[II. 38. - Ezt az anyukájától örökölte]

Halihalloo,

Liam szemszög, yaay!:3 Annyira imádtam írni ezeket a részeket, ah, olyan imádnivalóak hárman! Úgy vettem észre, hogy nektek is bejönnek a Prestonos részek, szóval remélem ez is tetszeni fog és hagytok nekem pár sort a rész alatt!:) Jó olvasást! Xx♥

Liam Payne

Néhány hónap elteltével...

Vigyorogva hallgattam Preston gurgulázó, gügyögő és sikongató hangjait, amiket magából adott ki, hogy minket szórakoztasson. Mikor a középső hátrapillantó tükörbe pillantottam, csak annyit láttam, hogy a kezeit ökölbe szorítva kalimpál, a lábaival is rugdalózott a gyerekülésben és a szájával folyamatosan berregett.

- Mit szeretnél mondani Preston? Felébreszted anyát – pillantgattam vigyorogva a visszapillantó tükörbe, és mivel hozzá beszéltem, megállt a rugdalózásban és gondolom fülelni meg engem kezdett keresni gyönyörű kék szemeivel. – Igen, veled beszélek fiatalember. Mit akarsz mondani apának? Vagy csak fel akarod ébreszteni anyát?

- Hát sikerült neki – sóhajtott fel Chanel mögöttem, mire elmosolyodtam és újra Prestonra pillantottam. – Direkt ébresztetted fel anyát, igaz? – kérdezte Chan, mire Preston felkiáltott és vigyorogva megint rugdalózni, meg beszélgetni kezdett.

- Imádom, mikor így örül nekünk – mondtam mosolyogva, pedig nem is láttam kisfiam felvirult arcát, ami miatt mindig mérhetetlen boldogság terül el a mellkasomban. Lassítani kezdtem, mivel megérkeztünk szülővárosomba, közben pedig újra hátra visszapillantó tükörbe néztem, ahol már Chanelt is láttam, hiszen Prestonhoz hajolt.

- Én is – szólalt fel Chanel, hangjából kihallottam, hogy ő is mosolyog. – Régóta fent van?

- Egy fél órája már biztosan. És meg is érkeztünk.

- Látom – ásított, aztán éreztem, ahogy megragadta az ülésemet, majd a feje nem sokára az enyém mellett volt.

- Tudtál szundítani?

- Mmm, egy kicsit.

- Tudtam, hogy el fogsz aludni – vigyorodtam el kajánul, tekintetét éreztem az arcomon. – Csak mert zsinórban harmadik éjszaka tartalak már fent.

- Tökéletesen tisztába vagyok vele én is. De azt hiszem ma ennek a sorozatnak véget vetünk. Szeretném már végre kialudni magam.

- Csak azért, mert anyáéknál leszünk, nem kell magunkat visszafogni baby – vigyorogtam még mindig önelégülten.

- De Prestonnal egy szobában fogunk aludni, sőt közvetlen mellettem lesz, úgy hogy de igen, vissza kell magunkat fogni.

- Jól van, tudod, hogy csak vicceltem. Én is álmos vagyok amúgy.

- Na azért – nyomott puszit az arcomra, aztán visszaült Preston mellé. – Liam…

- Hm?

- Preston visszaaludt.

- Na, ne már, megérkeztünk! – fordultam be az utcánkba.

- Megunta a hátsóm bámulását és bealudt – kuncogott.

- Én azt sosem tudnám megunni – szóltam be, mire Chanel félig horkantását és félig nevetését kaptam válaszul. – Anya úgyis rögtön felébreszti majd – parkoltam le, aztán leállítottam az autót, kikötöttem magam, majd kihúztam a kulcsot a zárból. Kiszálltam a kocsiból, aztán kiszedtem a két táskáinkat a csomagtartóból, közben pedig Chan övelte ki Prestont. Ezután az ő kezeibe kerültek a táskák, én pedig fogtam Prestont, hiszen a bébi hordozóval együtt nehezebb volt, mint a mi táskáink meg Prestoné, amikbe a cuccaink voltak pár napra bepakolva.

- Preston. Ébresztő kisfiam – simogattam pufi, kipirosodott arcát a hüvelykujjammal, aztán becsuktam a kocsi ajtót és lezártam az autót. Elindultunk befelé, miközben végig Prestonhoz beszéltem, de hát beszélhettem én neki. Olyan volt, mintha magammal társalognék.

- Sziasztok! – nyitotta ki szélesen mosolyogva az ajtót apa, mire Chanel belépett előttünk az ajtón és két pusziért hajolt apához.

- Szia, apu – raktam le óvatosan a bébi hordozót a földre, aztán hozzá hajoltam, és átöleltem.

- Szia, fiam. Minden rendben volt az úton? – kérdezte, aztán elvette tőlem a kabátomat és Chanelével együtt felakasztotta.

- Persze. Preston két utcával ezelőtt aludt be, úgy hogy sok sikert a felébresztéséhez – mosolyogtam rá, aztán újra megfogtam Prestont és a nappaliba indultam. – Szia, anya.

- Liam, kisfiam, végre, hogy megérkeztetek! Sziasztok – hajolt hozzám két pusziért, és miután leraktam a kanapéra Prestont, átöleltem őt is.

- Kivehetem? – kérdezte rögtön apa, mire Chanel mosolyogva bólintott, és már le is húzta Preston fejéről a sapkáját.

- Ruthék? – kérdeztem anyutól.

- Nem sokára jönnek, csak még ők is elmentek előbb a húgod barátjának a szüleihez – magyarázta, én pedig bólintottam, aztán leültem apu fotelébe, és mosolyogva figyeltem, ahogy apa kiköti Prestont, majd a kezébe veszi. Erre már persze Preston is felébredt, és nagyokat pislogva nézett apára, meg Chanelre.

- Istenem, olyan sokat nőtt! Miért nőnek ilyen gyorsan? – fogta meg a kis kezét anya, mire Preston elengedte az ujjait és nem szorította továbbra is ökölbe, ahogy szokta.

- Hihetetlen, hogy már négy hónapos lesz! Úgy nő, mint a paszuly – rázta a fejét apa, aztán nyomott egy puszit Preston pár szál szőke hajtincsére.

- Igen, tényleg – sóhajtottam fel. – Sosem értettem miért mondtátok mindig, mikor gyerek voltam, hogy rohan az idő. Pedig tényleg így van.

- Látod-látod! – nézett rám anyu mosolyogva.

- És még mennyi mindent meg fogsz érteni, fiam – mondta apa, aztán óvatosan megfordította az ölében Prestont, miután Chanel lehúzta róla a kabátját. – Hát, szervusz. Nem ismersz még meg, igaz? Mikor is voltunk nálatok utoljára? Egy hónapja?

- Valahogy úgy – bólintott Chanel. – De lehet legközelebb már fel fog ismerni titeket.

- Igen, már a srácokat is felismeri. Sokat fejlődött a memóriája, például ha valamelyikünk nem tartózkodik vele egy szobában és aztán bemegyünk és meglát, annyira örül nekünk.

- Édesem. Olyan gyönyörű vagy, bizony te – beszélt hozzá anyu, aki normálisan felült apa mellé, és így már ketten meredtek Prestonra. Chanel leült mellém a fotel karfájára, mire az ölembe húztam, ami miatt a hasamba könyökölt, nekem meg persze, hogy vissza kellett fojtanom a nevetésemet. Habár ha anyáék hallották is volna, nem hiszem, hogy észrevették volna, annyira elvoltak Prestonnal foglalva.

- Milyen volt a karácsonyotok? – kérdezte anya.

- Tele csomagolópapírral. Preston elég sok mindent kapott – mondtam mosolyogva, Chanel mögött kileselkedve rájuk.

- Hát azt elhiszem. Sok játékot kaptál a mikulástól?

- Egyre többet kötik le játékok, úgy hogy voltak ötleteink ajándékokat illetően – válaszolta Chanel.

- És egyre többet bírja a fejét a magasba tartani – tájékoztattam anyuékat vigyorogva. Na, nem mintha nem tudtak volna már róla, hiszen rendszeresen beszélünk, mióta Preston megszületett, azóta többet, mint eddig. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy Preston előtt elhanyagoltam őket, vagy, hogy ritkán hívtam őket, de mivel én is szülő lettem, ráadásul egy igen büszke szülő, muszáj minden örömömet a saját szüleimmel megosztanom. Néha komolyan nem értem, hogy Chanel hogyan képes mindazt az örömét visszatartani és nem megosztani a saját családjával. De persze nekik más a kapcsolatuk, és ezt el kell fogadnom.

- És állandóan rúgkapál a lábaival, meg a kezeivel is kalimpál – mondta Chanel.

- De most csak néz titeket, szóval most nem fog kalimpálni – mondtam nevetve. – És nagyon sokat gagyog. Jókat szoktunk beszélgetni – fejeztem be a kis beszámolót mosolyogva.

- Na, majd ha feloldódott, biztosan nekünk is mesél valamit – mondta anya, aztán Chan felállt az ölemből, mire rögtön felnéztem rá.

- Kimegyek a mosdóba – mosolygott le rám, aztán magunkra is hagyott minket, én pedig vigyorogva figyeltem, hogy anya és apa mekkora rajongással nézik és beszélnek a fiamhoz. Végül aztán feltápászkodtam és a konyhába mentem, ahol a tűzhelyen több edényben is főtt valami. Beleszimatoltam az ételekbe, aztán öntöttem magamnak inni, majd a pohárral kezembe mentem vissza a nappaliba, ahol Preston már szélesen vigyorgott apára és anyára és máris mesélni kezdett nekik valamit.

- Annyira hasonlít rád Liam! Sokkal jobban, mint csecsemő korában.

- Jaj, anyu, ne túlozz már, még most is csecsemő! – vágtam kétségbeesett fejet, mire felnevetett, majd felállt és felém indult. Széttártam mosolyogva a karjaimat és szorosan átöleltem őt, míg ő a fejét a mellkasomra fektette.

- Olyan büszke vagyok rád Liam, remélem, ezt tudod.

- Tudom – simogattam a hátát. – Örülök, hogy büszkévé teszlek.

- És édesapádat is – emelte fel a fejét a mellkasomról és úgy nézett fel rám.

- Szeretlek – válaszoltam.

- Oh, Liam, én is nagyon szeretlek – szorított magához erősebben és a fejét visszafektette a mellkasomra. – És most már ne mondj több dolgot, amivel megsirathatnál.

- Oké – kuncogtam el magam, aztán még egyszer szorosabban szorítottam magamhoz, majd nyomtam egy puszit az arcára.

- Minden rendben? – kérdezte Chanel, mire anya elengedett, de a fél kezével még mindig ölelt és úgy fordult Chan felé.

- Persze – bólintott mosolyogva. – Gyere ide te is – intette a feleségemet magunk felé, mire Chanel mosolyogva hozzánk lépkedett, aztán átölelte a másik oldalamat és persze anyát is.

- Apád teljesen odavan Prestonért – emelte fel a fejét, hogy felnézhessen rám.

- Preston mindenkit elvarázsol – mondta mosolyogva Chanel, míg a fejét a mellkasomnak döntötte és apát nézte a fiunkkal.

- Az biztos – válaszolta anyu sóhajtva, végül elengedett. – Chanel édesem, te kérsz valamit inni? Éhesek nem vagytok?

- Én még nem, de Preston szerintem nemsokára az lesz – válaszoltam a homlokomat ráncolva, miközben próbáltam visszagondolni, hogy mikor is evett utoljára. Otthon, mielőtt elindultunk volna.

- Majd ha szól érte, megetetem. Karen, múltkor hoztad azt az isteni süteményt, mielőtt még el nem felejtem, a receptjét ide tudod adni?

- Persze! A lekváros, diósra gondolsz?

- Igen – bólogatott Chanel, aztán már magamra is hagytak, így visszasétáltam a nappaliba és leültem apa mellé a kanapéra.

- Nézd, csak ki van itt fiam – fordította Prestont felém, és amint rám nézett rögtön elvigyorodott, és rúgkapálni kezdett a lábaival. Vigyorogva átvettem tőle a kisfiamat, aztán nyomtam a fejecskéjére egy puszit és magam felé fordítva fektettem az combjaimra, de úgy hogy közben a kezeimmel a hátát és a kis fejecskéjét tartottam.

- Na, mi az Preston? Összebarátkoztál az öregeddel? – kérdeztem tőle vigyorogva, ő pedig továbbra is rugdosott a lábaival és a kezeivel, amik szokás szerint ökölbe voltak szorítva, kalimpált.

- De össze ám. Az előbb már rám is vigyorgott.

- Hát az biztos, hogy nem szívbajos kisbaba. Nem érzi magát senkinek az ölében rosszul vagy feszélyezve. Azt hiszem, ezt az anyukájától örökölte – néztem mosolyogva Prestont, aki már a nyelvét előre tologatva nyitogatta a száját, amiről tudtam, hogy éhes. – Ideadnád a táskáját? – mutattam apa mellé a kanapé végébe. – És kivennéd belőle a cumisüvegét?

- Persze – apa ki is vette a kék műanyagot, levette róla a kupakot, aztán a számba nyomta, mire megkóstolhattam, hogy elég meleg –e. Természetesen hideg volt, ugyanis odakint is mínusz fokok vannak, szóval nem is tudom, hogy mit vártam. – Mi van benne?

- Tea. De meg kell melegíteni, mert hideg.

- Maradj csak, majd én megmelegítem – állt fel. – Csak dobjam be a mikróba és kész?

- Aha. A tetejét előtte csavard le. Ne melegítsd túl – kiáltottam utána.

Visszanéztem Prestonra, akinek az arcáról már eltűnt a mosoly és kíváncsian nézett rám, miközben a nyelvét mutogatta nekem a szájában.

- Ne nyújtogasd a nyelved, mindjárt kapsz egy kis teát – nevettem ki, mire hangosan hallatott egy „ba” hangot és még a kis kezével is csapott egyet. – Héj-héj, nem morcoskodunk – töröltem le a vigyort a képemről, hiszen azzal valószínűleg csak produkáltam, mikor már így is éhes volt. – Mi a helyzet a pelusban? – csúsztattam a kezeimet a hónalja alá, aztán megemeltem és az orromat a fenekéhez nyomtam. – Jó sok pisi. Neked nem kényelmetlen abban lenni, mondd csak? – húztam fel az orromat, miközben visszafektettem vízszintesen a kezemre, ő pedig megint elvigyorodott, mintha csak értené, hogy mit mondok neki.

- Na, itt van. Kóstold meg, nem –e nagyon meleg – tolta elém apa, aztán beleszívtam. A tea kellemes langyos volt, így azonnal el is engedtem a cumit.

- Pont jó – mondtam, aztán Preston felé tartottam a szájához, ő pedig rögtön rá is kapott és erőteljesen szívni kezdte a cumit. Természetesen kiitta a cumisüveg egész tartalmát, amivel megint nem hagyott csalódni. Mindig megissza az összeset és mindig rendesen eszik, éppen ezért is van olyan jó bőrben. Pont, mint én voltam ennyi idős koromban. – Felviszem, kicserélem a pelenkáját – mondtam apunak, aztán felálltam Prestonnal az ölemben és függőlegesen a vállamra fektettem, hátha büfiznie kell.

- Oké – mosolygott fel ránk apu, én pedig a másik vállamra akasztottam a táskát, aztán kiindultam a nappaliból. Felmentem a régi szobámba, ahol meg volt ágyazva, amiről biztosan anya gondoskodott. Letettem a takaróra Prestont, aki egyből nézelődni kezdett a számára még idegen szobában, miközben én letérdeltem az ágy elé és elkezdtem kipakolni a kellhető dolgokat a táskából. Naná, hogy akkor kellett pisilnie, mikor elhúztam előle a pelenkát, így hát pontosan a mellkasomra célzott egy rövid ideig, amíg észbe nem kaptam és gyorsan visszanyomtam pelust, hogy oda intézze el a dolgát.

- Ah, Preston! – sóhajtottam fel, persze sose szemrehányóan, hiszen ő nem tehet róla. - Végeztél már? – kérdeztem tőle, választ viszont nem vártam. Elvettem a kezem a pelenkáról, aztán leráncigáltam magamról a pulóveremet, amit még karácsonyra kaptam Chaneltől, aztán az alatta lévő pólót is, így hamar félemeztelenül térdeltem a kisfiam előtt az ágyon. Végül grimaszokat vágva tisztába tettem, így ő végig kacarászott és engem bámult gyönyörű szemecskéivel, amiket határozottan édesanyjától örökölt. És eddig úgy tűnik, hogy a hajszínét is, habár még simán bebarnulhat a haja.

- Hát ti meg mit csináltok? – hallottam meg Chanel csodálkozó hangját mögöttem, mire elmosolyodtam és jól becsatoltam Prestonon a pelenkát.

- Preston lepisilt – válaszoltam, miközben visszacsatoltam a bodyt rajta és felhúztam a kis nadrágját.

- Na bravo – nevetett fel. – Öltözz át, én meg megetetem, addig felhozod a kiságyat a kocsiból? Lerakom aludni. Utána pedig ebédelünk – állt meg mellettünk.

- Oké. De megitta az összes teát is a cumisüvegből.

- Láttam – kuncogott Chan, aztán nyomtam egy puszit Preston homlokára, majd feltápászkodtam a földről.

- Mindjárt jövök – adtam feleségemnek is egy puszit, aztán leindultam a táskáinkért.

- Mi történt? – nézett rám a homlokát ráncolva apu. – Preston lepisilt – magyaráztam, aztán felkaptam a táskáinkat és felindultam velük vissza a szobámba. Miután magamra vettem egy másik pulóvert, kimentem a kocsihoz, behoztam a fél tojás alakú kiságyat, amit az ágy oldalához lehet rögzíteni, így Preston egyik oldalán Chanel feküdhet, a másikon pedig rácsok védik. Direkt utazásokhoz vettük, így nem kell magunk közé fektetni és így össze sem nyomjuk őt az éjszaka. Na meg sokkal kényelmesebb is annál, ha köztünk feküdne. És ha már a kocsinál jártam, behoztam anyáék és a nővéremék ajándékát is, így mindezekkel indultam vissza a szobámba. Chanel már szoptatta Prestont az ágyon ülve a falnak dőlve, így halkan kellett tevékenykednem, különben teljesen elvontam volna Preston figyelmét az evésről. Szerencsére a kiságy könnyen összerakható volt, így hát Chanel oldalára állítottam, aztán az oldalához raktam egy párnát, hogy Preston ott se üsse meg magát, majd a plédjét is a matracra terítettem. Chanel elsuttogott egy köszit mosolyogva, aztán magukra hagytam őket, és a becsomagolt ajándék dobozokkal mentem le az alsó szintre. A karácsonyfa alá helyeztem őket egy rakat másik mellé, aztán lehuppantam apa mellé. – Preston? – kérdezte.

- Eszik, aztán Chan lerakja aludni.

- Ja, oké.

- Kész van az ebéd – mondta anyu mögöttünk. – Preston még eszik?

- Igen – válaszoltam hátra pillantva rá.

- Akkor megvárjuk.

Ekkor a bejárati túl oldaláról zörgés hallatszódott, majd hamarosan kinyílt és Nicola dugta be a fejét a folyosóról a nappaliba.

- Öcsi! – csillantak fel a szemei, mire elmosolyodtam, aztán rögtön felpattantam és feléjük vettem az irányt.

- Hello Nic – öleltem át, amint levette a kabátját.

- Hol van Preston? – kérdezte rögtön, aztán már el is tolt magától és kérdő tekintettel nézett rám.

- Eszik, aztán meg alszik, úgy hogy egy-két óráig még megszívtad – vigyorogtam rá szemtelenül, mire a karomra csapott és elindult mellettem, én pedig nevetve és a kezemet simogatva néztem Nicola barátjára, végül kezet nyújtottam felé.