2017. május 27., szombat

[II. 11. - Játssz tovább]

Halihalloo,
aw, szerintem a mai rész nagyon édes lett.:3 Nekem legalábbis az egyik kedvencem lett, úgy hogy remélem nektek is tetszeni fog! Nem tudom mi mást mondhatnék még úgy, hogy ne spoilerezzem el a részt, úgy hogy csak jó olvasást kívánok!^^ Xx♥



Chanel Adele Sangster

Tompa csörömpölésre ébredtem fel. Hunyorogva néztem körbe a szobában, de sötét volt, így nem sokat láttam. Liam már nem volt mellettem és ez megmagyarázta a zörgést, ami az alsó szintről hallatszódott fel.
Visszazuhantam a párnák közé, aztán a hasamra gördültem, majd a kezemet a fejem alá dugtam és próbáltam visszaaludni. Persze nem sikerült, így morogva ültem fel és megdörzsöltem a szemeimet, amik ezek után még jobban viszkettek. Lelöktem magamról a takarót, aztán kibotorkáltam a fürdőbe, és miután elvégeztem a dolgaimat, lecammogtam a konyhába, ahol Liam tényleg reggelin ügyködött.
- Felébresztettél – „köszöntöttem” morogva, miközben ledobtam magam egy magasított székre és látványosan szenvedve elfolytam a márvány pulton.
- Ne haragudj baby, de sietnem kell és kilyukad a gyomrom – válaszolta anélkül, hogy hátranézett volna rám.
- Hova mész? – emeltem fel a fejemet és kíváncsian néztem rá.
- Behívtak a stúdióba, a kottáim szanaszéjjel hevernek, és azt sem tudom hol áll a fejem.
- Majd én csinálok reggelit, menj és készülj össze – csusszantam le a székről, aztán mellé sétáltam és a kezemet a karjára raktam. – Liam, gyerünk, menj, szedd össze a cuccaid. Csinálok neked szendvicset meg kávét, amit magaddal vihetsz.
- Egy angyal vagy – fordult felém, aztán nyomott egy puszit a homlokomra, és mire felnyitottam a szemeimet már itt sem volt. Sóhajtva neki láttam szendvicseket csinálni, közben lefőztem egy nagy adag kávét, amit aztán termoszba raktam, hogy ne hűljön ki. Mire Liam lejött, már az én reggelim is kész volt, így abba hagytam az evést és felpattantam, mikor belépett a konyhába. – Azt hiszem, megvan mindenem.
- Plusz reggeli meg kávé – nyújtottam felé a termoszt, meg a két becsomagolt szendvicset.
- Köszönöm baby. Imádlak – húzott magához, míg egyik kezét a derekamra fonta, a másikat az arcomra csúsztatta. – Ne haragudj, hogy felébresztettelek.
- Semmi baj – mosolyodtam el. – Jó munkát! – húztam le magamhoz a fejét, hogy a szánkat összetapaszthassuk. Kezeim természetesen utat találtak a hajába, és próbáltam nem szét túrni neki, így csak egy rövid tincset tekertem fel újra meg újra az ujjamra, miközben mohón próbálta bekebelezni az ajkaimat.
- Mmm, sietek haza – vált el tőlem cuppogva, én pedig rögtön az alsó ajkamba mélyesztettem a fogaimat és úgy néztem fel rá.
- Oké. Szia – nyomtam még egy csókot a szájára, aztán mosolyogva elengedett, majd elindult kifelé.

Miután elment a reggelimmel felmentem az emeletre, majd visszafeküdtem az ágyba és bekapcsoltam a tévét. Komótosan elfogyasztottam mindent, közben tévéztem, majd miután fetrengtem még egy kicsit az ágyban, úgy döntöttem felkelek. Rendet raktam a szobában, aztán az alsó szinten is kiporszívóztam, mostam egy adagot és összeszedtem a szárítóról a megszáradt ruhákat. Közben a gondolataim újra meg újra visszakanyarodtak Liamhez, meg az elmúlt hetekhez, amiket itthon töltöttünk kettesben. Persze, nem egyszer jöttek át a srácok a lányokkal, és mi is voltunk Nialléknél is, meg egyszer bementünk Cora cukrászdájába is. Kimozdulni viszont nem nagyon mozdultunk, leginkább a repülőteres incidens miatt. Eléggé magam alatt voltam azután, hogy visszaérkeztünk Miamiből Londonba és csak hosszas őrlődés és ugyanazok a körök lefutása után éreztem egy picit jobban magam. Liam persze dühös volt, amiért újra elbizonytalanodtam benne és a kapcsolatunkban. Próbált jobb belátásra bírni, ami végül sikerült is neki, mert beláttam, hogy azzal, ha újra meg újra megkérdőjelezem őt és magunkat, azzal csak felesleges szenvedésnek tesszük ki magunkat. El kell fogadnom, hogy bízik bennem és ez azért van, mert szeret. És bár nem teljesen békültem még ki a helyzettel, mostantól tényleg azon vagyok, hogy így legyen. Nem érdekel, mit írnak az újságok. Nem érdekel, mit mondanak a rajongók. Nem érdekel, mit gondol Louis.

