[II. 34. - Máris lemajmozod a gyerekünket?]

Halihalloo,

még egyszer elnézést a kései rész miatt. A mai részben újabb kis ugrás volt, és mint láthatjátok, a kép alatt is új név áll. ;) A mai fejezetben megint mindenki felbukkan és édi-bédi lett, ahogy már megszokhattátok.:D Remélem tetszeni fog, jó olvasást!^^ Xx♥

Chanel Payne

Szokásos ebéd utáni pihenőmet iktattam be Liammel a kanapén, mindketten a combjain fekvő laptopot bámultuk és ide-oda ugráltunk egyik ingatlanos oldalról a másikra. Mindketten egyetértettünk, mikor kéthete felmerült bennünk a költözés lehetősége. Túl sokan tudták, hogy hol lakunk és itt most elsősorban a fotósokra gondolok, de azt sem tudom kiverni a fejemből, hogy Taylor is tisztában van vele, sőt még Shane is. Mostanában rengeteget képzelgek arról, hogy milyen lesz majd az életünk, ha Preston végre megszületik. És igen, a nászutunkon sikerült nevet is választanunk, amit eddig még nem árultunk el senkinek. De én teljesen odáig vagyok a Prestonért, Liam meg pláne, hiszen az ő ötlete volt. Megegyeztünk benne, hogy a kicsi középső neve Geoff lesz, így már neve is volt a kis lurkónak a pocakomban.

Szóval mostanában sokszor próbáltam elképzelni, hogy mennyire más lesz minden és általában sikerült magamat rendesen bepánikoltatni, amit próbáltam Liam elől titkolni, de hát jól ismert már, szóval rögtön tudta, ha valami nem volt rendben. Így muszáj voltam elmondani neki, hogy mennyi kétségem és félelmem van a babánkkal kapcsolatban. Köztük pedig az is, hogy Taylor bekattan és veszélyezteti Preston és Liam életét. Egy biztonságos életet akarunk Prestonnak biztosítani, és ehhez először muszáj lesz elköltöznünk. Hiszen a hálószobánkban lelőttem egy bűnözőt. Az biztos, hogy az én kisfiam be nem teszi a pici lábacskáját jelenlegi lakásunk ajtaján.

Rengeteget beszélgettünk Liammel erről az elmúlt két hétben, amíg a nászutunkat élveztük ki, először Portugáliában, utána pedig Mexikó egy gyönyörűséges kisvárosában. Természetesen mindkét városban a tenger mellett voltunk. A nászutunk első hetét, vagyis mikor Portoban voltunk, én terveztem meg, míg a másodikat Liam, mikor Azulikben egy fából kialakított villában pihentünk. Mindkét hely eszméletlen gyönyörű volt, nagyon jól éreztük magunkat és rengeteget fürödtünk a tengerben, természetesen orvosi jóváhagyással. Állandó témánk Preston volt, mindketten próbáltuk elképzelni, hogy mennyiben más lesz az életünk a gyerekünkkel. A felelősség már most nyomta mindkettőnk vállát, pedig kisfiunk még egy jó ideig a hasamban fog fejlődni. Beszélgettünk komolyan és beszélgettünk bolondozva, rengeteget olvastunk és keresgéltünk az interneten. Egymást szívattuk és húzattuk különféle szituációkkal és ötletekkel, amin mindketten nagyon jól szórakoztunk, közben pedig körbejártuk a városokat és csináltunk néhány fotót. Oké, rengeteget készítettünk, de jólesett megörökíteni mindent és izgalomba jöttem, akárhányszor csak arra gondoltam, hogy mennyire jó lesz majd ezeket a képeket öt év múlva visszanézni.

- Egyik sem tetszik? – rántott ki a gondolataim közül Liam, mire a laptopra kaptam a tekintetemet.

- Ne haragudj, elbambultam – motyogtam vissza. – Hozok valamit inni – emelkedtem fel róla, mire a kezem utána kapott, így felé fordultam és kérdőn néztem rá.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Nincs semmi baj Liam, mi lenne? – mosolyodtam el, míg kezemet felemeltem és az arcára csúsztattam. Borostája szúrta a tenyeremet, de imádtam, úgy hogy nem volt okom panaszkodásra.

- Nem tudom. Már nem tűnsz olyan lelkesnek a költözéssel kapcsolatban – motyogta, közben pedig a fejét a tenyerembe fektette.

- Dehogynem! Hát megbeszéltük, hogy elköltözünk nem? Most is benne vagyunk a lakáskeresésben – engedtem le a kezem, majd felálltam és elindultam a konyha felé.

- Mégis olyan, mintha meggondoltad volna magad. Vagy mintha nem lennél elégedett – válaszolta, amint visszatértem hozzá a nappaliba a kezeimben egy-egy pohár citromos teával.

- Nem gondoltam meg magam és elégedett vagyok, meg leszek, ha találunk egy házat. Inkább veled mi van? – kérdeztem mosolyogva, aztán odaadtam neki a teát, majd az enyémmel hátradőltem vissza a karjaiba.

- Én csak azt szeretném, ha olyan házat vennénk, ami mindkettőnknek tetszene.

- Oké. Olyat fogunk venni. Ne izgulj – mondtam, aztán újabbat kortyoltam a teából. Leraktam a poharainkat, majd visszadőltem Liam ölébe, kezemet átvetettem a hasán, míg az arcomat a mellére fektettem és úgy néztem újra a gépre.

- Azt se tudom, minek nézegetem ezeket, egyikünk sem akar egy ilyen villát – mondta, aztán bezárta az ablakot.

- Hiányzik a tenger – motyogtam a pólójába.

- Ez valamiféle célzás akart volna lenni? – kérdezett vissza.

- Nem. Vagyis igen, de nem olyan, amilyenre te gondolsz. Miért nézegetünk házakat ilyen gazdag negyedekben? Úgy értem, miért nem nézünk a város valamelyik másik felén egy házat? Mondjuk, valahol a Temze közelében? Esetleg közvetlen a partján? – emelkedtem fel a mellkasáról, aztán a feje mellett a párnára könyököltem és úgy néztem le rá.

- Miért, ott szerinted olyan olcsó egy ház? – mosolyodott el. – Nem gazdag negyed?

- Nem – mosolyodtam el én is. – Tisztában vagyok vele, hogy minden egy vagyonba kerül, nem is így értettem. Hanem, hogy egy kicsit elegem van már az ilyen utcákból és negyedekből, ahol mindenütt a tiédhez hasonló ház áll és valami sznob híresség a szomszédod.

- Lesznoboztad Nialléket? – kérdezte mosolyogva, mire elnevettem magam és megráztam a fejem.

- Tudod, hogy nem rájuk értettem!

- Akkor mondd el baby, hogy értetted. Vagy, hogy mire gondolsz – ült fel, aztán a gépet kirakta az öléből, majd a karjaival átölelt és jobban magára húzott.

- Hát mondjuk egy olyan környékre, ahol családok élnek és gyerekek vannak a szomszédban? – néztem az arcára mosolyogva. – Úgy értem mi is családalapításra készülünk, és nem akarom, hogy a gyerekem egy ilyen környezetbe szülessen bele. Jó volt és szép volt, amíg fiatalok voltunk, de már nem vagyunk azok.

- Héj, ne mondd ezt – nyögött fel. – Igenis fiatalok vagyunk még, hová lett az eszed? Ne gondolkozz így baby – dorgált meg, mire elkuncogtam magam. – Szóval családiasabb környék.

- Például.

- A Temze partján.

- Oké, gondolom ott is él pár sznob, vagy legalábbis van pár ingatlanuk arrafelé, de sok család is lakik ott.

- És ezt te onnan tudod, hogy…?

- Mert már utána néztem – kuncogtam el magam.

- Komolyan? – kerekedtek el a szemei. – És nekem miért csak most szólsz róla?

- Nem tudom, most jött fel. Még csak most kezdtünk el nézni lakásokat. De a Temze partján, tényleg van egy két jó. Egy picit távolabb van a belvárostól, de annál jobb. Zöld környék. Pici és rövid utcák, hatalmas telkek. És persze a folyó, stég és strand.

- Hűha, úgy hangzik, mintha már meg is találtad volna álmaid lakását.

- Ne aggódj, annyira még nem mentem bele a részletekbe. Elvégre te magad mondtad, olyan házat vegyünk, amelyik mindkettőnknek tetszene. Szóval, mit szólsz az ötletemhez? A környékhez?

- Tetszik – mosolygott és egy kósza hajtincset tűrt a fülem mögé. – És az ötleteid is. Meg az, hogy egy családiasabb környékre vágysz. Én erre egyáltalán nem is gondoltam.

- Hát, azért vagyok itt én, hogy ilyen dolgokat ne felejtsünk el – húztam egy kicsit az agyát, mire megforgatta a szemeit, én pedig incselkedve nyomtam egy puszit a szájára. – Imádnám, ha lenne egy saját partszakaszunk és nyáron minden percünket lent töltenénk a folyónál.

- Elég egy vízmániás csaj vagy, mi? Egész életedben tengerparton éltél – nyomott puszit a homlokomra.

- Kijavítanálak, csak tizennyolc évet éltem tengerparton, utána eléggé szerettem a sznob negyedeket Londonban. Utána pedig egy különleges öt négyzetcentiméteres cellám volt, emeletes ággyal és egy téglalap alakú ablakkal, amin rács volt – vigyorogtam fel rá, mire ő idegesen felsóhajtott és újra megforgatta a szemeit.

- Nagyon vicces – brummogta.

- Igen, tényleg – kuncogtam. – De amúgy igen, eléggé vízmániás vagyok. Főleg, mert az utolsó két hétben minden egyes nap a tengerbe lógattam a lábamat.

- A Temze partján nem csak weekend házak vannak amúgy?

- Nem, családi házak is vannak, ahogy a közelben bevásárlóközpont, óvoda és iskola.

- Hűha, te tényleg felkészültél.

- Mondom, hogy csak nézegettem az interneten – kuncogtam el magam.

- Jól van akkor, menjünk.

- Hova?

- Hát menjünk el kocsikázni egy kicsit arra a környékre. Meg sétáljunk. Nézzünk körül. Lehet, látunk már eladó ingatlanokat.

- Komolyan? – ültem fel.

- Miért ne? – ült fel ő is.

- Oké – csusszantam le az öléből, aztán felálltam vigyorogva. – Én vezetek – vigyorogtam le rá, mire elnevette magát, aztán szintén felállt.

- Természetesen. A te autód – vigyorgott vissza rám, én pedig izgatottan megfordultam és az emelet felé vettem az irányt, hogy átöltözhessek és rendbe szedhessem a fejemet.

Egy óra múlva már a kinézett környéken kocsikáztunk, amíg nem találtunk egy helyet, ahova leparkolhattam az autóval. Tényleg eléggé messze van onnan, ahol most lakunk, de erre persze a forgalom is rátesz, éppen ezért tellett egy órába, mire megérkeztünk. Az autó egyszerűen mesés, öröm vezetni, szerintem csak az oda úton vagy ezerszer megköszöntem újra Liamnek.

Leraktuk az autót, onnan pedig sétálva indultunk tovább. Nézegettük a házakat és egy kicsit talán túl pofátlanul bámultunk be egyik-másik kertbe, de mindkettőnket érdekelt, hogy milyen itt az élet, meg hogy valóban nagycsaládok –e laknak itt, mint ahogy én azt feltételeztem és persze, igazam lett. Keresztül sétáltunk egy parkon, ami hemzsegett a gyerekek, szülők és állatoktól, aztán rátaláltunk a bevásárlóközpontra is, amiről beszéltem. Liam rábeszélt arra, hogy menjünk be egy bababoltba, így hát végül ott kötöttünk ki babakocsikat nézegetve.

- Kék, vagy zöld színűt szeretnél?

- Zöldet – vágtam rá. – Miért, te?

- Nekem mindegy, amilyet csak akarsz – mosolygott le rám. – Mi bajod a kékkel?

- Semmi bajom a kékkel, de a kék az nyálas kisfiúknak való, a mi fiunk, pedig vagány lesz – magyaráztam, Liamből pedig kitört mellettem a nevetés. – Most mi az? – húzódtam el tőle, és felvont szemöldökkel néztem rá, végül megráztam a fejem, és tovább mentem, majd megálltam egy babakocsi előtt és azt kezdtem nézegetni. – Mi olyan vicces? – kérdeztem a még mindig nevető Liamet, majd megéreztem a kezét a csípőmön, de nem is foglalkoztam vele.

- Semmi, csak olyan édesen mondtad – kuncogott a fülembe, aztán egy puszit nyomott hátulról az arcomra. – Szóval zöld.

- Nem tök mindegy milyen színű? – csattantam fel, mert felidegesített, hogy jól szórakozott rajtam, mikor én csak azt mondtam, ami a fejemben jár.

- De igen baby, ne kapd fel a vizet – motyogta a fülembe még mindig hátulról, aztán újabb puszit nyomott, ezúttal a halántékomra.

- Oké – ráztam le a kezeit magamról, aztán tovább indultam, és a kiságyakat kezdtem nézegetni, míg Liam utánam loholt és újra meg újra magához vett valamit, amit mindenképpen megakart venni.

- Szia Niall, mi a pálya? – szólalt fel Liam, én pedig fél szemmel rápillantottam, de csak a telefonjába beszélt, így visszafordultam az előttem lévő pelenkázó asztalhoz. – Bababoltban. Ti? Nem, csak nézegetünk. Ja, aha, ha hazaértünk, majd beugrunk. Err, nem tudom. Mi? Milyen meglepetés? Na, ne szórakozz velem! – nevetett fel, én pedig tovább masíroztam a ruha osztály felé. – Akkor nem megyünk el, ha nem mondod el. Niall… Pft, lerakta. Baby.

- Hm? – gondolom nem Niallt babyzte le, úgy hogy felhümmögtem annak jeléül, hogy figyelek rá.

- Niall hívott. Azt mondta, hogy ugorjunk át hozzájuk, mert van valami meglepetésük nekünk.

- Kiszedted belőle legalább, hogy mi az?

- Nem, lerakott.

- Ah, oké, menjünk. Remélem főztek nekünk vagy valami.

- Csak nem megint éhes vagy? – kérdezte Liam és a hangján hallottam, hogy próbálja visszafojtani a nevetését.

- Nem, de leszek, mire odaérünk – vigyorodtam el. – Ezt szeretném megvenni. Hát nem édes? – mutattam felé egy fehér rövid ujjú bodyt, egy szintén fehér kisgatyával. A bodyn egy rajzolt kismajom volt, míg a rövidnadrágon, banánok. Volt hozzá egy sapka is, amin szintén banánok voltak rajzolva, és a tetején két

picike fülecske volt.

- De – mosolyodott el, míg elvette tőlem. – Máris lemajmozod a gyerekünket?

- Nem, de az apját igen – mondtam mosolyogva, míg kerestem egy legkisebb méretet, aztán kikaptam Liam kezéből, és azt visszaraktam a többi közé.

- Nézd, van overallban is – mutatott rá, aztán leakasztott egyet és felemelte, míg én lehúztam a cipzárat, aztán megnéztem belül a bélését.

- Ez jó, valamivel melegebb. Ráadhatjuk, ha rossz idő lesz, mikor születik.

- Baby, augusztus lesz, aligha lesz rossz idő.

- Honnan tudod? Londonról beszélünk. Ezeket megveszem. Ráadjuk, mikor hazahozzuk a kórházból?

- Oké – nyomott puszit a fejemre, én pedig szélesen vigyorogva indultam a kassza felé. Miután megvettük a ruhákat, visszaindultunk ott, ahol jöttünk, keresztül a parkon és a kis utcákon az autóhoz.

Mikor visszaérkeztünk, Niall nyitott nekünk ajtót, aztán rögtön be is invitált minket.

- Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte.

- Mondtam, hogy boltban voltunk. A közlekedés pedig rémes, mint általában – mondta Liam, miközben lerúgta a cipőjét, én pedig követtem a példáját, és a dzsekimet magamon hagyva indultam be. Elkerekedett szemekkel meredtem a kisebb tömegre, ami a nappaliban gyülekezett össze. Mindenütt kék, meg fehér lufik voltak, ezüst lufi betűkből még az is ki volt rakva, hogy Baby Payno.

- Meglepetés! – kiáltották, mikor mögém ért Liam.

- Woah – lepődött meg mögöttem Liam. – De király, ezt ti csináltátok? – kérdezte, én pedig pislogva néztem körbe, aztán újra a lányokra, akik már elindultak felénk.

- Naná, mégis mit gondoltál? – vágta rá Cora, Palm pedig már át is ölelt.

- Csak nem gondoltátok, hogy a lányok kihagyják a lehetőséget és nem dobnak egy babaváró partit? – nevetett Harry, aztán szintén átölelt és nyomott egy puszit az arcomra.

- Hát, őszintén, reménykedtem benne – mondtam, aztán átöleltem Lout, majd Luxot.

- Na, már, ne légy ünneprontó – nevetett a fülembe Lou.

- Csináltam sütit! – kiáltotta Cora, mire rögtön vigyor kúszott a számra.

- Akkor jó – feleltem vigyorogva. – Na de most komolyan, nem kellett volna – ráztam meg a fejem, aztán átöleltem Daniellet is.

- Oh, shht, Freddienek is volt baba váró partija, amit szintén mi terveztünk – pisszegett le Palmer, én pedig mosolyogva megcsikiztem Freddienek a hasát, mert ott a legcsikisebb. Rögtön nevetni kezdett és összehúzta magát Louis ölében, én pedig mosolyogva figyeltem, mennyire hasonlít az apjára.  

- Oké, szóval süti, vagy ajándékok?

- Milyen ajándékok? Süti! – vágtam rá, mire a többiek felnevettek, én pedig követtem Corát a konyhába, mint egy pincsikutya. Felkaptam egy muffint a tányérról, és a papírját lehúzva beleharaptam. – Mmm – nyögtem fel.

- El ne élvezz! – kiáltotta be Liam, mire megforgattam a szemeimet, aztán felvettem egy tányért és beindultam vissza a nappaliba.

- Nagyon vicces – mondtam neki, aztán megint haraptam egyet a sütiből, majd leraktam a tányért a dohányzóasztalra, és lehuppantam a fenekemre. – Tényleg, elmondjuk nekik? – nyomtam a könyökömet Liam oldalába, mire felszisszent, én pedig elvigyorodtam, de továbbra is a sütimre koncentráltam.

- Mit? – kérdezte rögtön Niall.

- Nem tudom, elmondjuk? – kérdezett vissza.

- Még szép, mi itt partit dobunk nektek, ti meg titkolóztok? Ki vele! – háborodott fel Louis.

- Megegyeztünk a névben – pillantottam fel a srácokra vigyorogva.

- És ezt csak így mondjátok? Na, már, ne húzzátok az időt – biggyesztette a száját Harry.

- Preston – mondtam végül mosolyogva, aztán leraktam a kistányérra a sütim papírját.

- Aw, Preston Payne! – kiáltotta Palmer, én pedig felkuncogtam és ránéztem.

- Kinek az ötlete volt? – kérdezte Lou.

- Az enyém – vágta rá büszkén vigyorogva Liam. – És Chanel oda van érte.

- Meg te is – böktem megint oldalba.

- Hát, ha tudtuk volna, akkor olyan lufikat veszünk – mondta Danielle.

- Vicceltek? Imádom a baby Paynot. Majd átvisszük hozzánk – mondta Liam, aztán a kezét a térdemre csúsztatta, én pedig felé fordítottam a fejemet, aztán nyomtam egy habos csókot az arcára.