[II. 11. - Játssz tovább]

Halihalloo,
aw, szerintem a mai rész nagyon édes lett.:3 Nekem legalábbis az egyik kedvencem lett, úgy hogy remélem nektek is tetszeni fog! Nem tudom mi mást mondhatnék még úgy, hogy ne spoilerezzem el a részt, úgy hogy csak jó olvasást kívánok!^^ Xx♥

Chanel Adele Sangster

Tompa csörömpölésre ébredtem fel. Hunyorogva néztem körbe a szobában, de sötét volt, így nem sokat láttam. Liam már nem volt mellettem és ez megmagyarázta a zörgést, ami az alsó szintről hallatszódott fel.

Visszazuhantam a párnák közé, aztán a hasamra gördültem, majd a kezemet a fejem alá dugtam és próbáltam visszaaludni. Persze nem sikerült, így morogva ültem fel és megdörzsöltem a szemeimet, amik ezek után még jobban viszkettek. Lelöktem magamról a takarót, aztán kibotorkáltam a fürdőbe, és miután elvégeztem a dolgaimat, lecammogtam a konyhába, ahol Liam tényleg reggelin ügyködött.

- Felébresztettél – „köszöntöttem” morogva, miközben ledobtam magam egy magasított székre és látványosan szenvedve elfolytam a márvány pulton.

- Ne haragudj baby, de sietnem kell és kilyukad a gyomrom – válaszolta anélkül, hogy hátranézett volna rám.

- Hova mész? – emeltem fel a fejemet és kíváncsian néztem rá.

- Behívtak a stúdióba, a kottáim szanaszéjjel hevernek, és azt sem tudom hol áll a fejem.

- Majd én csinálok reggelit, menj és készülj össze – csusszantam le a székről, aztán mellé sétáltam és a kezemet a karjára raktam. – Liam, gyerünk, menj, szedd össze a cuccaid. Csinálok neked szendvicset meg kávét, amit magaddal vihetsz.

- Egy angyal vagy – fordult felém, aztán nyomott egy puszit a homlokomra, és mire felnyitottam a szemeimet már itt sem volt. Sóhajtva neki láttam szendvicseket csinálni, közben lefőztem egy nagy adag kávét, amit aztán termoszba raktam, hogy ne hűljön ki. Mire Liam lejött, már az én reggelim is kész volt, így abba hagytam az evést és felpattantam, mikor belépett a konyhába. – Azt hiszem, megvan mindenem.

- Plusz reggeli meg kávé – nyújtottam felé a termoszt, meg a két becsomagolt szendvicset.

- Köszönöm baby. Imádlak – húzott magához, míg egyik kezét a derekamra fonta, a másikat az arcomra csúsztatta. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek.

- Semmi baj – mosolyodtam el. – Jó munkát! – húztam le magamhoz a fejét, hogy a szánkat összetapaszthassuk. Kezeim természetesen utat találtak a hajába, és próbáltam nem szét túrni neki, így csak egy rövid tincset tekertem fel újra meg újra az ujjamra, miközben mohón próbálta bekebelezni az ajkaimat.

- Mmm, sietek haza – vált el tőlem cuppogva, én pedig rögtön az alsó ajkamba mélyesztettem a fogaimat és úgy néztem fel rá.

- Oké. Szia – nyomtam még egy csókot a szájára, aztán mosolyogva elengedett, majd elindult kifelé.

Miután elment a reggelimmel felmentem az emeletre, majd visszafeküdtem az ágyba és bekapcsoltam a tévét. Komótosan elfogyasztottam mindent, közben tévéztem, majd miután fetrengtem még egy kicsit az ágyban, úgy döntöttem felkelek. Rendet raktam a szobában, aztán az alsó szinten is kiporszívóztam, mostam egy adagot és összeszedtem a szárítóról a megszáradt ruhákat. Közben a gondolataim újra meg újra visszakanyarodtak Liamhez, meg az elmúlt hetekhez, amiket itthon töltöttünk kettesben. Persze, nem egyszer jöttek át a srácok a lányokkal, és mi is voltunk Nialléknél is, meg egyszer bementünk Cora cukrászdájába is. Kimozdulni viszont nem nagyon mozdultunk, leginkább a repülőteres incidens miatt. Eléggé magam alatt voltam azután, hogy visszaérkeztünk Miamiből Londonba és csak hosszas őrlődés és ugyanazok a körök lefutása után éreztem egy picit jobban magam. Liam persze dühös volt, amiért újra elbizonytalanodtam benne és a kapcsolatunkban. Próbált jobb belátásra bírni, ami végül sikerült is neki, mert beláttam, hogy azzal, ha újra meg újra megkérdőjelezem őt és magunkat, azzal csak felesleges szenvedésnek tesszük ki magunkat. El kell fogadnom, hogy bízik bennem és ez azért van, mert szeret. És bár nem teljesen békültem még ki a helyzettel, mostantól tényleg azon vagyok, hogy így legyen. Nem érdekel, mit írnak az újságok. Nem érdekel, mit mondanak a rajongók. Nem érdekel, mit gondol Louis.

A telefonom csörgése zökkentett ki az elmélkedésből, így leraktam a kezemben lévő bokszeralsót ami Liamhez tartozott és kiindultam a fürdőből. Rögtön elmosolyodtam, mikor megláttam a kijelzőn a nevét, majd gyorsan a fülemhez emeltem a készüléket.

- Szia Chan – szólt bele rögtön, miközben én lehuppantam az ágyamra.

- Szia Liam. Mi újság?

- Csak gondoltam felhívlak, hogy minden oké –e. Meg hogy elmondjam, hogy olyan kettő körül érek majd haza.

- Minden oké és oké – bólintottam, habár ezt nem láthatta. – Mit ebédelnél?

- Hmm, nem tudom, lepj meg.

- Rendben – vigyorodtam el. – És ott, minden oké? – kérdeztem.

- Aha. Kidolgozzuk az albumot meg a közösbe dobjuk, amink van. Mindegy, majd mesélek, ha hazaértem.

- Oké. Add át Harrynek meg Niallnek, hogy puszilom őket.

- Meglesz baby – mondta és hallottam a hangján, ahogy elmosolyodott.

- És Liam? Louis?

- Mi van vele?

- Hát nem tudom… Ugye nem veszekedtetek vagy valami?

- Erm… nem. Vagyis próbálok nem veszekedni vele. De ő nem könnyíti meg a helyzetet – mondta valamivel halkabban.

- Sajnálom – suttogtam.

- Chanel, el se kezdd – sóhajtott fel. – Mennem kell, majd megyek akkor, jó?

- Oké. Puszi.

- Puszi, szia – rakta le, én pedig fancsali képpel meredtem a telefonra. A jó hír, hogy Liam nem akar Louisval veszekedni. A rossz, hogy Louis őrületesen utál. Hurrá.

Amint végeztem a fürdőben, valahogy Liam dolgozó szobájába tévedtem. Az asztalán egy kisebb káosz volt, de nem akartam semmihez sem nyúlni, nehogy aztán ne találjon meg valamit. A tekintetem megakadt a nagy zongorán, végül nem bírtam ki és eléje ültem. A teteje fel volt nyitva, a billentyűk fehéren világítottak rám. Előttem két lap hevert, tele hangjegyekkel. Rögtön tudtam, hogy Liam írta, hiszen felismertem a kézírását. Se egy cím, se szöveg, semmi sem volt rajta, így hát félve lenyomtam az első pár billentyűt, mintha csak hallhatna engem valaki. Felnéztem, majd körbe pillantottam a szobában, de még mindig egyedül voltam, így végül mély levegőt vettem, aztán neki láttam lejátszani a dallamot. Gyönyörű szép volt és tökéletesen illet Liam ízléséhez. Elmosolyodtam, miközben újra meg újra játszottam a dallamot, egészen addig, amíg a kezeim magabiztosan nem mozogtak és már fejből tudtam, hogy milyen hang jön ezután. Aztán azt hiszem bekattanhatott valami nálam, mert az ujjaim maguktól mozogtak tovább egy ismeretlen dallamot játszva, ami mégis passzolt Liam kottájához. Újra meg újra kezdtem játszani immáron az egész dalt, miközben a mellkasomba izgatottság és egy kis büszkeség költözött. Soha nem gondoltam arra, hogy én egyedül írjak valamilyen dalt, most pedig csak úgy kipattantak a fejemből a hangok. A baj csak az, hogy nem tudom őket felírni, legalábbis nem helyesen. Mondjuk, nem mintha elakarnám Liamnek árulni, hogy befejeztem a dalát. Úgy sem használná fel, plusz ott van, hogy mi van, ha egyáltalán nem tetszik neki, vagy ha már megvan a fejében a dal befejezése csak még nem volt ideje felírni. Mindenesetre már csak azért megérte leülni a zongora elé, hogy eljátszhassam a dallamát.

A zongorázás teljesen feldobta a kedvemet, így végig vigyorogtam magamban, miközben főztem és a srácok albumjait hallgattam. Éppen hogy elzártam a tűzhelyet az edény alatt, hallottam a kulcsok zörgését és nem sokkal később az ajtó nyitódását. Elzártam a zenét, aztán mosolyogva kiindultam és szinte Liam nyakába vetettem magam, amint megláttam őt az előszobában.

- Szia, baby – nevetett fel és átkarolta a derekamat, én pedig mosolyogva temettem a fejemet a nyakába. – Te is hiányoztál nekem – kuncogott fel.

- Akkor jó – húzódtam el tőle vigyorogva, aztán rögtön hozzá hajoltam és megcsókoltam. Éreztem, hogy meglepődött, de nem hagytam neki időt arra, hogy esetleg elhúzódhasson. Teljesen rápakoltam magamat a srácra és elmélyítettem a csókunkat annyira amennyire csak tudtam. Mikor elválltunk, az ajkaink hangosan cuppantak egyet, mire éreztem, hogy elpirulok, de még mindig mosolyogtam Liam boldog arcát látva.

- Akkor megbeszéltük, hogy minden alkalomkor, mikor hazaérek így fogsz fogadtatni – mondta, én pedig elnevettem magam és hátra hajtottam a fejemet.

- Feltéve, ha évek múlva is ennyire fogsz hiányozni – vigyorodtam el.

