2017. szeptember 2., szombat

[II. 36. - Készen áll rá?]

Halihalloo,
UGHH A MAI RÉSZ!!! Okay so természetesen egy csomót utána gugliztam, meg olvastam a témával kapcsolatban, bc amúgyis nagyon érdekel (oly annyira, hogy gondolkozok rajta, hogy szülész-nőgyógyász leszek), de persze a képzeletem is sokra játszott benne, mert igazából fogalmam sincs, hogyan folyik... okay mondjuk ki, már úgyis mindenkinek leesett... egy szülés. Hogy is lehetne a tizehnat éves fejemmel egy kis sejtésem is róla, huh?:D Szóvalll remélem tetszeni fog, meg hogy nem találjátok túlzásnak és, hogy mindenki örülni fog!!:3 Jó olvasást! Xx♥



Chanel Payne

Ma reggel is erős fájásokra ébredtem, így előre tudtam, hogy a napot az ágyban vagy a kanapén fogom tölteni. Az utóbbi időben így ment ez, egyik nap olyan erős fájásaim voltak, hogy meg sem bírtam moccanni, míg a következő nap majd kicsattantam az energiától. Még csak reggel hat volt, Liam békésen aludt mellettem és egyenletesen szuszogott, én pedig próbáltam olyan picire összehúzni magam az ölelésében, amennyire tudtam. Mindkét kezem szorosan a hasamra volt fonódva és csendben próbáltam átvészelni a méhösszehúzódásokat. Egyfolytában a telefonomra bámultam és az időt mértem a fájások között, míg nem elmúlt, így fellélegezve fordultam a hasamra. A naptárba lépve döbbentem rá, hogy pontosan egy hét múltára vagyok kiírva. Persze ez nem azt jelenti, hogy jövő hét pénteken meg is szülök, de ki tudja. Mindenesetre eléggé bevagyok tojva. Korábban folyton elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha Preston megszületik és hazajövünk, és már hárman leszünk, de csak most jöttem rá, hogy erre egyáltalán nem lehet felkészülni. Az egész életünk megfog változni, és még mindig úgy érzem, hogy nem állok készen rá. Elmondhatatlanul szeretem a kisfiunkat és Liamet, de még mindig kételkedem benne, hogy megérdemlem –e őket, vagy hogy tudok –e nekik egy olyan életet nyújtani, mint amilyet megérdemelnek. Semmi pénzért nem hagynám most már őket magukra, ugyanakkor azt is tudom, hogy ha bármi történni fog miattam velük, azt nem élem túl.

Elhessegettem negatív gondolataimat, végül visszaraktam a telefonomat az éjjeliszekrényre és a fejemet Liam felé fordítottam, majd lecsuktam a szemeimet. Szerencsére az álom újra elnyomott és visszatudtam szundítani, pár óra múlva viszont megint méhösszehúzódásokra ébredtem fel. Pislogva nyitottam fel a szemeimet és néztem Liamre, aki szintén akkor ébredezett mellettem. Tenyereimet a hasamra csúsztattam és simogatni kezdtem, miközben közelebb csusszantam Liamhez és a fejemet a mellkasához nyomtam. Felsóhajtott, aztán a kezét átdobta az oldalamon és egy puszit nyomott a fejemre. Elmosolyodtam és visszacsuktam a szemeimet, miközben továbbra is simogattam a hasamat. Ez persze semmit sem használt a méhösszehúzódások ellen, de muszáj volt valamit tennem, így hát a pocakomat simogattam a reményben, hogy legalább Prestonnak ez jól esik.
- Jó reggelt – motyogta Liam.
- Jó reggelt – köszöntem vissza halkan.
- Minden oké?
- Mmm – hümmögtem fel csukott szemekkel. – Fáj a hasam.
- Régóta?
- Felébredtem hajnalban is, de aztán elmúlt és visszatudtam aludni. Most pedig megint rákezdett. De mindjárt elmúlik.
- Szólj, ha rosszabbodik.
- Nyugi, fogok. Már múlik.
- Oké – motyogta és egy ideig tovább feküdtünk csendben egymás mellett. Mikor megmozdult és elhúzódott tőlem, én is felnyitottam a szemeimet, és az ő csodálkozó tekintetébe ütköztem.
- Mi az? – kérdeztem.
- Baby… fel van dagadva az arcod – nyújtotta ki felém a kezét és végig tapogatta az arcomat.
- Nagyon?
- Hát… eléggé. Nem is érezed?
- Nem – sóhajtottam fel. – A lábaimat viszont igen. Ugh – ültem fel, aztán oldalra fordultam, így lelógattam a lábaimat az ágyról. Szemben velem egy egész alakos tükör volt fellógatva a falra, így tökéletesen ráláttam magamra. Az arcom tényleg fel volt dagadva, méghozzá kétszeresére. – Jesszusom, úgy nézek ki, mint egy hörcsög. Nem, mint egy medve. Bah.
- Nem is igaz – kuncogott fel Liam mögöttem, aztán szintén felült és mögém csusszant. Fejét a nyakamba temette és apró puszikat szórt el ott, míg én fintorogva figyeltem a tükörképemet.
- Mi is a neve annak a nagy zöldbőrű pasasnak az egyik meséből? Tudod, aki a mocsárban él, meg egy királylány a felesége.
- Shrek? – nevetett a nyakamba, mire kirázott a hideg, és én is elmosolyodtam.
- Igen, ő. Úgy nézek ki, mint Shrek.
- Bolond vagy baby – kuncogott, aztán nyomott egy puszit az arcomra és mosolyogva nézett rám a tükörben. Ellentétben velem, ő lélegzetelállítóan nézett ki most is. Bár Liam mikor nem néz ki lélegzetelállítóan. A haját elaludta, az arca még álmos volt és látszott rajta, hogy most kelt fel. A borostája újra kinőtt, és az ajkain egy édes mosoly játszadozott. Imádnivaló és szexi volt egyszerre, éppen ezért nem tudtam, hogy kezdjem el fotózni, vagy essek neki és csókolgassam szét az arcát. – Mit szeretnél reggelizni? – kérdezte még mindig mosolyogva, hangjával visszarángatott a valóságba és a felpuffadt arcomhoz.
- Szendvicshez van kedvem. Sonkás, sajtos, uborkás, majonézeshez.
- Értettem. Tea?
- Inkább smoothie – válaszoltam szégyellősen, míg ő csak bólintott, aztán egy újabb puszit adott az arcomra és kicsusszant mögülem az ágy szélére. A takarót visszadobva maga mögé, állt fel és indult a fürdőszoba felé, ami rögtön az ágyunk mellett a szoba sarkában helyezkedett el és nem volt leválasztva ajtóval. A fürdőkabin fala átlátszó üveg volt, úgy hogy számtalanszor nézhettem már premier plánban, hogy Liam hogyan fürdik és ezért csak még jobban imádtam a szobánkat.
Visszadőltem a párnák közé, aztán a telefonom után nyúltam és meglepődve léptem az üzenetekbe, ahol egy sms várt Danielletől a közös csoportunkba. Elnyomtam egy ásítást, aztán elmosolyodtam az üzenetén, amiben felhívta a figyelmemet arra, hogy egy hét múltára vagyok kiírva. Visszaválaszoltam neki, hogy jó reggelt és, hogy tisztában vagyok vele, majd megkérdeztem, hogy mi újság. Eközben Liam vécézett, aztán arcot mosott, majd visszasétált az ágyunk elé, és az oldalát vakargatva nyújtózkodott meg ásított egyszerre.
- Itt maradsz? – kérdezte.
- Mhm, rendbe szedem magam, felöltözök, aztán majd lemegyek. Eszünk a kertben?
- Aha, ehetünk – bólintott. – Szólj, ha kell segítség – nézett rám szigorúan, mire elmosolyodtam és bólintottam.
- Szólok – mosolyogtam fel rá, aztán hamar magamra maradtam. Végül kikászálódtam én is az ágyból, majd megigazítottam azt, noha már ez is eléggé nehezen ment a hasam és a hátam miatt. Ezek után elvégeztem a dolgaimat a fürdőben, majd a gardróbunkba mentem és lecseréltem Liam pólóját egy trikóra és egy lenge mackónadrágra. Melltartót nem vettem fel, hiszen a melleim így is sajogtak, ráadásul a mellbimbóim is kemények voltak, és már ha csak a póló súrolta, akkor is fájt. Mezítláb és a korlátot szorongatva indultam le a lépcsőkön az alsó szint felé, aztán mosolyogva pillantottam Liamre, aki a konyhában állt és éppen gyümölcsöket turmixolt össze nekem szorgalmasan.
- Csak egy tányért vigyél – szólt rám, és fél szemmel rám pillantott, én pedig megengedtem magamnak egy szemforgatást, de elmosolyodtam. Megfogtam a szendvicsemet, aztán a másik kezemet a derekamra csúsztatva elindultam a terasz felé. – Fáj a hátad?
- Aha – válaszoltam, aztán elhúztam az üvegajtót és kiléptem a jó időre. Nem volt olyan döglesztő meleg, aminek külön örültem, bár így is az árnyékba ültem le. Liam pár perc múlva a saját tányérjával és a smoothiemal jött ki, majd visszament a kávéjáért, végül neki láttunk a reggelinek. Nyugodtan megreggeliztünk, már-már túl nyugodtan, ami gyanús is volt, ezért nem lepődtem meg, hogy amint eltüntettem az utolsó morzsát is a tányéromról és az utolsó cseppet is a poharamból, megint éreztem a már ismerős fájások kezdetét.
- Basszus, ma augusztus elseje van. Egy hét múltára vagy kiírva – mondta Liam, miközben hátradőlt a székben és rám nézett. – Minden rendben? – szaladt ráncba a homloka.
- Igen, csak megint… kezdődik. És igen, tudom, reggel hatkor én is rájöttem. De Liam, ez nem azt jelenti, hogy egy hét múlva pénteken biztosan szülni fogok.
- Persze, tudom. De már akkor is nagyon-nagyon közel van, és olyan izgatott vagyok.
Nem bírtam neki válaszolni, a levegő a torkomon akadt és az ujjaimmal olyan erősen kapaszkodtam a szék karfájába, hogy láttam amint elfehérednek. Ezúttal erősebben törtek rám a fájások, mint eddig, és ez még a levegőmet is elvette, így egy hangot nem tudtam kipréselni magamból.
- Baby? Jól vagy? – ült fel Liam, én pedig bólintottam egyet sután, aztán mély levegőt vettem, majd kifújtam azt. Ezt megismételtem még párszor, mire enyhülni kezdett a fájdalom is, így megkönnyebbülten dőltem hátra.
- Csak ez most erősebb volt, mint szokott lenni. De minden oké – sóhajtottam fel és felnéztem rá, miközben éreztem, hogy a homlokomon izzadság cseppek gyöngyöződnek.
- Gyere, menjünk be. Kanapé, vagy ágy?
- Kanapé. Nem akarom az egész napot az ágyban tölteni – toltam hátrébb magamat a székkel, aztán lassan felálltam, a kezeim pedig már automatikusan csúsztak a derekamra. Bele is nyilallott a várt fájdalom, de nem szóltam semmit, hiszen tűrhető volt. Plusz nem akartam minden egyes kis fájdalomnál beijeszteni Liamet, éppen ezért nem is osztottam meg vele mindent, vagy sosem panaszkodtam amiatt, hogy mennyire fáj.
Liam mellé mentem, mire a kezeit a derekamra csúsztatta, aztán nyomott egy puszit a fejemre és betámogatott vissza a házba. Leültetett a kanapéra, aztán mellém helyezte a távirányítót, majd visszaindult tányérjaink és poharainkért a teraszra. Én eközben bekapcsoltam a tévét és szörföltem a csatornák között. Miután Liam elpakolt a konyhában, csatlakozott hozzám és befeküdt mellém a kanapéra, fejét az ölembe hajtotta és a hasamat cirógatta, néha pedig még egy puszit is nyomott rá, ami mindig megmosolyogtatott.

*
A napunk nyugisan telt és szinte ugyanúgy, mint ahogy mostanában mindig. Ekkora pocakkal és fájások közepette nem tudunk sokat csinálni, így hát pihentünk és tévéztünk. Délutánra teljesen beborult az ég, szakadni kezdett az eső és nagyon fújt a szél. Az ablakon keresztül figyeltem, ahogy a vihar tombolt, míg Liam fent volt az emeleten valamiért. Éreztem, ahogy a méhösszehúzódások közelednek, aztán fájni is kezdett, mire kiegyenesedtem és kisebb terpeszbe raktam a lábamat a földön. Kezeim a köldökömnél pihentek a hasamon, orromon át vettem a levegőt és a számon át fújtam ki. Olyan erővel törtek rám a fájások, hogy össze kellett szorítanom a szemeimet, míg a fogaimat egymáshoz préseltem, hogy nehogy felkiáltsak. Megkönnyebbülten fellélegeztem, mikor az egész elmúlt, de rá pár percre újra rá is kezdett. Ezúttal viszont teljesen más volt az egész. Rögtön az orvosom szavai ugrottak az elmémbe, meg az a cikk, amiben azt olvastam, hogy általában nagy időjárás változásokkor is beszokott indulni a terhes nőknél a szülés. És egyszeriben tudtam, hogy velem is így lesz, pedig még csak a magzatvíz sem folyt el, vagy azt sem mértem le, hogy milyen gyakran jönnek a méhösszehúzódások. Azt tudtam, hogy nagyon erősek, odakint vihar tombol, egy héttel a kiírt időpontom előtt vagyok és, hogy augusztus elseje van. Preston pedig úgy döntött, hogy világra akar jönni.
- Liam! – kiáltottam fel, két fájás között, lábdobogását rögtön hallottam, és a korlátoknak hála, hamar meg is láttam őt. – Menjünk a kórházba – préseltem ki magamból, miközben figyeltem, ahogy leszalad a lépcsőn.
- T-tessék? – kérdezett vissza döbbenten, az arcáról le lehetett olvasni, hogy megijedt. – Miért?
- Talán, mert szülök? Oh, istenem, segíts felállni – nyújtottam ki a kezeimet felé. Rögtön előttem termet, aztán a kezemet átdobta a nyakán, míg az ő kezei a derekam köré kulcsolódtak és lassan felhúzott ülő helyzetből. – Te jó ég – fújtam ki a levegőt hangosan, és egy pár pillanat erejéig megint összeszorítottam a szemeimet. Nagyon rosszul éreztem magam, a fájások nem akartak elmúlni, vagy egy kicsit enyhülni, sőt mi több, erősödtek. Minden, amit akartam, az az volt, hogy vízszintesbe helyezhessem magam és végre megszülhessem a gyerekünket, habár tisztában voltam vele, hogy előbb hosszú órákba nyúló vajúdás is várhat rám.
- Beültetlek az autóba, aztán visszaszaladok a táskádért és mehetünk, jó? – mondta Liam, miközben a bejárati ajtó felé támogatott. Ahogy beértünk a garázsba, Liam beültetett az Audimba, majd magamra is hagyott és visszarohant a már összekészített táskámért. Eközben én a bőrülés karfájába kapaszkodtam és azt szorítottam a szemeimmel és a számmal együtt. Elképesztően fájt a hasam alja, már-már csillagokat láttam és rohadt kényelmetlen volt ülni. Feküdni akartam végre, és végig ez lebegett a szemeim előtt, miközben a kórház felé száguldottunk. Közben Liam betelefonált a doktornőnek, aztán felhívta az anyukáját és az én anyámat is, hogy beindult a szülés. – Olyan jól bírod baby, mindjárt ott vagyunk, tarts ki. Minden rendben lesz Chanel.

