2017. szeptember 16., szombat

[II. 40. - Egyetlen egy hibámat sem csinálnám másképp]

Halihalloo,
oh mein gott. Elérkeztünk az utolsó részhez és woah, milyen hamar. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm, aki kitartott a sztori és mellettem ezen a hosszú úton, minden egyes kis megjegyzésetek mosolyt varázsoltak az arcomra és nem lehetnék ennél hálásabb kedves szavaitokért.:) Örülök, hogy megírtam ezt a második évadot és annak ellenére, hogy nem tervezek harmadikat, mégis látom még magam előtt a sztori folytatását.:D Szóval ki tudja, lehet kis idő múlva megint jelentkezem majd.^^ Ne felejtkezzetek el további sztorijaimról, amik most már wattpadon futnak, itt a profilom, ERRE kattintva megtaláljátok az összeset! Nagyon remélem tetszeni fog a befejezés, csak mert én odáig vagyok érte!:) Jó olvasást! Xx♥


Chanel Payne

Néhány hónap elteltével...

Idegesen bámultam ki a taxi ablakán, míg Liam mellettem Prestont szórakoztatta, aki nevetve és hangosan gurgulázva élvezte Liam szeretetét. Lehunytam a szemeimet, míg a homlokomat a hideg üvegnek döntöttem és próbáltam a lélegzetemet újra normálissá ütemezni. Kiakartam zárni negatív gondolataimat és valami másra, valami jóra gondolni, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy meleg van. Hogy a levegőben a tenger sós illata terjeng ezzel oly’ nehézzé téve a tiszta oxigént. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy alig egy órája szálltam le a repülőről, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a reptéren úgy bámulnak rám az emberek, mintha legalábbis ismernének. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy összesúgnak a hátunk mögött és nem tudtam nem arra gondolni, hogy a sok felhajtással, ami tavaly körülöttem volt, az egész város tudja, hogy ki vagyok. Mármint, eddig is tudták, hogy létezem, de mivel jelen voltam először Leana esküvőjén, aztán én saját magam esküdtem meg – igaz a világ másik felén, de én mondtam, hogy anya gondoskodni fog róla, hogy Miamiben is tudjon mindenki róla, hogy az imádott, elveszett, elzüllött kislánya, feleségül megy, ráadásul nem is akárkihez, hanem egy híres popsztárhoz természetesen – „felhívtam” magamra a figyelmet – vagy inkább anya hívta fel az emberek figyelmét ránk. És ha eddig nem lett volna világos, akkor az esküvőn szinte meglett erősítve, hogy terhes vagyok, így hát exkluzív hírnek számítottam. És nem csak Londonban, hanem Miamiben is. Illetve számítottunk. És ez az, ami a legjobban zavart.

Felnyitottam a szemeimet és ijedten konstantáltam, hogy már eléggé közel vagyunk a palotához. Belülről a számat rágcsáltam és próbáltam magam nem fel húzni. Már csak Preston érdekében is. Noha tudtam, hogy lehetetlenre vállalkoztam. Sík ideg voltam már csak akkor is, mikor Liammel jöttünk ide, nem csoda hogy így reagálok arra, hogy a kisfiamat hozom önszántamból ebbe a fenséges, sznob, előkelő, gőgös, orrát fennhordó, arrogáns környezetbe. Képes lennék az összes szinonimát felsorolni a nagyképűre, az sem lenne elég, hogy jellemezzem a családomat és azok élő körülményeit. És tudjátok, hogy egészen pontosan egy arc van előttem. Édesanyámé.

A börtönben számtalanszor képzeltem el, hogy mi lenne, ha a szüleim normális szülők lennének. Ha nem egy ilyen környezetbe születtem volna bele. Stopp. A környezettel még talán nem is lenne probléma, ha a szüleimet nem szippantotta volna ennyire a palota szerepe be magába. Mert ha normális, szerető szülők lennének, mint minden normális anya és apa, semmi bajom nem lenne a palotával. Oké, lehet, hogy túlzás, de miért ne engedhetné meg magának egy család, ha megtehetik?
Na, hát sajnos az én szüleim pont nem tehetik meg. Mert ők alapból uralkodónak születtek, és ha adják alájuk a lovat, azzá is válnak. Én pedig tapasztalatból beszélek. Mert bár fogalmam sincsen, milyenek voltak fiatalkorukban, mikor megismerkedtek, mikor járni kezdtek, mikor befejezték az egyetemet, vagy mikor megalapították a cégüket. De pontosan tudom, milyenek lettek. Hiszen a magam hét évével kellett rádöbbennem, hogy anyuci és apuci egyáltalán nem olyan jó fej, mint ahogy én ezt addig hittem. Szóval igen, sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha egy szerető, törődő édesanyát és egy ugyanilyen édesapát kapok magam mellé. Talán az életem lett volna maga a tökéletesség. Talán érettségi után, orvosira mentem volna és sikeresen lezártam volna azt, úgy ahogyan a szüleim tervezték. Talán orvos lett volna belőlem, mondjuk sebész és nap, mint nap életeket mentettem volna meg. Talán beleszerettem volna egy szintén orvostudományt hallgató tagba, családot alapítottunk volna és a tengerparton éltünk volna. Talán soha sem lett volna belőlem Chanel Sangster.

- Megérkeztünk – rántott ki a taxis hangja a bambulásból, mire felkaptam a fejemet, aztán amíg Liam rendezte a számlát, addig kikötöttem Preston ülését, majd kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Kivettem a szélesen vigyorgó és a kezeivel kalimpáló kisfiamat is, aztán megigazítottam rajta strand sapkát és a baby hordozóból egy gombnyomással egy kisebb babakocsit varázsoltam. A kocsi hátuljához húztam Prestont, aztán segítettem Liamnek kivenni a bőröndjeinket, majd a közepes méretűt megfogva kezdtem felfelé tolni Prestont a kövön, egészen a kis épületig, ahol egy alkalmazott állt bent. Biccentettem felé, mire már nyitotta is a kaput és egy „Üdv újra itthon, Mrs Payne” üdvözléssel beengedett a kapun. Legutóbb még „Miss Montgomery voltam”. Pft.
A taxis elhajtott, Liam pedig követett minket, a nagy bőröndöt maga mellett gurítva és a legkisebbet a másik oldalán. Összetalálkozott a tekintetünk, az arcán egy széles mosoly terült el, és amint mellém ért, hozzám hajolt és egy puszit nyomott a halántékomra. Magamra erőltettem egy mosolyt, hogy leplezzem az idegességemet, de miután valószínűleg megijesztettem Prestont a vicsorgásommal, mivel egy mérges „ba” hangot hallatott, feladtam. Különben is, Liam előtt már régóta nem rejtegetem az érzéseimet. De próbálkozni azért még lehet.
- Minden rendben? – kérdezte könnyedén és továbbra is mosolyogva, miközben a lejtőn felfelé toltam Prestont és közben húztam magam után a koffert.
- Amennyire ezen a birtokon állva rendben lehet – feleltem közönyösen és biccentettem is egyet hozzá.
- Több lelkesedést Chanel! – próbált felvidítani, amit tényleg értékeltem, de egy percre sem tudott jobb kedvre deríteni. Ellenben Prestonnal, aki homlokát ráncolva és a lábát a magasba emelve próbálta magáról lecibálni a sapkát. Annyira koncentrált, hogy pici, húsos lába a levegőbe lendült. Erőlködött, éppen ezért erőlködésre jellemző fújtató hangot adott ki, a homloka még mindig ráncban volt és csúnyán nézett maga elé, miközben próbálta a sapkáját levenni, de mindhiába. Felkiáltva feladta, aztán hátradőlt, lábát leejtette a kezével együtt és komolyan nézett fel rám, én pedig nem tudtam nem elnevetni magam. Elképesztően édesen próbálkozott megszabadulni a sapkájától, arról nem is beszélve, hogy tökéletesen láttam benne Liamet és ez általában mindig jókedvre derít. Még csúnyábban nézett rám, amiért nevettem és tudtam, hogy ezt tőlünk leste el. Rengeteg dologban leszokott már minket utánozni, szóval nem lepett meg, hogy ilyen arckifejezéssel mered rám.
- A-a, nem vesszük le a sapkát – ráztam a fejemet, miközben mosolyogva néztem rá.
- Da! – válaszolta rá, mire újra elnevettem magam és tovább ráztam a fejem.
- Nem! – ismételtem, az arca pedig egy szempillantás alatt kisimult, mert tudta már, hogy mit jelent, ha azt mondom, hogy nem. Elvigyorodott, és édesen pislogott fel rám, mert azt hitte, hogy haragszok rá, amiért leakarta venni a sapkáját. A vigyorral pedig próbált kiengesztelni, de leginkább meghatni. Ha haragudtam volna rá, akkor se tudtam volna ettől a mosolytól nem megenyhülni. Elvégre elég, ha Liam rám mosolyog, elfelejtem, amiért mérges voltam rá. Ha a kisebb másáról van szó pedig egyértelmű, hogy a haragtartás szóba sem jöhet.
- Istenem, ebben a mosolyban már most több benne van, mint kellene! – sóhajtottam fel, Liam pedig elnevette magát mellettem. – Mi lesz majd, ha nagy lesz? Hogyan fogok neki nemet mondani? Hogyan fog neki bárki is nemet mondani?
- Ne aggódj baby, addigra már immunisak leszünk rá remélhetőleg.
- Remélhetőleg. Jók a kilátások – motyogtam és ezzel teljesen el is tereltem a gondolataimat az előttem tornyosuló palotáról és annak a tulajdonosairól.
- Palmer! – kiáltott fel az ajtóban Penelope, mire felkaptam a fejemet, aztán idegesen elmosolyodtam. – Vagyis Chanel… ne haragudj, mindig elfelejtem!
- Semmi gond, úgy hívsz, ahogyan akarsz – legyintettem, aztán kiléptem a multifunkcionális babyhordozó mögül és átöleltem Penelopet.
- Úgy örülök, hogy itt vagytok! Alig várom, hogy megismerhessem a kisfiadat! – lelkendezett a fülembe, aztán elengedtem őt és megfordultam, de Liam már felénk fordította Prestont, így hát Penelope mellé álltam és mosolyogva néztem a kisfiamra. – Te jó ég! – kapott a szájához, én pedig mosolyogva figyeltem Prestont, aki egy fél mosollyal az arcán vizslatott minket, miközben megállt a mozdulataiban. Megint a sapkáját ráncigálta. – Hát, szia, te kis szépség. Istenem, olyan nagy már! Annyira gyönyörű vagy kisherceg, hallod? – gügyögött neki, nekem pedig egy pillanat alatt fagyott le a mosoly az arcomról. Kisherceg. Na, pontosan ez soha sem lesz az én fiamból.
Ezek után akárhogy próbálkoztam, nem tudtam jó pofát vágni Penelope lelkesedéséhez, amivel Prestont fogadta. Liam is észrevette a hangulatváltozásomat, és kérdő tekintettel nézett rám, de én nem méltattam sokáig a pillantásaimmal. A szemeim visszaugrottak Prestonra és Penelopera, Preston szélesen vigyorgott egykori nevelőnőmre, miközben mindkét kezét a szájába próbáltam betömni és ezzel egy időben még édes baba hangokat is adott ki magából. Közben pedig egy pillanat alatt lett tiszta nyál.
- Látlak benne téged Pammy – szólalt fel Penelope, majd felegyenesedett és rám pillantott büszkén mosolyogva. – Természetesen az apukájára jobban hasonlít – pillantott Liamre – de felismerlek benne téged! Pontosan ilyen szőke hajad volt és ilyen hatalmas kék szemeid. És megállás nélkül vigyorogtál mindenkire, mint Preston – nézett végül vissza a fiamra.
- Tényleg? – kérdezte jókedvűen Liam, Penelope pedig csak bólogatott.
- Pa… Illetve Chanel, nagyon vidám kisbaba volt, állandóan vigyorgott, jókedvű volt és csak nagyon ritkán sikerült megsiratni őt.
- Hát ez ismerős, mert Preston sem szokott sírni, kivéve, ha tényleg valami nagy baj van – mosolygott Liam.
- Na, jó, trécseljetek csak tovább rólam úgy, mintha itt se lennénk, mi bementünk – ragadtam meg a babakocsit, aztán a bőröndömet és beindultam a házba. Liam és Penelope természetesen követtek, aztán hamar bent voltunk a liftben. Penelopetől elköszöntünk egy rövid időre, aztán újra hármasban felindultunk az emeletem felé. A lift falára, mint legutóbb, most is családi képek voltak kivetítve, és a sok kép között egy pár másodperc erejéig feltűnt egy esküvői fotónk is. A képen anyáék, Leanaék, Madison, Brody, Liam és én voltunk, mind szélesen mosolyogtunk, a hasam pedig jól láthatóan dudorodott a nagy ruhám alatt.
- Gyönyörű voltál abban a ruhában – dőlt háttal nekem Liam, miközben mindketten a képre meredtünk.
- Olyan helyes vagy abban az öltönyben – válaszoltam elbambulva, Liam pedig felnevetett a fülem mellett, aztán egy puszit nyomott az arcomra.
- Bu-da-ba-da! – kiáltozta Preston felhívva a figyelmünket magára, mindketten felé fordultunk egyszerre. Huncutul elvigyorodott, mire én is, majd elkaptam meztelen lábát és megszorongattam a talpát, mire felvisított és rúgkapálni kezdett.
Miután lepakoltunk az emeleten, tisztába tettem Prestont az ágyon, és levettem róla a sapkát, aminek nagyon örült. Kifelé fordítva az ölembe vettem, kezemmel a feneke alatt tartottam, és a mellkasomhoz szorítottam, míg ő már megint a kezét rágcsálva „baaa” –gatott és a szobámban nézelődött. Liam felénk indult és Prestonért nyúlt, mire elfordultam tőle és megráztam a fejemet.
- Nem viheted, mert te túl könnyen elengeded az ellenség karmai közé – közöltem vele komolyan, miközben kiindultunk a szobámból, ő pedig felnevetett mellettem.
- Filmben képzeled magad, édesem? – kérdezte negédes hangon, mire megálltam, és a szabad kezemmel az oldalába könyököltem. Óbégatva felnevetett, én pedig a vigyoromat leplezve indultam tovább a lift felé.
A nappaliba érve ott találtunk mindenkit, és hatalmas ováció tört ki az érkezésünkre. Anyám széttárt karokkal és a magáét káricálva közeledett felénk, Brody szintén éljenezve közelített meg minket, Leana, ujjongva és Preston felé nyújtva a kezeit, apu pedig Madisonnal nevetgélve állt fel a kanapéról. Sokkos állapotban pislogtam a családomra és próbáltam kitalálni, hogy mégis mi ütött beléjük. Mint kiderült, az ováció Prestonnak szólt. Véletlenül sem nekem.
- Végre, hogy megérkeztetek! – vigyorgott Brody.
- Preston, édesem, hogy te mennyit nőttél! – káricálta anya.
- Istenem, egy igazi kis húsgombóc! – visítozott Leana és Preston arcát vette kínzásba az ujjaival. Fintorogva arrébb húztam tőle a fiamat, míg nem Liamnek ütköztem hátulról. Leana mintha észre sem vette volna, hogy eltávolodtunk tőle, hozzánk közelebb lépve folytatta a visongását.
- Üdv újra itthon kislányom – mosolygott rám apa, én pedig még mindig egy fintorral az arcomon pillantottam rá, majd a mellette álló Madisonra.
- Preston alapjáraton egy nyugodt baba, de szerintem tőletek megijedt – motyogtam magam elé meredve, Liam pedig hátulról megszorította a vállaimat, jelezve, hogy ő volt az egyetlen, aki hallotta, amit mondtam.
- Hát gyere a nagyihoz! – gügyögött anya, és szinte kiszakította a kezeim közül Prestont. Ha Liam nem csúsztatja hátulról a kezeit az enyéimre, akkor tuti, hogy a gyerekem után nyúltam volna.
- Istenem, olyan édes, pufi arca van! Szerelmes vagyok belé – lelkendezett Leana, nekem pedig egy hihetetlen vigyor terült el az arcomon.
- Szervusz, öreg – vigyorgott a képébe Brody, mire végre egy őszinte mosoly kúszott az arcomra, de, csak mert Preston rögtön visszavigyorgott Brodyra és válaszolt is neki a maga módján. Prestonnak sikerült mindenkit, de tényleg mindenkit lenyűgöznie és elvarázsolnia, ez alól pedig a családom sem volt kivétel.

*
Ha belegondolok, hogy innen indult el az összes lavina az életemben, mindig elcsodálkozom, hogy hogyan sikerült olyan sokáig törvénytelenül és sunnyogásban élnem. Mikor a tizenkilenc éves fejemmel titokban összecuccoltam a szobámban, aztán észrevétlenül leléptem, fogalmam sem volt, hogy mit fogok magammal kezdeni. Egyetlen egy célom volt, egyetlen egy dolog volt, amiben százszázalékosan biztos voltam. Az pedig az volt, hogy Londonba megyek.
Igazából fogalmam sincs miért döntöttem London mellett, de már elegem volt a napsütésből, negyven fokból és a nehéz, sós levegőből. Kiakartam törni a megszokott környezetemből, hogy elkezdődhessen életem kalandja. És mivel gyakran emlegetik az emberek, hogy Londonban tényleg állandóan esik az eső, nem sokáig gondolkoztam azon, hogy oda megyek –e. Emlékszem, fura volt a napos és meleg környezetből a hideg és esősbe váltani, és volt mikor néha kifejezetten utáltam az esőt, nyálkát és ködöt. De lényegében teljesen elvoltam a borús időjárással Londonban, és vagyok is még mindig. Noha azért remélem, hogy nyáron például jó idő lesz, mert most vettünk a Temze partján egy házat, és kiakarom használni az előnyeit.
Azon a bulin is az izgalmat és a kalandot kerestem, mint mindegyik másikon. Azon az éjszakán is csak szórakozni akartam, felszabadultan érezni magam szabályok nélkül. Az az éjszaka elindította életem egyik legnagyobb lavináját. Mert azon az éjszakán megismerkedtem Damonnel.
Gondolom innen nem nehéz kitalálni, hogy mi történhetett. Összeismerkedtünk, kacérkodtam vele, azt hittem, hogy leakar feküdni. Ahogy minden másmilyen pasi is, aki csak szóba elegyedett velem egy ilyen buliban. Mikor feltűnt mellette Taylor, és bemutatott neki, akkor még mindig azt hittem, hogy majd együtt nyomjuk és max lesz egy jó kis éjszakám. Na, jó kis éjszakám az lett, csak egyáltalán nem úgy, ahogy én azt elképzeltem. Nem gondolom azt, hogy azzal az éjszakával indult minden. Mert nem. Az egész akkor indult, mikor először fellázadtam a szüleim ellen és nem éreztem magam utána bűnösnek, vagy rossznak. Damon, Taylor és a többiek voltak az olaj a közepes égésű tüzemre, amiből aztán végül robbanás lett. És persze mondanom sem kellett, hogy mindannyian megégtünk.
- Chan? – szakított ki a gondolataim közül Liam, mire felkaptam a fejemet, és a kezemet a homlokom elé emelve, hunyorogva néztem fel rá. – Preston elmászott, észre sem vetted? – kérdezte, mire felkaptam a fejem és mindkét irányba fordítottam, majd megláttam a kisfiamat fehér pólóban, kék sapkájával a fején, zöld-fekete mintás fürdőgatyájában, ami alatt természetesen fürdős pelenka volt. Preston a fenekére ült és visszanézett ránk vigyorogva, aztán amint Liam elindult feléje, felvisított és vadul mászni kezdett tovább a homokban az apja elől menekülve. Nevetve néztem utánuk, Liam persze hamar beérte Prestont, az ölébe kapta őt és berohant vele a vízbe. Kuncogva figyeltem, ahogy Liam letisztogatja a homokot Preston arcáról és kezeiről, aztán emelgetni kezdi a vízben, ezzel Prestonnak hatalmas örömet és visongásra, kacarászásra okot adva. Hevesen dobogott a szívem a mellkasom ellen, mikor Liam megállt a dobálgatásban, aztán felém fordult Prestonnal a kezében és mindketten engem néztek. Elmosolyodtam és integetni kezdtem Prestonnak, mire Liam lenézett rá és a kezével visszaintegetett nekem.
Korábban mikor arra gondoltam vissza, hogy mi lett volna, ha a szüleim másmilyenek lennének és normális, szerető családban nőttem volna fel, azon kaptam magam, hogy már meg sem próbálom elképzelni az egészet. Mert, ha anyáék máshogy neveltek volna fel, ha máshogy viszonyultak volna hozzám, akkor sosem utáltam volna meg őket. Sosem utáltam volna meg ezt a helyet, sosem akartam volna elmenni innen, sosem kötöttem volna ki Londonban, sosem ismertem meg volna Damont és a többieket, sosem szerettem volna bele Liambe és sosem született volna meg Preston. Egyetlen egy rossz dolgot és egyetlen egy hibámat sem csinálnám másképp, amiket a múltban tettem, ha visszautazhatnék az időben. Mert akkor sosem ismerhettem volna meg ezt a két csodálatos embert, akiket a legeslegjobban szeretek az életemben. 

4 megjegyzés:

  1. Sajnálom, hogy vége, de így kerek egész a történet!! Jó volt olvasni!!!😄😘

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is sajnálom, de egy véleményen vagyok veled!^^ Nagyon örülök, hogy tetszett! Xx♥

      Törlés
  2. Úristen *..* ez valami fantasztikus vég volt a történetnek. Sajnálom,hogy vége lett mindig izgalommal vártam,hogy jöjjön az új rész*.* örülök,hogy megirtad ezt a sztorit. Szerintem néhányszor újra fogom olvasni😀

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aw, nagyon örülök, hogy így gondolod!^^ Én pedig annak nagyon örülök, hogy olvastad&és még is olvasni is fogod!:3 Xx♥

      Törlés