- Abban száz százalékig biztos lehetsz baby – hajolt le hozzám, aztán újra megcsókolt, ezúttal viszont sokkal rövidebben. – Éhen halok, és isteni illatok vannak.

- Kérted, hogy lepjelek meg és így is tettem – húzódtam el tőle mosolyogva, aztán megfordultam és visszaindultam a konyhába.

- Képzeld, Palmer meghívott minket egy divatbemutatóra, itt Londonban! – kiáltotta, miközben én megterítettem, aztán a kaját is középre raktam. – Azt válaszoltam neki, hogy megkérdezlek róla – mondta, mikor beért hozzám, a konyhába, aztán rögtön fel is ült egy magasított székre a pulthoz.

- Nem tudom Liam – válaszoltam őszintén. – Ott elég sokan vannak… és sok fotós is… meg talán rajongók is?

- Igen baby, egy divatbemutatón általában sokan vannak, főleg hírességek, meg fotósok, de kétlem, hogy rajongókat beengednének.

- Gondolkozhatok rajta? – raktam le eléje egy poharat, aztán én is helyet foglaltam, ő pedig szedett is magának.

- Persze – bólintott. – Mindenesetre Palmer már foglalt nekünk két jegyet rá.

- Milyen bemutató lesz?

- Saint Laurent. Harry odavan.

- Akkor gondolom, ők is jönnek?

- Aha – bólintott. – Jó étvágyat!

- Neked is.

- Na és mi volt a stúdióban? Sokra jutottatok?

- Fogjuk rá. Válogattunk, meg zenélgettünk, de leginkább beszélgettünk.

- Akkor nem dolgoztatok sokat? – nevettem fel, mire ő is elmosolyodott.

- Dehogynem! Olyannak ismersz minket, mint akik a lábukat lógatják munka helyett? – ciccegett.

- Nem, dehogy – kuncogtam. – És um… Louis miket mondott?

- Tényleg beleakarunk menni? – pillantott fel rám.

- Aha – válaszoltam óvatosan. – Tudni akarom. Habár gondolom, úgy sem enyhült meg?

- Nem, azt nem mondanám, hogy megenyhült – vágott fancsali képet, én pedig halványan elmosolyodtam. Sejtettem. – De miután megkértem, hogy ha mást nem tud csinálni, csak minket kritizálni és a fiúkkal veszekedni, hogy ők mégis miért „ilyen hülyék”, akkor fogja be a száját és így is tett. Úgy hogy azután csak a munkához szólt hozzá. És ne mondd azt, hogy sajnálod – nézett fel rám egy kis mosollyal az arcán.

- Pedig sajnálom. Gondolod, meg fog valaha is bocsájtani?

- Biztosan. Ha más nem, Danielle kihozza belőle. Mint mikor összejöttek.

- Igen, mint mikor összejöttek – ismételtem el, miközben elbambulva felidéztem az emlékeket 2016 –ból. Louis egy csapásra lett Danielle hatása alatt kedves és normális hozzám, amit aztán rögtön el is rontottam, hiszen akkor történt, hogy Damonék betörtek Liamhez és kényszerítettek, hogy eláruljak mindent. – És egyébként hogy van Danielle? Meg a kisfiuk? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataim arról az estéről és újra Liamre pillantottam.

- Jól vannak. Freddie borzasztó virgonc egy kisfiú. Pont, mint az apja. Amúgy a kaja isteni! – mondta teli szájjal, én pedig elmosolyodtam és újabb villával csúsztattam a számba.

- Örülök, hogy ízlik.

Miután megebédeltünk és elpakoltam a konyhában, Liam leült a nappaliban ahol kiteregette maga elé a rengeteg kottát, én pedig próbáltam belemerülni egy regénybe, de sehogy sem sikerült. Sokkal inkább lekötötte a tekintetemet ahogy Liam dolgozott. Mikor az ujjai közé csippentette az alsó ajkát és úgy nézte át a kottákat, vagy mikor a haját túrta át, de még a tarkóját is vakargatta néha. Elképesztően édes látvány volt, amiért legszívesebben az ölébe kucorodtam volna és szét csókoltam volna az arcát, de nem akartam zavarni. Főleg, ha ma nem jutottak sokra a fiúkkal, így „házi feladata” maradt.

Általában akkor álltam meg őt csodálni, mikor lapoztam egyet a könyvben és hát most is így tettem. A kezemet a könyvre fektettem, hogy ne csukódjon be, miközben mosolyogva figyeltem Liamet, amint a homlokát ráncolva nézett két kottát, amiket a kezeiben tartott. Lerakta aztán a lapokat az asztalra, majd felpillantott rám egy sunyi mosollyal az arcán, én pedig éreztem, ahogy felmelegszik az arcom, amiért rajta kapott, hogy bámulom.

- Mit dúdolsz? – kérdezte mosolyogva, miközben visszapillantott az asztalra.

- Tessék? – kérdeztem vissza döbbenten és ekkor tűnt fel, hogy tényleg dúdoltam. Még hozzá hangosan. Basszus, de ciki!

- Mit dúdolsz? – ismételte el magát, aztán hátra dőlt és a kezét feldobta a kanapé tetejére. – Olyan ismerősnek tűnik.

- Hát um, mert te írtad – mondtam zavartan, aztán a papírzsepit, ami könyvjelzőként használtam, beraktam a könyvbe és becsuktam azt.

- Tényleg? – változtak a vonásai mosolygósból meglepettbe.

- Délelőtt takarítottam, aztán valahogy a dolgozó szobádba tévedtem és csak ezt az egy kottát hagytad a zongora előtt – magyaráztam. – Remélem nem baj, hogy bementem – tettem hozzá gyorsan.

- Dehogy baj baby. De gondolom, akkor le is játszottad? – ült fel, míg a szemöldökét felvonta és kimutatta az egész fogsorát miközben rám vigyorgott. Túl jól ismertem már ezt a nézést és vigyort, hogy tudjam, azt akarja, hogy lejátsszam neki.

- Igen – bólintottam.

- Mutasd meg! – pattant fel, én pedig elmosolyodtam, aztán mély levegőt vettem és leraktam magam mellé a könyvet. Szintén felálltam, ő pedig kézen fogott és húzni is kezdett az emelet felé. Rögtön leült a zongora elé és izgatottan mosolyogva nézett fel rám, míg én csak megálltam előtte, végül odasétáltam és rákönyököltem.

- Előbb játszd le te – kértem meg mosolyogva, mire felvonta a szemöldökét.

- Jól van. De utána te is!

- Utána én is lejátszom – biztosítottam felőle, mire a szemeit a kottákra vezette, aztán játszani kezdett. Mosolyogva hallgattam a dallamot és figyeltem, milyen profin és milyen könnyedén nyomkodja le egymás után a billentyűket. Vártam mikor áll meg az ismerős részen, ahol véget ér a dal, és mikor így tett szinte rögtön dúdoltam tovább, mire egy kis mosollyal felnézett rám. Basszus, mégis mi a franc van velem?

Nem tette szóvá, csak oldalra biccentette a fejét, miközben végig mért, végül megpaskolta maga mellett a kipárnázott kis padot, jelezve, hogy üljek mellé. Felemelkedtem a zongoráról, aztán megkerültem és leültem mellé, majd egy szó nélkül játszani kezdtem. Már alig-alig kellett a kottára pillantanom, szinte tudtam fejből az egészet.

Kényszeríteni kellett magamat, hogy hagyjam abba a játszást, mikor a dal vége lett és ne folytassam, úgy ahogyan én azt délelőtt kigondoltam. Mikor abba hagytam, felé fordultam és szégyellősen pillantottam rá.

- Már fejből tudod? – kérdezte mosolyogva.

- Egy párszor eljátszottam délelőtt – vallottam be halkan.

- Játszd tovább – mondta.

- Tessék? – kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel.

- Gyerünk Chanel, ne kéresd magad. Tudom, hogy van tovább. Azóta azt dúdolod, mióta hazaértem és még csak fel sem tűnt neked – mondta mosolyogva, én pedig az alsó ajkamba haraptam és újra elpirultam.

- Csak úgy játszottam a hangokkal – dadogtam.

- Hát játssz velük megint. Kérlek – kérlelt, én pedig elolvadtam a gyönyörű mosolyától és kérlelő barna szemeitől.

- Hát jól van – suttogtam idegesen, aztán tovább játszottam onnan, amit én hozzáköltöttem. Tekintetét végig éreztem magamon, amiért nem egyszer pirultam el és a levegőt is egyenetlenül szedtem. Még mindig elképedtem rajta, hogy milyen érzelmeket tud kiváltani belőlem.

- Játszd az elejétől – kérte, hangja rekedtes volt, ezért megköszörülte a torkát, én pedig egy pillantást se kíséreltem meg felé, túlságosan zavarban voltam. Így hát újra játszani kezdtem, ezúttal az elejétől és egészen a végig lejátszottam neki. – Hű Chanel, még mindig annyira megtudsz lepni. Imádom. Felírtad? – kérdezte, én pedig nagy szemekkel néztem rá.

- Komolyan beszélsz? – kérdeztem vissza.

- Igen, miért hazudnék? Egy ideje már ültem felette, aztán mikor dolgozni akartam rajta, mindig közbe jött valami, úgy hogy az egész csak tolódott. Reggel beakartam vinni a stúdióba, hátha a srácok tudnak segíteni a végében, de itt felejtettem. A szöveg már meg van hozzá. És megírtad a dallamát – mondta, miközben felpattant, aztán az asztalához ment és kutakodni kezdett. Két üres lappal és egy ceruzával tért vissza. – Miért nem írtad fel? – kérdezte, miközben elvette előlem a kottát, aztán felfektette a zongora tetejére.

- Mert nem vagyok biztos benne, hogy feltudnám írni, meg igazából nem akartam megmutatni neked – vallottam be.

- Miért nem? De butus vagy! Kezdd el játszani – kérte. – Innen – mutatott a kottára, én pedig az utolsó sortól kezdtem játszani, majd valamivel lassabban nyomtam a billentyűket, mikor az én részemhez értem és Liam sebesen írni kezdett. – Tökéletes – mondta miközben a fejét rázta és folyamatosan körmölt, én pedig mosolyogva játszottam neki. 

[II. 10. - Miért tudnak újra bízni bennem?]

Halihalloo,
ughh szerintem elég jó résznek ígérkezik a mai.:3 Legalábbis így visszaolvasva nekem tetszik, úgy hogy remélem nektek is fog. Feltűnik benne megint az egész társaság, mínusz Tomlinson family but azt hiszem nekik még egy kis időt kell adnunk, legfőképpen a családfőnek, hogy hozzászokjon újra Lanelhez.:D De ne aggódjatok, nem sokára ők is felbukkannak majd.^^ Jó olvasást! Xx♥

Chanel Adele Sangster

Teljesen kába voltam, mikor leszálltunk a repülőgépről Londonban. Megkönnyebbültem, mikor megcsapott a hideg esti levegő és valahogy sokkal jobban éreztem magam, mint Miamiben. Ott döbbentem rá, hogy London jobban a szívemhez nőtt, mint azt képzeltem, és bár hiányzott Miami is – na, jó, leginkább a napsütés, meg a tengerpart – nem tudtam volna elképzelni az életemet a londoni szeszélyes időjárás nélkül.

Mikor beléptünk a meleg épületbe, egy libabőr futott végig a testemen és nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról.

- Na, mi az? Miért vigyorogsz ennyire? Az előbb még alva jártál – mosolygott Liam, miközben a kezünket lóbálta közöttünk.

- Csak örülök, hogy megint Londonban vagyunk.

- Megkönnyebbültél, mi?

- Ah, nem is tudod mennyire – sóhajtottam fel. – Előre rettegek a novembertől. Semmi kedvem Leana esküvőjén vigyorogni, meg pukedlizni.

- Chanel, baby, pukedlizni már csak a filmekben szoktak – nevette el magát.

- Aha, persze. Te nem találkoztál még anya meg apa barátaival – morogtam. – Mindegy, kérlek, ne is beszéljünk róla! Még egy egész teljes hónapig nem kell róla beszélnünk! – mosolyodtam el újra.

- Igazából, kevesebb, mint egy hónap…

- Liam – morogtam.                     

- Jól van, jól van – mosolyodott el. – Nem beszélünk róla. Beszéljünk arról, hogy holnap nyitunk egy közös bankszámlát.

- Mi van? – emeltem fel a fejem. – Nem, nem nyitunk – nevettem el magam. – És erről sem kívánok beszélgetni. Őrült vagy – nevettem továbbra is, mire bosszúsan meredt rám.

- Oh, de még mennyire, hogy nyitunk. Mondtam, hogy nem kell a szüleidtől kölcsön kérned. Nem hallgattál rám, így hát nyitunk egy közös bankszámlát. Kész.

- Annyira örülök neki! – horkantottam fel. – Liam. Nem kell a pénzed.

- Ouch baby – nyögött fel. – Chanel, tudom, hogy nem kell, de mivel párkapcsolatban élünk egy fedél alatt, szeretnék gondoskodni rólad.

- Egy fedél alatt? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.

- Miért? Nem együtt lakunk? – kérdezett vissza.

- Keresnem kell egy albérletet – fordítottam előre a fejem, ő pedig felnevetett.

- És én vagyok az őrült. A barátnőm vagy és együtt lakunk és gondoskodom rólad.

- Pontosan. A barátnőd vagyok. Nem a feleséged. Szóval nem kell gondoskodnod rólam, eltudom látni magamat is – torpantam meg és mosolyogva néztem a szemeibe. Láttam rajta, hogy hirtelen nem tud mit mondani, és ez így is volt rendjén. Vagyis pontosan ezt akartam elérni. Nem is kell hozzáfűznie semmit.

Amint összeszedtük a bőröndjeinket, a kijárat felé indultunk ahol remélhetőleg Harry várt ránk. Liam megkérte, hogy jöjjön értünk, szóval gondolom, csak eljött.

- Basszus! – rántott vissza az ajtó elől Liam és idegesen a hajába túrt, én meg értetlenül néztem rá.

- Mi az?

- Az előtér, tele van rajongókkal. Itt nem mehetünk ki – indult el valamerre, én pedig elkerekedett szemekkel követtem őt.

- Hogy hogy rajongókkal? Honnan tudják, hogy jövünk? És… basszus, most…

- Hé, Chanel, nem kell pánikolni, rendben? Minden oké lesz. Szólok Harrynek, és egy másik kijárathoz jön, ahol kényelmesen felvehet minket.

- Megfognak dobálni paradicsommal, vagy valami? – kérdeztem, miközben a kapucnim után nyúltam, előbbi mondanivalóját figyelmen kívül hagyva.

- Mi? – nevetett fel. – Chan, mondom, hogy ne izgulj. Kijutunk innen, csak Harry vegye már fel a rohadt telefonját. Senki nem fog megdobálni paradicsommal.

- Liam, kérlek – sóhajtottam fel. – Neked fogalmad sincs róla, azok a lányok mennyire utálnak engem. Szerintem együtt összevéve, felülmúlják Louist is.

- Chanel fejezd be – szólalt fel élesen, aztán a telefonba beszélt tovább Harryhez, én pedig az alsó ajkamba haraptam. Tisztában voltam vele, hogy utálnak. Csak azt én el sem tudtam képzelni, hogy mennyire. Azt is tudtam, hogy ha kiderült, hogy Liammel újra együtt vagyunk, a média és a rajongók a fejük tetejére állnak. Szegény Liam lesz megint mindenütt a téma, és utálom vele ezt tenni.

A kezemmel a bőröndöm fogantyúját szorongattam, miközben Liam után siettem. Nem mertem semerre se nézni, és féltem, hogy bármelyik percben lerohanhatnak minket a rajongók. Mikor aztán Liam megtorpant, megálltam én is és érdeklődve néztem fel a biztonsági őrre, aki nem akart kiengedni minket a másik kijáraton. Valamit magyarázott felújításról, és hogy csak a főkijáraton tudunk távozni, míg Liam hevesen gesztikulálva tudatta vele, hogy a főkijáraton sem tudunk kimenni, miközben a telefont a mellkasára szorította. Egyik lábamról álldogáltam a másikra és szinte rettegve próbáltam követni az eseményeket. Még két ember feltűnt, valamit megbeszéltek a másik biztonsági őrrel, Liam pedig Harryhez kezdett a telefonba beszélni. A biztonsági őrök összenéztek, megbeszéltek valamit, majd Liam felém fordult és aggódva nézett le rám. Értetlenül néztem fel rá, hiszen az előbbi párbeszédből szinte semmilyen információt nem kaptam meg. A szívem a fülemben dobogott és emiatt alig hallottam bármit is.

- Nem tudunk itt kimenni, a főkijáraton kell távoznunk. Harry várni fog ránk, és a biztonsági őrök kikísérnek. Csak maradj mellettem és szorítsd a kezem – nyújtotta felém hatalmas tenyerét, amibe aztán belecsúsztattam a kezemet. Mintha három nagydarab biztonsági őr elég lenne ahhoz, hogy visszafogjanak egy egész tömeget, ami kiakarja kaparni a szemeimet a helyükből.

Visszaindultunk arra, amerről jöttünk, közben a bőröndöm el lett véve tőlem, így hát a másik kezemet a zsebembe csúsztattam és az anyagot markolászva szedtem a lábamat. A fejem végig levolt szegve, Liam még a napszemüvegét is rám adta és a kapucnit is a fejembe húzta, mielőtt kiléptünk volna az előtérbe.

- Tudod, ha megdobálnának paradicsommal – mondta egy apró mosollyal az arcán, leginkább azért, hogy megnyugtasson. De képtelen voltam megnyugodni.

Nyomott egy csókot a homlokomra, aztán újra megfogta a kezemet, összekulcsolta az ujjainkat és megszorította azt, mikor újra elindultunk. A tolható ajtót átérve minden lány visongani, meg kiabálni kezdett és bár először nem vettem ki, hogy miket ordítoznak egymást elnyomva, hamar rájöttem, hogy nem szépen elküldtek már vagy ötezer féle képen a búsba. Liam is leszegte a fejét, és csak húzott maga után, miközben mögöttem egy biztonsági őr jött, hogy fedezzen. Két oldalunkon is ment egy-egy biztonsági őr, és előttünk is haladt egy a bőröndjeinkkel. A lányok egyre csak kiabáltak és bár próbáltam nem rájuk figyelni, lehetetlen volt azt a sok mindent nem meghallani, amíg a kocsihoz siettünk.

Észre sem vettem, hogy elértünk az autóhoz, csak mikor Liam félre állt a nyitott ajtóban és várta, hogy beszálljak. Villámgyorsan ugrottam be és csúsztam az ülés másik oldalára, miközben a kezeimet a térdeim közé rejtettem és összenyomtam azokat, hiszen megállás nélkül remegtek. A visítozás valamivel halkabb lett, amint Liam becsapta az ajtót, és miután a bőröndjeink is a csomagtartóban volt, Harry el is indult, noha dudálnia kellett ahhoz, hogy a lányok félreálljanak az útból. Próbáltam remegő kezeimet Liam elől rejtegetni, így hát gyorsan nyúltam a biztonsági öv után és húztam magam elé. Miután becsatoltam, a kezeimet visszacsúsztattam a térdeim közé, és hátradőltem az ölésben.

- Rendben megvagytok? – kérdezte hirtelen Harry, a hangja túlságosan hangos volt a kis légtérben, ezért megijedtem. Éreztem Liam tekinteté magamon, de nem mertem rá nézni. Annyira rosszul éreztem magam, ezer érzés kavargott bennem és legszívesebben bőgve összekuporodtam volna egy sarokban, mint egy ötéves.

- Igen. Kösz, hogy kijöttél értünk – mondta Liam valamivel halkabban. – Hogy honnan tudták meg, hogy érkezünk…

- Lekaptak titeket Miamiben, onnan pedig gyerekjáték volt kideríteni – felelte Harry, én pedig összepréseltem a számat egy vonallá és lehunytam a szemeimet. Ennyi volt a bujkálásból. És a nyugiból. Lavinát indítottam el, még hozzá újra. És úgy sajnálom érte Liamet.

- Hát persze – morogta. – Jó lett volna tudni.