Mire a kórházhoz értünk a fájdalomtól alig tudtam realizálni, hogy mi történik körülöttem. Kerekes székbe lettem ültetve aztán, feltűnt a doktornő és Liam eltűnt mellőlem. Kisegítettek a ruháimból, aztán rám adtak egy kórházit, majd felraktak egy ágyra, én pedig megkönnyebbülten feküdtem el. Noha a méhösszehúzódások még mindig jelen voltak és még mindig rohadtul fájtak, örültem, hogy végre feküdhetek. Körülöttem ápolónők szaladgáltak, aztán megjelent Liam is. A doktornő velem beszélt, de egyáltalán nem értettem, amit mondott. Hallottam, hogy beszéltek Liammel, de fogalmam sem volt miről. A ruha fel lett húzva a hasamon, aztán hideg zselét éreztem magamra, mire rögtön tudtam, hogy a doktornő ultrahangot készít. Kábán a monitor felé fordítottam a fejemet, de a látásom homályos volt, és mire kitisztult, a műszer lekerült a hasamról és a doktornő letörölte a zselét is.
- Jól van Chanel, a kisfiával minden rendben van, készen áll rá, hogy kibújjon. A szívverése százharmincöt.
- Az jó? – kérdezte Liam, én pedig a levegőt kapkodva próbáltam felfogni a hallottakat.
- A lehető legjobb – válaszolta a doktornő. – Igazi kis örökmozgó. Már nagyon kiakar jönni.
- Eddig is az volt – vágta rá Liam, a doktornő pedig újra rám nézett.
- A következő tolófájásnál szóljon, és kezdhetünk – mondta, aztán elfordult a nővérek felé, én pedig a tekintetemet felvezettem Liamre.
- Minden rendben lesz. Remekül csinálod – mondta, és a kezével kisimította a homlokomba hulló hajtincseket.
- Ah, toló… fájás – nyögtem ki, mire a doktornő rögtön ott termett előttem.
- Jól van Chanel, lélegezzen mélyeket és nyomjon akkor, mikor legerősebb a fájdalom – mondta, én pedig rögtön neki láttam annak, amit mondott, mert nem bírtam tovább.

Az összes hang összemosódott, ahogy a szemeim előtt is minden és csak arra koncentráltam, hogy nyomjak, ahogy a doktornő kérte tőlem. Könnyek csordultak ki a szememből, mikor egyszeriben megszűnt a fájdalom, Preston pedig felordított és keservesen sírni kezdett. A fejem visszabicsaklott az ágyra, miközben a levegőt kapkodtam, a szemeimből pedig megállás nélkül folytak a könnyek, leginkább a megkönnyebbüléstől. Elképesztően megkönnyebbült voltam, közben pedig a szívem szakadt meg a kisbabámért, olyan keservesen sírt. Kezeimmel letöröltem a könnyeket a szememből és pislogva figyeltem, ahogy Liam elvágja a köldökzsinórt. Preston még mindig üvöltött a doktornő kezében, még akkor is, mikor becsavarták egy halvány kék plédbe, és átadták Liamnek. A könnyeimet visszanyelve figyeltem, ahogy Liam óvatosan átveszi őt, aztán mellkasához húzza, és odébb simítja a takarót a kisfiunk arcából. Próbáltam magam fentebb nyomni az ágyon, de ekkor csak fájdalom nyilallt belém, úgy hogy inkább nyugton maradtam és tovább bámultam Liamet a kezében Prestonnal. A saját szívverésem visszahangzott a fülemben, mikor Liam felém indult a kezében Prestonnal, aztán megállt mellettem és lenézett rám mosolyogva. Preston még mindig sírt, kis kezei égnek álltak, szemei összevoltak szorítva. Elképesztően pici volt és könnyű, az arca pufi és imádnivaló. Az első pillantásnál belészerettem, és akármennyire is próbáltam lenyelni a könnyeimet, nem sikerült. Éppen hogy a mellkasomhoz húztam a kezeimet, amiben feküdt, lenyugodott, végül abba hagyta a sírást, nyöszörgött még egy picit, aztán elhallgatott. Elmosolyodtam, közben pedig újra elfogott a megkönnyebbültség, noha a szívem még mindig helytelenül zakatolt a mellkasomban.
- Gyönyörű kisfiuk született, gratulálok! – hallottam tompán a doktornő hangját. – Megengedi, hogy megmosdassuk és felöltöztethessük? El kell végezni még pár vizsgálatot is rajta, utána viszont csakis a maguké.
Bólogatni kezdtem, miközben még mindig a kisbabám arcát néztem, végül aztán vonakodva átnyújtottam egy nővérnek és figyeltem, ahogy a mérlegre helyezik. – Próbáljon meg addig pihenni egy kicsit, mindjárt átviszik egy szobába. Liam, önt várja egy nővér a kicsi nevéért, utána pedig elkísérheti, ha szeretné a fiát a vizsgálatokra.
- Igen, persze. Chanel, minden rendben van? – hajolt le hozzám Liam, én pedig felé fordítottam a fejemet és elmosolyodva bólintottam egyet. – Szeretlek – nyomott egy csókot a számra mosolyogva, miközben hüvelykujjával letörölte a könnyeimet a szemem alól. – Megyek Prestonnal, utána pedig viszem be hozzád, oké? Pihenj addig, ahogy a doktornő mondta – suttogta, aztán adott még egy csókot.
- Oké – suttogtam vissza, aztán mosolyogva figyeltem, ahogy a nővérekhez ment, és Prestont figyelte árgus szemekkel, miközben a nevét diktálta le. Nem sokkal később, Prestont egy kiságyba rakták, amit aztán óvatosan kigurítottak a szobából, Liam pedig utoljára visszapillantott rám, majd követte a nővért, aki Prestont vitte. Mosolyogva letöröltem újabb kibuggyanó könnyeimet, majd fáradtan lehunytam a szemeimet. 

2 megjegyzés: