[II. 4. - Itt hagyott]

Halihalloo,
gondoltam felteszek egy részt, mert nekem szünetem van, nektek pedig most kezdődött, plusz ugye múlthét előtt szombaton kimaradt egy rész, úgy hogy most itt van bepótolva.:D Köszönöm szépen a rendszeres kommentjeiteket és pipáitokat, nagyon sokat jelentenek nekem!♥ Írtátok az előző rész alatt, hogy kíváncsiak vagytok, mit fog szólni Niall és Louis Chanel visszatéréséhez, és ma már olvashatjátok is Louis reakcióját.:D Remélem tetszeni fog, írjátok meg, hogy milyen lett! ;) Jó olvasást! Xx♥

Chanel Adele Sangster

Másnap Liam szülei által lettünk felébresztve. Elég későn feküdtünk le aludni, hiszen Cora és Harry sokáig itt voltak és nagyon sokat beszélgettünk. Valószínűleg lefehéredhettem, amint hallottam Liam kiáltását a szüleinek szánva, csak hogy én is biztosan meghalljam, kik érkeztek. Azonnal kiugrottam az ágyból, majd próbáltam azt valamennyire helyre hozni, de hát úgy nézett ki, mintha legalábbis egész éjjel ágytornáztunk volna. Pedig nem történt semmi sem, tényleg! Csak aludtunk. Na, jó, eléggé összegabalyodva aludtunk, de ezt egyikünk sem bánta, hiszen mindketten hiányoztunk a másiknak és van, hogy néha még most is azon kapom magam, hogy hiányolom őt, úgy hogy éppen mellettem ül vagy fekszik.

Az ágy részleges rendbetétele után – megigazítottam a párnákat és ráterítettem a takarót az összegyűrt lepedőre – az asztalhoz vágtattam, melyen rengeteg ruhás zacskó hevert. A föld is tele volt velük az asztal körül, szóval azt se tudtam melyik után kapjak, hogy valami ruhát előhúzzak belőle. Miután kirántottam egy kupac tetején lévő rózsaszín pulóvert és egy másik táskából egy melltartót, letéptem róla a címkéket és tovább kutakodtam egy nadrág után. A kezem ügyébe akadt egy szürke mackónadrág, így hát azt húztam ki a zacskóból, amiből így kiesett egy csomag zokni is, szóval mindent magamhoz fogva rohantam a fürdőszobába. Ott letépkedtem mindenről a címkéket, és miközben öltöztem kimostam a fogamat, és felkötöttem a hajamat egy nagy gombócba a fejem tetejére. Megmostam az arcomat, aztán mély levegőt vettem és még egyszer végig pillantottam magamon. Tetszettek a ruhák, úgy hogy egy picit magabiztosabban indultam ki a fürdőszobából. Liam szobájában a magabiztosságom apró szikrája már oda volt, és amint kiléptem a folyosóra a gyomrom is liftezni kezdett. Az alsó ajkamba haraptam, aztán az ujjaimat gyömöszölve a tenyeremben leindultam a lépcsőn. Mély levegővételekkel próbáltam magam lenyugtatni, persze feleslegesen. Erre nem lehet felkészülni. Így is úgy is elküldenek a búsba, legrosszabb esetben még Liam is összeveszik velük és aztán megehetem azt, amit megfőztem.

Geoff és Karen a kanapén ültek. Karen arca aggodalommal teli volt, és amint meglátott rögtön felpattant a szófáról. Őt követte Geoff is, akinek a mimikái áradtak a haragtól. Ugyanúgy néztek ki, mint évekkel ezelőtt, mikor utoljára láttam őket, noha azért látszott rajtuk az idő, no meg a sok aggodalom és fejtörés amit nekik okoztam.

- Jó reggelt – szólaltam meg bizonytalanul, fogalmam sincs mit kellett volna mondanom, vagy hogyan kellett volna őket köszöntenem. Liam rögtön felém fordult, aztán elmosolyodott, majd kinyújtotta a kezét felém, mire mellé sétáltam, majd megálltam a szülei előtt. Legszívesebben könnyekben törtem volna ki, de akkor még azt is megkaptam volna, hogy sajnáltatom magam. Arról pedig szó sincsen.

Karen szólásra nyitotta a száját, de egy hang sem jött ki a torkán. A könnycsepp azelőtt gördült ki a szememből, mielőtt még megállíthattam volna. Láttam Karen szemeiben a bánatot és a haragot csillogni.

- Azt hittem a bolondját járatod velem fiam – szólalt meg hűvösen Geoff, mire a tekintetem ráugrott, majd lesütöttem a szemeimet.

- Apa, kérlek – sóhajtott fel Liam.

- Szeretnék bocsánatot kérni… - szólaltam fel, mire Liam felém kapta a fejét, aztán kezét az enyémbe csúsztatta, összekulcsolta az ujjainkat és megszorította a kezemet. – Amiért magukat is átvertem. Én soha sem akartam Liamnek rosszat – suttogtam felváltva szerelmem szüleire nézve. Míg Geoff ugyanolyan érzelemmentes arccal meredt rám, addig láttam, hogy Karen szemeiben is a könnyek gyülekeztek.

- Oh, te lány – sóhajtott fel Karen, aztán kitárta a karjait és szinte elszakított Liam mellől. Fejemet a vállára fektette, noha magasabb voltam nála. Egyik karját körém fonta és a hátamat simogatta, míg a másikat a hajamra rakta és egy igazi anyai ölelésben részesített, amiért hálásabb már nem is tudtam volna lenni. Elképesztően jól esett a gesztus, arról nem beszélve, hogy egyik felem örült neki, amiért nem utált. – Annyira szeretnék rád haragudni, de nem megy. Csak ígérd meg, hogy soha de soha többet nem csinálsz semmi… olyat – suttogta a fülembe, én pedig bólogatni kezdtem, miközben az arcomat szorosabban nyomtam a vállának, hiszen a könnyek könyörtelenül áztatták az arcomat.

- Megígérem.

- Jól vagy? Mi történt az…

- Arcommal? – húzódtam el szipogva, míg elmosolyodtam. – Hosszú történet. Majd elmesélem – mosolyogtam rá, mire ő is elmosolyodott, és kezeit a karjaimra csúsztatta.

- Annyira…

- Vékony? Tudom – fejezte be helyette a mondatot Liam, mire még szélesebben elmosolyodtam, aztán letöröltem az arcomról a könnyeket.

- Remélem Liam adott neked valami normális kaját és nem mirelit cuccokon éltek – nézett Karen a fiára, és én is úgy fordultam, hogy rálássak Liamre, akinek őszinte döbbenet ült az arcán.

- De anya, tudod, hogy nem élek mirelit kaján! Tudok főzni, még hozzá nem is rosszul. És tegnap is főztünk, még maradt is. Zöldséglevest – bólogatott édes komoly fejjel, én pedig nem tudtam nem mosolyogni rajta.

- Helyes – bólintott Karen. – Beszéltél már a szüleiddel? – pillantott újra rám, én pedig az alsó ajkamba mélyesztettem a fogaimat, mielőtt válaszoltam volna.

- Um… még nem. Nem hívtam még fel őket. De tervezek hozzájuk repülni Miamibe.

- Rendben van – mosolyodott el én pedig viszonoztam a mosolyát. Ezután a tekintetem Geoffra tévedt, de ő még mindig ugyanolyan komoran és hidegen meredt ránk. Már éppen szólásra nyitottam volna a számat, mikor Karen megkérdezte, hogy reggeliztünk –e már, majd rögtön a konyhába szabadult, hogy majd akkor ő megetet minket. Liamre pillantottam, aztán Geoffra, végül vissza Liamre, majd Karen után indultam feltett szándékkal, hogy majd segítek neki. Liam is utánam indult, ekkor viszont Geoff végre újra megszólalt.

- Liam, beszélhetnénk? – kérdezte szigorúan, én pedig egy grimaszt vágva mentem tovább Karenhoz, aki amint meglátott, mosolyogva megkért, hogy húzzam be az ajtót.

- Geoff is meg fog békülni, csak kell még neki egy kis idő. Kérlek, ne haragudj rá – mosolygott rám.

- Én ne haragudjak rá? – döbbentem le. – Nem, én egy percre sem tudnék… Sőt, teljesen megértem őt és bár örülök neki, amiért…

- Kérlek, mielőtt még lemagáznál! – kiáltott fel, mire elkuncogtam magam és mellé álltam.

- Szóval örülök neki, amiért te nem utálsz…

- Jaj, Chanel, drágám én soha sem utáltalak, csak borzasztóan mérges voltam rád. Először. Aztán a mérgem átalakult bánattá, először Liam iránt, majd irántad, végül mindkettőtök iránt. Fájt úgy látni Liamet, és tudod, valahogy nem lepett meg, mikor felhívott és elmesélte, hogy megint együtt vagytok. Felemésztette a hiányod őt. És örülök neki, amiért újra itt vagy és jól vagy és ugyanúgy szereted őt, mint évekkel ezelőtt – mosolygott, nekem pedig már megint azok a fránya könnyek gyülekeztek a szemeimbe. – Ne haragudj, nem akartalak megsiratni – húzott magához és újra átölelt. – Ne is beszéljünk többet a múltról, oké? – simogatta a karomat, én pedig bólintottam aztán mosolyogva elhúzódtam tőle és neki láttunk a reggeli készítésének. – De egyébként… jól vagy, nem? Vagyis… nem tudom, hogy mit kérdezzek és hogyan – szólalt meg újra, miközben tojásokat ütött össze egy serpenyőbe.

- Nyugodtan kérdezhetsz bármit, amire kíváncsi vagy – mondtam és tényleg így is gondoltam. Nem volt többé rejtegetni valóm, és ez olyan jó érzés volt, mintha tiszta levegőhöz jutnék.

- Nem szeretnék tapintatlan lenni, vagy megbántani téged – mondta, én pedig elmosolyodtam és megráztam a fejemet.

- Tényleg jól vagyok, mentálisan és fizikailag is, ha erre gondolsz – kezdtem. – A börtönben töltött idő alatt a dolgok, amik emésztettek, a tetteim miatt nagyrészt elmúltak, hiszen szinte mindegyiknek Liam vagy ti voltatok a részesei. Kicsit még mindig nehéz megbirkóznom azzal, hogy Liam nem haragszik rám, vagy utál, sőt még mindig szeret és gondoskodni akar rólam… ami ellen jelenleg nem mehetek, mert nem tudnék – nevettem el magam kínosan. – Nem mondom, hogy nem érzem magam rosszul, amiért ennyit költ rám, de visszafogok neki fizetni mindent, amint kértem kölcsön a szüleimtől.

- Ugyan drágám – sóhajtott fel Karen. – Megértelek, de igazán nem kell rosszul érezned magad. Mind tudjuk, hogy nem azért vagy Liammel, hogy kihasználd őt. Hiszen ti tényleg egymásnak lettetek teremtve és ezt hamarabb láttam be, mint bárki más – nevetett.

- Nem fér a fejembe, hogy hogyan tudtok mindezek után ennyire vakon megbízni bennem. Te is és Liam is. Mármint, nyílván ezért hálás vagyok és soha, de soha többet nem adnék okot arra, hogy kételkedjetek bennem. Mert megtanultam a leckét, vállaltam a felelősséget és a büntetésemet és soha többé nem csinálnám megint végig. Csak furcsa és számomra értehetetlen, hogy miért vagytok ennyire jók hozzám.

- Ne is gondolkodj ilyeneken, te lány! Mondtam már, Liam mindennél jobban szeret téged, nekem pedig ez elég. Ha ő bízik benned, akkor én is.

- Nagyon köszönöm Karen. Tényleg.

- Ha bármire szükséged van, kérlek, azonnal szólj, oké? Ha el kell kísérni orvoshoz, vagy kell egy recept, a véleményem…

- Persze Karen – bólintottam mosolyogva. – Szólni fogok. És még egyszer köszönöm.

Itt létük alatt, Geoff továbbra sem enyhült meg, de szerencsére senki sem veszett össze senkivel, ami hatalmas megkönnyebbülés volt számomra. Délután vissza is indultak Wolverhamptonba, mert másnap mindketten dolgozniuk kellett. Fellélegezni viszont időm sem volt, mert újabb kemény beszélgetés várt rám. Ránk. Méghozzá Louisval.

Ő sem sokat változott az évek során, talán férfiasabb lett, mind kinézetileg és mind szellemileg. Gyereke volt és felesége, ami látszott rajta, vagy csak talán azért lebegett ez előttem, mert még mindig kicsit hihetetlen volt. Rátapadt a bejárati ajtó csengőjére, amit aztán Liam nyitott ki. Hallottam amint Louis nehéz és heves léptekkel bejött a lakásba, magas hangja és erős akcentusa pedig rögtön megütötte a fülemet.

- Hol van? – kérdezte.

- Várj, Louis, állítsd le magad – szólalt meg Liam is, de ekkor Louis már a nappali és a folyosó küszöbén állt és rám meredt.

- Ezt nem hiszem el. Mondd csak, te normális vagy? Te összejössz vele azok után, amiken keresztül mentél miatta, átvert mindenkit, életveszélybe sodorta az életünket, és te visszaengeded az életedbe? Liam mennyire ment el az eszed? – éles hangja bezengte az egész lakást, én pedig a lehető legtöbb higgadtsággal próbáltam Louis felé fordulni. Készen álltam, hogy bármikor ugorjak, ha netalántán a fiúk durvábban egymásnak esnének, és ennek a százaléka, hogy megtörténik, elég magas volt.

- Louis, mondtam, hogy hűtsd le magad és ne beszélj így.

- Arra várhatsz, hogy lehűtöm magam – utánozta gúnyosan. Tulajdonképpen Liammel beszélt, de végig felém fordulva és rám nézve mondta a mondanivalóját. A tekintetemet nem tudtam elszakítani, az ő kékjeitől. – Hogyan tudsz bedőlni neki újra? Hát nem ugyanez volt évekkel ezelőtt? Egyszer csak felbukkant, kiejtett két szót a száján és te máris a lábai előtt hevertél! Azt hinné az ember, hogy tanultál belőle!

- Louis, Chanel leülte a büntetését és bűnhődött eleget, szóval nem kéne így beszélned vele. Megértem, hogy aggódsz, de most már tényleg feleslegesen – lépett Liam mellé, és kezét Louis vállára helyezte, ő mégsem fordult felé, hanem továbbra is csak rám bámult.

- De honnan a faszból tudod, hogy nem ver át megint? Komolyan, te ki akarod nyíratni magadat?

- Louis! – Liam hangos volt és szigorú és összerezzentem tőle, olyan élesen szelte át a szobát.

- A rohadt életbe Liam, hogy lehetsz ilyen hülye? – üvöltött most már felé fordulva, én pedig olyan erősen haraptam az ajkamba, hogy még a vér is kiserkent. – Ez a csaj átvert egy egész éven keresztül és észre se vetted! Elfelejtetted, hogy majdnem meg is öletett minket? Könyörgöm, ékszereket, meg autókat rabolt meg még ki tudja miket!

- Az évekkel ezelőtt volt és börtönben ült miatta, ahonnan egy új emberként jött ki, akinek még csak egy esélyt sem adsz! – üvöltötte vissza Liam Louis képébe, én pedig totál leblokkolódva álltam ott pár méterre tőlük, miközben az arcomon villámgyorsasággal folytak le a krokodil könnycseppek és tűntek el végül a semmiségben, maguk után hagyva a nedves csíkot az arcomon.

- Mert én már évekkel ezelőtt sem adta neki esélyt, nem igaz? Mert én a legeslegelejétől kezdve tudtam, hogy az egész csaj, úgy ahogy van egy hatalmas hazugság. De hát ugye, nem nekem lett igazam. Ahogy most sem nekem lesz – mondta Louis megfélemlítően nyugodtan, míg Liam tágra nyílt szemekkel meredt rá és úgy lihegett, mintha most futotta volna a háztömböt ötször körbe. – Na, jól ide figyelj Chanel, Palmer, akárhogy is hívnak! – fordult felém, és közelebb lépett felém egy lépést. – Liamnek nem szabhatom meg, hogy kivel töltse az idejét, mert felnőtt férfi és semmi közöm hozzá, de ha a családom közelébe mersz jönni, rohadtul megbánod – fenyegetett csendesen, aztán egyetlen szó nélkül ott hagyott minket. A szemeim valószínűleg kétszeresére nőttek és hirtelen nem kaptam levegőt. A szám tátva volt, de úgy éreztem, hogy semmi nem áramlik be a tüdőmbe.

A tekintetem visszaugrott Liamre, mikor felkiáltott.

- A fenébe is! – majd fogta magát, hátat fordított nekem és pár pillanat múlva bevágódott a bejárati ajtó. Tompán jutott el az agyamig a fájdalom, amit a térdeimben éreztem, mikor a lábaim összecsuklottak alattam és a földön találtam magam. A fenekemre huppantam, míg a lábaimat felhúztam és átöleltem azokat.

Elment. Itt hagyott.

Eltátottam a számat, hátha kiszökik rajta az a hangos zokogás, amire vártam. De egy hang se hagyta el a torkomat. Nem tudom, miért vagyok meglepődve. Megdöbbenve. Lesokkolódva. Hiszen számítottam rá, hogy az újra találkozás Louisval nem lesz egyszerű. Számítottam rá, hogy annál, amit elképzeltem, kétszer rosszabb lesz és ez be is következett. Úgy éreztem magam, mintha egy úthenger átkocsikázott volna a mellkasomon és egyszer még vissza is tolatott volna, hogy biztos legyen benne, hogy a földbe tiport –e eléggé.

Nem tudom mennyi időt töltöttem a padlón ülve, magamat átölelve és előre-hátra dülöngélve abban reménykedve, hogy ez majd lenyugtat és képes leszek tisztán gondolkozni. Összerezzentem, mikor két kéz csúszott a térdeimre, majd a karjaimra és ijedten néztem az ismerős barna szempárba. Liam két könnyed mozdulattal átfogott és az ölébe kapott, én pedig végre újra normálisan kaptam levegőt és a régen várt zokogás is kicsúszott a számon. Hosszan és hangosan és egyáltalán nem nőkhöz illő módon. A fejem a mellkasára bukott és bár hangosan zokogtam, kezdtem újra megnyugodni. Kétség sem fért hozzá, hogy azért, mert itt volt és a karjai között tartott. Nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz majd holnap, vagy akkor, ha lenyugodtam. A félelem olyan erősen tört rám, hogy a kezeimmel görcsösen kapaszkodtam pulóverébe. Éreztem, ahogy egész testemben remegtem, és a remegés akkor sem múlt el, mikor a meleg takaró alatt voltunk és Liam erős kezeivel átkarolt és újra a mellkasára húzott. Kétségbeesetten zokogtam és kapaszkodtam a pulóverébe és nem akartam, hogy elhagyjon. Elképesztően féltem, hogy így fog tenni, amint sikerül lehámoznia magáról, és éppen ezért egy percre sem tudtam a zokogásomat megfékezni. Már fájt a fejem a sok sírástól és az orromon keresztül egyáltalán nem kaptam levegőt. Aztán minden kiesett és csak a feketeség maradt.

[II. 3. - Magunk mellett]

Halihalloo,
ugh ne haragudjatok amiért múlthéten nem jött rész, de mikor átolvastam, akkor jöttem rá, hogy nem rakhatom ki, különben totál elspoilerezem a tartalmával a másik blogomat.:D Szerencsére abban a történetben is pont ma jött a csattanó, úgy hogy így már nyugodt szívvel rakom ki ezt a részt is. Ami remélem elnyeri a tetszéseteket!:3 Minden kommentet és pipát nagyon-nagyon szépen köszönök, annyira boldoggá tesztek vele, hogy még itt vagytok velem és továbbra is izgalommal követitek Lanel életét.:) Jó olvasást! Xx♥

Chanel Adele Sangster

Azt hittem kiugrik a szívem a helyéről, mikor Liamhez odament egy lány. Én éppen a sor végén álltam, miközben a tisztálkodó szerek között nézegettem, mikor fél szemmel láttam, hogy egy szőke hajú lány odamegy Liamhez. Erősen az előttem lévő tamponokra és tisztasági betétekre koncentráltam, míg nem a lány elment, Liam pedig megindult felém a bevásárló kocsival, amit maga előtt tolt. Mély levegőt vettem, miközben Liam mögé néztem, de már nem láttam a lányt, így egy kicsit megkönnyebbültem.

- Héj, én, még látlak. Ne próbálj meg elbújni – mosolygott jókedvűen amint mellém ért, én pedig csak gyorsan a kocsiba pakoltam a cuccokat, amiket időközben összeszedtem.

- Én csak… Gyáva nyúl vagyok, tudom.

- Jaj Chan – sóhajtott fel a fejét csóválva, míg utánam nyúlt aztán maga mellé húzott és egyik kezét a derekamon hagyta, míg a másikkal a kocsit tolta. – Mi kell még?

- Összeszedtem mindent, ami kell nekem, úgy hogy részemről ennyi – válaszoltam.

- Akkor mehetünk a kasszához. Már kezdek éhes lenni – mondta, miközben a kasszák felé kezdett húzni. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre az óvszeres dobozt a szalagon, pedig már csak a gondolatra is összerándult a hasam. Nem éppen azért, mert felizgultam volna vagy valami. Hanem sokkal inkább talán a félelemtől? Noha pontosan nem tudtam volna megmondani, hogy mitől félek. Természetesen nem Liamtől, sokkal inkább a helyzettől. Mindegy, ezen még nem is akarok gondolkozni.

Liam fizetett, utána pedig kiindultunk a parkolóba. Miután mindent bepakoltunk a csomagtartóba, elindultunk haza.

- Te éhes vagy már? – kérdezte rám nézve, utána pedig a kezét a térdemre csúsztatta.

- Nem igazán – válaszoltam, mire lebiggyesztett ajkakkal nézett rám, ami miatt nem tudtam nem elmosolyodni. – Ne nézz így, ez az igazság – fordítottam a fejemet vissza előre.

- Jól van, majd az leszel mire kész lesz az ebéd. Otthon felpróbálod, majd amiket vettünk?

- Aha, ha nem is mindent.

- Azon gondolkozom, hogy honnan pakoljak ki, hogy te betudj pakolni – mondta, én pedig elmosolyodtam és a fejemet a fejtámlának döntöttem. Hihetetlen volt az egész. Soha nem hittem volna, hogy egyszer újra Liamel leszek majd, hogy újra beköltözök hozzá és, hogy együtt fogunk élni, úgy mintha mi sem történt volna. Láthatólag ő erre törekszik, én viszont nem tudok úgy tenni, mintha az elmúlt nyolc évet is együtt töltöttük volna, és minden rendben lenne.

Amint leparkoltunk a mélygarázsban már szálltam volna ki, Liam viszont visszatartott azzal, hogy a kezét újra a lábamra simította.

- Mi az? – fordultam vissza felé.

- Fent vannak Harryék. Ránk várnak.

- T- tessék?

- Nem régen üzent, hogy az ajtó előtt várnak ránk. Aj, ne nézz már ilyen rémülten – csúsztatta a másik kezét az arcom sima oldalára. – Csak Harry és a barátnője az – kuncogott fel. – Komolyan Chanel, ne félj. Kérlek – sóhajtott fel –, nincs mitől félned. Harry nem fogja leordítani a fejed, vagy valami… Na, gyere. Még fel kell vinnünk ezt a sok cuccot – mondta, aztán puszit nyomott az arcomra, közvetlen a varratra, majd kiszállt a kocsiból. Alig tudtam magam rávenni a mozgásra, végül szótlanul siettem Liam mellé és vettem annyi szatyrot a kezembe amennyit csak tudtam. – Ne cipekedj annyit, majd jövünk még egy körre – mondta Liam, én pedig visszaraktam pár zacskót, hiszen tényleg sokat vettem egyszerre fel. Lezárta a csomagtartót, aztán megkért, hogy nyomjam meg a kezében tartott kocsi kulcson a gombot, majd a lift felé indultunk. Liam mosolyogva köszönt egy férfinak, aki éppen kiszállt a liftből, aztán felmentünk a harmadik emeltre. A gyomrom mogyorónyi nagyságra zsugorodott össze, a kezeim izzadtak, ami szintén nem volt sokkal jobb, hiszen így a zacskók kiakartak csúszni a kezemből. A szívem eszeveszett hevesen dobogott a mellkasom ellen, végül egy mély lélegzettel próbáltam magamat lenyugtatni. Lehunytam a szemeimet és azt mondogattam magamban, hogy ez csak Harry. Harry, aki a barátom volt, és akit szintén átvertem. Mire kinyitottam a szemeimet, már felérkeztünk az emeletre és az ajtón keresztül rögtön láttam Harry, valamint egy lány alakját.

- Mi is a lány neve? – kérdeztem gyorsan.

- Cora – suttogta vissza mosolyogva, aztán elsőnek kilépett a liftből, én pedig a számat összeszorítva követtem őt és próbáltam a lehető legjobban elbújni a háta mögött.

- Sziasztok – köszönt Liam, hallottam a hangjáról, hogy még mindig mosolygott.

- Sziasztok – Harry mély hangjától és erős akcentusától kirázott a hideg és igyekeztem magam nem elbőgni. Tényleg eszméletlenül féltem, hogy mit fog csinálni, vagy mondani, így mikor Liam kicsit félre állt és szembe voltam vele, azt hittem a szívem majd kiugrik a helyéről. Tekintetünk összetalálkozott és egy ideges mosoly kúszott az arcomra, amint végigmértem az arcát. Ugyanúgy nézett ki, mint nyolc évvel ezelőtt, olyan volt, mintha megállt volna az öregedésben és még mindig huszonkettő lenne. A haja nem volt olyan rövid, mint mikor legutóbb láttam őt, de nem is olyan hosszú, mint az előtt, mielőtt levágatta volna 2016 –ban. Te jó ég, annyira, de annyira régen volt már! – Chanel – mondta ki kissé döbbenten a nevemet, mire én visszapillantottam a szemeibe.

- Szia, Harry – köszöntem neki vissza még mindig egy apró mosollyal a számon. Két hatalmas lépéssel megszüntetette közöttünk a távolságot, aztán rögtön a karjaiba zárt. Nem zavarta, hogy tele voltak a kezeim, éppen ezért visszaölelni sem tudtam őt, akármennyire is szerettem volna. Fejemet a vállára fektettem és erősen lehunytam a szemeimet, ezzel viszont csak annyit értem el, hogy valóban ki is csorduljanak a könnycseppjeim.

- Jaj, Chanel – sóhajtott fel a hajamba, míg lassan dülöngélni kezdett velem előre és hátra. Annyira jól esett az ölelése, hogy gyakorlatilag már a megkönnyebbüléstől sírtam. – Jól vagy? – kérdezte, majd eltolt magától, kezeit az enyéimen tartotta és rám mosolygott. Bólintottam és megemeltem a kezeim, hogy letöröljem a könnyeimet, mire rögtön elvette tőlem a táskákat. – Örülök, hogy itt vagy. Rengeteg mesélni valóm van – mosolygott.

- Hát azt meghiszem – nevettem el magam szipogva, aztán megtöröltem az arcomat a kezemmel, majd mi is bementünk a lakásba.

- Mindjárt jövök, csak leszaladok a maradék táskáért – mondta Liam a konyhából visszatérve az előszobába, aztán nyomott egy puszit a fejemre és kiment az ajtón. Lerúgtam a tornacipőmet és levettem magamról a mellényt, meg a sapkát, majd a táskákat újra megfogva elindultam a konyhába, ahova Harry is követett a barátnője kezét megragadva.

- Chanel, szeretném bemutatni neked Corát, a barátnőmet – húzta magához a derekánál fogva a szőke hajú lányt, aki csak barátságosan mosolygott rám. – Cora, ő itt Chanel, Liam barátnője – vigyorgott aranyosan Harry.

- Szia, Chanel, nagyon örülök, hogy megismerhetlek – nyújtotta a kezét felém, én pedig szintén mosolyogva megráztam.

- Én is nagyon örülök Cora. Mióta vagytok együtt? – kérdeztem mosolyogva, míg a pult mögé léptem, aztán elkezdtem kipakolni a táskákból.

- Ohó, jó pár éve már – válaszolta Harry, mire Cora felvont szemöldökkel ránézett.

- Hány éve is? – kérdezte meg a barátját, mire elnevettem magam, Harry pedig a plafon felé pillantott, miközben magában feltehetőleg számolt.

- Nyolc – válaszolt Harry egy széles vigyorral, míg Cora csak megforgatta a szemeit, de az arcán továbbra is ott játszadozott egy mosoly. – Most mi az? Tudom, hogy nyolc éve vagyunk együtt, emlékszem, májusban volt az évfordulónk.

- Aw, szerencséd van.

- Oh, képzeld Chanel, Niallnek is barátnője van – ült le vigyorogva Harry, én pedig felkuncogtam.

- Tudom, hallottam már róla. Ők most New Yorkban vannak, ugye?

- Igen, azt hiszem. Igazából régen beszéltem már velük. Na de nem hiszed el, hogy Niall milyen slamasztikába keverte magát – mondta izgatottan, én pedig felpillantottam a zacskókból.

- Miért, mit csinált? – kérdeztem rá egy kicsit félve.

- Szerelmes lett – kuncogott fel Harry, én pedig megkönnyebbülve elmosolyodtam.

- És, nem a megfelelő lányba, vagy mi? – kérdeztem, míg elkezdtem bepakolni a dolgokat a hűtőbe.

- Oh, de igen, nagyon is, csak hát azért mégsem volt akkora szerencséje.

- Én úgy hallottam, te is eleget bénáztál – pillantottam mosolyogva Corára, aki felkuncogott és csak a szemét forgatta a barátjára.

- Az egy másik történet, azt nem akarjuk elmesélni.

- De még mennyire, hogy elakarjuk mesélni – jött be Liam, én pedig rögtön felé kaptam a fejemet. Az arcán a világ legédesebb vigyora ült, amit egyszerűen imádtam. – De folytasd csak Harry – mondta folyamatosan engem nézve, aztán mellém állt és elkezdett ő is kipakolni.

- Na, szóval, Niallnek ugye volt az ex barátnője, gyakorlatilag menyasszonya – kezdte, én pedig elkerekedett szemekkel fordultam feléjük.

- Akibe, khm, te is szerelmes voltál – köhögött Cora, mire Harry megforgatta a szemeit.

- Az is egy másik történet, a lényeg az, hogy nekem ugye sohasem volt esélyem Alexával valami komolyabbat is elkezdeni, szóval meg nem történtnek tekintjük az eseményeket – mondta Harry.

- Várj, lassíts – állítottam le, míg a pultnak dőltem. – Ti Niallel egy lányba voltatok belezúgva?

- Erm, ja – bólogatott lassan. – De aztán kiderült, hogy Niallék csak eljátszották, hogy együtt voltak, de közben Niall beleszeretett Alexába, Alexa meg…

- Feléd érdeklődött – mondta helyette Cora.

- Igen, de ugye én meg visszautasítottam Niall miatt.

- Hű – nyögtem ki.

- Aztán megint összejöttek Niallel, Niall meg is kérte a kezét, de aztán kiderült, hogy Alexa még mindig nem lépett túl rajtam, szóval ott hagyta Niallt.

- Várj, és ez…

- 2013 –ban volt.

- És én erről nem tudtam? – néztem Liamre.

- Valahogy sosem jött fel – vont vállat, de az arcán egy bocsánatkérő mosoly ült, amiért legszívesebben odahajoltam volna hozzá és szétcsókolgattam volna az arcát.

- Na, szóval ugye Alexa lelépett, ott hagyta a gyűrűt Niallnek egy levélben, aztán sokáig én voltam a hibás, végül persze Niall megbékült, szóval olyan volt mintha soha nem is történt volna semmi.

- Csak hogy ugye aztán jött Palmer – mondta Liam.

- Pontosan, mert Palmer Alexa unokahúga.

- Oh, te jó ég – sóhajtottam fel.

- És ha ez még nem lenne elég, kiderült, hogy Niallnek van egy két éves eltitkolt kislánya. Alexától.

- Várj, mi?

- Vagyis két éves volt, mikor kiderült, most már ugye tíz és nagyon édes.

- Úgy volt az egész, hogy ugye Palmer meg Niall megismerkedtek. Niall nem tudta, hogy Palmer Alexa rokona, Palmer viszont tudta, hogy Niall meg Alexa valamikor régebben kavartak, de nem hozta fel, mert nem akarta Niallt elijeszteni. Aztán kiderült Niall számára is, hogy Palmer meg Alexa rokonok, ahogy Palmer számára is, hogy Niall meg Alexa múltja keményebb, mint gondolta. Aztán meg robbant a bomba, mikor Alexa beállított a két éves Hollyval, Niall pedig megkérdezte, hogy kik a kicsi szülei. Aztán másodpercek alatt összerakta Niall a dolgot.

- Hát ez… wow. Nagyon durva. És mit szólt hozzá Palmer? Alexa pedig végig tudta, hogy Niall a kicsi apja?

- Igen, csak titokban szándékozta tartani. Palmer meg persze kiakadt – vette át a szót újra Harry. – Nem is találkoztak egy ideig, vagyis találkozni találkoztak, csak mosoly szünet volt, de aztán újra összejöttek és Niall is megbeszélte a dolgait Alexával, szóval láthatta Hollyt.

- Hű. Akkor most komolyan van egy tíz éves lánya Niallnek?

- Bizony – bólintott Liam. – Nem tudod mennyire megvoltunk mi is lepődve.

- Meg azért Niall is, gondolom.

- De aztán minden oké volt. És Niallék még mindig együtt vannak.

- Hát örülök neki, hogy kitartottak egymás mellett. Oké, most azt a sztorit akarom hallani, amikor te bénáztál.

- Arra úgy emlékszem, mintha még tegnap lett volna – szólalt fel rögtön Cora, Harry pedig kínosan elnevette magát.

- Hogy ismerkedtetek meg? – kérdeztem vigyorogva.

- Gemma diplomaosztóján.

- A diplomaosztómon – mondták egyszerre. – Ugye én jóban voltam Gemmaval, és mivel cukrász vagyok, csináltam neki egy tortát a diplomaosztó utánra, aztán folyton felbukkant Niall, ő rántotta magával Harryt, Harry meg szegény Luxot.

- Az egyszeri eset volt – szólalt fel Harry. – Akkor is kiosztottál ott helyben.

- És még milyen jól is tettem – vigyorgott Cora. – Kicsit nagy volt a pofád.

- Nem voltál vevő a viccemre – vágott vissza Harry.

- Aztán az én legjobb barátom Harryvel dolgozott a Dunkirken, szóval amiatt is találkoztunk.

- Ja, mikor majdnem a vízbe estél, mert megijesztettelek – emlékezett vissza bólogatva Harry.

- És összesároztad a kabátom a trutymóval a fejeden.

- Te ilyenekre emlékszel?

- Még mindig megvan a kabát. És ott van benne a folt.

- Na, jól van – nevetett fel Harry. – Oké, de az első komolyabb dolog az a béna kollégád volt, mi is volt a neve?

- Nathan.

- Ja, igen. A srác odavolt Coráért, szóval nem tolerálta, hogy én is udvaroltam neki és minden virágot, amit a cukrászdába küldtem, vagy vittem be, kidobott anélkül, hogy Corának szólt volna róla.

- Mire te megharagudtál és féltékennyé próbáltál tenni Cara Delevingnel, mire én a képedbe röhögtem, mert tisztában voltam vele, hogy a lány nem kavarna veled.

- Oké, az első hülye húzásom, elismerem – tartotta fel a kezeit Harry.

- Aztán valahogy már az első randinkon voltunk.

- Szülinapod volt, berúgtál, másnaposan dolgoztál, elájultál én pedig hazavittelek és aztán megbocsájtottál – hadarta Harry.

- Oh, igen tényleg. Aztán kidobtál.

- Mi? – kérdeztem döbbenten.

- Az nem úgy történt!

- Oh, igen, előbb felszívódtál, aztán mindenki előtt kidobtál.

- Mondom, hogy nem úgy volt! Rám sózták Kendall Jennert, én pedig pontosan nem akartalak kidobni, meg megbántani, szóval csak nem válaszoltam neked.

- De aztán kidobtál. Még hozzá Louis szülinapján. Mindenki előtt!

- Nem mindenki előtt, hanem mindenki háta mögött.

- Oh, kérlek.

- Harry, az nagyon is előttünk volt – mondta Liam.

- Apám, akkora seggfej voltál, hogy néha még most is lesóznék neked azért az alakításért.

- Kösz – biggyesztettel a száját Harry.

- Aztán csomó ideig nem találkoztunk – folytatta Cora.

- De utána csak úgy felbukkantál az Another Man paritján valami Levivel – grimaszolt Harry.

- Az Jai unokatesója volt – nevetett Cora. - Jai a legjobb barátom – nézett rám, én pedig bólintottam, hogy értem. – Közben Serena, a legjobb barátnőm, Jai barátnője, vagyis már feleségének megindult a szülése és komplikáció lépett fel, mert a várt kisfiú helyett kettő jött, akiről senki nem tudott, szóval Harry vitt el a kórházba.

- Emlékszem, tökre örültem, hogy ott voltam a születésükkor, mert abban bíztam, hogy majd így valahogy megenyhülsz meg minden.

- Ch, bizakodhattál benne. De aztán Harry folyamatosan zaklatott.

- Annyira elege lett belőlem, hogy szó nélkül lelécelt Spanyolországba a bátyjához.

- Ja, senkinek nem szóltam, Serenáék meg a hajukat tépték. De ugye ez is miattad volt! De aztán visszajöttem a Dunkirk premierjére, mert ugye Jai és dolgozott rajta és haragudott volna, ha nem jövök el megnézni.

- És aztán megint berúgtál az afterpartin.

- Az is a te hibád volt, mert ingyen pia volt – vágott vissza Cora. – De akkor is nála kötöttem ki, amiért megint csak haragudtam rá, mert dolgoznom kellett volna menni, de ő kikönyörgött nekem egy szabadnapot.

- De még milyen jól is tettem, mert azon a napon jöttünk össze.

- Igazából akkor ismertem meg Henryt, és kiderült, hogy ő volt a köcsög.

- Oh, jesszusom, ne gyere nekem Henryvel – nyögött fel Harry, mire Cora felnevetetett.

- És akkor azt hittem, hogy csak Niall keverte magát slamasztikába. Azért te is elég sokat bénáztál – mondtam neki.

- Héj! – kapott Harry megjátszott sértődöttségével a szívéhez, én pedig kuncogva néztem rá.

- Tökfejek – nevetett Liam, miközben tovább pakolta kifelé a dolgokat, aztán egy zacskót felém tolt egy apró mosollyal az arcán, amibe aztán belekukkantottam. Tusfürdők, borotva és tampon volt benne. Anyám, ez még mindig olyan ciki.

Elkaptam a zacskót, aztán magamhoz vettem, majd gyorsan megfordultam.

- Mindjárt jövök – mosolyogtam rájuk, aztán a pult mellett elhaladva kimentem a konyhából. Arcomon egy apró mosollyal szaladtam fel a lépcsőn, miközben folyamatosan a két srácon gondolkoztam. Borzasztóan örültem nekik, ahogyan Louisnak is, noha tudtam, hogy ő nem fog csak úgy a nyakamba borulni, mint Harry. Sőt, kifejezetten nehéz menet lesz, de végig fogom csinálni és kifogok tartani Liam mellett. Magunk mellett. Ennyivel tartozom neki. 

[II. 2. - Újra és újra belé szeretek]

Halihalloo,
és itt is van a második rész én pedig úgy örülök neki, hogy közzétehetem!:3 Először is szeretném elmondani, hogy elképesztően hálás vagyok a visszajelzéseiteknek a második évad első része alatt, tényleg ledöbbentettetek! Nagyon örülök, hogy tetszett a fejezet és hogy izgatottan várjátok továbbra is Chanel és Liam történetét!:) Remélem, hogy ez a fejezet is elnyeri a tetszéseteket, írjátok meg a véleményeiteket kommentben!(: Következő szombaton érkezem a következő résszel. Jó olvasást! Xx♥

Chanel Adele Sangster

Vasárnap többi részében el sem engedtük egymást, beszélgettünk a múltról és a jövőről is. Sötétedéskor felöltöztünk, én továbbra is Liam ruháiban voltam, majd elindultunk sétálni a környéken. Liam tájékoztatott róla, hogy Niallék a másik oldalban kettővel arrébb laknak, de jelenleg még New Yorkban vannak, szóval nincsenek itthon. Ennek egy kicsit örültem, hiszen őszintén szólva nem készültem még fel rá, hogy találkozzak bármelyikükkel is. Az estét szintén begubózva töltöttük, eredetileg filmezni akartunk, de oda se figyeltünk rá, mert újra és újra egy csomó téma dobódott fel. Úgyhogy nagyon sokáig beszélgettünk, végül felmentünk aludni. Aznap éjjel is úgy aludtam, mint már régen nem, reggel pedig teljesen kipihenten ébredtem fel. Liam csinált nekem reggelire avokádós toastot, majd kiültünk az erkélyére reggelizni, hiszen a nap hétágra sütött és nem volt nagyon hideg.

- Chanel… nem akarok semmit sem rád erőltetni, de mennyire állsz készen nyilvánosság elé lépni velem? – dobta elém hirtelen a kérdést, amitől totál megilletődtem és egy ideig csak pislogtam rá.

- N- nem tudom Liam, miért kérdezed ezt?

- Hát gondoltam elvinnélek vásárolni. Ruhák, sminkek, tisztálkodás… ilyenek – vont vállat, én pedig éreztem, ahogy elvörösödök, miközben az alsó ajkamba mélyesztettem a fogaimat. Oké, a hajam nem a legjobb állapotban van, ráférne egy fazonigazítás, a szemöldököm évek óta nem volt kiszedve és szőrtelenítenem is kellene… mindenhol. Viszont semmi pénzem, és egyáltalán nem akarok Liamen élősködni. Arról nem beszélve, hogy senki sem tud róla, hogy újra együtt vagyunk, ha kimennénk, az utcára pedig egyből fent lenne a neten. Mit szólnának a szülei és a srácok? Egyáltalán megint együtt vagyunk? Ezt konkrétan egyikünk sem mondta ki.

- Liam nekem semmi pénzem, és nem akarok rajtad élősködni. Ez az egyik dolog. Várj, hagy fejezzem be – mondtam gyorsan, mikor szólásra nyitotta a száját. – A másik pedig, hogy senki sem tudja… mármint még a szüleid és a srácok sem, hogy…

- Hogy? – kérdezte mosolyogva, én pedig újra elpirultam.

- Hát, hogy… megint összejöttünk – suttogtam szégyellősen.

- Szeretlek Chanel, te vagy életem szerelme, naná, hogy összejöttünk. A barátnőm vagy – vigyorgott szélesen. – Tudod milyen jó érzés ez?

- Hát, ha feleannyira jó, mint ahogy én érzek, akkor igen – mosolyodtam el.

- Szóval az a baj, hogy nem tudják a szüleim, meg a srácok?

- Igen. Mármint a netről kéne megtudniuk? És biztosan nem fognak neki örülni. Elvégre…

- Ez hülyeség! Ne mondd megint azt, hogy tönkre tetted az életem, és a többi. Megmondtam neked, hogy megtanítottad, mi az az igaz szerelem. És nem érdekel, ki mit gondol, csak az számít, hogy szeretjük egymást. Nem de?

- De, de igen. De ők mégis csak a családod. És, ha ők utálnak engem…

- Nem utálnak. Felhívom anyát, aztán üzenek a srácoknak is. Harry amúgy is tudja, hogy van valami, mert fel kellett volna őket vennem a reptérről, mikor kiléptél elém, és csak annyit írtam neki, hogy majd később hívom.

- Miattam nem mentél ki értük a reptérre?

- Baby – nevetett fel. – Igen, miattad nem mentem ki eléjük a reptérre. Bocsánatot kértem üzenetben, de fel fogom hívni Harryt és bocsánatot kérek megint. Ne aggódj már annyit. Gyere ide – tárta szét a kezeit, mire felálltam, megkerültem az asztalt és az ölébe ültem. – Beszélek anyáékkal, beszélek a srácokkal, utána pedig elmegyünk vásárolni? – kérdezte egy apró mosollyal az arcán, én pedig átkaroltam a nyakát és a homlokomat az övének döntöttem.

- Mindenki ki fog akadni – suttogtam.

- Nem érdekel. Téged igen?

- Egy kicsit igen, mert nem akarok feszültséget… És jogosan fog mindenki aggódni!

- Egyáltalán nem. Ketten megbirkózunk vele, oké? De különben is, csak az számít…

- Hogy mi szeretjük egymást. Tudom – fejeztem be helyette a mondatát, mire elmosolyodott, majd közelebb húzódott hozzám a fejével. A lélegzetem bennrekedt, és kissé mániákusan vártam, hogy megcsókoljon. Nyolc éve nem éreztem az ajkait az enyémeken, és kínzóan vágytam már a csókjára. Szemeibe már nem tudtam nézni, feje olyan közel volt az enyémhez, így hát tekintetem telt ajkaira csúszott. Száját az enyémre tapasztotta, és lassan megcsókolt. A csókja lassú volt, a szája pedig meleg és puha. Az egész testemet melegség járta át, a hasamban pedig egy lepkeraj kelt életre. Kezeimmel megmarkoltam a karját és még közelebb húzódtam hozzá, ő pedig átölelt és tovább csókolt. Mikor elhúzódott tőlem mindketten levegő után kapkodtunk, de ez egyáltalán fel sem tűnt. Még mindig éreztem a száját az enyémen, az arcom felforrósodott, szemeimet pedig muszáj volt lesütnöm, olyan zavarba jöttem. Homlokát az enyémnek döntötte, aztán hallottam amint sóhajtott egyet, végül pedig újra megcsókolt, ezúttal rövidebben.

- Hiányoztál – lehelte.

- Te is nekem – suttogtam, aztán a fejemet a vállára fektettem és az ablakban visszaverődő alakunkat figyeltem. A szívem hevesen dübögött a mellkasomban, félő volt, hogy Liam is meghallja, de egyáltalán nem érdekelt. Egy ideig még ültünk úgy ott csendben, viszont aztán kirázott a hideg, így felegyenesedtem végül felálltam az öléből. Felállt ő is, majd a tányérokat és poharakat megfogva bementünk.

- Felhívom akkor anyát.

- Várj Liam, jó ötlet ezt telefonon keresztül elmondani neki? Egyáltalán…

- Chanel, baby, ne idegeskedj már – nevetett fel és magához húzott a derekamnál fogva. – Minden rendben lesz – mosolygott, aztán puszit nyomott a homlokomra, én pedig lehunytam a pillanat erejéig a szemeimet. Mélyet sóhajtottam, aztán hangosan kifújtam a levegőt és újra felnyitottam a szemeimet, mikor Liam elhúzódott tőlem a fejével.

- Rendben – mondtam. – Akkor én felmegyek átöltözni.

- Oké. Bár nem tudom, hogyan fog megállni rajtad bármilyen ruhám – kuncogott fel. – Tudod, szedtem egy kicsit magamra, arról nem is beszélve, hogy te mennyit fogytál – ütögette meg előbb a hasát, aztán kezeit a csípőmre csúsztak és magához rántva egy gyors csókot nyomott a számra, mellyel teljesen meglepett. – Látod, ezért muszáj elmennünk, vásárolni.

Mosolyogva pipiskedtem lábujjhegyre, aztán puszit nyomtam a borostás arcára, majd megfordultam és az emelet felé igyekeztem. Örültem neki, amiért Liam nem erőltette, hogy ott legyek mellette, mikor beszél az anyukájával. Noha óriási gyávaság volt ez tőlem. De nem álltam készen rá, hogy ha nem is teljesen, de halljam, amint Karen kiakad a telefonban. Még így is roppant furcsa volt Liammel lenni, ennyi külön töltött év után, pláne, hogy soha nem mertem volna még megálmodni sem, hogy egyszer újra a karjai között aludhatok majd.

Miután gyorsan letusoltam, felvettem Liam kék fürdőköntösét, amíg kiterítettem a ruháimat a fürdőszobai komód tetejére. Mindegyik gyűrött volt és piszkos és egy kicsit szégyelltem is magam miatta Liam előtt, de nem tehettem semmi mást. Természetesen örültem, mikor ezeket is kaptam a közmunkásszállón.

- Chanel? – hallottam Liam hangját a szobából, mire az ajtóhoz mentem aztán kinyitottam.

- Mit mondott anyukád? – kérdeztem, miközben szorosabban meghúztam magamon a köntöst.

- Erm – nevette el magát kínosan, míg megindult felém.

- Gondoltam – suttogtam és lesütöttem a szemeimet.

- Nem baby, ezt fejezd be! Kérlek, ne hibáztasd magad és ne gondolkozz így! Oké, anyáék egy kicsit talán kiakadtak, de megfogják érteni. Mindenesetre úton vannak ide – mormogta, miközben magához ölelt és átölelt.

Lehunytam a szemeim, aztán letöröltem a kibuggyanó könnyeimet az arcomról.

- Chanel, ne sírj édesem – emelte fel a fejemet, hogy ránézzek. – Minden rendben lesz, együtt megoldjuk, oké? Nézzünk neked valamit, amit felvehetsz.

- Felveszem addig azt, amim van – suttogtam.

- Nem, majd felhajtjuk a farmer szárát, és keresek neked hozzá övet is. Chanel nem akarom, hogy felvedd azokat a ruhákat, oké? Nem azért, mert nem néznek jól ki és régiek, hanem azért mert nem akarom, hogy emlékezz minden rosszra.

Válaszul csak bólintottam, ő pedig a szekrénye elé húzott, aztán kitárta azt. Végül felvettem egy farmerét egy övével, aztán kihúzott egy kupacból egy fekete pólót, melyen elöl Batman jele díszelgett. Elnevettem magam, aztán áthúztam a fejemen, majd betűrtem a nadrágba. Liam kivett még egy Adidas pulóvert, aztán azt is rám adta.

- Nem akarom, hogy fázz, úgy hogy majd lent még felveszel egy mellényt, oké?

- Nincs annyira hideg – ráztam meg a fejemet.

- De így biztosan fázni fogsz.

Mosolyogva megráztam a fejem és ráhagytam, hiszen nem akartam vele makacskodni.

- Az én cipőmben megyek. Negyvennégyesben nem tudnék csak úgy sétálgatni – mondtam, ő pedig mosolyogva bólintott. Ő is gyorsan átöltözött, aztán zsebre vágta a pénztárcáját és elindultunk lefelé. Felhúztam az elnyűtt tornacipőt, ő pedig rám adott egy pufi fekete mellényt és a fejembe nyomott egy baseball sapkát.

- Így, készen vagy – nézett végig rajtam mosolyogva. Ezután ő is felvette a cipőjét és egy széldzsekit, majd szintén baseballsapkát nyomott a fejébe. Felkapta a kulcsokat az ajtó melletti tartóról, aztán kiindultunk a lakásból. A lifttel lementünk a mélygarázsba, ahol Liam Ferrarija parkolt, és amint beültem a puha ülésbe deja-vum lett. Liam rám mosolygott, aztán bekötötte magát, mire követtem a példáját. Beindította a kocsit, aztán elindultunk egy bevásárló központ felé.

- A srácokat felhívtad?

- Oh, um, nem elfelejtettem. Mindegy, üzenek nekik – vette el a telefonját a tartóból, én pedig bólintottam és az ablakon néztem kifelé továbbra is. Megálltunk egy piros lámpánál, mikor Liam elküldte az üzenetet, melyet megakart nekem is mutatni, de nem akartam elolvasni, ezért csak visszatette a telefonját a tartóba. Ezután felém hajolt, majd kinyitotta a kesztyűtartót, aztán kihalászott belőle két szemüvegtartót. – Vedd fel – mosolygott, amint az egyiket az ölembe hagyta, a másikat pedig ő vette el, és vette ki belőle a szemüveget. Követtem a példáját, aztán a szemeim elé csúsztattam a fekete Ray Bant, miközben egy apró mosoly ült az arcomon. Így egy kicsit biztonságosabban éreztem magam, mikor kiszálltunk az autóból és kézen fogva a lift felé indultunk, hiszen a bevásárlóközpont mélygarázsában parkoltunk. Persze tudtam, hogy így is felfognak ismerni. Hiába a sapka és a napszemüveg.

- Haladjunk sorban, vagyis fehérnemű bolt – mondta, miközben felálltunk egy mozgólépcsőre. – Itt is van egy Victoria’s Secret.

- Mi? Dehogyis! Majd jó lesz sima fehérnemű valamelyik ruha boltból – húztam meg a kezét, aztán megálltam, mivel ő csak tovább ment a bolt felé.

- Chanel – nézett vissza rám egy hatalmas mosollyal az arcán. – Kérlek, ne makacskodj, és hagyd, hogy megvegyek neked mindent, amire szükséged van. Nem értem miért kell ezeket a butaságokat gondolnod – lépett vissza hozzám. Ki sem mondtam a gondolataimat, de ő tudja, hogy min rágódom.

- De én tényleg nem akarom Liam – próbálkoztam tovább. – Nem kellenek drága fehér neműk – ráztam meg a fejem.

- De én meg szeretnék neked venni. Legalább kettőt.

- Egyet – mondtam sóhajtva.

- Kettőt – makacskodott.

- Egyet és egy pizsamát?

- Megegyeztünk – vigyorgott, aztán magához húzott és puszit nyomott a halántékomra. Liam erőlködött, hogy próbáljam fel a kiválasztott fehérneműt és pizsamát, mert sokat fogytam és lehet, nagyok lennének rám az eredeti méreteim. Belementem, bár biztos voltam benne, hogy passzolni fognak az eredeti méretek. Hiszen a melleimből csak nem fogytam talán le.

A melltartó passzolt is, a bugyi viszont bő volt, ezért megkértem Liamet a függöny mögül, hogy adjon be egy számmal kisebbet.

- Látod, mondtam. Mit ennél ebédre és vacsorára? Muszáj, hogy vissza hizlaljalak. Nem lehet, hogy ennyire vékony vagy – mondta, miközben én felpróbáltam a bugyit, ami már passzolt, így gyorsan magamra kaptam a pizsamát is.

- Én örülök neki, amiért lefogytam. És különben is, nem csak fogytam, hanem izmosodtam is. Ne szörnyülködj – mondtam, válaszul pedig a nevetését kaptam. Elmosolyodtam, aztán gyorsan visszakapkodtam magamra Liam ruháit.

- Mehetünk – mondtam, de ő nem volt a fülke előtt, ezért kérdőn pillantottam körbe. Végül a sorok között véltem felfedezni, amint további fehér neműket nézeget. – Liam – szóltam neki, mire elmosolyodott, aztán kézbe fogott még három vállfát. – Azt hittem megegyeztünk.

- De baby, szükséged van rá! Egyetlen egy nem lesz elég.

- Igen, de úgy gondoltam, majd veszünk pár olcsóbbat.

- Minek, hogy aztán elszakadjon a pántja? Különben meg már kiválasztottam még ötöt és az eladó éppen csomagolja – nézett a mögöttem lévő pénztár felé, ahol egy eladó tényleg a fehér neműk elcsomagolásával foglalatoskodott. Felsóhajtottam, aztán megráztam a fejemet, majd elvettem Liam kezéből a vállfákat és megnéztem, milyeneket választott nekem. Kétségkívül jól nézett ki mindegyik. Oké, jól nézett ki talán enyhe kifejezés rá. Szexik voltak. És Liamnek még mindig nagyon jó ízlése volt.

Nem bírtam ki és elnevettem magam, majd felpillantottam Liamre, akinek egy édes kisfiús vigyor ült az arcán.

- Hát, az ízlésed még meg van – kuncogtam.

- Remek! Most pedig nézzünk még pár hálóinget – fordult meg, aztán a pizsamák felé kezdett húzni.

Elrepült az idő a fejünk felett, miközben vásároltunk. Senki sem állított meg minket, melynek különösen örültem, és miután Liam rám szólt, hogy inkább a ruhákon legeltessem a szemeim és ne az embereket figyeljem, akik esetleg nézhetnek minket, nagyon jól éreztem magam. Rengeteget nevettünk, leginkább rajta. Az elején még mérges voltam rá, mikor híres tervezők boltjaiba akart rángatni, a végén meg már kinevettem, mikor megkérdezte, hogy koktélruhára lenne –e szükségem. Mindkettőnk kezei tele voltak szatyrokkal, amint a mélygarázs felé igyekeztünk. Ezután Liam afelé a szépségszalon felé vette az irányt, ahova nyolc évvel ezelőtt is jártam. Pironkodva köszöntem, meg amiért elhozott, míg ő csak nevetve nyomott puszit a fejemre, aztán engedett utamra. Legelőször a fodrász kezei alá ültem be, ahol hagytam, hogy vágjanak a hajamból és egy kis fazont kanyarítsanak bele. A színével nem csináltam semmit, hiszen tetszett újra szőkésbarnán, a természetes színén. Nem akartam megváltoztatni. Ezzel a fiatalkori magamra emlékeztetem magam, és bár az sem volt a legtisztességesebb és példamutatóbb, tetszett a végeredmény miután a fodrász beszárította a hajam és kijelentette, hogy készen vagyok. Ezután átadtam magam a kozmetikusoknak, akik rendbe tették az arcomat, kiszedték a szemöldököm, kinyomkodták a mitesszereim, persze a varratra nagyon vigyázva, hagytam gyantáztatni a lábamat valamint a hónaljamat, aztán a pedikűrös rendbe szedte a körmeimet is és bár nem kértem semmilyen lakkot rá, a kiscsaj mosolyogva kért meg, hogy válasszak színt, mert a barátom ragaszkodott hozzá. Egy ezüstszínt választottam, a lábaimra pedig egy sima átlátszó lakkot. Miután megszáradtak a körmeim, elmentem felöltözni, majd megköszöntem a velem foglalatoskodó dolgozóknak a munkájukat és a recepció felé vettem az irányt. Liam egy fotelben ült a telefonjába mélyedve, ezért egészen addig nem vett észre, amíg elé nem álltam. Mosolyogva felnézett rám, majd felállt és a telefonját a zsebébe csúsztatta.

- Készen vagy?

- Igen – bólintottam.

- Gyönyörű vagy – húzott magához mosolyogva, aztán puszit nyomott a számra. Liam fizetett recepciónál, aztán kézen fogott és kiindultunk. – Na, még arra gondoltam, hogy bemehetnénk egy tescoba, és feltölthetnénk a hűtőt.

- Rendben, úgy is kellene még pár dolog. Tusfürdő, meg ilyenek – mondtam egy picit elpirulva, Liam pedig csak mosolyogva egy puszit nyomott az arcomra.

- Mit szeretnél ebédelni? – kérdezte.

- Nekem mindegy, jó az, amit te ennél.

- Chanel – nevetett fel, miközben egyik kezét a térdemre csúsztatta – azt eszünk, amit szeretnél. Nekem tök mindegy. Neked kell felszedned pár kilót.

- Nem is igaz, ne mondogasd már ezt – mosolyodtam el.

- De, komolyan baby, nem tetszik, hogy ennyire vékony vagy. Mármint te tetszel, nagyon is tetszel, csak az nem, hogy ennyire lefogytál. Szeretném, ha bőségesen ennél és innál.

- Oké, rendben – bólintottam. – Igazad van, csak egy kicsit nehéz egyik napról a másikra visszaszokni a nehéz ételekre olyan sok év után – vallottam be halkan. – Szóval mi lenne, ha valami levest főznénk? Mondjuk egy egyszerű zöldségleves?

- Rendben – bólintott. – Második?

- Mhm, mondjuk hal rudacskák? Rizzsel?

- Nekem jó – mosolygott rám, mire én is elmosolyodtam.

- És um… hogy tetszik a hajam? – kérdeztem bizonytalanul.

- Nagyon jól áll. Nekem mindenhogyan tetszel. De tetszik a szőkésbarna.

- Ez a természetes hajszínem.

- Tényleg? – döbbent le. – Wow, ennyire világos?

- Igen. Anyunak is ilyen világos haja van.

- A szüleidről mit tudsz? – kérdezte óvatosan.

- Régen láttam már őket. Legutoljára mikor telefonon beszéltem velük Los Angelesben voltak.

- De látogattak téged, nem?

- Igen rendszeresen, úgy félévente. Szeretnék nem sokára elrepülni hozzájuk Miamibe. Tartozok nekik is egy bocsánatkéréssel. És kölcsön kell kérnem tőlük.

- Nem kell kölcsönt kérned Chanel. Mondtam, hogy megadok neked mindent, amit csak szeretnél, csak egy szavadba kerül.

- Nem szeretném Liam – ráztam a fejem. – Muszáj kölcsön kérnem tőlük, és abból gazdálkodnom, amíg ki nem találok valamit, hogy mi legyen velem.

- Chan kérlek – sóhajtott fel. – A barátnőm vagy és rohadtul szeretlek. Ami az enyém az a tiéd is. Nagyon szépen kérlek, lépj tovább a múlton. Nyitni fogunk egy közös bankszámlát.

- Liam te meg értsd meg, hogy nem tudok ennyire egyszerűen tovább lépni rajta. És nem is akarok. Nem szeretném elfelejteni, mennyire szarul éreztem magam az évek alatt, azért amit tettem veled. Én is nagyon szeretlek, de ne várd el tőlem, hogy egyik napról a másikra visszacsöppenjek a normális életbe. Nehéz feldolgoznom ezt az egészet. Főleg veled.

- Igazad van, és ne haragudj. Nem akarok rád erőltetni semmit, úgy hogy szólj, ha túl messzire megyek. Én csak azt akarom, hogy a sok szörnyűség után végre boldog legyél.

- Boldog vagyok, mert még mindig szeretsz – suttogtam, miközben az arcát figyeltem. Rám mosolygott azzal a gyönyörű mosolyával, én pedig úgy éreztem, hogy újra és újra belé szeretek. 

[II. 1. - Megengeded, hogy én döntsem el, mit érzek?]

Halihalloo,
hűha nem hiszem el, tényleg indítok egy második évadot? Ah srácok, annyira izgatott vagyok! De először is szeretnélek titeket köszönteni újra a blogon. Amíg újra írni nem kezdtem, addig fel sem fogtam, mennyire hiányzott Lanel, de leginkább Liam. Mivel az utóbbi időben minden időmet a Nialles blogomra fordítottam (BLOGGER&WATTPAD), Liam teljesen kikerült a mindennapjaimból és őszintén szólva, tényleg igazán nagyon hiányzott. Mint már azt az utószóban is említettem (ami most így nézve értelmetlen, hiszen mégis csak lett egy második évad, but okay, azt akkor még nem tudhattam) miután megírtam Lanel epilógusát szinte rögtön neki is láttam az első résznek. Láttam magam előtt a második évadot, voltak ötleteim bele és tudtam, hogy mit akarok írni, de aztán végül belekezdtem a Niallös blogomba, így Lanelt félre toltam. Aztán most valahogy újra Lanelnél kötöttem ki és elkezdtem tovább írni, végül eldöntöttem, hogy közzé teszek egy második évadot. Rövidke második évad lesz (húsz részt képzeltem el, majd meglátjuk mennyire tudom tartani magamat a számokhoz), abból már az első tíz meg van. A részek szombaton fognak érkezni, mint ahogy eddig mindig. Az első fejezetről annyit, hogy onnan folytatódik, ahol az epilógust abba hagytam. Talán olvassátok el az epilógust újra, és majd csak utána az első részt, hogy tisztában legyetek mindennel. ;) Ermm, nyolc év telt el, Liam 31 éves, Chanel 32. A srácok párjai kapcsolódnak a további történeteimhez, Niall Palmer mellett találta meg a helyét (a blogot már egyszer belinkeltem kicsit fentebb), Harry pedig Cora mellett (a történetet Beccsuval ketten írjuk) állapodott meg. Louis Daniellevel alakít egy párt, ahogy Lanel első évad végén is és felhívnám a figyelmeteket arra, hogy Louisnak semmilyen kicsapongása nem volt Brianaval.:D Ugh, nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre és izgatott vagyok a második évad miatt!:3 Remélem tetszeni fog nektek!:) Tartogatok még pár dolgot kedvenc párosunk számára. ;) Jövőhét szombaton jelentkezem, jó olvasást! Xx♥

Chanel Adele Sangster

2024. szeptember 29.

Újra lebegtem, könnyűnek éreztem magam, miközben az arcomon egy mosoly terült el. Orromba kúszott az ismerős illat, ami miatt rögtön közelebb húzódtam a nekem feszülő kemény, mégis puha valaminek és próbáltam az arcomat elrejteni benne, de nem igazán sikerült. Zörgő hangokat hallottam, majd megcsapta az egész testemet a meleg és kirázott a hideg. Nem sokkal később eltűnt a kemény, mégis meleg és finom illatú valami, és már valami puha vett körbe. Még mindig könnyűnek éreztem magam, az egész nagyon kellemes volt. Besüppedt mellettem a puhaság, végül még melegebbet éreztem, ami miatt megint kirázott a hideg. Valaki átölelt, közel húzott magához, engem pedig végleg elnyomott az álom.

Valaki szorít magához. Nagyon melegem van. Hol a francban vagyok?

Felültem és lassan néztem körbe a sötétségben. Jó formán semmit sem láttam, csak az ablakot és a rajta beáradó némi fényt. Aztán magam mellett két összekulcsolt láb kezdett kirajzolódni, majd lassan megfordultam és hunyorítva meredtem az ismerős alakra. Még mindig álmodok?

- Liam? – suttogtam, ő pedig felült félig fekvő, félig ülő helyzetéből.

- Chanel? – kérdezett vissza suttogva. – Jól vagy?

- Álmodom? – hunytam le a szemeimet és vártam, hogy történjen valami. Akármi, amiből kiderül, hogy csak álmodok.

- Nem álmodsz – szólalt meg halkan bársonyos hangján, mire felnyitottam a szemeimet.

- De igen. Mindig veled álmodom.

- De ez nem álom. Én is alig hiszem el, hogy itt vagy, de nem álom.

- Akkor micsoda?

- A valóság. Jól érzed magad?

- Nem lehet a valóság.

- Chanel, válaszolj a kérdésemre. Hogy érzed magad?

- Fáj a fejem. És melegem van – suttogtam, közben pedig benedvesítettem az ajkaimat, hiszen borzasztó száraznak éreztem őket. Tudom, hogy ezzel csak rosszabb lesz, de muszáj volt.

- És ki is száradtál, ahogy látom. Jól van, vedd le a kabátod – nyúlt a kezem után, majd lehúzta rólam a pufi kabátot és a földre dobta. Lehúztam még egy pulóvert magamról, így már csak egy rövid ujjú volt rajtam. – Hozok innivalót és gyógyszert, mindjárt jövök, jó? – emelte meg a fejem, hogy a gyönyörű barna szemeibe nézzek, én pedig kábán bólintottam egyet és figyeltem, amint kimegy a szobából.

A fejem kóválygott, egyszerűen nem tudtam beazonosítani semmit, nem emlékeztem semmire. Mi a francot keresek én Liamnél? Hogy lehet az, hogy nála vagyok? Pont nála, annyi év után? Hogy lehet, hogy ő talált meg az utcán, és nem valaki más, egy idegen? A sors próbára akar tenni, ezúttal viszont nem leszek önző, és nem teszem tönkre újra Liam életét.

Talpra álltam, felszedtem a földről az előbb ledobott ruháimat és a cipőmet, majd a kezembe szorítva azt az ajtóhoz mentem, ami mögött Liam is eltűnt. Egy kisebb folyosón találtam magam, további fa ajtókkal. Előttem korlát húzódott, mely lefelé kacskaringózott, ahogyan a lépcső is vezetett. Elindultam arra, majd leszaladtam a lépcsőn és jobbra meg balra néztem. Balra égett a lámpa, jobbra sötétség volt, végül csak tovább mentem a folyosón és a sejtésem beigazolódott, hiszen máris a bejárati ajtónál találtam magam. Leraktam a ruháimat és a cipőmet a földre, majd beledugtam a lábam, és majd kiugrottam a bőrömből, mikor meghallottam Liam hangját.

- Chanel? Hova mész? – sietett oda hozzám.

- Liam nem tudom mi történt, vagy, hogy hogy kerültem ide, de el kell mennem. Nem maradhatok itt.

- Chanel, nyugodj meg. Minden rendben van. Elmondom, hogy mi történt oké? Maradj velem, kérlek.

- Nem lehet. Nem értek semmit, nem maradhatok – ráztam a fejem, közben pedig egyre csak azt mormogtam, hogy nem maradhatok. Egyszerűen nem lehet, és kész. Nem bírnám ki, ha újra tönkre tenném az életét.

- Az út közepén álltál, mikor oda értem. Kiszálltam a kocsiból, és akkor összeestél. A kocsiba raktalak, a nevemet motyogtad, sírtál aztán pedig elaludtál. Hazahoztalak, ágyba raktalak, aztán felkeltél. Szerintem még mindig nem vagy teljesen magadnál. Gyere, ülj le, vedd be a gyógyszert és próbálj visszaemlékezni, mi történt – fogta meg a kezem, rajtam pedig mintha áramütés csapott volna végig. A tekintetével megfogott, nem tudtam elfordítani a fejemet, már csak azt vettem észre, hogy leültet a nappaliban. Olyan volt, mintha megbabonázott volna. Nem tudtam ellenállni. Sosem tudtam ellenállni neki. – Vedd be ezt, azt mondtad fáj a fejed. Tessék, ez hideg narancslé. Jól fog esni – ejtette a tenyerembe a két pirulát, majd felém nyújtotta az üvegpoharat. Remegtek az ujjaim mikor utána nyúltam, ezért megfogta a kezemet és az ölembe rakta. – Semmi baj, majd én tartom a poharat – olyan megnyugtató volt a hangja, hogy szinte éreztem amint a görcsök feloldódnak a testemben. Itt van Liam. Most már nem lehet semmi baj.

Bevettem a gyógyszert, utána pedig megittam a narancslevet. Liam lerakta a poharat, kezei közé fogta az enyémeket, aztán megszorította azokat, én pedig felemeltem a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni.

- Hányadika van? – suttogtam.

- Azt hiszem huszonkilencedike. Már éjfél is elmúlt. Tegnap volt huszonnyolcadika – felelte, én pedig lehunytam a szemeimet. Már kezdett derengeni minden. – Emlékszel már valamire?

- Pénzt akartam szerezni repülőjegyre, hogy Miamibe repülhessek a szüleimhez. Nem jutott semmi más az eszembe, csak az hogy találnom kell valakit, aki majd megfizet, de nem kaptam pénzt és…

- Chanel, ugye nem… Mondd, kérlek, hogy nem feküdtél le senkivel pénzért – sóhajtott fel Liam, mintha fájdalommal töltené el, hogy ezt hallja tőlem.

- Nem. Nem is akartam addig elmenni, én csak… Mindegy, mert nem jött össze – suttogtam, miközben a kezeit figyeltem, amik az enyémeken nyugodtak. Érintése áramütéseket küldött az egész testembe.

- Oh, istenem. Mi történt? Mikor engedtek el? – suttogta, én pedig nagyot nyeltem, de a fránya gombóc nem tűnt el a torkomból.

- Tegnap fejeződött be a közmunka, ezért nem maradhattam tovább a szálláson. El kellett jönnöm.

- És az utcán akartál éjszakázni?

- Nem tudtam volna máshol.

- Annyira örülök, hogy megtaláltalak.

- Miért? – tört ki belőlem a kérdés. – Miért örülsz neki? Miért nem utálsz? Miért nem hagytál ott az utcán? Miért foglalkozol velem? Hol van a feleséged? És a gyerekeid? – egyszerre zúdítottam rá, minden beképzelt hülyeségemet, ő pedig csak pislogott rám a nagy szemeivel és valószínűleg köpni, se nyelni nem tudott.

- Sosem tudnálak utálni. És, hogy mondhatsz ilyet, hogy miért nem hagytalak ott az utcán? Oh, Chanel, tudom, hogy az egészből nem értesz semmit, de sosem bírnálak utálni.

Szavaitól elszorult a torkom. Könnyek gyülekeztek a szemembe.

- Tönkre tettem az életed Liam – suttogtam. – Az a minimum, hogy ezért utálsz.

- Nem tetted tönkre. Nem tudnád tönkre tenni. Ne gondolj ilyenekre, ez mind butaság. Gyere ide – húzott maga felé, majd körém fonta a karjait, én pedig a fejemet a vállára fektettem. A könnyeim villámgyorsan indultak útnak az arcomon, és végződtek Liam pólóján. – Úgy hiányoztál. Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy, tudod? – suttogta a fülembe, miközben a kezével a hajamat simogatta. Hangosan feltört belőlem az eddig visszafojtott zokogás, mire még szorosabban húzott magához. – Sht, semmi baj. Semmi baj, itt vagyok. Minden rendben lesz.

Időbe telt, mire lenyugodtam. Egy idő után a könnyeim elapadtak és csak szaggatott sóhajok törtek fel belőlem. Liam az ölébe húzott és átölelve tartott, simogatta a hátam és cirógatta az arcom. Nem akartam elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik. Mivel érdemeltem ki őt?

- Chanel tudnod kell, hogy soha sem utáltalak azért, ami történt. Voltam dühös rád, de az is nagyon hamar elmúlt. Soha nem tudnálak utálni. Erősebbé tettél és rádöbbentettél, mi az igaz szerelem.

- Nem értem, hogyan lehet ekkora szíved. Hogyan vagy képes nem utálni engem, azok után, ami történt. Átvertelek, becsaptalak, hazudtam neked, megszégyenítettelek és te egy percig sem utáltál engem? Hogy lehetsz ilyen jó ember?

Kérdésem hallatán felnevetett, mire a szívem akkorát dobbant, hogy száz százalékig biztos voltam benne, hogy ő is hallotta.

- Minden a szereteten múlik, szerelmem. Még mindig ugyanúgy szeretlek, mint nyolc évvel ezelőtt, és erre csak most döbbentem rá. Soha, senki mást nem fogok így szeretni, mint téged.

- Liam, ez nem igaz. Szeretni fogsz valaki mást, aki sokkal jobban megérdemel, mint én. Aki nem teszi ezt veled.

- Nem fogok mást szeretni Chanel, hát nem érted? Megengeded, hogy én döntsem, el mit érzek? Kibaszottul szeretlek, azóta, hogy először találkoztunk és ez már soha sem fog változni.

- Ez annyira lehetetlen.

- Nem az baby. Elhinnéd végre, hogy egymásnak lettünk teremtve?

- De én, nem érdemellek meg. Borzalmas dolgokat tettem.

- Oh, de igen, megérdemelsz. Ahogy én is téged. Ne pattogj, ezen kérlek, csak fogadd el, hogy szeretlek jó? És soha nem akarlak többé elengedni. Rémes volt nélküled ez a sok év. Csak ígérd meg, hogy mindig velem maradsz.

- De honnan vagy biztos benne, hogy nem teszem meg újra?

- Látom a szemeidben – felelte, mire felemeltem a fejem és ránéztem. – Látom a szemeidben, hogy szeretsz engem, és hogy megbántál mindent, amit a múltban rosszul tettél. Már akkor is láttam, mikor azon az éjszakán bevallottad nekem. Láttam a rendőrségen, a tárgyaláson, és utána is, mikor meglátogattalak.

- Szeretlek – suttogtam, ő pedig az arcomra simította a tenyerét, majd letörölt a hüvelykujjával egy könnycseppet.

- Én is nagyon szeretlek. Megígéred, hogy mindig velem maradsz?

- Megígérem.

- Ahogy én is.

- Annyira szeretlek – dugtam a fejem a nyakához, majd mélyet szippantottam az illatából.

- Én is nagyon szeretlek – ismételte el magát. – Felmegyünk?

- Igen – mozdultam meg, majd felálltam az öléből. Felállt ő is, aztán az ölébe kapott, mire elmosolyodtam.

- Oh, de szeretem a mosolyod – nyomta az ajkait az arcomra, én pedig a fejemet újra a nyakába temettem.

- Nem kell cipelned, én is tudok járni – suttogtam mosolyogva.

- Nem akarlak elengedni, még annyi időre sem, amíg felmegyünk. Különben is, rohadt könnyű vagy. Nem szabadna ennyire vékonynak lenned – mormogta aggódó hangon. A szívem már így is össze vissza vert, szavaival pedig még csak rátett egy lapáttal. Bementünk a szobájába, majd lerakott az ágyra és mellém mászott. A szemeim hirtelen ólomsúlyúak lettek, és már alig bírtam nyitva tartani őket.

- Reggel itt leszel mellettem? – suttogtam.

- Hát nem emlékszel baby? Nem hagylak itt soha többé, ahogy te sem engem.

- Akkor jó. Szeretlek – mormogtam, a válaszát viszont már nem hallottam, mert elnyomott az édes álom.

*

Még mielőtt kinyitottam volna a szemeimet, tudtam, hogy valaki fekszik mellettem. Liam a kezei között tartott, a fejem félig a párnán, félig pedig a mellkasán pihent, kezeit az enyémekre csúsztatta, összekulcsolta az ujjainkat és úgy pihentettük a hasamon. Testem alsó fele tőle elfordulva feküdt, míg lábaival átkarolta az enyémeket. Takaró volt rajtunk, olyan szorosan simultam hozzá, hogy illata körbe lengett. Mikor kinyitottam a szemeimet a nagyképernyős tévét vettem észre először velünk szemben a falon lógva. Alatta egy kis szekrény volt mindenféle lejátszóval, tőle balra könyves és cd –s polcok. A polcok mellett egy ajtó volt nyitva, ahol szennyes kosarat véltem felfedezni. A barna padlón egy szürke szőnyeg húzódott, mely passzolt a színekhez. A szoba jobb felső sarkában egy ajtó volt, félig nyitva mellette nem sokkal íróasztal pihent gurulós székkel. Balra pillantva hatalmas függönyök takarták el az ablakot, de így is láttam a padlón játszadozó fénycsóvákat. Jobbra fordítva a fejem szekrény húzódott végig ki tudja meddig, addig nem láttam el. Egy tiszta új szoba, egy új lakásban. Már tegnap leesett, csak nem volt időm vele foglalkozni. Azok után a szörnyűségek után Liam fogta a cókmókát és elköltözött.

Hallottam, amint Liam megemeli a fejét, majd éreztem amint lepillant rám. Felnéztem rá, és amint a tekintetünk összetalálkozott, széles mosoly terült el az arcán. Ajkait a homlokomra nyomta, belőlem pedig egy halk sóhaj szökött ki a cselekedete és az egész miatt. Nem hiszem el, hogy Liam karjai közt ébredek fel.

- Szia – suttogta, miközben a hüvelykujjával a kezemet simogatta.

- Szia – suttogtam vissza, miközben magam elé néztem, ahol a takaró alatt eltűntek a lábaink.

- Jól aludtál? – kérdezte halkan, én pedig lehunytam a szemeimet és bólintottam.

- Évek óta nem aludtam ilyen jól – vallottam be, mire neki a szorítása erősebb lett körülöttem.

- Miért nem tudtál aludni?

- Rémálmok gyötörtek. Sokszor nem tudtam eldönteni mi a valóság, és mi az álom. Mint tegnap este. Aztán megkaptam a cellatársam, aki nem egyszer próbált párnába fojtani, emiatt mindig ébren aludtam.

- Te jó ég – suttogta. – De nem lett semmi bajod? Hogy tudott így rád támadni, mikor aludtál?

- Mindig sikerült lerúgnom magamról. De egyik alkalomkor sem volt az egész elég a fejeseknek, hogy másik cellába kerüljek.

Éreztem, hogy nem tud megszólalni, mire kibújtam az öleléséből és hasra fordultam az ölelésében. Rám nézett aggódó tekintettel, mire én csak elmosolyodtam.

- Az éjszaka viszont nem volt rémálmom – mondtam, mire nagyot sóhajtott és lehunyta a szemeit. Alig bírtam magamba szívni a látványát. Egyszerűen ugyanolyan gyönyörű volt, mint nyolc évvel ezelőtt. Férfiakra nem mondják azt, hogy gyönyörű, Liamre viszont igen. Ő egyszerűen tökéletes. Szája vonala szomorúan görbült le, az arcán kibújt a borosta, homloka finom ráncokba szaladt. Annyira gyönyörű volt.

- Én is jobban aludtam, mint bármikor máskor – suttogta végül és apró mosoly kúszott az arcára. Fejemet a mellkasára fektettem és kezeimmel átöleltem a felsőtestét. Ő a kezeit a hátamra csúsztatta, és így pihentünk egy ideig. Utána akkorát kordult a gyomrom, hogy mindketten tökéletesen hallottuk. Az arcomba pír szökött, míg Liam felkuncogott, majd felült, ezzel engem is arra ösztökélve. – Nem akarom tudni, mikor reggeliztél utoljára, szóval most lemegyek és készítek neked ötfogásosat.

- Nem kell – mosolyodtam el. – Elég lesz egy fogás is.

- Szerintem nem, mert mint már mondtam, nem szabadna ilyen vékonynak lenned. Fel kell, hogy hizlaljalak – szaladt ráncba a homloka, mire én odahajoltam hozzá, és megcsókoltam minden egyes kis ráncot. Kezeit újfent körém fonta és mosolyogva élvezte a puszijaimat.

- Lefürödhetek? – kérdeztem suttogva.

- Persze baby.

Felálltunk az ágyból, majd a fürdőbe mentünk. A nagy ablakon mely a fürdőkád előtt húzódott beáramlott a fény, ezzel az egész fürdőszobának világítást adva.

- Itt egy törülköző, meg a kabinban van tusfürdő, sampon, amit csak akarsz. Hozok ide ruhát is, jó? Fürödj csak, én meg csinálok reggelit.

- Oké – bólintottam, majd Liam egy puszit adott a fejemre és kiment a fürdőből. Körülnéztem, majd a törülközőt a zuhanykabin melletti tartóra raktam, hogy ki tudjak majd érte nyúlni mikor készen vagyok. Ekkor Liam megint bejött a kezeiben ruhákkal, amiket lerakott a törülköző tartó alatti szekrényre.

- Ha kell valami kiálts, jó?

- Rendben – bólintottam újra, majd rá mosolyogtam. Ő is elmosolyodott, majd újra magához húzott és egy hosszú puszit nyomott a halántékomra. Azután magamra hagyott, én pedig levettem a ruháimat és a földön hagyva őket beszálltam a hatalmas kabinba. Elindítottam a vizet a gombokkal, beállítottam jó melegre, majd alá álltam és hagytam, hogy minden mocskot lemosson rólam.

Miután alaposan megmosakodtam és a hajamat is megmostam törülközőbe csavartam magam és kiszálltam a zuhany alól. Megtörülköztem, majd felvettem Liam alsóját és a pólóját. Rakott oda még egy mackó alsót is, szóval azt is magamra húztam, végül meg kellett kötnöm, különben egy az egyben leesett volna rólam. Ezután kifésültem teljesen szőke tincseimet és letöröltem a tükröt, ami bepárásodott. A varrat csúnyán húzódott végig az arcom jobb oldalán, de nem tehettem ellene semmit. Felsóhajtottam, aztán hajamat hátra túrtam az ujjaimmal. Eddig még nem tett az arcomra Liam megjegyzést, viszont biztos vagyok benne, hogy nem sokára fog. Fogat is akartam mosni, de nem találtam használatlan fogkefét, ezért kiterítettem a törülközőket, majd megfogtam a ruháimat és visszamentem vele Liam szobájába. A hátizsákom a gurulós széken pihent az íróasztal előtt. Megfogtam, majd belegyömöszöltem a ruhákat és végül az alsó emelet felé vettem az irányt. Az illatok, amik odalent terjengtek újfent morgásra késztette a hasamat, én pedig rászorítottam a kezeimet, hogy hallgasson. Belestem a nappaliba, ott viszont senki sem volt, ezért a konyha felé fordultam, vagy legalábbis csak feltételeztem, hogy az a konyha. Itt is a hatalmas ablakok bevilágították az egész helyet, velem szemben Liam állt a pult előtt és a tojást tette tányérra. Felpillantott, mikor megálltam, majd elmosolyodott, lerakta a serpenyőt és a műanyag tojás szedő kanalat, és felém indult.

- Elképesztő látvány vagy a ruháimban – sóhajtott a fülembe, én pedig kuncogva átöleltem a nyakát. – A hajadat nem akarod megszárítani?

- Nem, jó ez így.

- Akkor ülj le. Az omlett már kész van. A gofrik pedig még sülnek. Tessék – rakta elém a megpakolt tányért, majd egy pohárért nyúlt, és tele töltötte narancslével. Ekkor vettem észre, hogy egy bögre kávé is áll a tányérom előtt, és hiába voltam farkas éhes, előbb a kávé után nyúltam, mert tudtam, hogy ha neki látok enni, úgy sem fogom a kávét meginni. Pocsékolni meg nem akartam, hiszen Liam nekem készített mindent. Én pedig mindent magamba fogok gyűrni, még akkor is, ha a végén már rosszul leszek.

Amíg kisütötte a gofrikat, addig a kávémat kortyolgattam, aztán Liam leült velem szemben és neki láttunk enni. A tojás istenien omlott szét a számban, a sonka és az avokádó pedig még jobb ízt adtak neki. Hamar eltűntettem mindent magam elől, és mikor Liamre pillantottam éreztem, hogy az arcom felmelegedik. Talán vissza kellett volna fognom egy kicsit magamat, de nem ment. Kiittam a poharam tartalmát is, majd elégedetten dőltem hátra a bárszékben, melynek háttámlája is volt.

- Ízlett? – kérdezte, én pedig bólintottam.

- Mhm, nagyon. Köszönöm szépen.

- Remélem azért a gofrinak, még van helye – állt fel a tányérjával, én pedig lefordultam a székről és követtem a példáját. Elvette tőlem, majd a kezembe adott egy tiszta tányért, én pedig visszaültem a helyemre. Öntöttem még a narancsléből, Liam pedig középre helyezte a megpakolt tányér gofrit. Rakott mellé nutellát, lekvárt, tejszínhabot és még gyümölcsöket is. A kedvenceimet.

Mosolyogva megráztam a fejem, majd vettem egy gofrit és a gyümölcsös tál után nyúltam. Megszóltam ribizlivel, gránátalmával, szederrel és eperrel, azután pedig mézet is csöpögtettem rá. Nyomtam a tetejére még tejszínhabot, utána pedig a kezembe vettem és beleharaptam magába a mennyországba. Isteni volt, legszívesebben szétfolytam volna a padlón.

- Mesélsz valamit? – kérdeztem halkan Liamtől, miközben a hüvelykujjammal letöröltem a szám sarkából a habot, majd bekaptam azt.

- Mit szeretnél tudni? – kérdezett vissza, én pedig elgondolkodtam rajta. Mindent tudni akartam, ami vele történt, onnantól, hogy nem látogatott többé.

- Azért nem látogattál többet, mert mérges lettél rám? – kérdeztem a tegnapi szavait felidézve az elmémben. Lassan bólintott egyet, közben a szemeit mindvégig a tányérján legeltette.

- Dühös lettem, aztán inni kezdtem és próbáltam felejteni, de nem ment. Se a piával, se máshogyan – mondta, nekem pedig önkénytelenül is grimaszba vágódott az arcom. Tudtam, vagy legalábbis csak sejtettem, mire értette azt, hogy máshogyan. – Aztán nagy nehezen kikecmeregtem a piálásból és inkább Wolverhamptomba mentem egy hosszú időre. Végül beláttam, hogy anyuékkal sokkal jobb volt, mint otthon egyedül. Persze így is volt, hogy kibuktam, de legalább józan maradtam és nem segg részegen hőbörögtem a szüleimmel. Elég nehezen fogadtam el, hogy nem vagy velem.

- Sajnálom – suttogtam, és már megbántam, hogy arra kértem, hogy meséljen. A torkomba gombóc nőtt, az étvágyam pedig teljesen elment, így leraktam a gofrit a tányérra.

- Semmi baj baby. Ez már a múlt. Elég régen volt. És most itt vagy velem, csak ez számít – mosolygott rám, mikor viszont érzékelte, hogy én most erre képtelen vagyok, felállt és mellém jött. – Komolyan Chanel, ne érezd magad rosszul emiatt. Nagyon régen volt. És csak is a jelen számít – vette a kezei közé az arcomat, majd kisepert néhány hajtincset a homlokomból.

- Igen, bocsi, hogy felhoztam.

- Nem kell bocsánatot kérned – rázta meg a fejét. – Képzeld, Niall becsajozott – váltott gyorsan témát, én pedig érdeklődve pillantottam fel a szemeibe.

- Komolyan? Mikor? És ki a barátnője?

- Oh, azt hiszem nem sokára a menyasszonya lesz – nevetett fel Liam, én pedig elmosolyodtam. Boldogság öntött el, ahogy arra gondoltam, hogy Niall is megtalálta élete szerelmét. Mennyire megérte neki rá várni. – Már hét éve együtt vannak. Niall a múltkor említette is, hogy megszeretné kérni a kezét, csak aztán Palmernek valami lett az anyukájával és kórházba került, így elmaradt az egész. De már jól van az anyukája – mondta mosolyogva, miközben elengedte az arcom és a derekam köré fonta a karjait.

- Palmer a neve? – kérdeztem, miközben belülről az ajkamat harapdáltam.

- Mhm, akár csak neked. Mondjuk nekem, mindig is Chanel maradsz.

Mosolyogva megcsóváltam a fejem, aztán a nyakába fúrtam az arcomat és szorosabban öleltem magamhoz. Megfogta a lábaimat és felemelte a dereka köré, mire összekulcsoltam őket. Megindult velem a nappaliba, majd lerakott a kanapéra, leült és az ölébe húzott, pont, mint éjjel.

- El kéne pakolni a konyhában – mondtam mosolyogva, miközben az ujjaim utat találtak barna hajtincsei közé, és csavargatni kezdték azokat.

- Ráér később is.

- Mi a helyzet Harryvel? – kérdeztem, miközben az ő arcát figyeltem.

- Szintén leánykérésre készül.

- Tényleg? – ragyogott fel az arcom. Rögtön megakartam ismerni a lányokat, akiknek sikerült végül elcsavarni Harry és Niall fejét. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg mindannyian utálnak azért, amit velük és Liammel tettem, így inkább el is hessegettem gyorsan az ötletet.

- Ők is elég régóta együtt vannak. Elég nehezen indult a kapcsolatuk Corával, de aztán Harry összeszedte magát. Most is azt kéne tennie, hogy végre merjen lépni, és megtudja kérni Cora kezét. Egyébként Cora ausztráliai, és cukrászként dolgozik. Palmer pedig New Yorkból származik és modell. Szerintem őt még ismered is.

Gondolkozni kezdtem, viszont senki nem jutott az eszembe, így végül feladtam, és figyeltem arra, amit Liam mondd.

- Louis pedig elvette Daniellet és született egy kisfiuk.

- Te jó ég, komolyan?

- Igen – bólintott aranyosan mosolyogva. – Freddie, kiköpött Louis. Nem sokára lesz két éves.

Mosolyogva a vállának dőltem és próbáltam Louis kisfiát elképzelni. Biztosan nagyon édes lehet.

- Szóval már mind megállapodtak – suttogtam. – Csak te nem.

- Oh, tényleg, mi volt tegnap este az a hol van a feleségem, meg a gyerekeim? – kérdezte, nekem pedig az egész fejemet elöntötte a pír.

- Hát tudod, azt hittem, vagyis, hogy elképzeltem, hogy majd mikor kijövök a börtönből és egyszer találkozunk, a feleségeddel és a gyerekeiddel leszel.

- Oh, baby – nevetett fel Liam és puszit nyomott a halántékomra. – Hát, megnyugtatlak, hogy hivatalosan is te vagy az ex barátnőm. Illetve, már nem, viszont egészen tegnapig az voltál. És gyerekeim sincsenek még.

A fejemet szégyellősen visszatettem a mellkasára és szorosabban átöleltem. A szívem úgy dübörgött a mellkasomban, mint már régen nem. Végre újra átjárt a boldogság, és nem is lehettem volna hálásabb, amiért kaptam egy utolsó esélyt az élettől és Liamtől. Megígértem magamnak, és neki is, hogy ezt nem fogom többé elszúrni.