A telefonom csörgése zökkentett ki az elmélkedésből, így leraktam a kezemben lévő bokszeralsót ami Liamhez tartozott és kiindultam a fürdőből. Rögtön elmosolyodtam, mikor megláttam a kijelzőn a nevét, majd gyorsan a fülemhez emeltem a készüléket.
- Szia Chan – szólt bele rögtön, miközben én lehuppantam az ágyamra.
- Szia Liam. Mi újság?
- Csak gondoltam felhívlak, hogy minden oké –e. Meg hogy elmondjam, hogy olyan kettő körül érek majd haza.
- Minden oké és oké – bólintottam, habár ezt nem láthatta. – Mit ebédelnél?
- Hmm, nem tudom, lepj meg.
- Rendben – vigyorodtam el. – És ott, minden oké? – kérdeztem.
- Aha. Kidolgozzuk az albumot meg a közösbe dobjuk, amink van. Mindegy, majd mesélek, ha hazaértem.
- Oké. Add át Harrynek meg Niallnek, hogy puszilom őket.
- Meglesz baby – mondta és hallottam a hangján, ahogy elmosolyodott.
- És Liam? Louis?
- Mi van vele?
- Hát nem tudom… Ugye nem veszekedtetek vagy valami?
- Erm… nem. Vagyis próbálok nem veszekedni vele. De ő nem könnyíti meg a helyzetet – mondta valamivel halkabban.
- Sajnálom – suttogtam.
- Chanel, el se kezdd – sóhajtott fel. – Mennem kell, majd megyek akkor, jó?
- Oké. Puszi.
- Puszi, szia – rakta le, én pedig fancsali képpel meredtem a telefonra. A jó hír, hogy Liam nem akar Louisval veszekedni. A rossz, hogy Louis őrületesen utál. Hurrá.

Amint végeztem a fürdőben, valahogy Liam dolgozó szobájába tévedtem. Az asztalán egy kisebb káosz volt, de nem akartam semmihez sem nyúlni, nehogy aztán ne találjon meg valamit. A tekintetem megakadt a nagy zongorán, végül nem bírtam ki és eléje ültem. A teteje fel volt nyitva, a billentyűk fehéren világítottak rám. Előttem két lap hevert, tele hangjegyekkel. Rögtön tudtam, hogy Liam írta, hiszen felismertem a kézírását. Se egy cím, se szöveg, semmi sem volt rajta, így hát félve lenyomtam az első pár billentyűt, mintha csak hallhatna engem valaki. Felnéztem, majd körbe pillantottam a szobában, de még mindig egyedül voltam, így végül mély levegőt vettem, aztán neki láttam lejátszani a dallamot. Gyönyörű szép volt és tökéletesen illet Liam ízléséhez. Elmosolyodtam, miközben újra meg újra játszottam a dallamot, egészen addig, amíg a kezeim magabiztosan nem mozogtak és már fejből tudtam, hogy milyen hang jön ezután. Aztán azt hiszem bekattanhatott valami nálam, mert az ujjaim maguktól mozogtak tovább egy ismeretlen dallamot játszva, ami mégis passzolt Liam kottájához. Újra meg újra kezdtem játszani immáron az egész dalt, miközben a mellkasomba izgatottság és egy kis büszkeség költözött. Soha nem gondoltam arra, hogy én egyedül írjak valamilyen dalt, most pedig csak úgy kipattantak a fejemből a hangok. A baj csak az, hogy nem tudom őket felírni, legalábbis nem helyesen. Mondjuk, nem mintha elakarnám Liamnek árulni, hogy befejeztem a dalát. Úgy sem használná fel, plusz ott van, hogy mi van, ha egyáltalán nem tetszik neki, vagy ha már megvan a fejében a dal befejezése csak még nem volt ideje felírni. Mindenesetre már csak azért megérte leülni a zongora elé, hogy eljátszhassam a dallamát.

A zongorázás teljesen feldobta a kedvemet, így végig vigyorogtam magamban, miközben főztem és a srácok albumjait hallgattam. Éppen hogy elzártam a tűzhelyet az edény alatt, hallottam a kulcsok zörgését és nem sokkal később az ajtó nyitódását. Elzártam a zenét, aztán mosolyogva kiindultam és szinte Liam nyakába vetettem magam, amint megláttam őt az előszobában.
- Szia, baby – nevetett fel és átkarolta a derekamat, én pedig mosolyogva temettem a fejemet a nyakába. – Te is hiányoztál nekem – kuncogott fel.
- Akkor jó – húzódtam el tőle vigyorogva, aztán rögtön hozzá hajoltam és megcsókoltam. Éreztem, hogy meglepődött, de nem hagytam neki időt arra, hogy esetleg elhúzódhasson. Teljesen rápakoltam magamat a srácra és elmélyítettem a csókunkat annyira amennyire csak tudtam. Mikor elválltunk, az ajkaink hangosan cuppantak egyet, mire éreztem, hogy elpirulok, de még mindig mosolyogtam Liam boldog arcát látva.
- Akkor megbeszéltük, hogy minden alkalomkor, mikor hazaérek így fogsz fogadtatni – mondta, én pedig elnevettem magam és hátra hajtottam a fejemet.
- Feltéve, ha évek múlva is ennyire fogsz hiányozni – vigyorodtam el.
- Abban száz százalékig biztos lehetsz baby – hajolt le hozzám, aztán újra megcsókolt, ezúttal viszont sokkal rövidebben. – Éhen halok, és isteni illatok vannak.
- Kérted, hogy lepjelek meg és így is tettem – húzódtam el tőle mosolyogva, aztán megfordultam és visszaindultam a konyhába.
- Képzeld, Palmer meghívott minket egy divatbemutatóra, itt Londonban! – kiáltotta, miközben én megterítettem, aztán a kaját is középre raktam. – Azt válaszoltam neki, hogy megkérdezlek róla – mondta, mikor beért hozzám, a konyhába, aztán rögtön fel is ült egy magasított székre a pulthoz.
- Nem tudom Liam – válaszoltam őszintén. – Ott elég sokan vannak… és sok fotós is… meg talán rajongók is?
- Igen baby, egy divatbemutatón általában sokan vannak, főleg hírességek, meg fotósok, de kétlem, hogy rajongókat beengednének.
- Gondolkozhatok rajta? – raktam le eléje egy poharat, aztán én is helyet foglaltam, ő pedig szedett is magának.
- Persze – bólintott. – Mindenesetre Palmer már foglalt nekünk két jegyet rá.
- Milyen bemutató lesz?
- Saint Laurent. Harry odavan.
- Akkor gondolom, ők is jönnek?
- Aha – bólintott. – Jó étvágyat!
- Neked is.
- Na és mi volt a stúdióban? Sokra jutottatok?
- Fogjuk rá. Válogattunk, meg zenélgettünk, de leginkább beszélgettünk.
- Akkor nem dolgoztatok sokat? – nevettem fel, mire ő is elmosolyodott.
- Dehogynem! Olyannak ismersz minket, mint akik a lábukat lógatják munka helyett? – ciccegett.
- Nem, dehogy – kuncogtam. – És um… Louis miket mondott?
- Tényleg beleakarunk menni? – pillantott fel rám.
- Aha – válaszoltam óvatosan. – Tudni akarom. Habár gondolom, úgy sem enyhült meg?
- Nem, azt nem mondanám, hogy megenyhült – vágott fancsali képet, én pedig halványan elmosolyodtam. Sejtettem. – De miután megkértem, hogy ha mást nem tud csinálni, csak minket kritizálni és a fiúkkal veszekedni, hogy ők mégis miért „ilyen hülyék”, akkor fogja be a száját és így is tett. Úgy hogy azután csak a munkához szólt hozzá. És ne mondd azt, hogy sajnálod – nézett fel rám egy kis mosollyal az arcán.
- Pedig sajnálom. Gondolod, meg fog valaha is bocsájtani?
- Biztosan. Ha más nem, Danielle kihozza belőle. Mint mikor összejöttek.
- Igen, mint mikor összejöttek – ismételtem el, miközben elbambulva felidéztem az emlékeket 2016 –ból. Louis egy csapásra lett Danielle hatása alatt kedves és normális hozzám, amit aztán rögtön el is rontottam, hiszen akkor történt, hogy Damonék betörtek Liamhez és kényszerítettek, hogy eláruljak mindent. – És egyébként hogy van Danielle? Meg a kisfiuk? – kérdeztem, hogy eltereljem a gondolataim arról az estéről és újra Liamre pillantottam.
- Jól vannak. Freddie borzasztó virgonc egy kisfiú. Pont, mint az apja. Amúgy a kaja isteni! – mondta teli szájjal, én pedig elmosolyodtam és újabb villával csúsztattam a számba.
- Örülök, hogy ízlik.
Miután megebédeltünk és elpakoltam a konyhában, Liam leült a nappaliban ahol kiteregette maga elé a rengeteg kottát, én pedig próbáltam belemerülni egy regénybe, de sehogy sem sikerült. Sokkal inkább lekötötte a tekintetemet ahogy Liam dolgozott. Mikor az ujjai közé csippentette az alsó ajkát és úgy nézte át a kottákat, vagy mikor a haját túrta át, de még a tarkóját is vakargatta néha. Elképesztően édes látvány volt, amiért legszívesebben az ölébe kucorodtam volna és szét csókoltam volna az arcát, de nem akartam zavarni. Főleg, ha ma nem jutottak sokra a fiúkkal, így „házi feladata” maradt.
Általában akkor álltam meg őt csodálni, mikor lapoztam egyet a könyvben és hát most is így tettem. A kezemet a könyvre fektettem, hogy ne csukódjon be, miközben mosolyogva figyeltem Liamet, amint a homlokát ráncolva nézett két kottát, amiket a kezeiben tartott. Lerakta aztán a lapokat az asztalra, majd felpillantott rám egy sunyi mosollyal az arcán, én pedig éreztem, ahogy felmelegszik az arcom, amiért rajta kapott, hogy bámulom.
- Mit dúdolsz? – kérdezte mosolyogva, miközben visszapillantott az asztalra.
- Tessék? – kérdeztem vissza döbbenten és ekkor tűnt fel, hogy tényleg dúdoltam. Még hozzá hangosan. Basszus, de ciki!
- Mit dúdolsz? – ismételte el magát, aztán hátra dőlt és a kezét feldobta a kanapé tetejére. – Olyan ismerősnek tűnik.
- Hát um, mert te írtad – mondtam zavartan, aztán a papírzsepit, ami könyvjelzőként használtam, beraktam a könyvbe és becsuktam azt.
- Tényleg? – változtak a vonásai mosolygósból meglepettbe.
- Délelőtt takarítottam, aztán valahogy a dolgozó szobádba tévedtem és csak ezt az egy kottát hagytad a zongora előtt – magyaráztam. – Remélem nem baj, hogy bementem – tettem hozzá gyorsan.
- Dehogy baj baby. De gondolom, akkor le is játszottad? – ült fel, míg a szemöldökét felvonta és kimutatta az egész fogsorát miközben rám vigyorgott. Túl jól ismertem már ezt a nézést és vigyort, hogy tudjam, azt akarja, hogy lejátsszam neki.
- Igen – bólintottam.
- Mutasd meg! – pattant fel, én pedig elmosolyodtam, aztán mély levegőt vettem és leraktam magam mellé a könyvet. Szintén felálltam, ő pedig kézen fogott és húzni is kezdett az emelet felé. Rögtön leült a zongora elé és izgatottan mosolyogva nézett fel rám, míg én csak megálltam előtte, végül odasétáltam és rákönyököltem.
- Előbb játszd le te – kértem meg mosolyogva, mire felvonta a szemöldökét.
- Jól van. De utána te is!
- Utána én is lejátszom – biztosítottam felőle, mire a szemeit a kottákra vezette, aztán játszani kezdett. Mosolyogva hallgattam a dallamot és figyeltem, milyen profin és milyen könnyedén nyomkodja le egymás után a billentyűket. Vártam mikor áll meg az ismerős részen, ahol véget ér a dal, és mikor így tett szinte rögtön dúdoltam tovább, mire egy kis mosollyal felnézett rám. Basszus, mégis mi a franc van velem?
Nem tette szóvá, csak oldalra biccentette a fejét, miközben végig mért, végül megpaskolta maga mellett a kipárnázott kis padot, jelezve, hogy üljek mellé. Felemelkedtem a zongoráról, aztán megkerültem és leültem mellé, majd egy szó nélkül játszani kezdtem. Már alig-alig kellett a kottára pillantanom, szinte tudtam fejből az egészet.
Kényszeríteni kellett magamat, hogy hagyjam abba a játszást, mikor a dal vége lett és ne folytassam, úgy ahogyan én azt délelőtt kigondoltam. Mikor abba hagytam, felé fordultam és szégyellősen pillantottam rá.
- Már fejből tudod? – kérdezte mosolyogva.
- Egy párszor eljátszottam délelőtt – vallottam be halkan.
- Játszd tovább – mondta.
- Tessék? – kérdeztem vissza elkerekedett szemekkel.
- Gyerünk Chanel, ne kéresd magad. Tudom, hogy van tovább. Azóta azt dúdolod, mióta hazaértem és még csak fel sem tűnt neked – mondta mosolyogva, én pedig az alsó ajkamba haraptam és újra elpirultam.
- Csak úgy játszottam a hangokkal – dadogtam.
- Hát játssz velük megint. Kérlek – kérlelt, én pedig elolvadtam a gyönyörű mosolyától és kérlelő barna szemeitől.
- Hát jól van – suttogtam idegesen, aztán tovább játszottam onnan, amit én hozzáköltöttem. Tekintetét végig éreztem magamon, amiért nem egyszer pirultam el és a levegőt is egyenetlenül szedtem. Még mindig elképedtem rajta, hogy milyen érzelmeket tud kiváltani belőlem.
- Játszd az elejétől – kérte, hangja rekedtes volt, ezért megköszörülte a torkát, én pedig egy pillantást se kíséreltem meg felé, túlságosan zavarban voltam. Így hát újra játszani kezdtem, ezúttal az elejétől és egészen a végig lejátszottam neki. – Hű Chanel, még mindig annyira megtudsz lepni. Imádom. Felírtad? – kérdezte, én pedig nagy szemekkel néztem rá.
- Komolyan beszélsz? – kérdeztem vissza.
- Igen, miért hazudnék? Egy ideje már ültem felette, aztán mikor dolgozni akartam rajta, mindig közbe jött valami, úgy hogy az egész csak tolódott. Reggel beakartam vinni a stúdióba, hátha a srácok tudnak segíteni a végében, de itt felejtettem. A szöveg már meg van hozzá. És megírtad a dallamát – mondta, miközben felpattant, aztán az asztalához ment és kutakodni kezdett. Két üres lappal és egy ceruzával tért vissza. – Miért nem írtad fel? – kérdezte, miközben elvette előlem a kottát, aztán felfektette a zongora tetejére.
- Mert nem vagyok biztos benne, hogy feltudnám írni, meg igazából nem akartam megmutatni neked – vallottam be.
- Miért nem? De butus vagy! Kezdd el játszani – kérte. – Innen – mutatott a kottára, én pedig az utolsó sortól kezdtem játszani, majd valamivel lassabban nyomtam a billentyűket, mikor az én részemhez értem és Liam sebesen írni kezdett. – Tökéletes – mondta miközben a fejét rázta és folyamatosan körmölt, én pedig mosolyogva játszottam neki. 

4 megjegyzés:

  1. Aww... Megint nagyon édes resz lett! ❤❤ Imádom őket együtt és ismét bebizonyítottad, hogy egymádnak lettek teremtve! Annyira de annyira tetszik és szinte már teljesen a rabja lettem a sztorinak! ❤❤❤
    Vátom a következő részt! ❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ah, el sem tudod képzelni mennyire örülök ennek és hogy mennyire feldobtál ezzel a kommenttel!♥ Xx♥

      Törlés
  2. Baromi Jó Lett A Rész Imádtam Alig Várom Kövi Részt És Remélem Hogy Minden Rendben Fog Jönni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett! Majd meglátjuk. ;) Xx♥

      Törlés