepürét. – Mit kívántok inni? – kérdezte.
- Nekem jó lesz limonádé – válaszoltam, miközben már bele is nyaltam az édességbe.
- Nekem is, köszönöm – mondta Liam.
- Oh, basszus, tényleg. Penelope ő itt Liam, a barátom. Liam, ő itt Penelope a volt nevelőnőm. És tanítóm. És egyetlen barátom ezen a birtokon – fintorogtam, miközben bemutattam őket egymásnak.
- Nagyon örülök Liam – mosolygott kedvesen Penelope, aztán kiöntötte nekünk a limonádét.
- Szintúgy – válaszolt Liam mosolyogva.
- Mindig is arra vártam, hogy egyszer csak így felbukkanj majd egy jó képű sráccal az oldaladon, és tessék, megtörtént – ujjongott Penelope, mire elnevettem magam és fél szemmel Liamre pillantottam. – És mesélj nekem édesem. Hogy vagy? – kérdezte gyengéden, miközben helyet foglalt velünk szemben, a jókora pult másik oldalán.
- Hát, gondolom hallottál arról, hogy börtönben voltam – mondtam ki nyíltan, hiszen minek szépíteni az eseményeket? Meg nem történté nem tudom tenni, letagadni pedig nem fogom.
- Igen – válaszolta Penelope egy szomorú arccal. – Jól vagy?
- Igen – pillantottam fel rá. – Ugyan nem érdemlem meg, de…
- Chanel – korholt Liam, mire mély levegőt vettem és ránéztem.
- Mi az? – kérdeztem vissza. – Így van. Ja és egyébként nevet változtattam Londonban – mondtam. – Egyébként mennyit tudsz? Anyáék mondták el neked? – kérdeztem.
- Igen. A szüleid aggódtak miattad Palmer…
- Aha, hát persze, képzelem – horkantottam fel.
- Valóban. Lehet, hogy te még nem látod, de igenis változtak azóta, mióta elmentél.
- Na, arra kíváncsi leszek.

2017. április 16., vasárnap

[II. 5. - Velem biztonságban vagy]

Halihalloo,
először is szeretnék elnézést kérni az egynapos csúszás miatt, Magyarországra utaztunk és tegnap nem volt internetem, hogy felrakjam a részt. Remélem nem haragszotok érte, ugyanis most kárpótollak titeket egy résszel, amiről nem szeretnék sokat elárulni, de nekem eléggé tetszik, főleg a vége!:3 Jó olvasást! Xx♥


Chanel Adele Sangster

Nagyon fájt a fejem. Elképesztően zúgott és az egész csak rosszabbodott, mikor megmozdultam és a másik irányba fordítottam, miközben kinyújtottam a kezeimet, amik teljesen elzsibbadtak. Az egész testem zsibbadt volt, ezért a lábaimat is kinyújtóztattam, míg a hátamra fordultam, majd felnyitottam a szemeimet. Sötét volt a szobában, pedig az első dolog, amit észre vettem, az az volt, hogy a függönyök nem voltak behúzva. Liam halkan szuszogott a fülembe, mire a fejemet felé fordítottam, aztán kicsit hátrébb csúsztattam a párnán, hiszen olyan közel voltam hozzá, hogy a szám már érintette az állát. Nyugodtan aludt, legalábbis nyugodtnak tűnt. Felemeltem a fejem, hogy mögé nézhessek az éjjeliszekrényre ahol az ébresztőórája pihent. Még csak reggel fél hét volt, és ez megmagyarázta a sötétséget a szobában. Basszus, miért vagyok fent ilyen korán?
Aztán úgy ugrott be minden, mintha csak valaki csettintett volna, hogy emlékezzek. Liam szülei, Karen anyai ölelése és Geoff hideg pillantása, Louis, ahogy ordítoztak, és a fenyegetése. Aztán az üresség. Mikor becsapódott Liam után a bejárati ajtó. És a félelem. Az a felemésztő félelem, ami egy pár napra eltűnt belőlem, aztán most újra itt van, és jobban fojtogat, mint valaha.
- Chanel? – összerezzentem, mikor Liam rekedtes hangja hirtelen csendült fel. – Megint rosszat álmodtál? – kérdezte, és közelebb húzódott hozzám, én pedig egy percig értetlenül néztem rá. Aztán persze beugrottak az álmok is, amik egész éjszaka gyötörtek. Arra ébredtem fel, hogy sikoltok, az ujjaim pedig majd kitörnek, úgy szorítom a lepedőt.
- Nem – suttogtam vissza kiszáradt szájjal, majd nyelvemmel végig szántottam az alsó ajkamon és félve pillantottam a szemeibe. Liam visszarakta a fejét az enyém mellé és csendben nézett engem. Mikor felemelte a kezét és az arcomra csúsztatta, újra összerezzentem, mire az ő arcán fájdalom suhant át. Rá akartam mosolyogni és megakartam nyugtatni őt, hogy minden rendben van, de nem ment. Nem tudtam, hogy mi járhat a fejében, hogy mit fog mondani vagy tenni. Rettegtem tőle, hogy elfog hagyni.
Sokáig csak feküdtünk egymás mellett, és az ép arcomat simogatta, miközben egymás szemeibe bámultunk. Olyan gyönyörűek voltak a barna íriszei. Eddig is tisztában voltam vele, hogy hiányoztak a szemei, ezek a gyönyörű gesztenye barnák. De most fogtam fel igazán, hogy mégis mennyire hiányoztak. És mennyire fognak. A gondolatra elszorult a torkom.
Aztán olyat tett, amitől még a lélegzetem is elállt és teljesen ledermedtem. Felemelkedett, aztán egyszerűen csak lehajolt hozzám és megcsókolt. Ahogy az ajkai találkoztak az enyéimmel, könnyek gyülekeztek a szemeimbe, de a kezem ösztönösen csúszott borostás arcára. Visszacsókoltam neki az összes szenvedéllyel, amit csak iránta éreztem, közben mindkét kezemmel közrefogtam az arcát és csak még jobban húztam magamra. Liam szája közül egy sóhajtás csúszott át az enyémbe, miközben rám rogyott a testével és kezeit szintén az arcomra csúsztatta. Hüvelykujjával elmorzsolta a könnyeimet, aztán lassan elvállt tőlem és lihegve nézett rám.
- Ne sírj többet. Nem bírlak sírni, látni – suttogta, én pedig ledöbbenve néztem rá. – És utálom, hogy összerezzensz minden hangra. Vagy mikor megérintelek. És utálok arra ébredni, hogy álmodban sikítasz és majdnem, hogy párnába fojtod magad, olyan erővel nyomod a fejed oda – csípőjével teljesen lefogta az enyémet és a matracba passzírozott, de mindez nem érdekelt, mert csakis arra koncentráltam, amit mondott. – Chanel, nem bántalak, itt biztonságban vagy. Velem biztonságban vagy. Nem bánthat senki. Ne félj – suttogta, aztán puszit nyomott az arcomra.
- Nem hagysz el – csúszott ki a számon, és bár kérdésnek szántam, úgy hangzott, mintha kijelentettem volna.
- Nem hagylak el. Ezt már megbeszéltük. Nincs az az Isten, hogy újra magadra hagyjalak. Hogy hosszú időre távol legyél tőlem.
- De…
- Nincs de Chanel. Nem. Hagylak. El – tagolta a szavakat, én pedig levegő után kapkodtam.
- De elmentél – suttogtam.
- Mert egy idióta vagyok. De egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy magadra hagyjalak. Egyetlen egy pillanatra sem – ismételte el magát, én pedig éreztem, ahogy a könnyek újra kibuggyantak a szemeimből. Fogalmam sincs, hogy honnan volt még ennyi víz a testemben, amit nélkülözhettem volna. – Szeretlek – döntötte a homlokát az enyémnek és lehunyta a szemeit. – Kibaszottul szeretlek. És leszarom, ki mit mond.
- Szeretlek. Én is nagyon szeretlek – zokogtam fel. – Annyira, hogy már fáj – ajkait az enyéimre nyomta, és addig csókolt, amíg tényleg el nem hittem a szavait. És hirtelen annyira, de annyira megkönnyebbültem.
Elnevettem magam, az arcomra egy széles vigyor kúszott, miközben hosszú és rekedtes nevetés csúszott ki az ajkaimon. Liam is elmosolyodott, aztán elnevette magát és újra megcsókolt röviden. Mosolyogva cirógatta az ajkaimat és az arcomat, én pedig átadtam a testem a megkönnyebbülésnek.
- Istenem, de imádom a nevetésed – sóhajtott fel, nekem pedig még jobban kuncognom kellett. Fogalmam sincs miért. Nevetnem kellett és nem akartam visszafogni magamat. Olyan régen nevettem már. – Mondjuk, nem tudom mi olyan mulatságos, de nem panaszkodom – mormogta, én pedig elmosolyodtam aztán megcsókoltam. Mikor lihegve elhúzódott tőlem, még mindig mosolyogtam, és ezért neki is mosoly kúszott a szájára. Fejét ezután a nyakamba fúrta és éreztem, hogy teljesen ellazította magát, így egész súlyával rám nehezedett. De egyáltalán nem bántam, sőt jól esett érezni, hogy itt van velem és nem megy el. Mormogott még valamit a bőrömbe, de nem érettem, hogy mit, visszakérdezni pedig már nem kérdeztem vissza, mert az álom újra elnyomott.

*
Hirtelen ébredtem meg, és hunyorogva néztem Liamre, aki a fürdőből jött ki és elmosolyodott, mikor meglátta, hogy ébren vagyok, majd elindult felém. Akaratlanul is végigpillantottam kidolgozott felsőtestén, és mikor elkaptam róla a tekintetemet éreztem, ahogy felmelegedik az arcom.
- Jó reggelt baby – duruzsolta a fülembe, miközben a száját végig húzta az arcomon, aztán megcsókol. Lehelete mentolos volt, ajkai pedig hidegek. – Éhes vagy? Csinálok reggelit – húzódott el tőlem és mosolyogva nézett le rám.
- Ermm aha. Akkor addig én is letusolok.
-  Oké – nyomott puszit az orromra, mire elmosolyodtam, aztán felállt és én is felültem. A szekrénye felé indult, végül irányt változtatott és kiment a szobából, én pedig az alsó ajkamat harapdálva masíroztam a rengeteg táskához, amik még mindig szanaszéjjel hevertek az asztalon és a körül a földön. Kivettem egy bugyit, aztán a fürdőbe mentem és beálltam a zuhany alá. Miután megszárítkoztam, betestápolóztam magam és fogat mostam, visszavettem a tegnapi melegítőnadrágot a pulóverrel, majd a hajamba párszor beletúrva leindultam. Liam sürgött forgott a konyhában, ami megvigyorogtatott, aztán már azelőtt rávetettem magam, mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit csinálok. Mögé léptem és kezeimet az oldalához nyomva, előrecsúsztattam a hasára, majd összekulcsoltam az ujjaimat és a fejemet a hátának nyomtam. Hallottam felkuncogni, de csinálta tovább a dolgát, én pedig vigyorogva ölelgettem magamhoz.
- Lezuhanyoztál? – kérdezte.
- Aha.
- És omlett jó lesz reggelire? Csak mert azt csinálok.
- Jó lesz – feleltem vigyorogva, és a fejemet még jobban a hátába nyomtam, végül nyomtam oda egy puszit és elengedtem, mert volt egy olyan érzésem, hogy csak hátráltattam a reggeli készítés közben. Mellé álltam és figyeltem, ahogy két tányérra szedi az omlettet, végül a hűtőhöz mentem és vettem elő narancslevet meg poharakat.
- Mit akarsz ma csinálni? – kérdezte, miközben a sonkás tojást fogyasztottuk.
- Szerintem felhívom a szüleimet. És megkérdezem őket, mikor mehetek hozzájuk.
- Ugye, nem készülsz egyedül menni? – állt meg az evésben, mire én is felpillantottam rá, aztán vállat vontam, miközben lassan megrágtam a falatot.
- Hát, ha szeretnél velem jönni, akkor persze jöhetsz, de…
- Chanel, mondtam, hogy nincs de. Meg azt is, hogy nem engedlek le. Szóval jövök. Pont – mosolyodott el, mire én is.
- Oké – suttogtam, ekkor viszont megszólalt a telefonja, mire a homlokát ráncolva nyúlt után a pulton. – Niall az – közölte velem, mielőtt felvette volna, én pedig az alsó ajkamba harapva vártam, hogy felvegye. – Hello Neil – szólt bele, miközben bekapott még egy falatot, én meg elmosolyodtam a becenéven, amit még mindig használ. Azt nem hallottam, hogy Niall mit mondd, de Liam elég röviden válaszolt és viszonylag hamar le is rakta a telefonját. Rám nézett, én pedig kérdőn néztem vissza rá. – Jönnek Palmerrel – mondta vigyorogva, én pedig hangosan kifújtam a levegőt és leraktam az evőeszközeimet. Basszus, most meg miért izgulok hirtelen ennyire?
- Máris? – kérdeztem.
- Nem, még csak most szállt le a gépük, szóval előbb hazaugranak, de aztán rögtön jönnek – mondta.
- Oké – ittam egy kortyot a narancsléből, aztán újra az ételemre néztem, de hirtelen annyira telelettem, hogy ha még egy falatot magamba tömte volna, biztosan elhánytam volna magamat.
- Mi az? Nem eszel többet?
- Tele vagyok, köszönöm. Finom volt.
- Ugye, most nem Niall miatt fordultál be? – kérdezte, én pedig beszívtam az alsó ajkamat és a sárga tojást bámultam. – Mert Niall miatt igazán nem kell aggódnod. Eléggé izgatottan hangzott a telefonban és örült is. Plusz, tőle tudom, hogy neki is nagyon hiányoztál.
- Tényleg? – néztem fel rá.
- Aha – bólintott. – Tudod, elég sokat beszélgettünk rólad. Volt, amikor csak kiöntöttem neki a szívemet, volt, amikor együtt emlékeztünk vissza, milyen őrültségeket csináltál, volt mikor leittuk magunkat miközben egymásnak panaszkodtunk és volt, amikor megpróbáltuk kibogozni azt, hogy mit miért tettél.
- Hű.
- Bármikor meghallgatott és ő többször is hangoztatta, hogy hiányzol neki.
- Komolyan?
- Igen – nevetett fel. – Hidd már el. Ő volt az egyetlen, akivel normálisan tudtam rólad beszélni. Vagy csak az is lehet, hogy azért, mert csak vele próbálkoztam. Sokáig azt hittem, hogy Harry is haragszik rád.
- Oh, igen? De azért váltig állítottad, hogy nem fog leordítani, mikor közölted velem, hogy itt vannak!
- Mert biztos voltam benne, hogy amint meglát, elfog mindent felejteni, ami történt és hát így is volt, nem igaz? – mosolygott bocsánatkérőn.
- És őrültségek? Mégis milyen őrültségekre gondolsz? – vontam fel a szemöldököm, ő pedig szélesen elvigyorodott.
- Hát tudod mikor, néha úgy röhögtünk, hogy a többiek mentőt akartak hozzánk hívni – vigyorgott. – Vagy mikor például fogadtál Louisval és leittátok magatokat és aztán részegen kicikiztél minket – nevetett fel, és én is elmosolyodtam, hiszen pontosan emlékszem az egészre. Bár arról fogalmam sincs, hogy miért fogadtunk Louisval, az az este végül nem sikerült olyan rosszul. Nem úgy, mint a tegnap este. – Vagy mikor csak úgy, semmi erőlködés nélkül összehoztál nekünk egy találkozót Zaynnel. Mármint, mi hetekig próbáltunk vele kapcsolatba lépni, te meg váltottál vele két szót, másnap meg az ajtó előtt toporgott.
- Tényleg – bólintottam mosolyogva. – Velük mi van?
- Egyszer szakítottak Gigivel, de aztán megint összejöttek és összeházasodtak.
- Wow. Ott voltatok az esküvőn?
- Persze – bólintott. – Louis is elhívta őket az övére.
- Akkor rendben vagytok, nem?
- Aha.
- Akkor jó – csusszantam le a székről, majd felvettem a tányéromat, de megállított.
- Megeszem – mondta teli szájjal, én pedig kuncogva a tányérjára csúsztattam a maradékomat, aztán nyomtam egy puszit az arcára és a mosogatóba pakoltam.
- Izé, akkor um felhívhatom anyát a telefonodról?
- Persze. Basszus, neked nincs telefonod – esett le neki, mire vállat vontam, ő meg a kezembe nyomta az övét. Lepillantottam rá és a lélegzetem elakadt, mikor megláttam, hogy a zároltképernyője én vagyok. És a háttérképén meg mi.
- M-mióta vagyok a háttérképed? – kérdeztem bizonytalanul, ő pedig nyelt egy nagyot és elvigyorodott.
- Elég régóta – mondta, én pedig éreztem, ahogy az arcom újra felmelegszik, majd visszaültem vele szemben a bárszékre. – Tudod a számát?
- Igen, megjegyeztem – bólintottam, aztán beütöttem a számot, végül megnyomtam a hívás gombot. Anya jó pár csörgés után vette fel, mikor már éppen azon voltam, hogy lerakom.
- Liam? – szólt bele.
- Anya? – szóltam vissza meglepődve.
- Palmer? – kérdezett vissza.
- Neked meg van Liam száma? – kérdeztem a homlokomat ráncolva, közben pedig Liamre néztem, aki csak megrántotta a vállát.
- Igen, elmentettem, ha kellene.
- Aha…
- De te mit csinálsz Liamnél? Vége van a közmunkának?
- Igen, már jó pár napja – forgattam meg a szemeimet.
- Palmer Montgomery, tudom, mikor forgatod rám a szemeidet – mondta, én pedig elhúztam a számat, majd az alsó ajkamba haraptam.
- Um, csak azért hívtalak, hogy szeretnék majd Miamibe repülni, és um, otthon lesztek, nem? – dadogtam, miközben a kezemmel a homlokomat dörzsöltem és idegesen vártam a válaszára.
- Jelenleg Los Angelesben vagyunk, de ha megmondod, mikor jössz, igen, otthon leszünk – válaszolta fennhangon, és kihallottam a hangjából, hogy mosolyog.
- Hát um… szeretnék minél hamarabb… szóval…
- Oké, akkor már holnap visszarepülünk. És várunk majd.
- Oké. Szia – köszöntem el tőle bizonytalanul, ő pedig már ki is nyomott.
- Na? – kérdezte rögtön Liam.
- Megvan neki a számod – grimaszoltam.

Miután elmondtam Liamnek, hogy mit mondott anya, úgy döntöttem, hogy átöltözök, hogy inkább mégsem melegítőalsóban meg felsőben várjak Niallékra. Elkezdtem elpakolni is, de aztán csengettek, úgy hogy izgatottan leindultam.
- Hol van? – csapta meg Niall ír akcentusa a fülemet, mire elvigyorodtam, de közben nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy tegnap Louis ugyanezzel a mondatával lépett be a lakásba. Chanel, Niall nem Louis!
- Én is örülök, hogy látlak legjobb barátom – válaszolta helyette Liam nevetve, én pedig leértem a lépcsőn, aztán befordultam a bejárati ajtóval szembeni folyosóra és az alsó ajkamat harapdálva néztem Niallre. Rögtön összekapcsolódott a tekintetünk, és ahogy végig néztem rajta újra meg újra, már megint sírhatnékom támadt. A fene egye meg a fránya könnyeket!
- Chanel! Basszus, tényleg itt vagy! Mi a szar – túrt a hajába, majd elindult felém, én pedig felé, aztán a nyakába vetettem magam és szorosan átöleltem. – Basszus, nem hiszem el – suttogta, én pedig a fejemet a vállába fúrtam és szorítottam magamhoz. Niall szintén szorított magához, kezeivel a hátamat simogatta és szinte elnyelt az ölelésével.
- Hiányoztál Nialler – suttogtam a fülébe, mire hallottam, ahogy elmosolyodik, aztán eltolt magától és végig nézett rajtam.
- Te is hiányoztál nekem Chan – vigyorgott. – Jól nézel ki. Örülök, hogy itt vagy. Liam elég depis volt nélküled.
- Nehogy azt hidd, hogy nem mondtam el neki, hogy te is depiztél velem! – horkantott fel Liam Niall mögött, mire ráugrott a tekintetem, aztán egy mellette álló barna hajú lányra. Tényleg felismertem őt, ahogy Liam mondta, Victoria’s Secret modell volt. Hűha Niall, jól választottál öregem.
- Gondoltam, hogy nem tudod tartani a szádat – forgatta meg a szemeit és velem együtt feléjük fordult, majd húzni kezdett vissza hozzájuk. – Chanel, szeretném bemutatni neked a menyasszonyomat, Palmert, Palmer ő itt Chanel, egy nagyon jó barátom és Liam barátnője.
- Mi van? – kérdezte döbbenten Liam, Palmer pedig elpirult, de barátságosan mosolyogva felém nyújtotta a kezét, amin valóban ott csillogott a gyűrű. Wow.
- Szia Palmer, már sokat hallottam rólad – mondtam mosolyogva és megráztam a kezét.
- Remélem, csak jót – mosolygott.
- Na de várjunk csak – szólt közbe Liam, mire Niall szélesen vigyorogva nézett rá.
- Mi az? – kérdezte vigyorogva.
- Azt hittem, beszari vagy? – kérdezte Liam, mire meglöktem a kezét a könyökömmel.
- Héj! – háborodott fel Niall.
- Hát, ha izgult is, akkor jól elrejtette, mert én nem vettem észre semmit – ölelte át Palmer Niall karját és az állát a vállára támasztotta.
- Gratulálok tesó! – vigyorgott Liam, aztán átölelte mindkettejüket, közben pedig megveregette Niall vállát.
- Kösz Liam – vigyorgott Niall, aztán felém fordult, mire én is gratuláltam nekik. – Te nem is tudod, hogy van egy lányom – mondta ledöbbenve.
- Igazából már értesültem róla. Harry szinte rögtön ezzel kezdte.
- Mi van? – döbbent le Niall. – Harry már tudja, hogy… és már találkoztatok is? És… Corával is, nem igaz? Csak nem legutolsónak hagytatok minket?
- Bocsi Nialler, így jött ki a lépés – vont vállat Liam, miközben beindultunk a nappaliba. – Harry tudta meg elsőnek, mert fel kellett volna vennem őket a reptérről, mikor találkoztam Chanelel, szóval nem mentem ki értük. És hát kihúzta belőlem, de rögtön utána írtam a csoportba, szóval gyakorlatilag, nem az utolsó voltál, mert egyszerre tudtad meg Louisval – magyarázta.
- És Harry, a kis szemét, az én mondanivalómat meséli el a sajátja helyet?
- Ne aggódj, ő sem úszta meg. De nem baj, mondd el még egyszer! És mutass fotókat! – ültem le a szőkeség mellé, mire elvigyorodott és már elő is húzta a telóját. Rögtön a háttérképe egy tündéri szőke kislány volt, aki rémisztően hasonlított Niallre. Miközben a fotókba lépett mesélni kezdett elmúlt éveiről. 

2017. április 12., szerda

[II. 4. - Itt hagyott]

Halihalloo,
gondoltam felteszek egy részt, mert nekem szünetem van, nektek pedig most kezdődött, plusz ugye múlthét előtt szombaton kimaradt egy rész, úgy hogy most itt van bepótolva.:D Köszönöm szépen a rendszeres kommentjeiteket és pipáitokat, nagyon sokat jelentenek nekem!♥ Írtátok az előző rész alatt, hogy kíváncsiak vagytok, mit fog szólni Niall és Louis Chanel visszatéréséhez, és ma már olvashatjátok is Louis reakcióját.:D Remélem tetszeni fog, írjátok meg, hogy milyen lett! ;) Jó olvasást! Xx♥



Chanel Adele Sangster

Másnap Liam szülei által lettünk felébresztve. Elég későn feküdtünk le aludni, hiszen Cora és Harry sokáig itt voltak és nagyon sokat beszélgettünk. Valószínűleg lefehéredhettem, amint hallottam Liam kiáltását a szüleinek szánva, csak hogy én is biztosan meghalljam, kik érkeztek. Azonnal kiugrottam az ágyból, majd próbáltam azt valamennyire helyre hozni, de hát úgy nézett ki, mintha legalábbis egész éjjel ágytornáztunk volna. Pedig nem történt semmi sem, tényleg! Csak aludtunk. Na, jó, eléggé összegabalyodva aludtunk, de ezt egyikünk sem bánta, hiszen mindketten hiányoztunk a másiknak és van, hogy néha még most is azon kapom magam, hogy hiányolom őt, úgy hogy éppen mellettem ül vagy fekszik.
Az ágy részleges rendbetétele után – megigazítottam a párnákat és ráterítettem a takarót az összegyűrt lepedőre – az asztalhoz vágtattam, melyen rengeteg ruhás zacskó hevert. A föld is tele volt velük az asztal körül, szóval azt se tudtam melyik után kapjak, hogy valami ruhát előhúzzak belőle. Miután kirántottam egy kupac tetején lévő rózsaszín pulóvert és egy másik táskából egy melltartót, letéptem róla a címkéket és tovább kutakodtam egy nadrág után. A kezem ügyébe akadt egy szürke mackónadrág, így hát azt húztam ki a zacskóból, amiből így kiesett egy csomag zokni is, szóval mindent magamhoz fogva rohantam a fürdőszobába. Ott letépkedtem mindenről a címkéket, és miközben öltöztem kimostam a fogamat, és felkötöttem a hajamat egy nagy gombócba a fejem tetejére. Megmostam az arcomat, aztán mély levegőt vettem és még egyszer végig pillantottam magamon. Tetszettek a ruhák, úgy hogy egy picit magabiztosabban indultam ki a fürdőszobából. Liam szobájában a magabiztosságom apró szikrája már oda volt, és amint kiléptem a folyosóra a gyomrom is liftezni kezdett. Az alsó ajkamba haraptam, aztán az ujjaimat gyömöszölve a tenyeremben leindultam a lépcsőn. Mély levegővételekkel próbáltam magam lenyugtatni, persze feleslegesen. Erre nem lehet felkészülni. Így is úgy is elküldenek a búsba, legrosszabb esetben még Liam is összeveszik velük és aztán megehetem azt, amit megfőztem.
Geoff és Karen a kanapén ültek. Karen arca aggodalommal teli volt, és amint meglátott rögtön felpattant a szófáról. Őt követte Geoff is, akinek a mimikái áradtak a haragtól. Ugyanúgy néztek ki, mint évekkel ezelőtt, mikor utoljára láttam őket, noha azért látszott rajtuk az idő, no meg a sok aggodalom és fejtörés amit nekik okoztam.
- Jó reggelt – szólaltam meg bizonytalanul, fogalmam sincs mit kellett volna mondanom, vagy hogyan kellett volna őket köszöntenem. Liam rögtön felém fordult, aztán elmosolyodott, majd kinyújtotta a kezét felém, mire mellé sétáltam, majd megálltam a szülei előtt. Legszívesebben könnyekben törtem volna ki, de akkor még azt is megkaptam volna, hogy sajnáltatom magam. Arról pedig szó sincsen.
Karen szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. A könnycsepp azelőtt gördült ki a szememből, mielőtt még megállíthattam volna. Láttam Karen szemeiben a bánatot és a haragot csillogni.
- Azt hittem a bolondját járatod velem fiam – szólalt meg hűvösen Geoff, mire a tekintetem ráugrott, majd lesütöttem a szemeimet.
- Apa, kérlek – sóhajtott fel Liam.
- Szeretnék bocsánatot kérni… - szólaltam fel, mire Liam felém kapta a fejét, aztán kezét az enyémbe csúsztatta, összekulcsolta az ujjainkat és megszorította a kezemet. – Amiért magukat is átvertem. Én soha sem akartam Liamnek rosszat – suttogtam felváltva szerelmem szüleire nézve. Míg Geoff ugyanolyan érzelemmentes arccal meredt rám, addig láttam, hogy Karen szemeiben is a könnyek gyülekeztek.
- Oh, te lány – sóhajtott fel Karen, aztán kitárta a karjait és szinte elszakított Liam mellől. Fejemet a vállára fektette, noha magasabb voltam nála. Egyik karját körém fonta és a hátamat simogatta, míg a másikat a hajamra rakta és egy igazi anyai ölelésben részesített, amiért hálásabb már nem is tudtam volna lenni. Elképesztően jól esett a gesztus, arról nem beszélve, hogy egyik felem örült neki, amiért nem utált. – Annyira szeretnék rád haragudni, de nem megy. Csak ígérd meg, hogy soha de soha többet nem csinálsz semmi… olyat – suttogta a fülembe, én pedig bólogatni kezdtem, miközben az arcomat szorosabban nyomtam a vállának, hiszen a könnyek könyörtelenül áztatták az arcomat.
- Megígérem.
- Jól vagy? Mi történt az…
- Arcommal? – húzódtam el szipogva, míg elmosolyodtam. – Hosszú történet. Majd elmesélem – mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott, és kezeit a karjaimra csúsztatta.
- Annyira…
- Vékony? Tudom – fejezte be helyette a mondatot Liam, mire még szélesebben elmosolyodtam, aztán letöröltem az arcomról a könnyeket.
- Remélem Liam adott neked valami normális kaját és nem mirelit cuccokon éltek – nézett Karen a fiára, és én is úgy fordultam, hogy rálássak Liamre, akinek őszinte döbbenet ült az arcán.
- De anya, tudod, hogy nem élek mirelit kaján! Tudok főzni, még hozzá nem is rosszul. És tegnap is főztünk, még maradt is. Zöldséglevest – bólogatott édes komoly fejjel, én pedig nem tudtam nem mosolyogni rajta.
- Helyes – bólintott Karen. – Beszéltél már a szüleiddel? – pillantott újra rám, én pedig az alsó ajkamba mélyesztettem a fogaimat, mielőtt válaszoltam volna.
- Um… még nem. Nem hívtam még fel őket. De tervezek hozzájuk repülni Miamibe.
- Rendben van – mosolyodott el én pedig viszonoztam a mosolyát. Ezután a tekintetem Geoffra tévedt, de ő még mindig ugyanolyan komoran és hidegen meredt ránk. Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, mikor Karen megkérdezte, hogy reggeliztünk –e már, majd rögtön a konyhába szabadult, hogy majd akkor ő megetet minket. Liamre pillantottam, aztán Geoffra, végül vissza Liamre, majd Karen után indultam feltett szándékkal, hogy majd segítek neki. Liam is utánam indult, ekkor viszont Geoff végre újra megszólalt.
- Liam, beszélhetnénk? – kérdezte szigorúan, én pedig egy grimaszt vágva mentem tovább Karenhoz, aki amint meglátott, mosolyogva megkért, hogy húzzam be az ajtót.
- Geoff is meg fog békülni, csak kell még neki egy kis idő. Kérlek, ne haragudj rá – mosolygott rám.
- Én ne haragudjak rá? – döbbentem le. – Nem, én egy percre sem tudnék… Sőt, teljesen megértem őt és bár örülök neki, amiért…
- Kérlek, mielőtt még lemagáznál! – kiáltott fel, mire elkuncogtam magam és mellé álltam.
- Szóval örülök neki, amiért te nem utálsz…
- Jaj, Chanel, drágám én soha sem utáltalak, csak borzasztóan mérges voltam rád. Először. Aztán a mérgem átalakult bánattá, először Liam iránt, majd irántad, végül mindkettőtök iránt. Fájt úgy látni Liamet, és tudod, valahogy nem lepett meg, mikor felhívott és elmesélte, hogy megint együtt vagytok. Felemésztette a hiányod őt. És örülök neki, amiért újra itt vagy és jól vagy és ugyanúgy szereted őt, mint évekkel ezelőtt – mosolygott, nekem pedig már megint azok a fránya könnyek gyülekeztek a szemeimbe. – Ne haragudj, nem akartalak megsiratni – húzott magához és újra átölelt. – Ne is beszéljünk többet a múltról, oké? – simogatta a karomat, én pedig bólintottam aztán mosolyogva elhúzódtam tőle és neki láttunk a reggeli készítésének. – De egyébként… jól vagy, nem? Vagyis… nem tudom, hogy mit kérdezzek és hogyan – szólalt meg újra, miközben tojásokat ütött össze egy serpenyőbe.
- Nyugodtan kérdezhetsz bármit, amire kíváncsi vagy – mondtam és tényleg így is gondoltam. Nem volt többé rejtegetni valóm, és ez olyan jó érzés volt, mintha tiszta levegőhöz jutnék.
- Nem szeretnék tapintatlan lenni, vagy megbántani téged – mondta, én pedig elmosolyodtam és megráztam a fejemet.
- Tényleg jól vagyok, mentálisan és fizikailag is, ha erre gondolsz – kezdtem. – A börtönben töltött idő alatt a dolgok, amik emésztettek, a tetteim miatt nagyrészt elmúltak, hiszen szinte mindegyiknek Liam vagy ti voltatok a részesei. Kicsit még mindig nehéz megbirkóznom azzal, hogy Liam nem haragszik rám, vagy utál, sőt még mindig szeret és gondoskodni akar rólam… ami ellen jelenleg nem mehetek, mert nem tudnék – nevettem el magam kínosan. – Nem mondom, hogy nem érzem magam rosszul, amiért ennyit költ rám, de visszafogok neki fizetni mindent, amint kértem kölcsön a szüleimtől.
- Ugyan drágám – sóhajtott fel Karen. – Megértelek, de igazán nem kell rosszul érezned magad. Mind tudjuk, hogy nem azért vagy Liammel, hogy kihasználd őt. Hiszen ti tényleg egymásnak lettetek teremtve és ezt hamarabb láttam be, mint bárki más – nevetett.
- Nem fér a fejembe, hogy hogyan tudtok mindezek után ennyire vakon megbízni bennem. Te is és Liam is. Mármint, nyílván ezért hálás vagyok és soha, de soha többet nem adnék okot arra, hogy kételkedjetek bennem. Mert megtanultam a leckét, vállaltam a felelősséget és a büntetésemet és soha többé nem csinálnám megint végig. Csak furcsa és számomra értehetetlen, hogy miért vagytok ennyire jók hozzám.
- Ne is gondolkodj ilyeneken, te lány! Mondtam már, Liam mindennél jobban szeret téged, nekem pedig ez elég. Ha ő bízik benned, akkor én is.
- Nagyon köszönöm Karen. Tényleg.
- Ha bármire szükséged van, kérlek, azonnal szólj, oké? Ha el kell kísérni orvoshoz, vagy kell egy recept, a véleményem…
- Persze Karen – bólintottam mosolyogva. – Szólni fogok. És még egyszer köszönöm.

Itt létük alatt, Geoff továbbra sem enyhült meg, de szerencsére senki sem veszett össze senkivel, ami hatalmas megkönnyebbülés volt számomra. Délután vissza is indultak Wolverhamptonba, mert másnap mindketten dolgozniuk kellett. Fellélegezni viszont időm sem volt, mert újabb kemény beszélgetés várt rám. Ránk. Méghozzá Louisval.
Ő sem sokat változott az évek során, talán férfiasabb lett, mind kinézetileg és mind szellemileg. Gyereke volt és felesége, ami látszott rajta, vagy csak talán azért lebegett ez előttem, mert még mindig kicsit hihetetlen volt. Rátapadt a bejárati ajtó csengőjére, amit aztán Liam nyitott ki. Hallottam amint Louis nehéz és heves léptekkel bejött a lakásba, magas hangja és erős akcentusa pedig rögtön megütötte a fülemet.
- Hol van? – kérdezte.
- Várj, Louis, állítsd le magad – szólalt meg Liam is, de ekkor Louis már a nappali és a folyosó küszöbén állt és rám meredt.
- Ezt nem hiszem el. Mondd csak, te normális vagy? Te összejössz vele azok után, amiken keresztül mentél miatta, átvert mindenkit, életveszélybe sodorta az életünket, és te visszaengeded az életedbe? Liam mennyire ment el az eszed? – éles hangja bezengte az egész lakást, én pedig a lehető legtöbb higgadtsággal próbáltam Louis felé fordulni. Készen álltam, hogy bármikor ugorjak, ha netalántán a fiúk durvábban egymásnak esnének, és ennek a százaléka, hogy megtörténik, elég magas volt.
- Louis, mondtam, hogy hűtsd le magad és ne beszélj így.
- Arra várhatsz, hogy lehűtöm magam – utánozta gúnyosan. Tulajdonképpen Liammel beszélt, de végig felém fordulva és rám nézve mondta a mondanivalóját. A tekintetemet nem tudtam elszakítani, az ő kékjeitől. – Hogyan tudsz bedőlni neki újra? Hát nem ugyanez volt évekkel ezelőtt? Egyszer csak felbukkant, kiejtett két szót a száján és te máris a lábai előtt hevertél! Azt hinné az ember, hogy tanultál belőle!
- Louis, Chanel leülte a büntetését és bűnhődött eleget, szóval nem kéne így beszélned vele. Megértem, hogy aggódsz, de most már tényleg feleslegesen – lépett Liam mellé, és kezét Louis vállára helyezte, ő mégsem fordult felé, hanem továbbra is csak rám bámult.
- De honnan a faszból tudod, hogy nem ver át megint? Komolyan, te ki akarod nyíratni magadat?
- Louis! – Liam hangos volt és szigorú és összerezzentem tőle, olyan élesen szelte át a szobát.
- A rohadt életbe Liam, hogy lehetsz ilyen hülye? – üvöltött most már felé fordulva, én pedig olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy még a vér is kiserkent. – Ez a csaj átvert egy egész éven keresztül és észre se vetted! Elfelejtetted, hogy majdnem meg is öletett minket? Könyörgöm, ékszereket, meg autókat rabolt meg még ki tudja miket!
- Az évekkel ezelőtt volt és börtönben ült miatta, ahonnan egy új emberként jött ki, akinek még csak egy esélyt sem adsz! – üvöltötte vissza Liam Louis képébe, én pedig totál leblokkolódva álltam ott pár méterre tőlük, miközben az arcomon villámgyorsasággal folytak le a krokodil könnycseppek és tűntek el végül a semmiségben, maguk után hagyva a nedves csíkot az arcomon.
- Mert én már évekkel ezelőtt sem adta neki esélyt, nem igaz? Mert én a legeslegelejétől kezdve tudtam, hogy az egész csaj, úgy ahogy van egy hatalmas hazugság. De hát ugye, nem nekem lett igazam. Ahogy most sem nekem lesz – mondta Louis megfélemlítően nyugodtan, míg Liam tágra nyílt szemekkel meredt rá és úgy lihegett, mintha most futotta volna a háztömböt ötször körbe. – Na, jól ide figyelj Chanel, Palmer, akárhogy is hívnak! – fordult felém, és közelebb lépett felém egy lépést. – Liamnek nem szabhatom meg, hogy kivel töltse az idejét, mert felnőtt férfi és semmi közöm hozzá, de ha a családom közelébe mersz jönni, rohadtul megbánod – fenyegetett csendesen, aztán egyetlen szó nélkül ott hagyott minket. A szemeim valószínűleg kétszeresére nőttek és hirtelen nem kaptam levegőt. A szám tátva volt, de úgy éreztem, hogy semmi nem áramlik be a tüdőmbe.
A tekintetem visszaugrott Liamre, mikor felkiáltott.
- A fenébe is! – majd fogta magát, hátat fordított nekem és pár pillanat múlva bevágódott a bejárati ajtó. Tompán jutott el az agyamig a fájdalom, amit a térdeimben éreztem, mikor a lábaim összecsuklottak alattam és a földön találtam magam. A fenekemre huppantam, míg a lábaimat felhúztam és átöleltem azokat.

Elment. Itt hagyott.

Eltátottam a számat, hátha kiszökik rajta az a hangos zokogás, amire vártam. De egy hang se hagyta el a torkomat. Nem tudom, miért vagyok meglepődve. Megdöbbenve. Lesokkolódva. Hiszen számítottam rá, hogy az újra találkozás Louisval nem lesz egyszerű. Számítottam rá, hogy annál, amit elképzeltem, kétszer rosszabb lesz és ez be is következett. Úgy éreztem magam, mintha egy úthenger átkocsikázott volna a mellkasomon és egyszer még vissza is tolatott volna, hogy biztos legyen benne, hogy a földbe tiport –e eléggé.

Nem tudom mennyi időt töltöttem a padlón ülve, magamat átölelve és előre-hátra dülöngélve abban reménykedve, hogy ez majd lenyugtat és képes leszek tisztán gondolkozni. Összerezzentem, mikor két kéz csúszott a térdeimre, majd a karjaimra és ijedten néztem az ismerős barna szempárba. Liam két könnyed mozdulattal átfogott és az ölébe kapott, én pedig végre újra normálisan kaptam levegőt és a régen várt zokogás is kicsúszott a számon. Hosszan és hangosan és egyáltalán nem nőkhöz illő módon. A fejem a mellkasára bukott és bár hangosan zokogtam, kezdtem újra megnyugodni. Kétség sem fért hozzá, hogy azért, mert itt volt és a karjai között tartott. Nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz majd holnap, vagy akkor, ha lenyugodtam. A félelem olyan erősen tört rám, hogy a kezeimmel görcsösen kapaszkodtam pulóverébe. Éreztem, ahogy egész testemben remegtem, és a remegés akkor sem múlt el, mikor a meleg takaró alatt voltunk és Liam erős kezeivel átkarolt és újra a mellkasára húzott. Kétségbeesetten zokogtam és kapaszkodtam a pulóverébe és nem akartam, hogy elhagyjon. Elképesztően féltem, hogy így fog tenni, amint sikerül lehámoznia magáról, és éppen ezért egy percre sem tudtam a zokogásomat megfékezni. Már fájt a fejem a sok sírástól és az orromon keresztül egyáltalán nem kaptam levegőt. Aztán minden kiesett és csak a feketeség maradt.

2017. április 8., szombat

[II. 3. - Magunk mellett]

Halihalloo,
ugh ne haragudjatok amiért múlthéten nem jött rész, de mikor átolvastam, akkor jöttem rá, hogy nem rakhatom ki, különben totál elspoilerezem a tartalmával a másik blogomat.:D Szerencsére abban a történetben is pont ma jött a csattanó, úgy hogy így már nyugodt szívvel rakom ki ezt a részt is. Ami remélem elnyeri a tetszéseteket!:3 Minden kommentet és pipát nagyon-nagyon szépen köszönök, annyira boldoggá tesztek vele, hogy még itt vagytok velem és továbbra is izgalommal követitek Lanel életét.:) Jó olvasást! Xx♥




Chanel Adele Sangster

Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről, mikor Liamhez odament egy lány. Én éppen a sor végén álltam, miközben a tisztálkodó szerek között nézegettem, mikor fél szemmel láttam, hogy egy szőke hajú lány odamegy Liamhez. Erősen az előttem lévő tamponokra és tisztasági betétekre koncentráltam, míg nem a lány elment, Liam pedig megindult felém a bevásárló kocsival, amit maga előtt tolt. Mély levegőt vettem, miközben Liam mögé néztem, de már nem láttam a lányt, így egy kicsit megkönnyebbültem.
- Héj, én, még látlak. Ne próbálj meg elbújni – mosolygott jókedvűen amint mellém ért, én pedig csak gyorsan a kocsiba pakoltam a cuccokat, amiket időközben összeszedtem.
- Én csak… Gyáva nyúl vagyok, tudom.
- Jaj Chan – sóhajtott fel a fejét csóválva, míg utánam nyúlt aztán maga mellé húzott és egyik kezét a derekamon hagyta, míg a másikkal a kocsit tolta. – Mi kell még?
- Összeszedtem mindent, ami kell nekem, úgy hogy részemről ennyi – válaszoltam.
- Akkor mehetünk a kasszához. Már kezdek éhes lenni – mondta, miközben a kasszák felé kezdett húzni. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre az óvszeres dobozt a szalagon, pedig már csak a gondolatra is összerándult a hasam. Nem éppen azért, mert felizgultam volna vagy valami. Hanem sokkal inkább talán a félelemtől? Noha pontosan nem tudtam volna megmondani, hogy mitől félek. Természetesen nem Liamtől, sokkal inkább a helyzettől. Mindegy, ezen még nem is akarok gondolkozni.
Liam fizetett, utána pedig kiindultunk a parkolóba. Miután mindent bepakoltunk a csomagtartóba, elindultunk haza.
- Te éhes vagy már? – kérdezte rám nézve, utána pedig a kezét a térdemre csúsztatta.
- Nem igazán – válaszoltam, mire lebiggyesztett ajkakkal nézett rám, ami miatt nem tudtam nem elmosolyodni. – Ne nézz így, ez az igazság – fordítottam a fejemet vissza előre.
- Jól van, majd az leszel mire kész lesz az ebéd. Otthon felpróbálod, majd amiket vettünk?
- Aha, ha nem is mindent.
- Azon gondolkozom, hogy honnan pakoljak ki, hogy te betudj pakolni – mondta, én pedig elmosolyodtam és a fejemet a fejtámlának döntöttem. Hihetetlen volt az egész. Soha nem hittem volna, hogy egyszer újra Liamel leszek majd, hogy újra beköltözök hozzá és, hogy együtt fogunk élni, úgy mintha mi sem történt volna. Láthatólag ő erre törekszik, én viszont nem tudok úgy tenni, mintha az elmúlt nyolc évet is együtt töltöttük volna, és minden rendben lenne.

Amint leparkoltunk a mélygarázsban már szálltam volna ki, Liam viszont visszatartott azzal, hogy a kezét újra a lábamra simította.
- Mi az? – fordultam vissza felé.
- Fent vannak Harryék. Ránk várnak.
- T- tessék?
- Nem régen üzent, hogy az ajtó előtt várnak ránk. Aj, ne nézz már ilyen rémülten – csúsztatta a másik kezét az arcom sima oldalára. – Csak Harry és a barátnője az – kuncogott fel. – Komolyan Chanel, ne félj. Kérlek – sóhajtott fel –, nincs mitől félned. Harry nem fogja leordítani a fejed, vagy valami… Na, gyere. Még fel kell vinnünk ezt a sok cuccot – mondta, aztán puszit nyomott az arcomra, közvetlen a varratra, majd kiszállt a kocsiból. Alig tudtam magam rávenni a mozgásra, végül szótlanul siettem Liam mellé és vettem annyi szatyrot a kezembe amennyit csak tudtam. – Ne cipekedj annyit, majd jövünk még egy körre – mondta Liam, én pedig visszaraktam pár zacskót, hiszen tényleg sokat vettem egyszerre fel. Lezárta a csomagtartót, aztán megkért, hogy nyomjam meg a kezében tartott kocsi kulcson a gombot, majd a lift felé indultunk. Liam mosolyogva köszönt egy férfinak, aki éppen kiszállt a liftből, aztán felmentünk a harmadik emeltre. A gyomrom mogyorónyi nagyságra zsugorodott össze, a kezeim izzadtak, ami szintén nem volt sokkal jobb, hiszen így a zacskók kiakartak csúszni a kezemből. A szívem eszeveszett hevesen dobogott a mellkasom ellen, végül egy mély lélegzettel próbáltam magamat lenyugtatni. Lehunytam a szemeimet és azt mondogattam magamban, hogy ez csak Harry. Harry, aki a barátom volt, és akit szintén átvertem. Mire kinyitottam a szemeimet, már felérkeztünk az emeletre és az ajtón keresztül rögtön láttam Harry, valamint egy lány alakját.
- Mi is a lány neve? – kérdeztem gyorsan.
- Cora – suttogta vissza mosolyogva, aztán elsőnek kilépett a liftből, én pedig a számat összeszorítva követtem őt és próbáltam a lehető legjobban elbújni a háta mögött.
- Sziasztok – köszönt Liam, hallottam a hangjáról, hogy még mindig mosolygott.
- Sziasztok – Harry mély hangjától és erős akcentusától kirázott a hideg és igyekeztem magam nem elbőgni. Tényleg eszméletlenül féltem, hogy mit fog csinálni, vagy mondani, így mikor Liam kicsit félre állt és szembe voltam vele, azt hittem a szívem majd kiugrik a helyéről. Tekintetünk összetalálkozott és egy ideges mosoly kúszott az arcomra, amint végigmértem az arcát. Ugyanúgy nézett ki, mint nyolc évvel ezelőtt, olyan volt, mintha megállt volna az öregedésben és még mindig huszonkettő lenne. A haja nem volt olyan rövid, mint mikor legutóbb láttam őt, de nem is olyan hosszú, mint az előtt, mielőtt levágatta volna 2016 –ban. Te jó ég, annyira, de annyira régen volt már! – Chanel – mondta ki kissé döbbenten a nevemet, mire én visszapillantottam a szemeibe.
- Szia, Harry – köszöntem neki vissza még mindig egy apró mosollyal a számon. Két hatalmas lépéssel megszüntetette közöttünk a távolságot, aztán rögtön a karjaiba zárt. Nem zavarta, hogy tele voltak a kezeim, éppen ezért visszaölelni sem tudtam őt, akármennyire is szerettem volna. Fejemet a vállára fektettem és erősen lehunytam a szemeimet, ezzel viszont csak annyit értem el, hogy valóban ki is csorduljanak a könnycseppjeim.
- Jaj, Chanel – sóhajtott fel a hajamba, míg lassan dülöngélni kezdett velem előre és hátra. Annyira jól esett az ölelése, hogy gyakorlatilag már a megkönnyebbüléstől sírtam. – Jól vagy? – kérdezte, majd eltolt magától, kezeit az enyéimen tartotta és rám mosolygott. Bólintottam és megemeltem a kezeim, hogy letöröljem a könnyeimet, mire rögtön elvette tőlem a táskákat. – Örülök, hogy itt vagy. Rengeteg mesélni valóm van – mosolygott.
- Hát azt meghiszem – nevettem el magam szipogva, aztán megtöröltem az arcomat a kezemmel, majd mi is bementünk a lakásba.
- Mindjárt jövök, csak leszaladok a maradék táskáért – mondta Liam a konyhából visszatérve az előszobába, aztán nyomott egy puszit a fejemre és kiment az ajtón. Lerúgtam a tornacipőmet és levettem magamról a mellényt, meg a sapkát, majd a táskákat újra megfogva elindultam a konyhába, ahova Harry is követett a barátnője kezét megragadva.
- Chanel, szeretném bemutatni neked Corát, a barátnőmet – húzta magához a derekánál fogva a szőke hajú lányt, aki csak barátságosan mosolygott rám. – Cora, ő itt Chanel, Liam barátnője – vigyorgott aranyosan Harry.
- Szia, Chanel, nagyon örülök, hogy megismerhetlek – nyújtotta a kezét felém, én pedig szintén mosolyogva megráztam.
- Én is nagyon örülök Cora. Mióta vagytok együtt? – kérdeztem mosolyogva, míg a pult mögé léptem, aztán elkezdtem kipakolni a táskákból.
- Ohó, jó pár éve már – válaszolta Harry, mire Cora felvont szemöldökkel ránézett.
- Hány éve is? – kérdezte meg a barátját, mire elnevettem magam, Harry pedig a plafon felé pillantott, miközben magában feltehetőleg számolt.
- Nyolc – válaszolt Harry egy széles vigyorral, míg Cora csak megforgatta a szemeit, de az arcán továbbra is ott játszadozott egy mosoly. – Most mi az? Tudom, hogy nyolc éve vagyunk együtt, emlékszem, májusban volt az évfordulónk.
- Aw, szerencséd van.
- Oh, képzeld Chanel, Niallnek is barátnője van – ült le vigyorogva Harry, én pedig felkuncogtam.
- Tudom, hallottam már róla. Ők most New Yorkban vannak, ugye?
- Igen, azt hiszem. Igazából régen beszéltem már velük. Na de nem hiszed el, hogy Niall milyen slamasztikába keverte magát – mondta izgatottan, én pedig felpillantottam a zacskókból.
- Miért, mit csinált? – kérdeztem rá egy kicsit félve.
- Szerelmes lett – kuncogott fel Harry, én pedig megkönnyebbülve elmosolyodtam.
- És, nem a megfelelő lányba, vagy mi? – kérdeztem, míg elkezdtem bepakolni a dolgokat a hűtőbe.
- Oh, de igen, nagyon is, csak hát azért mégsem volt akkora szerencséje.
- Én úgy hallottam, te is eleget bénáztál – pillantottam mosolyogva Corára, aki felkuncogott és csak a szemét forgatta a barátjára.
- Az egy másik történet, azt nem akarjuk elmesélni.
- De még mennyire, hogy elakarjuk mesélni – jött be Liam, én pedig rögtön felé kaptam a fejemet. Az arcán a világ legédesebb vigyora ült, amit egyszerűen imádtam. – De folytasd csak Harry – mondta folyamatosan engem nézve, aztán mellém állt és elkezdett ő is kipakolni.
- Na, szóval, Niallnek ugye volt az ex barátnője, gyakorlatilag menyasszonya – kezdte, én pedig elkerekedett szemekkel fordultam feléjük.
- Akibe, khm, te is szerelmes voltál – köhögött Cora, mire Harry megforgatta a szemeit.
- Az is egy másik történet, a lényeg az, hogy nekem ugye sohasem volt esélyem Alexával valami komolyabbat is elkezdeni, szóval meg nem történtnek tekintjük az eseményeket – mondta Harry.
- Várj, lassíts – állítottam le, míg a pultnak dőltem. – Ti Niallel egy lányba voltatok belezúgva?
- Erm, ja – bólogatott lassan. – De aztán kiderült, hogy Niallék csak eljátszották, hogy együtt voltak, de közben Niall beleszeretett Alexába, Alexa meg…
- Feléd érdeklődött – mondta helyette Cora.
- Igen, de ugye én meg visszautasítottam Niall miatt.
