2017. augusztus 30., szerda

[II. 35. - Ezért szeretlek]

Halihalloo,
oiii egy Liam szemszög!:3 A mai részben nem történik sok minden, ugrottunk az időben, Chanelnek hatalmas pocakja van és azzal kell megküzdenie, Liam pedig édesebb, mint valaha.^^ Szerintem aranyos rész lett, amolyan vihar előtti csend, hehe. ;) Jó olvasást! Xx♥



Liam Payne

Leraktam a két dobozt az új hálószobánk padlójára, aztán már fordultam is meg és vissza le indultam. A ház eléggé üresnek tűnt még, pedig mindenütt dobozok voltak és a levegőben az új bútor illata lebegett. Kivettem az utolsó két dobozt Niall kocsijának a hátuljából, aztán lezártam a csomagtartót, majd a kocsit is, és a dobozokat újra felkapva beindultam.
- És az utolsó dobozok, meg vannak! – vigyorogtam szélesen Chanelre, amint lerúgtam a cipőmet, bentebb sétáltam, és a fal mögül észrevettem őt. A konyhapultnál nyújtózkodott felfelé és a szekrényeket törölte át egy vizes törlőkendővel a kezében.
- Oké – válaszolta, én pedig leraktam a földre a dobozokat, aztán mögé somfordáltam az új konyhákban és átöleltem őt hátulról, miközben a tenyereimet előre csúsztattam a hasára.
- Uh, ez aztán a rúgás Preston – motyogtam a fülébe.
- Mhm, szorgalmasan gyakorol az egyszer biztos – sóhajtotta Chan, én pedig elmosolyodtam a nyakába, aztán nyomtam oda egy puszit.
- Fáj? – kérdeztem.
- Úgy ahogy. Valamikor nagyot rúg, valamikor nem.
- Gyerünk akkor, csüccs a fenekedre és pihenj – ütögettem meg finoman a fenekét.
- Dehogy pihenek. Ha nem vetted volna észre, kész káosz az egész ház, és magától nem fog minden a helyére kerülni.
- Nem akarom, hogy túl hajtsd magad, vagy, hogy addig takaríts, amíg össze nem esel. Chanel, megbeszéltük, ha rosszul vagy, vagy elfáradsz, akkor leülsz. A takarítás és pakolás tényleg megvár, és nincs hova sietnünk. Még rengeteg időnk van.
- Két hónap múlva talán már itt leszünk hárman a káosz közepén.
- El sem hiszem, hogy már csak két hónap! – sóhajtottam fel. – Olyan gyorsan telik az idő. Még csak most volt, hogy kiderült, hogy kisfiunk lesz. Két hónap múlva meg már a kezemben tarthatom őt.
- Feltéve, ha nem túl kényelmes neki a pocakomban. Mert, ha igen, akkor tovább is maradhat.
- Vagy, annyira látni akar már minket, hogy hamarabb is megszületik, mint augusztus nyolc.
- Jó, azért olyan hamar se szülessen meg! Jaj Liam, ilyet ne is mondj, mert rám hozod a frászt. Nem fog hamar megszületni.
- Jól van baby, csak nyugi. Én úgy értettem, hogy egy héttel, vagy pár nappal hamarabb, mint augusztus nyolcadika. Már így is indulásra készen fordult, a doktornő mondta. Ne izgulj, Preston jó kisfiú, és nem akar hamarabb kibújni, mint ahogy lehetne neki.
- Ha rám ütött, akkor már csak azért is megszületik hamarabb, hogy megszegje az első szabályunkat, amit kiszabtunk neki.
- Jaj, Chanel, olyan buta vagy! – nevettem fel. – Tudod, az első szülött gyerekek általában az apjukra ütnek, míg a második gyerekek az anyjukra.
- Az nem olyan biztos. Simán örökölheti a makacsságom és önfejűségem.
- És mi lenne, ha még nem beszélgetnénk arról, hogy milyen makacs vagy önfejű lesz? Még csak meg sem született.
- Tudod, hogy félek az egésztől, szóval szerintem jó, hogy beszélünk róla. Miért, téged untat?
- Nem, dehogy. Csak nem akarom az ördögöt a falra festeni. Plusz nem akarom, hogy megint beképzelj magadnak mindenféle hülyeséget. Megyek, összeszerelem a tévét, meg összedugom a hifit és az internetet. Ülj le, ha elfáradtál. És kiálts, ha kell valami – nyomtam puszit a hajára, aztán elengedtem, majd megfordultam és kiindultam a nappali felé. – Amúgy szerintem tök jó, hogy a nappali és a konyha egy légtérben van és nincs leválasztva egymástól.
- Mert akkor a szemed előtt tudsz tartani? – kérdezett vissza pimaszan, mire elmosolyodtam és picit megráztam a fejem, majd leültem a fehér bőrkanapéra, és magam elé húztam a kellhető dobozokat.
- Is – válaszoltam tömören. – De még sosem laktam olyan házban, ahol nem volt a konyha leválasztva a nappaliról.
- Anyukádéknál is majdnem olyan.
- Azért nem, mert ott a nappalitól le van választva a konyha. Az étkezőtől nincs.
- Én eddig nem bántam, hogy nem egyben volt. Csak mert ha főzünk, akkor az illat az egész alsó szinten elfog terjedni.
- Arra van az elszívó és az ablakok, baby – válaszoltam, aztán felálltam és a tévéhez sétáltam, ami már felvolt rögzítve a kőfalra. Mivel az állvány előrébb húzható és mozgatható volt, ezért gondtalanul a hátuljához fértem, ahonnan a kábelek lógtak ki.
- Liam…?
- Hm?
- Egy kicsit nem nagy ez a ház? – kérdezte bizonytalanul.
- Chanel, megvettük, már nincs visszaút. De nem, szerintem nem. Mármint, hogy pont ideális. Számunkra. Mondtam neked, hogy egy gyerekkel nem fogom beérni.
- Jó-jó, de…
- Mi, de?
- Semmi – sóhajtott. – Csak nem vagyok hozzászokva. Mindegy, felejtsd el.
- Mondja ezt az, aki egy palotából származik – mondtam vigyorogva, mire ideges horkantását kaptam válaszul, így muszáj volt elkuncognom magam.
- Akkor most kérlek, számold ki, hogy hány éve jöttem el otthonról. Ami azt jelenti, hogy azóta nem élek palotában.
- Jó, de előtte éltél.
- Aj Liam, ne cinkelj már ezzel! – sóhajtott fel idegesen. – Főleg meg ne mások előtt. Ez nekem nem vicces.
- Jól van, tudom, ne haragudj. És mások előtt nem is mondtam.
- Jó, akkor ne is mondd.
- Oké – mosolyodtam el, aztán visszatoltam a tévét normálisan a fal elé, majd a kanapéhoz sétáltam a távirányítóért. – Megy a tévé – mondtam, mikor bekapcsolódott. – Este focimeccs-
- Este nézzük tovább a sorozatot – mondtuk egyszerre. – Ugh, ne már.
- De bizony baby, úgy hogy majd holnap sorozatozunk.
- Akkor nézem laptopon.
- Nem, mert én is nézni akarom! Kérlek.
- Jól van – motyogta, és tudtam, hogy közben megforgatta a szemeit, pedig mindketten háttal voltunk a másiknak. – Éhes vagyok. Te kérsz dinnyét?
- Nem, egyed csak. Vágjam fel?
- Fel van szeletelve. Au – szisszent fel, mire rögtön felkaptam a fejem és feléje fordultam. – Csak Preston – nézett rám, miközben a keze a hasa alján pihent. – Ah, nyomja a hólyagomat – indult el felém, aztán a lenti fürdőszoba felé vette az irányt. Mosolyogva tovább pakoltam és elrendeztem a hifi berendezést, míg Chanel vissza nem tért hozzám. – Liam…
- Igen? – kaptam fel a fejem rögtön, hiszen már a hangjáról is hallani lehetett, hogy valami nincs rendben.
- Szerintem… ez az volt, amiről a doktornő beszélt korábban – fújta ki hosszan a levegőt, míg leült a kanapéra, én pedig felemelkedtem a térdemről és elé sétáltam.
- Mi?
- Olyan volt, mintha összehúzódna. A méh összehúzódás, tudod, amit a doktornő is említett ma – tapogatta a hasát, miközben a homlokán ráncok keletkeztek.
- És? Jól vagy? Azt mondta, hogy az nem fáj még, vagy igen?
- Nem, fájni nem fájt, csak olyan fura érzés volt. Megijedtem egy pillanatra – mondta, én pedig leguggoltam elé és úgy néztem fel rá. – De már el is múlt.
- Nincs ok az aggodalomra, a doktornő azt mondta, hogy ez normális, nem igaz? Ne aggodalmaskodj feleslegesen – hajoltam előre és egy puszit nyomtam a pocakjára.
- Oké – mosolyodott el, mire én is és még egy puszit nyomtam a hasára.
- Idehozzam a dinnyét?
- Aha – válaszolta szégyellősen mosolyogva, én pedig felkuncogtam, aztán felálltam és a konyhába mentem, majd egy tányérral a kezemben indultam vissza, amin egy sárga- és egy görögdinnye szelet pihent. A kezébe adtam, aztán nyomtam egy puszit a fejére, majd visszaindultam a szekrény felé, hogy elhelyezzem a hifit és az internetet is összedughassam.

*
Délután voltunk még utoljára a lakásban, körülnéztünk, hogy elhoztunk –e mindent, majd átadtuk a kulcsainkat az ingatlanos nőnek, leraktuk Niall kocsiját és a sajátjainkkal eljöttünk onnan. Hazafelé megálltunk a WHITE BOMB –nál, vettünk vacsorát, utána pedig hazakocsikáztunk, közben kínosan ügyelve rá, nehogy fotósok kövessenek minket és máris kitudódjon a lakcímünk. Akárhányszor az utcánkban voltunk, és Chanel körülnézett, mindig egy hatalmas vigyor volt az arcán, amiből csak úgy sugárzott az elégedettség. Tetszett neki a környék, ahol vettük a házat, pontosan olyan volt és ott volt, ahol akarta. Zöld környezet, az udvarunk végében van egy stég és persze a Temze. Mindkét oldalunkról egy-egy család lakott kisgyerekekkel, akikkel már összeismerkedtünk. A közelben voltak boltok, orvosi rendelő, park, játszótér, strand, iskola és óvoda.
Az az elégedett vigyor, most is ott díszítette gyönyörű arcát, mikor beálltunk a kocsikkal a garázsba, és onnan az előkertbe sétált. Elképesztően boldoggá tett, hogy ennyire örült, így ha ő vigyorgott, akkor én is. Persze nekem is nagyon tetszett a környék és a ház, de csakis Chanel miatt örültem én is ennyire. Meg persze a kisfiunk miatt is, de most elsősorban az anyukája miatt.

Odabent lepakoltam a pultra a táskákat, amikben az ételes dobozok voltak, míg Chanel követett, aztán hátulról átölelt és összefonta a kezeit elöl a hasamon, ahogy általában én szoktam az övén.
- Na, mi az baby? – kérdeztem mosolyogva, és a kezemmel hátra nyúltam a fenekére, mire elkuncogta magát és a fejét erősebben nyomta a hátamnak.
- Preston a hátad rugdossa – motyogta.
- Oh, igen? Hát nem érzem – biggyesztettem le a számat.
- Most nem rugdos olyan erősen. Már megint pisilnem kell.
- Csak úgy érzed Chan – mondtam mosolyogva.
- Igen, de akkor is mennem kell a vécére – engedett el, én pedig mosolyogva megfordultam, de már előttem sem volt.
A telefonomat és a pénztárcámat kipakoltam a zsebemből a pultra, aztán a nappaliba sétáltam, és a hasam alját vakargatva néztem körül. Rengeteg volt a doboz, a polcok mindenütt üresen álltak és fogalmam sem volt, hogy mihez kellene hozzákezdenem. Persze nem ez volt az első költözésem, de az első Chanelel. És mivel azt mondta, hogy inkább pasis dolgokkal foglalkozzak, és ne a dísztárgyak, vagy könyvek pakolgatásával, fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna csinálnom.
- Olyan elveszett a fejed – kuncogott fel, mire ránéztem és elmosolyodtam, aztán leengedtem a kezemet magam mellé.
- Hát azt mondtad, hogy ne itt ezeket pakoljam, úgy hogy fogalmam sincs, mit csináljak. Raknám már össze Preston kiságyát, meg szekrényét, de csak holnap jönnek a festők, úgy hogy ahhoz is még csak pár nap múlva foghatok hozzá.
- Menj és rendezd be a dolgozó szobádat. Fent vannak már a dobozok, amik oda tartoznak?
- Aha, rögtön egyből odavittem őket. Akkor megyek, kipakolok ott.
- Oké – állt meg előttem, aztán felnyújtózkodott hozzám, és egy csókot nyomott az ajkaimra. – Én folytatom a konyhát, meg elkezdem a nappalit.
- Ne terheld túl magad – motyogtam a szájába, aztán adtam neki még egy csókot, majd a lépcsők felé indultam, ami közvetlen a bejárati ajtó mellett húzódott. A felső szint egy U alakban húzódott fa korláttal,
ahonnan le lehetett látni a nappalira. A mi hálószobánk a bal oldalon helyezkedett el, mellette lesz Preston szobája, plusz még két üres szoba várakozott arra, hogy megpakoljuk, noha arról még nem beszéltünk, hogy mi lesz ott. Nem hiszem, hogy bármi is kerülne be oda addig, ameddig Chanel újra terhes nem lesz, de ezt már nem mondom neki, hiszen így is annyit hangoztattam a terveimet a jövőnkről és tudom, hogy éppen elég ideges Preston miatt. Előbb vele kell megbirkóznia, és persze saját magával, arra pedig rengeteg időnk van még, hogy további babaprojekteket tervezzünk.

Az U alak középen volt egy kis kiugró egy kétszemélyes kanapéval, és egy padlótól plafonig érő ablakkal, ahonnan a kertre lehet lelátni. A kanapé mellett két oldalt további két ajtó, az egyik mögött egy hatalmas fürdőszoba lapult, a másik mögött pedig egy kisebb gardrób, vagy tároló szerűség. Még nem döntöttük el, hogy melyik. Az U alak jobb oldalán további öt ajtó húzódott, abból a legutolsó és legkisebb a dolgozószobám, ahova már bekerült a zongora, a bőrkanapém, a szőnyeg és a rengeteg polc, amire pakolhatok. Neki is láttam a pakolászásnak, miközben az egyik új számunkat dúdolgattam az albumról. Elég sok dal volt még hátra, amit fel kellett vennünk, és már régen nem haladtunk olyan tempóval, mint évekkel ezelőtt. Ennek az oka, hogy mindannyiunknak családja lett, így nem éjszakázhatunk bent, hogy dalokat vegyünk fel, hanem minden munka nappalra csúszik. Mostanában én így is kevesebbet voltam bent, mint a többiek, részben Chanel, részben pedig a költözés miatt. Rendesen elvoltam maradva a rám hárult feladatokkal, úgy hogy mikor csak lehetőségem akadt és nem zavartam vele senkit, rázendítettem és gyakoroltam egy picit. Habár akkor és ott, mikor pakoltam egymagamban a szobában, és csak a hangom nyújtott társaságot, kicsit szomorú voltam. Egy-két hónappal ezelőtt Preston elkezdett reagálni a hangokra is, a doktornő szerint már ismeri Chanel valamint az én hangomat is. Mikor neki, vagyis Chan pocakjának éneklek, akkor pedig szabályszerűen megőrül a kis rocksztáram az anyaméhben, így jól elszoktunk vele szórakozni.