- Liam, haver, előttetek értem ide én is pár perccel, nem tudtam róla, hogy egy egész tömeg összegyűl rátok várva – nevetett fel Harry. – Inkább meséljetek. Milyen volt Miami? – kérdezte vidáman, habár én egyáltalán nem terveztem neki válaszolni. Túlságosan le voltam sokkolódva még ahhoz, hogy neki álljak mesélni.

- Jó – válaszolta Liam szűkszavúan, én pedig totál kikapcsoltam, és innentől kezdve semmit nem hallottam a beszélgetésükből.

Nem titok, hogy földhöz dobott az a sok dolog, amiket a fejemhez vágtak ezek a lányok, a legszörnyűbb benne pedig, hogy igazuk van. Egy hazug, csaló, dög vagyok, aki egyáltalán nem érdemli meg Liamet. Veszélynek tettem ki az életét, átvertem és becsaptam és bár nagyon szeretem őt, a szeretetem mégis eltörpül ezek mellett. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki őt és a hatalmas szívét, amit újra képes bennem bízni. Az egy milliót érő kérdések pedig újra megjelentek. Miért nem haragszik rám? Hogyan képes bízni bennem? Miért szeret még mindig? Hogyan tud szeretni azok után, hogy megaláztam és veszélybe sodortam?

Kérdőn kaptam fel a fejemet, mikor megálltunk és értetlenül néztem fel az előttünk magasodó házra. Nem is Liamnél vagyunk, hanem Harryéknél. Basszus, nincs kedvem bemenni és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

Liamre néztem, aki már kikötötte magát és szintén engem nézett. Elmosolyodott, de ez a mosoly korántsem volt igazi. Láttam rajta, hogy ideges volt és aggódott, de mégsem szólt egy szót sem Harry előtt.

- Nem maradunk sokáig, ha nem szeretnél – mondta, miután Harry kiszállt a kocsiból és kettesben hagyott minket egy kis időre. Csak bólintottam, mert nem tudtam, hogy mit kellett volna válaszolnom. Kiszálltunk mi is, aztán Liam megkerülte az autót és kézen fogva indultunk a bejárati ajtó felé.

- Megjöttünk – kiáltotta el magát Harry, miután lerúgta a cipőjét és ledobta a kis asztalra a kocsi kulcsot meg a pénztárcáját. Szintén levettem a cipőimet, a farmerdzsekit pedig felakasztottam a fogasra Liam pulcsija mellé. Harry még mindig ugyanabban a házban lakott, mint évekkel ezelőtt, csak a berendezés volt más, mint mikor legutóbb jártam itt.

- Sziasztok! – tűnt fel Niall vigyorgó feje a folyosó végén, és mikor meglátott rögtön felcsillantak a szemei. – Szia Chan – kapott az ölébe, mire elmosolyodtam és megkapaszkodtam a vállaiban. – Jól nézel ki – nyomott puszit az arcomra, aztán elhúzódott tőlem és úgy vizslatott barátságosan mosolyogva. Na és Niall megértését mivel érdemeltem ki? Hogyan tudott megbocsájtani nekem? Miért tud bennem újra bízni? Miért nem utál?

- Köszi Niall – köszöntem meg mosolyogva, aztán a tekintetem Palmerre ugrott mögötte. – Szia Palmer – köszöntem neki, aztán ő is átölelt.

- Jó kis színetek lett a napon – mondta hangosan Niall, miközben Liam vállát veregette és átkarolva őt a konyha felé tolta. Palmerrel utánuk indultunk, majd megláttam Corát, amint egy kötényben és a kezén sütőkesztyűvel ide-oda csúszkál a konyhában.

- Sziasztok! – kiáltotta vidáman, aztán Harry kezére csapott, amit a srác belenyomott valamilyen piros szószba.

- Au – szisszent fel Harry, aztán a pultnak dőlt és ránk nézett vigyorogva.

- Meséljetek Miamiről! – követelte rögtön Niall, én pedig az alsó ajkamba harapva ültem le Liam mellé egy magasított székre. Harry töltött nekem jeges teát, míg Liamnek passzolt egy üveg sört. Miután Cora kikecmergett az édességből, amiben nyakig benne volt mikor megérkeztünk, szintén átölelt minket és adott egy-egy puszit. – Szóóóóval? – kérdezte Niall izgatottan, mi pedig Liammel összenéztünk. – Most mi van? Mik ezek a titkos pillantások? Részleteket akarok!

- Nincsenek semmilyen titkos pillantások – nevetett fel Liam, miközben a sörébe kortyolt, én pedig a teámba, csakhogy ne kelljen megszólalnom. Nem mintha egész este kortyolgathattam volna a barna folyadékot ezzel elkerülve a beszélgetést. – Jó volt. Chanel szülei jó fejek voltak, ahogy a testvérei is – mondta, én pedig nem bírtam megállni egy szemforgatást, amit a szemfüles Niall ki is szúrt.

- Chanel nem ezen a véleményen van – vigyorodott el, mire Liam rám pillantott.

- Persze, mert Chanel soha nem azon a véleményen van, mint én.

- Ez nem igaz – mondtam duzzogva, Niall pedig felnevetett. – De a szüleim meg a jó fejek kifejezés nagyon messze állnak egymástól.

- Szerinted – vágta rá. – A lényeg, hogy belecsöppentünk az esküvőszervezés közepébe, mert Chanel nővére jövő hónapban megházasodik. Szóval meglettünk hívva az esküvőre.

- Gratulálok – szólalt fel Cora, hozzá pedig csatlakoztak a többiek.

- Köszi – motyogtam az innivalómba bámulva.

- Na és, miket csináltatok? Sütettétek a hasatokat egész nap?                 

- Aha, valami olyasmi – válaszolt Liam. – Meg hajóztunk. Meg lovagoltunk. Chanel öccse lovaspólózik, szóval van két lovuk, és felülhettem az egyikre – osztotta meg, a hangjából izgatottságot véltem felfedezni, amin akaratlanul is mosolyognom kellett. A szemeim elé visszakúsztak az emlékképek, amikor Liam a lovon ült egy fekete sisakkal a kobakján, ami összenyomta az arcát és a feje úgy nézett ki, mint egy golyó. Elképesztően élvezte a lovaglást, úgy örült neki, mint egy kis gyerek és ez most is kihallatszódott a hangjából.

- Lovaspóló? Hű de király! – füttyentett Niall.

- Aha. És kiderült, hogy Chanel vívott is. Meg van egy gyönyörű zongorája az emeletén.

- Vívtál? – vonta fel a szemöldökét Harry, miközben elmosolyodott, én pedig egy aprót bólintottam.

- Mikor gyerek voltam. A szüleim rám erőltették – vontam vállat.

- És voltatok Chanel régi iskolájánál is, meg minden? – kérdezte Niall.

- Aha. Odajár még a húga meg az öccse is – válaszolt Liam.

- És régi fotók? Meg ciki történetek? – ült ki Harry arcára egy szemtelen mosoly, miközben a szemeimbe nézve kérdezgetett, én pedig egy újabb szemforgatással reagáltam rá.

- Régi fotók voltak – vigyorodott el Liam, miközben már előhúzta a telefonját. – Cikis sztorik meg nem, mert Chanel megtiltotta a volt dadusának, hogy meséljen – nézett rám.

- Penelope nem egy dadus! – biggyesztettem le a számat.

- Hát akkor? – kérdezte mosolyogva Niall.

- Penelope volt a nevelőnőm és a tanítóm, mint ahogy a nővéremnek és a húgomnak meg az öcsémnek is. Szóval már családtagnak számít.

- Mindegy a fotókat lefotóztam, úgy hogy megvannak – vigyorodott el Liam, Cora meg felkuncogott.

- Csak nem félsz, hogy most jártál ott utoljára, amiért lefotóztad őket? – kérdezte vigyorogva, mire én is elmosolyodtam és Liamre pillantottam.

- Pft, nem – forgatta meg a szemeit. – Mondom, egy hónap múlva megint megyünk.

- Egy hónap múlva nekem is Miamiben lesz fotózásom – szólalt fel mosolyogva Palmer.

- Tényleg – csillantak fel Niall szemei. – Akkor majd összefuthatunk Chaneléknél – vigyorgott rám a szőke srác.

- Hurrá – motyogtam. – Alig várom.

- Több lelkesedést – bökte meg a karomat, ami a pulton pihent, aztán Liam felé fordult, aki nagy lelkesedéssel mutogatta a fotókat, amik Miamiben az emeletemen, a falakon lógtak, vagy a polcokon álltak keretben.

Mivel így a figyelem elterelődött rólam azzal, hogy igazából rólam csámcsogott az egész társaság, esélyem volt újra visszazuhanni zavaros gondolataim közé és a rosszkedv rögtön átvette az irányítást felettem.

Végignéztem mindenkin, amint a fejüket összedugva a telefon kijelzője felett nevetgélnek és beszélgetnek. Niall Palmert ölelte át hátulról és a menyasszonya válla felett nézett Liam telefonjára, míg Harry Liamet átkarolva állt, Cora pedig egy kanállal a szájában leselkedett Harry válla fölött. Fogalmam sincs mivel érdemeltem ki ezeknek az embereknek a megbocsájtását és a bizalmát, de valamilyen csoda folytán nem haragudtak rám többé. Én pedig fel nem tudtam fogni, hogy miért.

A börtönben sosem gondolkoztam azon, hogy valaha is Liam és a barátaim társaságában találhatom magam, miután kiengedtek. Pedig egy az egyben visszacsöppentem abba az életbe, mint amiből ki lettem szakítva. Oké, pár különbséggel. De Liamet szerettem, ahogy ő is engem. Niallel és Harryvel ugyanolyan szoros barátságom volt, mint évekkel ezelőtt és bár Louis jobba utál most, mint akkor, a „kapcsolatunk” mégis stimmel. Elnézést kértem Liam szüleitől és meglátogattam az enyéimet.

Ma már teljesen őszinte vagyok Liammel, ami azt illeti mindenki mással, aki körülöttem van és ez egy olyan nagy lépés, amit azt hittem sohasem fogok tudni megtenni. Mikor anno Londonba jöttem és Damonnel találkoztam, belecsöppentem egy olyan életbe, amiből azt hittem soha sem lesz kiút. Vagy legalábbis nem élem túl, ha esetleg vége lenne mindennek. Damon vagy megölt volna, vagy lesitteltek életfogytiglanra, a börtönben meg már úgyis mindegy.

Aztán persze jött Liam és bár régóta tisztában voltam vele, hogy szeretem, sosem gondoltam volna, hogy majd egyszer csak eljutok addig a pontig, hogy feladom a bűnbandát és magam a rendőrségnek, ezzel Liamnek a legnagyobb csalódást okozva, amit csak sikerülhetett összehozni. De mindig azokat bántjuk a legjobban, akiket szeretünk. 

[II. 9. - Jó volt énekelni hallani]

Halihalloo,
évad első Liam szemszöge.:3 Lolz az elején nem hiszem, hogy meglepődnétek, but azért kíváncsi vagyok a véleményeitekre.:D A rész második fele pedig totálisan az én képzeletem szüleménye, persze én lennék a legboldogabb, ha ez így, mint ahogyan leírtam, megvalósulna, talán jövőre.:3 Ki tudja, lehet egyáltalán nem lőttem mellé a képzelgéssel, vagy talán teljesen hiú álmokba ringatom magam, mert nem fog beteljesedni.:( Mindenesetre én egy ilyen jövőt képzeltem a 1D számára a történetben, úgy hogy remélem tetszeni fog!:) Jó olvasást! Xx♥
P.S.: H.S is album of the life.♥

Liam Payne

Másnap reggel mikor megébredtem, egyedül voltam az ágyban. Homlokomat ráncolva emeltem fel a fejem és néztem körbe, noha sokat nem láttam, mert a hasamon feküdtem és nem tudtam rendesen körül nézni. Visszatemettem a fejem a párnák közé, aztán nagy nehezen a hátamra fordultam, majd teljesen elterültem a hatalmas matracon a párnák és takarók között. Chanel sehol nem volt.

Akaratlanul is aggódni kezdtem, noha tudtam, hogy nem kellett volna. Lehet a fürdőben van, habár a szobában teljesen csend volt, így biztosan hallottam volna, ha ott tevékenykedett volna. Felültem, aztán a hajamba túrtam és megdörzsöltem az arcomat, majd újra körül néztem. Chanel szobája hatalmas volt, legalább háromszor akkora, mint az én hálószobám. De kiket álltatok, a szülei tényleg egy palotában éltek. És ő maga tényleg itt nőtt fel. Neki ezt soha nem mondanám a szemeibe, de már értem, miért menekült el innen.

Kétszer kellett egymás után csusszannom egyet, míg az ágy szélén találtam magam és a lábaimat a földre helyeztem. Az ágya is kétszer akkora volt, mint az enyém otthon és akaratlanul is elképzeltem a fiatal Chanelt, akit szinte elnyelt a hatalmas alvóalkalmatosság azon a rengetegen éjszakán, amiket ebben az ágyban töltött.

A torkomba egy gombóc keletkezett a kép láttán a szemeim előtt, amit elképzeltem a barátnőmről még tinédzserként. Sajnáltam őt, amiért nem volt lehetősége egy olyan szerető és boldog családban felnőni, mint nekem és bár nem akarok ítélkezni a szülei felett, már első találkozásra is sokkal inkább üzletembereknek tűntek – vagy inkább uralkodóknak, ahogy Chanel mondaná – mint sem szerető szülőknek.

Megráztam a fejemet, hogy elűzzem a szomorú gondolatokat egy pici Chanelről a fejemben, majd felálltam és a szememet dörzsölve csoszogtam a fürdőbe. Felkapcsoltam a lámpát, hiszen a fürdőben egy ablak sem volt, ahol némi fényesség jöhetett volna be. A kagylóhoz mentem és megmostam az arcomat, majd a kezeimmel megtámaszkodva egy ideig bámultam magam a tükörbe, míg nem megakadt a tekintetem Chanel fehércsipkés melltartóján. Megfordultam, így már tényleg azzal szemeztem, ahogy elterült a kis asztalkán. Éreztem, ahogy a vér az alsó felembe száguldott, majd elkerekedett szemekkel meredtem a szexi darabra. Na, ne már, hogy egy melltartóra beindultam! Oké, tegyük hozzá, hogy reggel van, de basszus ez kellemetlen! Megakartam keresni Chanelt, de ilyen erekcióval aligha teszem ki a lábam a szobából. De gáz, beindultam egy fehérneműre.

Leszakítottam magamról az alsót, aztán gyorsan a zuhany alá álltam és folyattam egy ideig magamra a hideg vizet, míg végül úgy nem éreztem, hogy a középsőm le fog esni. Gyorsan megmosakodtam, aztán egy törülközőt csavartam a testem köré és kiszálltam a vízsugár alól. Kínosan ügyeltem rá, hogy a tekintetem ne tévedjen vissza Chanel melltartójához, majd fellélegeztem, ahogy kint voltam a fürdőből. Ekkor viszont jobbról az ajtó nyitódását hallottam, úgy hogy gyorsan kinyitottam a szemeimet és figyeltem, ahogy Chanel belépett a teraszáról. Egy sötét színű bikiniben, vízcseppekkel a testén. Haja a víztől összeragadva hullott a vállára, és az arcán egy hatalmas mosoly terült el, amint meglátott.

- Szia – köszönt, aztán megfordult és becsukta a teraszajtót. Szemeim fenekére csúsztak, és végre megbámulhattam ruhák nélkül a testét. Egészen idáig nem volt olyan alkalom, ahol fehérneműben lett volna előttem és bár szeretném a véletlenre fogni, van egy olyan érzésem, hogy sokkal inkább Chanel alakította úgy a dolgokat. Nagyot nyeltem, aztán végigvezettem a tekintetem a testén, ahogy visszafordult felém. Mellei hívogatóan kerekedtek a vékony anyag alatt és csak még szexibbé tette őt, hogy nem száradtak fel a vízcseppek rajta. – Régóta fent vagy? – kérdezte mosolyogva, én pedig elkaptam róla a tekintetem, majd sűrűn pislogva néztem fel az arcára.

- Khm… erm… - dadogtam, igazából fogalmam sem volt róla, hogy miről kérdezett. A kezem a tarkómra csúszott és vakargatni kezdtem, miközben éreztem, hogy elpirulok.

- Én úszni voltam. A víz isteni. Később lemegyünk majd a partra? – kérdezte könnyedén, miközben elindult felém, majd mellettem elhaladva a gardróbba ment, ahol a bőröndjeinket hagytuk.

- Aha, p-persze, mehetünk – köszörültem meg a torkom, aztán a törülközőm után nyúltam, hogy szorosabban meghúzzam magamon, miközben a kezem fájdalmasan súrlódott az erekciómnak. Basszus.

- Éhen halok. Megyünk reggelizni? – kiáltotta ki a gardróbból, én pedig nem tudtam magammal mit kezdeni. Még mindig ott álltam a fürdőajtó előtt, lábaim gyökeret eresztettek a padlóba. Akármennyire is követni akartam őt, hogy végig nézzem, amint megszárítkozik és átöltözik, mint említettem, a lábaim gyökeret vertek és mozdulni se tudtam. Csak a merevedésemet ne szúrja ki. – Liam? Úgy nézel ki, mint aki szellemet látott – hallatszott közelebbről a hangja, mire erőt vettem magamon és felé fordultam. Mire megfordultam, ő már újra a gardróbban volt, így hát vártam, míg előbújik, közben pedig mentálisan felkészítettem magamat a nap hátralévő részére ekkora dudorral a lábaim között. – Mi van veled? – kérdezte nevetve, majd előjött a mellékszobából és egyenesen felém indult meg. A tekintetem már megint végigcsúszott a testén. Egy egyszerű fehér póló kerek nyakú kivágással és farmer shorttal volt rajta. A bőrén máris látszott, hogy megsütötte a nap, a haja még mindig nedvesen volt átfésülve. Elképesztően nézett ki.

- Semmi – préseltem ki magamból. – Gyönyörű vagy.

- Köszi – pirult el, én pedig elmosolyodtam és legszívesebben magamhoz rántottam volna és átöleltem volna. De nem lett volna okos ötlet egy törülközővel a derekam körül, miközben a farkam lüktetett az anyag alatt. – Akkor, reggelizünk? – kérdezte kirántva mocskos gondolataim közül, én pedig a hajamba túrtam, miközben bólintottam.

- Igen, persze, csak… felöltözök – mondtam gyorsan, aztán kikerültem és bementem szintén a gardróbba. Kikaptam szintén egy fehér pólót a bőröndből egy sötét színű háromnegyedes gatyával, ami kicsivel a térdem alatt végződött. A hajamba párszor beletúrtam, míg lábamat egy lábujjas papucsba csúsztattam, végül a tükörhöz hajolva végig simítottam a borostámon. A fenébe, meg kéne borotválkoznom, úgy nézek ki, mint egy ősember.

Chanel az ágyán ülve várt, és mikor meglátott, rögtön felugrott. Már ő is egy lábujjas papucsot viselt és megmosolyogtatott milyen aprónak tűntek benne a lábai. Kiindultunk a szobából, átvágtunk a nappali szerűségen, ahol a zongora is pihent, majd a folyosóra érve Chanel megnyomta a lift hívó gombját.

- Hogy aludtál? – kérdezte felém fordulva, én pedig a kezemet a derekára csúsztattam, amint megérkezett a lift, így finoman betoltam oda.

- Jól. Habár megint volt egy rémes rémálmod – mondtam, és másik kezemet az arcára csúsztattam, hüvelykujjamat pedig az alsó ajkára. Észre sem vettem, mikor nyomta be a gombot, csak azt érzékeltem, ahogy a lift puhán indul lefelé velünk.

- Tudom. Bocs, hogy felébresztettelek – motyogta, én pedig magamhoz húztam és elfelejtve mindent nyomtam hevesen a számat az övére. Meglepetten felnyögött, mire még szorosabban húztam magamhoz és mohón csókoltam ajkait. Sós ízük volt a tengernek köszönhetően, de én még így is imádtam. Őrült voltam az ajkai és a csókja után.

Lihegve húzódtunk el egymástól, mikor megállt a lift és egy itt dolgozóval találtuk szembe magunkat. Lesütötte a szemét és elnézést kért, Chanel pedig csak kihúzott a fülkéből. Ujjait összekulcsolta az enyémekkel, aztán felnézett rám, duzzadt ajkain egy huncut mosoly játszadozott. Én is elmosolyodtam és mielőtt még bármit mondhattam volna, máris a hatalmas étkezőben voltunk. Az asztal meg volt terítve és felszolgálókon kívül senki más nem tartózkodott a helyiségben. Chanelel leültünk oda, ahol tegnap is helyet foglaltunk, mikor vacsoráztunk és egyszerre után nyúltunk a kávé után. Elmosolyodott, én pedig megragadtam a kancsót, aztán töltöttem az előtte lévő csészébe. Halkan megköszönte, aztán magamnak is töltöttem és reggelizni kezdtünk. Megakartam kérdezni, hogy mit álmodott, de nem akartam elrontani a kedvét, vagy esetleg elvenni az étvágyát.

- Mit csináljunk ma? – kérdezte hirtelen a ránk telepedett csendet megtörve.

- Nekem mindegy, amit csak szeretnél – feleltem, miközben leharaptam a croissant végét.

- Akkor fürdünk – jelentette ki, mire elmosolyodtam és a kezem akaratlanul is az arcához emeltem, miközben végig simítottam rajta és ezzel együtt a varraton is.

- Hiányzott a tenger? – kérdeztem, ő pedig szégyenlősen elmosolyodott és bólintott egyet. Még mindig letudott döbbenteni az ilyen megnyilvánulásaival. Annyira más volt, mióta kijött a börtönből és bár tegnap néha-néha előbújt belőle a régi Chanel a családjának hatására, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan vissza is bújt belé. És nem tudtam eldönteni, hogy ezt jónak találtam, vagy nem. – A szüleid egyébként hol vannak? Meg a testvéreid? – kérdeztem, miközben újabbat haraptam a ropogós croissantból.

- Madison és Brody iskolában, Leana fogalmam sincs, szintúgy a szüleimről. De gondolom ők hamarabb reggeliztek.

- Ja, igen, tényleg – bólintottam.

- Jó reggelt – csendült fel egy hang mögöttünk, mire félig hátra fordultam a hatalmas székben, hogy megnézhessem, ki van ott.

- Na, csak emlegetni kellett – mormogta Chanel, mire elmosolyodtam és visszafordultam a tányérom felé.

- Jó reggelt – köszöntem vissza hangosan, míg Chanel csak elmotyogott egy sziát.

- Remélem jól aludtatok – jött közelebb Caleb, majd elvett egy poharat az asztalról és töltött bele narancslevet.

- Igen, remekül – válaszoltam, mert éreztem, hogy Chanel nem fog megszólalni.

- Van valami tervetek mára? – kérdezett tovább barátságosan, én pedig megtöröltem a számat a szalvétában és oldalvást Chanelre pillantottam.

- A parton akarjuk tölteni a napot – mondta. – Van valami ellenvetésed ellene?

- Tessék? Dehogy! Fürödjetek csak. Használhatjátok a medencét, pezsgőfürdőt meg szaunát is. Amit csak akartok. Mi anyáddal a városban leszünk, ő az esküvőt intézi, nekem pedig dolgoznom kell. Leana Danielnél van az irodájában – közölte velünk.

- Mhm, oké – bólintott Chanel. – Brody meddig van iskolába? – érdeklődött, én pedig meglepettséget véltem felfedezni az édesapja arcán, amit próbált gyorsan elrejteni az örömével.

- Négyig. Fociedzése van. De utána jön haza.

- Rendben, köszi – bólintott Chan.

- Szép napot nektek! Este találkozunk – mosolygott Caleb, mire én is elmosolyodtam és szintén szép napot kívántam. Ezek után újra kettesben maradtunk.

- Mi is bemehetünk a városba, ha akarsz – ajánlottam fel. – Nekem nincs ellenem, ha vásárolgatni van kedved.

- De nincs kedvem vásárolgatni, csak veled lenni – sóhajtott fel. – És a hasamat süttetni. Délután, ha megjött Brody, pedig lovagolhatunk. Mit szólsz?

- Nekem tökéletes – válaszoltam szélesen elmosolyodva, aztán hozzá hajoltam és egy csókot nyomtam az arcára.

Később délután mikor már majd meg sültünk a napon, rávettem Chanelt, hogy vigyen körbe az egész birtokon, így kötöttünk ki a tévészobában a hűvös bőrkanapén, egymáson feküdve és csókolózva. Egész nap erekcióval feküdtem a napon, és a tény, hogy Chanel rajtam fekszik, miközben csókolózunk, nem sokat segített rajta. A kezeim a combjáról felcsusszantak a fenekére, és pontosan mikor beleakartam markolni, Chan lihegve és elpirulva elhúzódott tőlem. Elmosolyodtam kipirosodott arcát látván, és a kezeimet tovább csúsztattam a fenekéről a derekára, hogy ne érezze kellemetlenül magát. Ujjaival a mellkasomon játszott, a merevedésem pedig fájdalmasan simult csupasz hasának. Mondani akartam valamit, hogy megtörjem a kínos csendet, de aztán a távirányító után nyúlt a fejem mellett, majd arra koncentrálva bekapcsolta a vásznat velünk szemben a falon. A szobát rögtön dallamok töltötték be, mire dúdolni kezdtem, végül halkan énekelni Ed barátommal a szöveget. Chanel felém fordította a fejét és érdeklődve nézett rám. Próbáltam visszafojtani a vigyoromat miközben énekeltem a szöveget, de hát lehetetlen volt, főleg mert Chanel is vigyorgott. Könyökét megtámasztotta a mellkasomon, míg fejét a tenyerébe ejtette és szélesen vigyorogva hallgatta, ahogy arról éneklek, mennyire imádom a testét.

- Elképesztően régi szám, de még mindig nagy sláger – mondtam, miután a dalnak vége lett és valami más kezdődött.

- Ki énekli? – kérdezte mosolyogva.

- Ed Sheeran. Azt sem tudom már, melyik évben jött ki. De a srác megint nagyot alkotott.

- Szereted a zenéjét – állapította meg.

- Igen – bólintottam.

- Jó volt énekelni, hallani – mondta. – Egyszer, hallottam egy számotokat a rádióban. A könyvtárban, ahol a zongora is volt és elég sok időmet töltöttem, volt egy régi rádió. Nem mindig működött, de azon a napon szólt halkan és az egyik dalotok ment – mesélte halkan. – A címét nem hallottam. De gyönyörű volt. Akkor nagyon hiányoztál nekem.

- Csak akkor? – vontam fel a szemöldököm, miközben az ajkaimon egy játékos mosoly terült el.

- Nem, persze, hogy nem csak akkor, te buta! – csapott finoman a mellkasomra, mire elvigyorodtam, aztán egy puszit nyomtam a szájára.

- Gondolom, lassú szám volt?

- Igen. És szerelmes.

- És nem ismerted még?

- Nem. Gondolod, nem emlékeznék egy dalotokra sem, amit játszottatok a koncerteken? Ha nem emlékeznél rá, rendszeresen ott voltam mindegyiken – bökte meg a mellkasom.

- Jól van, jól van, csak próbálom kitalálni, hogy melyik dalra gondolsz – mosolyodtam el. – Nem tudod, mikor hallottad?

- Nem – sóhajtott nagyot, míg az állát megtámasztotta a mellkasomon. – Tényleg, még nem kérdeztem, de most is szünetetek van, vagy mi?

- Oh, nem, csak szeptember elején lett vége a turnénak, szóval most… igen igazából szünetünk van, de nem olyan hosszú, mint évekkel ezelőtt. Ezer százalék, hogy még az ünnepek előtt berendelnek majd a stúdióba.

- Értem.

- Elég sokat kell bepótolnod. 2017 –ben, miután kikerültem a dühöngő fázisomból…

- Fázisokat állítottál fel? – grimaszolt, mire felkuncogtam és egy puszit nyomtam az orrára.

- Igen, de most nem az a lényeg. Szóval, miután anyáéknál voltam egy ideig és összeszedtem magam, utána jött a munka fázis, mikor is belevetettem magam a dal írásba. Rengeteget írtam, és jó párat adtam el, aztán Niall rávett, hogy adjak ki egy saját albumot.

- Tényleg? – kerekedtek el a szemei.

- Mi az? Egyedül már el sem tudod képzelni, hogy sikeres vagyok?

- Micsoda? Dehogynem! Ne bolondozz már! Csak meglepett. És miért pont Niall vett rá? Te miért nem akartál saját albumot?

- Nem tudom. Fura ötletnek tűnt, hogy valami kikerüljön a kezeim közül, amin egyedül dolgoztam a srácok nélkül. Habár ez így nem teljesen igaz, mert elég sokat segítettek a dalokban. De a lényeg, hogy én éneklek egyedül az albumon.

- Hű.

- És azért Niall vett rá, mert ő volt az első, aki a szünetünk alatt kidobott egy singlet a piacra. Csak úgy.

- Komolyan? – kérdezte újra elkerekedett szemekkel, én meg felnevettem.

- Legalább annyira meglepődtem, mint te most. De amúgy igen. És nagyon jó számot hozott össze. És elég nagy sikere volt. Niallt pedig követte Louis.

- Louis?!

- Aha – bólintottam. – Bár az ő dala nem miatta jelent meg. Hanem az anyukája miatt. Abban az évben elhunyt.

- Oh… nem tudtam. Sajnálom.

- Nehéz időszak volt, de Louis nem hagyta magát és egyáltalán nem került padlóra, már ha ezt így lehet mondani. Elég büszke vagyok rá.

- Azt elhiszem. Mi van a testvéreivel? Doris, meg Ernest még egészen kicsik voltak. Biztosan nagyon nehéz lehetett.

- Oh, szerintem már rájuk sem ismernél – mosolyodtam el. – De igen, az volt, de ahhoz képest tényleg mindenki annyira jól viselte az egészet. Mindig is csodálkoztam rajta, hogy hogyan lehetnek ilyen erősek. Mindannyian.

- Szóval akkor Louis kiadott egy singlet az anyukája miatt?

- Pontosabban, mert ő így akarta.

- Gondolom, nagyon sikeres volt – mosolygott.

- Igen. Na és aztán Niall is dolgozott az albumján, és csak azt látta, hogy én is írok, de én csak azért csináltam, hogy eltereljem a gondolataim meg lefoglaljam magam. Szóval a kis piszok, egy csomó kottát meg szöveget elszedett tőlem, úgy hogy észre se vettem és lejátszogatta őket a gitárján és mikor felénekelte döbbentem rá, hogy tényleg jó dalok. Aztán meg rá vett, hogy én énekeljem. Aztán kiderült, hogy Harry is dolgozott a saját dalain, szóval gyakorlatilag közösen dobtuk piacra az albumjainkat, csak nem, mint egy banda. Talán végül ezért is nem volt olyan fura a dolog, mint ahogy én azt elképzeltem.

- Nem féltetek, hogy annyira megtetszik az egyedüli munka, hogy nem akarjátok majd közösen folytatni? – kérdezte, miközben ujjaival a mellkasomon játszott.

- Nem. A rajongók már annál inkább, de azt is imádták, amit egyedül vittünk véghez. De amúgy nekem egy percre se fordult meg a fejemben, hogy egyedül folytassam. Mi lehetett volna annál jobb, hogy a legjobb barátaiddal dolgozz, meg bejárd a világot? Még akkor is, ha már nem egyszer végig csináltuk. Semmi. És nem csak én gondolkoztam így, hanem Harry, Louis és Niall is. Szóval nem volt kérdés, hogy a One Direction újra összejön –e, vagy nem.

- És azóta újra együtt járjátok a világot?

- Pontosan. Még így is túl sok hely volt, ahova nem sikerült eljutnunk.

- Hát remélem sürgősen változtattok rajta. Nem akarjuk, hogy lányok szomorúan maradjanak.

- Nem bizony – mosolyodtam el, ő pedig fentebb csusszant rajtam és az ajkait az enyéimre nyomta. 

[II. 8. - Csak egy álom volt]

Halihalloo,
aw, szerintem egészen édes rész lett a végét leszámítva, but ah imádom az ilyen Lanel momenteket!:3 Valamint a következő fejezet is elég jó lesz, úgy hogy készüljetek! ;) Jó olvasást! Xx♥

Chanel Adele Sangster

A délután további részében Leana félre vont, hogy „kipletyizhessük“ magunkat, ahova Madisont is hívtuk, de ő inkább maradt a nappaliban apával és Liammel, hogy nyugodtan legeltethesse a szemét a barátomon. Egyáltalán nem volt az ínyemre a pletyizgetés Leanaval, de nem akartam visszautasítani sem. Valahogy nyugodt szívvel hagytam Liamet apával, talán mert tényleg látom a változást rajta, amit Penelope emlegetett. Anya persze ugyanolyan volt, mint mindig is és ez egyáltalán nem lepett meg. Miután megunt minket, Leana esküvőjével kapcsolatosan kezdett intézkedni, noha Leana szerint már minden készen áll a nagy napra. Az esküvő pontosan egy hónap múlva lesz és anya felajánlotta – sokkal inkább követelte –, hogy maradjunk addig, de rögtön megmondtam neki, hogy biztos, hogy előtte még hazautazunk Londonba. Este miután hazaérkezett Brody a lovaspólóról, a hatalmas vacsoraasztalhoz ültünk és közösen megvacsoráztunk. Szó esett természetesen az esküvőről, Madison közelgő ballagásáról, Brody lovaspólójáról és persze minket sem lehetett kihagyni a sorból. Végig hallgattam, ahogy apám elecsetelte mennyire sikeres a cégeivel, anyám pedig nagyképűen fűzte hozzá a megjegyzéseit. Alig vártam, hogy Liammel végre kettesben lehessünk és ágyba bújhassunk, a szemeim a vacsora végére már majdnem teljesen lecsukódtak és annyira fáradt voltam, hogy azt hittem, nem bírok felállni a székről.

Valahogy aztán sikerült eljutnunk a liftig, a liftből pedig a fürdőszobámba, ahol gyorsan megfürödtem, majd Liam egyik pólójában és leggingsben bújtam be mellé az ágyba.

- Te nem fürdesz? – kérdeztem egy ásítást elnyomva, majd befurakodtam a karja alá és a fejemet a mellkasára hajtottam.

- Hát kellene, de rám cuppantál szóval szerintem csak reggel lesz belőle valami – jegyezte meg mosolyogva, mire én is elmosolyodtam és a fejemet jobban fúrtam a mellkasába.

- Akkor jó. Sosem gondoltam volna, hogy itt fekszek majd egyszer veled, a gyerekkori ágyamban – mondtam halkan.

- Hát én tudtam, hogy egyszer elfog jönni ez a pillanat. Azt hitted, elvennélek úgy, hogy nem hoztál el a szüleid házába?

- Oh, jesszusom, nehogy már te is ezzel gyere – nevettem fel kínosan, mire ő is nevetni kezdett és ezáltal a fejem is gyorsan fel-le emelkedett a mellkasán.

- Anyukád tényleg egy… különleges személy – mondta kuncogva, miközben az ujjaival apró köröket írt le a vállamon.

- Ah, de még mennyire – morogtam.

- De nem olyan vészes. Ki lehet bírni.

- Aha, hát persze. Ezt csak azért mondod, mert túl jószívű vagy és kedves. És mert nem az igazi oldalát láttad a mai délután folyamán. De még így is kiállhatatlan.

- Chan, ő az anyukád, akármilyen kiállhatatlan egy személyiség is. És tudom, hogy szereted.

- Liam, hanyagoljuk a témát, oké? – nyöszörögtem fel. – Semmi kedvem anyámról veszekedni.

- Nem veszekszünk. Nyugodtan beszélgetünk. De persze, ha szeretnéd.

- Apa viszont tényleg megváltozott. És szerintem Brody miatt. Lehet, hogy mindvégig egy fiúra lett volna szüksége, és elviselhetőbb lett volna. Kár, hogy utolsóként jött össze.

- Én is jót beszélgettem apukáddal. És szerintem kedvel engem – jegyezte meg büszkén, mire felkuncogtam és felemeltem a fejem a mellkasáról, majd megtámasztottam az állam ott, így tökéletesen ráláttam.

- Téged ki ne kedvelne? – kérdeztem kuncogva.

- Tudom, imádnivaló vagyok.

- Annyira, hogy le sem tudod kaparni magadról Madison tekintetét.

- Na de Chanel – nevetett fel, én pedig bosszúsan meredtem rá. – Ne féltékenykedj, habár neked még ez is kifejezetten jól áll – simogatta a mutatóujjával az arcomat.

- Az a kis kígyó, egész este illegette magát és próbálta magára hívni a figyelmedet. Azt hiszi, hogy nem szúrom ki miben mesterkedik? Rögtön láttam, hogy nézett rád a balett teremben – morogtam.

- Chan, ő még csak egy kislány, ne bánj már vele ilyen durván.

- Egy kislány? Tizenkilenc éves.

- De hozzám képest egy kislány.

- Pft, és akkor hozzám képest?

- Menj már, egy évvel vagy idősebb nálam! – mosolyodott el.

- Akkor is. Nem régen még én is kislány voltam. Szóval akkor te mindvégig egy kislányként tekintettél rám?

- Micsoda? Dehogyis! Már ne haragudj baby, de rád nem igazán lehetett azt mondani, hogy kislány vagy – vigyorodott el kajánul, mire a mellkasára csaptam, aztán visszafektettem a fejemet a mellkasára és éreztem, ahogy az egész arcom felhevül.

- Brodyt azt hiszem kedvelem – próbáltam terelni a témát.

- Tényleg? – kérdezett vissza meglepetten.

- Ne csodálkozz már ennyire! Én is vagyok képes szeretni a családomat. Vagy legalábbis egy hatodát. De Brodyt tényleg kedvelem. Magamra emlékeztet – sóhajtottam fel.

- Mmm, magadra?

- Látok némi lázadást a szemeiben, ami Leananál soha nem volt meg, Madisonnál szintúgy. És van egy olyan érzésem, hogy a szüleim csak azért engedtek neki a focival és dobolással, hogy elkerüljék nála a lázadást és ne jusson szegény gyerek olyan sorsra, mint én. Talán sikerül is nekik. De azért én bízom benne, hogy Brody nem adja meg magát és nem faragnak belőle egy sznob királyfit, aki aztán majd átveszi apa és anya birodalmát.

- Örülök neki, hogy kedveled. Szerintem is jó fej srác.

- Meglátjuk majd, hogyan reagál, ha adom egy kicsit alá a lovat.

- Chanel… - szólt figyelmeztető hangon, mire elvigyorodtam.

- Tessék? – kérdeztem vissza ártatlanul.

- Ne szúrj ki a szüleiddel.

- Oh, nekem aztán eszem ágában sincs kiszúrni velük! Csak ellátom Brodyt pár jó tanáccsal.

- Hiába erőlködöm, szeretem mikor ilyen szemtelen vagy – sóhajtott fel, én pedig felkuncogtam és újból felemeltem a fejem, hogy rálássak.

- Tudtam, hogy tetszik neked – vigyorogtam rá, mire ő égnek emelte a tekintetét, aztán lebiggyesztett ajkakkal megrázta a fejét.

- Nekem minden tetszik benned – mondta, miközben végig nézett rajtam és a tekintete elidőzött az ajkaimon. – Szeretem, mikor ilyen vadóc vagy és szarsz mindenre és csak a fejed után mész. Nem azt mondom, hogy ez mindig előnyös, de tetszik, hogy ilyen vagy. Talán, ha az elejétől fogva nem lettél volna olyan határozott és bátor, lehet nem sikerült volna levenned a lábamról.

- Szóval leveszlek a lábadról? – vontam fel vigyorogva a szemöldökömet. – Szerepet cseréltünk, Liam? Nem fordítva kéne ennek lennie? – kérdeztem incselkedve, mire hirtelen mozdult és a matracba passzírozott, míg ő a lábaim közé ereszkedett és mindkét kezét a csuklóm köré fonva szintén a matracba nyomta.

- Én már réges-régen levettelek a lábadról – hajolt le a hozzám és a homlokát az enyémnek támasztotta, miközben az orrát az enyémnek dörgölte. – Tudom, hogy nem tudsz nekem ellenállni – suttogta, miközben ajkai súrolták az enyéimet.

- Mhm, igazad van – sóhajtottam fel és az ajkai után kaptam, de elhúzódott a fejével és önelégülten vigyorogva nézett le rám.

- Aludt már más fiú is rajtam kívül az ágyadban? – kérdezte, miközben oldalra biccentette a fejét, nekem pedig torkomon akadt a levegő a gyors témaváltása miatt. Basszus, hogy jön ez most ide? És mégis mit válaszoljak neki? Megfog haragudni?

- És aludt már más lány is rajtam kívül a te ágyadban? – kérdeztem vissza viszonylag lazán, de nem pillantottam fel a szemeibe.

- Én kérdeztem előbb Chanel – dörgölte az orrát újra az enyémnek, én pedig lehunytam a szemeimet és felsóhajtottam. Kétségbeesetten vágytam a csókjára.

- Nem akarod tudni a választ – préseltem ki magamból.

- Oh de igen, tudni akarom. Szóval? Hányan? – kérdezte akaratosan, én pedig az alsó ajkamba haraptam és felnéztem rá.

- Nem tudom. De egy páran az biztos – suttogtam. – Különben is, miért olyan fontos ez? Ezer éve volt.

- Csak tudni akartam – engedte el a kezeim, aztán mellém dőlt, mire felé fordultam az oldalamra és az egyik kezemet a párnára raktam a fejem mellett.

- Nos, lássuk csak, ott volt Tomy, a legmenőbb srác a gimiben, Dean a szomszéd srác, a kertész fia…

- Oké Chanel, ennyire részletesen nem akartam róla tudni, de kösz, hogy felvilágosítottál – szólt rám, mire felnevettem és rágördültem, és most én nyomtam a kezeit a matracba.

- Csak nem féltékeny vagy? – kérdeztem kacéran és izgatottan vártam a reakcióját, miközben telt ajkaival szemeztem.

- De igen, még hozzá rohadtul. Mit gondolsz, Dean még mindig a szomszédban lakik? – morogta, mire felnevettem és a számat az övére nyomtam.

- Nem vicces Chanel, nem hatsz meg. Erről nem akartam tudni – motyogta durcásan.

- Ne féltékenykedj Payno, azok mind azért voltak, hogy felbosszantsam a szüleimet – kuncogtam.

- Mi? Szóval rátok is nyitottak? – kérdezte elkerekedett szemekkel.

- Erm… aha. Apa iszonyú pipa volt.

- Akkor most is lefog ellenőrizni minket?

- Lehet – feleltem vigyorogva. – Felbosszantjuk?

- Chanel Sangster, te sose hagysz ki egyetlen lehetőséget sem, hogy kiidegeld a szüleidet, nem igaz?

- Csak vicceltem, kétlem, hogy apa ellenőrizgetne. Felnőtt nő vagyok már, azt csinálok, amit akarok. De te, fiatalúr, tartozol még nekem egy válasszal – böktem a mellkasára, mire újra mozdult és visszanyomott maga alá.

- Nos, lássuk csak, ott volt Cami, az első barátnőm, aztán Laura, aki egy időben a bébiszitterem volt…

- Liam Payne, mindig is tudtam, hogy idősebb nőkre buksz – szakítottam félbe, mire szélesen elvigyorodott. – De igen, folytasd csak – kértem, mire a homlokát ráncolva nézett rám.

- Azt hittem féltékeny leszel, elvörösödsz, és a mellkasomat püfölöd majd mérgedben.

- Elszámítottad magad Payne. Azt mondtad első barátnő? Aligha jutottál be a bugyijába… tizennégy évesen? – kérdeztem vissza vigyorogva, mire felnevetett és megrázta a fejét.

- Jó, igazad van. Viszont a bébiszitter…

- Hány évesen volt még bébiszittered? – kérdeztem elkerekedett szemekkel.

- Mondja ezt a lány, aki most mutatott be a dadusának!

- Penelope nem egy dadus! – kiáltottam fel. – Penelope a nevelőnőm volt és a tanítóm és az egyetlen barátom ebben a házban. Oké, persze, születésemtől kezdve vigyázott rám, de ő akkor sem egy dadus.

- Egyébként meg Laura akkor jött át, mikor anya és apa randizgatni mentek esténként.

- Na és mi van a nővéreiddel? Ők nem vigyáztak rád?

- Általában mindig a barátnőiknél lehettek, ha anyáék is kimozdultak.

- Oh, szegény kicsi Liam, őt pedig otthon hagyták a bébiszitterrel – biggyesztettem le a számat, mire felnevetett és teljes súlyával rám ereszkedett.

- Egyszer velem aludt, mert előtte horrorfilmet néztünk – emlékezett vissza. – És egyszer megcsókoltam, mire pofon vágott.

- Oh, csak nem? – nevettem fel.

- De – biggyesztette az ajkait. – Nem volt vevő a kisfiús bájomra. De nem is kellett aztán, mert ott volt Kathy.

- A második barátnőd? – kérdeztem rá a nevetésemet visszatartva.

- Pontosan. De vele sem jutottunk el sokáig.

- Mondd csak, te minden héten váltogattad a barátnőidet?

- Nem – nevetett fel.

- És akkor még én voltam a rossz tinédzserkoromban! James, mik ki nem derülnek rólad!

- Oh, fogd be – nyomott még jobban a matracba.

- A szüleidnek sok problémájuk volt veled, mi? Ezért volt még annyi idősen is bébiszittered, ugye? Tudod, a múlthéten azt mondta Karen, hogy ha bármire szükségem van, csak hívjam fel, lehet, elcsevegek majd róla veled.

- Bosszantó egy nőszemély vagy – nevetett fel, aztán az ajkait végre az enyéimre nyomta. Próbáltam a kezeimet kiszabadítani a szorításából, mire végre elengedett így a nyaka köré tudtam fonni és a hajával játszani. Tetszett, ahogy így rajtam feküdt és imádtam, ahogy csókolt, de nem akartam felbátorítani. Nem álltam még készen rá, hogy újra felkínáljam neki magam, habár az előző kis megjegyzéseimmel talán nem ezt sugalltam. Éppen ezért megszakítottam a csókot, mire ő a fejét rögtön a nyakamba temette, én pedig az ajkamba haraptam és a kezemet a fejére helyeztem, miközben próbáltam gyorsan kitalálni, hogyan utasítsam el finoman. – Egyébként miért nem azokat a fehér neműket hordod, amiket vettünk? Vagy azt a szexi hálóinget? Nem mintha bánnám, hogy a pólómban vagy.  És nadrágban sem láttalak még aludni – emelte a fel a fejét és az alsó ajkát biggyesztve nézett le rám.

- Így kényelmes most – erőltettem egy mosolyt magamra.

- Hát biztos vagyok benne, hogy ruhák nélkül kényelmesebb lesz.

- Liam… elég fáradt vagyok, aludhatnánk? – kérdeztem halkan, mire megállt a tevékenykedéseiben, végül újra rám rogyott, és csak a kezét emelte fel, hogy lekapcsolja a kislámpát az éjjeli szekrényen.

- Aludjunk – suttogta, aztán egy rövid csókot nyomott a számra. – Jó éjszakát – dörzsölte az orrát az enyémnek. – Álmodj szépeket – adott egy utolsó puszit, aztán visszatemette a fejét a nyakamba, én pedig a haját csavargatva merültem álomba.

- Komolyan azt hiszed, hogy menekülhetsz? – mély, öblös nevetés hangzott fel, én pedig kétségbeesetten pillantgattam magam mögé, miközben olyan gyorsan szedtem a lábaimat, amennyire csak tudtam. – Chanel. Úgyis megtalállak – énekelte továbbra is nevetve, én pedig elvágódtam egy kiálló faágban. Gyorsan tápászkodtam fel és futottam tovább, mikor is elértem hirtelen a házunkhoz. Előttem magasodott az ismerős palota, a füvön apa és Brody hevert, körülöttük hatalmas vértócsákkal. Megszédültem a látványra, megálltam és azt se tudtam, merre szaladjak tovább. A szemeimet képtelen voltam elszakítani apa és Brody élettelen testétől, mikor is kiáltás hallatszódott odafentről, így újra szedni kezdtem a lábaimat. Ahogy felértem a dombon, megláttam az ajtó előtt Liamet, akit három fekete ruhás, fekete maszkos fogott le. Liam kétségbeesetten próbált szabadulni a karjaik közül, de túlerőben voltak, esélye sem volt szabadulni. Futni kezdtem felé, mikor hirtelen a semmiből előlépett még egy fekete ruhás, Liamre szegezve egy pisztolyt. Megtorpantam és rettegve néztem, próbáltam kivenni az illető arcát, de nem is kellett olyan sokáig erőlködnöm, hiszen felém fordult és lehúzta a maszkját. Damon volt az, egy undorító vigyorral az arcán, feje vérzett, pontosan úgy, ahogyan utoljára láttam őt – Liam nappalijában, mikor Liam helyett saját magára lőtt. – És most pedig végig nézed, ahogy meghal. Pontosan úgy, ahogy azt évekkel ezelőtt is akartam. Ezúttal nincs menekvés Chanel. Mind meghaltok. De előbb a kis nyálgéped – vigyorgott, aztán visszafordult Liam felé, én pedig kiáltozni kezdtem, torkom szakadtából üvöltöttem. Mindhiába. A fegyver eldördült, Liam pedig élettelenül hullott a kőre. – És most te következel – fordult felém Damon.

Én pedig azelőtt keltem fel, mielőtt Damon fegyvere eldördülhetett volna.

- Chanel! Chanel ébredj! – rázogatott Liam, én pedig ekkor döbbentem rá, hogy kiáltozok. – Csak egy álom volt, nincs semmi baj. Csak egy álom volt baby – ismételgette, miközben a mellkasára vont és simogatta a hajamat. Halk zokogás tört fel a torkomból, mire a fejemet még jobban nyomtam a mellkasába és próbáltam elfelejtkezni az álmomról. Apa és Brody testének látványáról. Liam élettelen testéről, ahogy a földre hullt, miután Damon golyót repített a szívébe. És Damon undorító vigyoráról, ami azóta kísért, hogy megöltem őt.