- Hű – nyögtem ki.
- Aztán megint összejöttek Niallel, Niall meg is kérte a kezét, de aztán kiderült, hogy Alexa még mindig nem lépett túl rajtam, szóval ott hagyta Niallt.
- Várj, és ez…
- 2013 –ban volt.
- És én erről nem tudtam? – néztem Liamre.
- Valahogy sosem jött fel – vont vállat, de az arcán egy bocsánatkérő mosoly ült, amiért legszívesebben odahajoltam volna hozzá és szétcsókolgattam volna az arcát.
- Na, szóval ugye Alexa lelépett, ott hagyta a gyűrűt Niallnek egy levélben, aztán sokáig én voltam a hibás, végül persze Niall megbékült, szóval olyan volt mintha soha nem is történt volna semmi.
- Csak hogy ugye aztán jött Palmer – mondta Liam.
- Pontosan, mert Palmer Alexa unokahúga.
- Oh, te jó ég – sóhajtottam fel.
- És ha ez még nem lenne elég, kiderült, hogy Niallnek van egy két éves eltitkolt kislánya. Alexától.
- Várj, mi?
- Vagyis két éves volt, mikor kiderült, most már ugye tíz és nagyon édes.
- Úgy volt az egész, hogy ugye Palmer meg Niall megismerkedtek. Niall nem tudta, hogy Palmer Alexa rokona, Palmer viszont tudta, hogy Niall meg Alexa valamikor régebben kavartak, de nem hozta fel, mert nem akarta Niallt elijeszteni. Aztán kiderült Niall számára is, hogy Palmer meg Alexa rokonok, ahogy Palmer számára is, hogy Niall meg Alexa múltja keményebb, mint gondolta. Aztán meg robbant a bomba, mikor Alexa beállított a két éves Hollyval, Niall pedig megkérdezte, hogy kik a kicsi szülei. Aztán másodpercek alatt összerakta Niall a dolgot.
- Hát ez… wow. Nagyon durva. És mit szólt hozzá Palmer? Alexa pedig végig tudta, hogy Niall a kicsi apja?
- Igen, csak titokban szándékozta tartani. Palmer meg persze kiakadt – vette át a szót újra Harry. – Nem is találkoztak egy ideig, vagyis találkozni találkoztak, csak mosoly szünet volt, de aztán újra összejöttek és Niall is megbeszélte a dolgait Alexával, szóval láthatta Hollyt.
- Hű. Akkor most komolyan van egy tíz éves lánya Niallnek?
- Bizony – bólintott Liam. – Nem tudod mennyire megvoltunk mi is lepődve.
- Meg azért Niall is, gondolom.
- De aztán minden oké volt. És Niallék még mindig együtt vannak.
- Hát örülök neki, hogy kitartottak egymás mellett. Oké, most azt a sztorit akarom hallani, amikor te bénáztál.
- Arra úgy emlékszem, mintha még tegnap lett volna – szólalt fel rögtön Cora, Harry pedig kínosan elnevette magát.
- Hogy ismerkedtetek meg? – kérdeztem vigyorogva.
- Gemma diplomaosztóján.
- A diplomaosztómon – mondták egyszerre. – Ugye én jóban voltam Gemmaval, és mivel cukrász vagyok, csináltam neki egy tortát a diplomaosztó utánra, aztán folyton felbukkant Niall, ő rántotta magával Harryt, Harry meg szegény Luxot.
- Az egyszeri eset volt – szólalt fel Harry. – Akkor is kiosztottál ott helyben.
- És még milyen jól is tettem – vigyorgott Cora. – Kicsit nagy volt a pofád.
- Nem voltál vevő a viccemre – vágott vissza Harry.
- Aztán az én legjobb barátom Harryvel dolgozott a Dunkirken, szóval amiatt is találkoztunk.
- Ja, mikor majdnem a vízbe estél, mert megijesztettelek – emlékezett vissza bólogatva Harry.
- És összesároztad a kabátom a trutymóval a fejeden.
- Te ilyenekre emlékszel?
- Még mindig megvan a kabát. És ott van benne a folt.
- Na, jól van – nevetett fel Harry. – Oké, de az első komolyabb dolog az a béna kollégád volt, mi is volt a neve?
- Nathan.
- Ja, igen. A srác odavolt Coráért, szóval nem tolerálta, hogy én is udvaroltam neki és minden virágot, amit a cukrászdába küldtem, vagy vittem be, kidobott anélkül, hogy Corának szólt volna róla.
- Mire te megharagudtál és féltékennyé próbáltál tenni Cara Delevingnel, mire én a képedbe röhögtem, mert tisztában voltam vele, hogy a lány nem kavarna veled.
- Oké, az első hülye húzásom, elismerem – tartotta fel a kezeit Harry.
- Aztán valahogy már az első randinkon voltunk.
- Szülinapod volt, berúgtál, másnaposan dolgoztál, elájultál én pedig hazavittelek és aztán megbocsájtottál – hadarta Harry.
- Oh, igen tényleg. Aztán kidobtál.
- Mi? – kérdeztem döbbenten.
- Az nem úgy történt!
- Oh, igen, előbb felszívódtál, aztán mindenki előtt kidobtál.
- Mondom, hogy nem úgy volt! Rám sózták Kendall Jennert, én pedig pontosan nem akartalak kidobni, meg megbántani, szóval csak nem válaszoltam neked.
- De aztán kidobtál. Még hozzá Louis szülinapján. Mindenki előtt!
- Nem mindenki előtt, hanem mindenki háta mögött.
- Oh, kérlek.
- Harry, az nagyon is előttünk volt – mondta Liam.
- Apám, akkora seggfej voltál, hogy néha még most is lesóznék neked azért az alakításért.
- Kösz – biggyesztettel a száját Harry.
- Aztán csomó ideig nem találkoztunk – folytatta Cora.
- De utána csak úgy felbukkantál az Another Man paritján valami Levivel – grimaszolt Harry.
- Az Jai unokatesója volt – nevetett Cora. - Jai a legjobb barátom – nézett rám, én pedig bólintottam, hogy értem. – Közben Serena, a legjobb barátnőm, Jai barátnője, vagyis már feleségének megindult a szülése és komplikáció lépett fel, mert a várt kisfiú helyett kettő jött, akiről senki nem tudott, szóval Harry vitt el a kórházba.
- Emlékszem, tökre örültem, hogy ott voltam a születésükkor, mert abban bíztam, hogy majd így valahogy megenyhülsz meg minden.
- Ch, bizakodhattál benne. De aztán Harry folyamatosan zaklatott.
- Annyira elege lett belőlem, hogy szó nélkül lelécelt Spanyolországba a bátyjához.
- Ja, senkinek nem szóltam, Serenáék meg a hajukat tépték. De ugye ez is miattad volt! De aztán visszajöttem a Dunkirk premierjére, mert ugye Jai és dolgozott rajta és haragudott volna, ha nem jövök el megnézni.
- És aztán megint berúgtál az afterpartin.
- Az is a te hibád volt, mert ingyen pia volt – vágott vissza Cora. – De akkor is nála kötöttem ki, amiért megint csak haragudtam rá, mert dolgoznom kellett volna menni, de ő kikönyörgött nekem egy szabadnapot.
- De még milyen jól is tettem, mert azon a napon jöttünk össze.
- Igazából akkor ismertem meg Henryt, és kiderült, hogy ő volt a köcsög.
- Oh, jesszusom, ne gyere nekem Henryvel – nyögött fel Harry, mire Cora felnevetetett.
- És akkor azt hittem, hogy csak Niall keverte magát slamasztikába. Azért te is elég sokat bénáztál – mondtam neki.
- Héj! – kapott Harry megjátszott sértődöttségével a szívéhez, én pedig kuncogva néztem rá.
- Tökfejek – nevetett Liam, miközben tovább pakolta kifelé a dolgokat, aztán egy zacskót felém tolt egy apró mosollyal az arcán, amibe aztán belekukkantottam. Tusfürdők, borotva és tampon volt benne. Anyám, ez még mindig olyan ciki.
Elkaptam a zacskót, aztán magamhoz vettem, majd gyorsan megfordultam.
- Mindjárt jövök – mosolyogtam rájuk, aztán a pult mellett elhaladva kimentem a konyhából. Arcomon egy apró mosollyal szaladtam fel a lépcsőn, miközben folyamatosan a két srácon gondolkoztam. Borzasztóan örültem nekik, ahogyan Louisnak is, noha tudtam, hogy ő nem fog csak úgy a nyakamba borulni, mint Harry. Sőt, kifejezetten nehéz menet lesz, de végig fogom csinálni és kifogok tartani Liam mellett. Magunk mellett. Ennyivel tartozom neki.