Körülbelül vagy harmadjára zendíthettem rá ugyanarra a dalra, miközben a dobozokból pakoltam kifelé a különböző díjakat, mikor a feleségem felhívta magára a figyelmet, és ezzel a frászt hozta rám. Ijedten pillantottam rá, mire elnevette magát és megsimogatta a tenyerével a hasát.
- Megmelegítettem a vacsorát. Eszünk? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam, aztán megigazítottam a díjat, amit éppen kiraktam, és elindultam felé.
- Régóta álltál az ajtóban? – kérdeztem, miközben közösen leindultunk.
- Nem és nem akartalak megijeszteni, ne haragudj – kuncogta el magát újra. – De jól hangzott, amit énekeltél. Jobban, mint legutóbb.
- Kösz – nevettem el magam, mire felnézett rám lebiggyesztett ajkakkal, amiknek a látványától általában elszoktam veszíteni a fejemet.
- Tudod, hogy nem úgy értettem – mondta mosolyogva. – Úgy, hogy hallatszódott, hogy gyakoroltad. Plusz te kéred ki mindig a véleményem.
- Ez így igaz, mert rá is szorulok, szóval továbbra is mondd el, hogy mit gondolsz, ha énekelek. Vagy dalt írok, esetleg zongorázok. Egyébként mostanában nem zongoráztál.
- Pont te mondod? Tudhatnád, hogy nincs időm rá, ahogy neked sincsen. Még a munkából is lógsz mostanában, amiért fejmosást fogsz kapni, ha még eddig nem kaptál – mondta, és a teraszra vezetett, én pedig mosolyogva pillantottam a megterített asztalra.
- Mindenki tudja, hogy költözünk Chanel. Nem is fogok többet bent maradni a stúdióban, mert, ahogy mondtad, nincs időm rá. Pakolnunk kell, és melletted kell, hogy legyek.
- Még nem vagyok a kilencedik hónapban, szóval nem kell napi huszonnégyben felügyelned – mondta, aztán leültünk az asztalhoz, majd neki láttunk a vacsorának. – Holnap bemehetsz a stúdióba.
- Biztos, hogy nem – pillantottam rá hülyén. – Holnap jönnek a festők, meg egy csomó mindent kell még csinálni. Chanel a ház hatalmas, nem fogsz tudni mindent egyedül berendezni, bármennyire is akarod.
- Tudom, tudom és számítok is a segítségedre. Ne kapd fel a vizet. De ha már nagyjából minden a helyére került és visszazökkentünk a normál kerékvágásba, akkor be kell vonulnod a stúdióba. Amíg még tudsz.
- Oké. Majd bekísérsz – bólintottam.
- Ah, nem fogok órákat ott csücsülni és bámulni ki a fejemből, mikor sokkal fontosabb dolgaim is vannak.
- Jó, és ha én bent vagyok, te meg itthon és beindul a szülés, mégis mit csinálsz?
- Nem fog beindulni a szülés. Augusztusnál hamarabb legalábbis nem.
- Nem tudhatod biztosra.
- Már lezsíroztam a fiúnkkal, szóval de – mosolyodott el, mire én is, aztán megráztam a fejem és hátradőltem a fonott székben.
- Hihetetlen vagy.
- Ezért szeretsz – vágott vissza.
- Ezért szeretlek. 

2 megjegyzés: