2017. május 20., szombat

[II. 10. - Miért tudnak újra bízni bennem?]

Halihalloo,
ughh szerintem elég jó résznek ígérkezik a mai.:3 Legalábbis így visszaolvasva nekem tetszik, úgy hogy remélem nektek is fog. Feltűnik benne megint az egész társaság, mínusz Tomlinson family but azt hiszem nekik még egy kis időt kell adnunk, legfőképpen a családfőnek, hogy hozzászokjon újra Lanelhez.:D De ne aggódjatok, nem sokára ők is felbukkannak majd.^^ Jó olvasást! Xx♥



Chanel Adele Sangster

Teljesen kába voltam, mikor leszálltunk a repülőgépről Londonban. Megkönnyebbültem, mikor megcsapott a hideg esti levegő és valahogy sokkal jobban éreztem magam, mint Miamiben. Ott döbbentem rá, hogy London jobban a szívemhez nőtt, mint azt képzeltem, és bár hiányzott Miami is – na, jó, leginkább a napsütés, meg a tengerpart – nem tudtam volna elképzelni az életemet a londoni szeszélyes időjárás nélkül.
Mikor beléptünk a meleg épületbe, egy libabőr futott végig a testemen és nem tudtam letörölni a vigyort az arcomról.
- Na, mi az? Miért vigyorogsz ennyire? Az előbb még alva jártál – mosolygott Liam, miközben a kezünket lóbálta közöttünk.
- Csak örülök, hogy megint Londonban vagyunk.
- Megkönnyebbültél, mi?
- Ah, nem is tudod mennyire – sóhajtottam fel. – Előre rettegek a novembertől. Semmi kedvem Leana esküvőjén vigyorogni, meg pukedlizni.
- Chanel, baby, pukedlizni már csak a filmekben szoktak – nevette el magát.
- Aha, persze. Te nem találkoztál még anya meg apa barátaival – morogtam. – Mindegy, kérlek, ne is beszéljünk róla! Még egy egész teljes hónapig nem kell róla beszélnünk! – mosolyodtam el újra.
- Igazából, kevesebb, mint egy hónap…
- Liam – morogtam.                     
- Jól van, jól van – mosolyodott el. – Nem beszélünk róla. Beszéljünk arról, hogy holnap nyitunk egy közös bankszámlát.
- Mi van? – emeltem fel a fejem. – Nem, nem nyitunk – nevettem el magam. – És erről sem kívánok beszélgetni. Őrült vagy – nevettem továbbra is, mire bosszúsan meredt rám.
- Oh, de még mennyire, hogy nyitunk. Mondtam, hogy nem kell a szüleidtől kölcsön kérned. Nem hallgattál rám, így hát nyitunk egy közös bankszámlát. Kész.
- Annyira örülök neki! – horkantottam fel. – Liam. Nem kell a pénzed.
- Ouch baby – nyögött fel. – Chanel, tudom, hogy nem kell, de mivel párkapcsolatban élünk egy fedél alatt, szeretnék gondoskodni rólad.
- Egy fedél alatt? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel.
- Miért? Nem együtt lakunk? – kérdezett vissza.
- Keresnem kell egy albérletet – fordítottam előre a fejem, ő pedig felnevetett.
- És én vagyok az őrült. A barátnőm vagy és együtt lakunk és gondoskodom rólad.
- Pontosan. A barátnőd vagyok. Nem a feleséged. Szóval nem kell gondoskodnod rólam, eltudom látni magamat is – torpantam meg és mosolyogva néztem a szemeibe. Láttam rajta, hogy hirtelen nem tud mit mondani, és ez így is volt rendjén. Vagyis pontosan ezt akartam elérni. Nem is kell hozzáfűznie semmit.
Amint összeszedtük a bőröndjeinket, a kijárat felé indultunk ahol remélhetőleg Harry várt ránk. Liam megkérte, hogy jöjjön értünk, szóval gondolom, csak eljött.
- Basszus! – rántott vissza az ajtó elől Liam és idegesen a hajába túrt, én meg értetlenül néztem rá.
- Mi az?
- Az előtér, tele van rajongókkal. Itt nem mehetünk ki – indult el valamerre, én pedig elkerekedett szemekkel követtem őt.
- Hogy hogy rajongókkal? Honnan tudják, hogy jövünk? És… basszus, most…
- Hé, Chanel, nem kell pánikolni, rendben? Minden oké lesz. Szólok Harrynek, és egy másik kijárathoz jön, ahol kényelmesen felvehet minket.
- Megfognak dobálni paradicsommal, vagy valami? – kérdeztem, miközben a kapucnim után nyúltam, előbbi mondanivalóját figyelmen kívül hagyva.
- Mi? – nevetett fel. – Chan, mondom, hogy ne izgulj. Kijutunk innen, csak Harry vegye már fel a rohadt telefonját. Senki nem fog megdobálni paradicsommal.
- Liam, kérlek – sóhajtottam fel. – Neked fogalmad sincs róla, azok a lányok mennyire utálnak engem. Szerintem együtt összevéve, felülmúlják Louist is.
- Chanel fejezd be – szólalt fel élesen, aztán a telefonba beszélt tovább Harryhez, én pedig az alsó ajkamba haraptam. Tisztában voltam vele, hogy utálnak. Csak azt én el sem tudtam képzelni, hogy mennyire. Azt is tudtam, hogy ha kiderült, hogy Liammel újra együtt vagyunk, a média és a rajongók a fejük tetejére állnak. Szegény Liam lesz megint mindenütt a téma, és utálom vele ezt tenni.
A kezemmel a bőröndöm fogantyúját szorongattam, miközben Liam után siettem. Nem mertem semerre se nézni, és féltem, hogy bármelyik percben lerohanhatnak minket a rajongók. Mikor aztán Liam megtorpant, megálltam én is és érdeklődve néztem fel a biztonsági őrre, aki nem akart kiengedni minket a másik kijáraton. Valamit magyarázott felújításról, és hogy csak a főkijáraton tudunk távozni, míg Liam hevesen gesztikulálva tudatta vele, hogy a főkijáraton sem tudunk kimenni, miközben a telefont a mellkasára szorította. Egyik lábamról álldogáltam a másikra és szinte rettegve próbáltam követni az eseményeket. Még két ember feltűnt, valamit megbeszéltek a másik biztonsági őrrel, Liam pedig Harryhez kezdett a telefonba beszélni. A biztonsági őrök összenéztek, megbeszéltek valamit, majd Liam felém fordult és aggódva nézett le rám. Értetlenül néztem fel rá, hiszen az előbbi párbeszédből szinte semmilyen információt nem kaptam meg. A szívem a fülemben dobogott és emiatt alig hallottam bármit is.
- Nem tudunk itt kimenni, a főkijáraton kell távoznunk. Harry várni fog ránk, és a biztonsági őrök kikísérnek. Csak maradj mellettem és szorítsd a kezem – nyújtotta felém hatalmas tenyerét, amibe aztán belecsúsztattam a kezemet. Mintha három nagydarab biztonsági őr elég lenne ahhoz, hogy visszafogjanak egy egész tömeget, ami kiakarja kaparni a szemeimet a helyükből.
Visszaindultunk arra, amerről jöttünk, közben a bőröndöm el lett véve tőlem, így hát a másik kezemet a zsebembe csúsztattam és az anyagot markolászva szedtem a lábamat. A fejem végig levolt szegve, Liam még a napszemüvegét is rám adta és a kapucnit is a fejembe húzta, mielőtt kiléptünk volna az előtérbe.
- Tudod, ha megdobálnának paradicsommal – mondta egy apró mosollyal az arcán, leginkább azért, hogy megnyugtasson. De képtelen voltam megnyugodni.
Nyomott egy csókot a homlokomra, aztán újra megfogta a kezemet, összekulcsolta az ujjainkat és megszorította azt, mikor újra elindultunk. A tolható ajtót átérve minden lány visongani, meg kiabálni kezdett és bár először nem vettem ki, hogy miket ordítoznak egymást elnyomva, hamar rájöttem, hogy nem szépen elküldtek már vagy ötezer féle képen a búsba. Liam is leszegte a fejét, és csak húzott maga után, miközben mögöttem egy biztonsági őr jött, hogy fedezzen. Két oldalunkon is ment egy-egy biztonsági őr, és előttünk is haladt egy a bőröndjeinkkel. A lányok egyre csak kiabáltak és bár próbáltam nem rájuk figyelni, lehetetlen volt azt a sok mindent nem meghallani, amíg a kocsihoz siettünk.
Észre sem vettem, hogy elértünk az autóhoz, csak mikor Liam félre állt a nyitott ajtóban és várta, hogy beszálljak. Villámgyorsan ugrottam be és csúsztam az ülés másik oldalára, miközben a kezeimet a térdeim közé rejtettem és összenyomtam azokat, hiszen megállás nélkül remegtek. A visítozás valamivel halkabb lett, amint Liam becsapta az ajtót, és miután a bőröndjeink is a csomagtartóban volt, Harry el is indult, noha dudálnia kellett ahhoz, hogy a lányok félreálljanak az útból. Próbáltam remegő kezeimet Liam elől rejtegetni, így hát gyorsan nyúltam a biztonsági öv után és húztam magam elé. Miután becsatoltam, a kezeimet visszacsúsztattam a térdeim közé, és hátradőltem az ölésben.
- Rendben megvagytok? – kérdezte hirtelen Harry, a hangja túlságosan hangos volt a kis légtérben, ezért megijedtem. Éreztem Liam tekinteté magamon, de nem mertem rá nézni. Annyira rosszul éreztem magam, ezer érzés kavargott bennem és legszívesebben bőgve összekuporodtam volna egy sarokban, mint egy ötéves.
- Igen. Kösz, hogy kijöttél értünk – mondta Liam valamivel halkabban. – Hogy honnan tudták meg, hogy érkezünk…
- Lekaptak titeket Miamiben, onnan pedig gyerekjáték volt kideríteni – felelte Harry, én pedig összepréseltem a számat egy vonallá és lehunytam a szemeimet. Ennyi volt a bujkálásból. És a nyugiból. Lavinát indítottam el, még hozzá újra. És úgy sajnálom érte Liamet.
- Hát persze – morogta. – Jó lett volna tudni.
- Liam, haver, előttetek értem ide én is pár perccel, nem tudtam róla, hogy egy egész tömeg összegyűl rátok várva – nevetett fel Harry. – Inkább meséljetek. Milyen volt Miami? – kérdezte vidáman, habár én egyáltalán nem terveztem neki válaszolni. Túlságosan le voltam sokkolódva még ahhoz, hogy neki álljak mesélni.
- Jó – válaszolta Liam szűkszavúan, én pedig totál kikapcsoltam, és innentől kezdve semmit nem hallottam a beszélgetésükből.

Nem titok, hogy földhöz dobott az a sok dolog, amiket a fejemhez vágtak ezek a lányok, a legszörnyűbb benne pedig, hogy igazuk van. Egy hazug, csaló, dög vagyok, aki egyáltalán nem érdemli meg Liamet. Veszélynek tettem ki az életét, átvertem és becsaptam és bár nagyon szeretem őt, a szeretetem mégis eltörpül ezek mellett. Fogalmam sincs, hogy mivel érdemeltem ki őt és a hatalmas szívét, amit újra képes bennem bízni. Az egy milliót érő kérdések pedig újra megjelentek. Miért nem haragszik rám? Hogyan képes bízni bennem? Miért szeret még mindig? Hogyan tud szeretni azok után, hogy megaláztam és veszélybe sodortam?

Kérdőn kaptam fel a fejemet, mikor megálltunk és értetlenül néztem fel az előttünk magasodó házra. Nem is Liamnél vagyunk, hanem Harryéknél. Basszus, nincs kedvem bemenni és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.
Liamre néztem, aki már kikötötte magát és szintén engem nézett. Elmosolyodott, de ez a mosoly korántsem volt igazi. Láttam rajta, hogy ideges volt és aggódott, de mégsem szólt egy szót sem Harry előtt.
- Nem maradunk sokáig, ha nem szeretnél – mondta, miután Harry kiszállt a kocsiból és kettesben hagyott minket egy kis időre. Csak bólintottam, mert nem tudtam, hogy mit kellett volna válaszolnom. Kiszálltunk mi is, aztán Liam megkerülte az autót és kézen fogva indultunk a bejárati ajtó felé.
- Megjöttünk – kiáltotta el magát Harry, miután lerúgta a cipőjét és ledobta a kis asztalra a kocsi kulcsot meg a pénztárcáját. Szintén levettem a cipőimet, a farmerdzsekit pedig felakasztottam a fogasra Liam pulcsija mellé. Harry még mindig ugyanabban a házban lakott, mint évekkel ezelőtt, csak a berendezés volt más, mint mikor legutóbb jártam itt.
- Sziasztok! – tűnt fel Niall vigyorgó feje a folyosó végén, és mikor meglátott rögtön felcsillantak a szemei. – Szia Chan – kapott az ölébe, mire elmosolyodtam és megkapaszkodtam a vállaiban. – Jól nézel ki – nyomott puszit az arcomra, aztán elhúzódott tőlem és úgy vizslatott barátságosan mosolyogva. Na és Niall megértését mivel érdemeltem ki? Hogyan tudott megbocsájtani nekem? Miért tud bennem újra bízni? Miért nem utál?
- Köszi Niall – köszöntem meg mosolyogva, aztán a tekintetem Palmerre ugrott mögötte. – Szia Palmer – köszöntem neki, aztán ő is átölelt.
- Jó kis színetek lett a napon – mondta hangosan Niall, miközben Liam vállát veregette és átkarolva őt a konyha felé tolta. Palmerrel utánuk indultunk, majd megláttam Corát, amint egy kötényben és a kezén sütőkesztyűvel ide-oda csúszkál a konyhában.
- Sziasztok! – kiáltotta vidáman, aztán Harry kezére csapott, amit a srác belenyomott valamilyen piros szószba.
- Au – szisszent fel Harry, aztán a pultnak dőlt és ránk nézett vigyorogva.
- Meséljetek Miamiről! – követelte rögtön Niall, én pedig az alsó ajkamba harapva ültem le Liam mellé egy magasított székre. Harry töltött nekem jeges teát, míg Liamnek passzolt egy üveg sört. Miután Cora kikecmergett az édességből, amiben nyakig benne volt mikor megérkeztünk, szintén átölelt minket és adott egy-egy puszit. – Szóóóóval? – kérdezte Niall izgatottan, mi pedig Liammel összenéztünk. – Most mi van? Mik ezek a titkos pillantások? Részleteket akarok!
- Nincsenek semmilyen titkos pillantások – nevetett fel Liam, miközben a sörébe kortyolt, én pedig a teámba, csakhogy ne kelljen megszólalnom. Nem mintha egész este kortyolgathattam volna a barna folyadékot ezzel elkerülve a beszélgetést. – Jó volt. Chanel szülei jó fejek voltak, ahogy a testvérei is – mondta, én pedig nem bírtam megállni egy szemforgatást, amit a szemfüles Niall ki is szúrt.
- Chanel nem ezen a véleményen van – vigyorodott el, mire Liam rám pillantott.
- Persze, mert Chanel soha nem azon a véleményen van, mint én.
- Ez nem igaz – mondtam duzzogva, Niall pedig felnevetett. – De a szüleim meg a jó fejek kifejezés nagyon messze állnak egymástól.
- Szerinted – vágta rá. – A lényeg, hogy belecsöppentünk az esküvőszervezés közepébe, mert Chanel nővére jövő hónapban megházasodik. Szóval meglettünk hívva az esküvőre.
- Gratulálok – szólalt fel Cora, hozzá pedig csatlakoztak a többiek.
- Köszi – motyogtam az innivalómba bámulva.
- Na és, miket csináltatok? Sütettétek a hasatokat egész nap?                 
- Aha, valami olyasmi – válaszolt Liam. – Meg hajóztunk. Meg lovagoltunk. Chanel öccse lovaspólózik, szóval van két lovuk, és felülhettem az egyikre – osztotta meg, a hangjából izgatottságot véltem felfedezni, amin akaratlanul is mosolyognom kellett. A szemeim elé visszakúsztak az emlékképek, amikor Liam a lovon ült egy fekete sisakkal a kobakján, ami összenyomta az arcát és a feje úgy nézett ki, mint egy golyó. Elképesztően élvezte a lovaglást, úgy örült neki, mint egy kis gyerek és ez most is kihallatszódott a hangjából.
- Lovaspóló? Hű de király! – füttyentett Niall.
- Aha. És kiderült, hogy Chanel vívott is. Meg van egy gyönyörű zongorája az emeletén.
- Vívtál? – vonta fel a szemöldökét Harry, miközben elmosolyodott, én pedig egy aprót bólintottam.
- Mikor gyerek voltam. A szüleim rám erőltették – vontam vállat.
- És voltatok Chanel régi iskolájánál is, meg minden? – kérdezte Niall.
- Aha. Odajár még a húga meg az öccse is – válaszolt Liam.
- És régi fotók? Meg ciki történetek? – ült ki Harry arcára egy szemtelen mosoly, miközben a szemeimbe nézve kérdezgetett, én pedig egy újabb szemforgatással reagáltam rá.
- Régi fotók voltak – vigyorodott el Liam, miközben már előhúzta a telefonját. – Cikis sztorik meg nem, mert Chanel megtiltotta a volt dadusának, hogy meséljen – nézett rám.
- Penelope nem egy dadus! – biggyesztettem le a számat.
- Hát akkor? – kérdezte mosolyogva Niall.
- Penelope volt a nevelőnőm és a tanítóm, mint ahogy a nővéremnek és a húgomnak meg az öcsémnek is. Szóval már családtagnak számít.
- Mindegy a fotókat lefotóztam, úgy hogy megvannak – vigyorodott el Liam, Cora meg felkuncogott.
- Csak nem félsz, hogy most jártál ott utoljára, amiért lefotóztad őket? – kérdezte vigyorogva, mire én is elmosolyodtam és Liamre pillantottam.
- Pft, nem – forgatta meg a szemeit. – Mondom, egy hónap múlva megint megyünk.
- Egy hónap múlva nekem is Miamiben lesz fotózásom – szólalt fel mosolyogva Palmer.
- Tényleg – csillantak fel Niall szemei. – Akkor majd összefuthatunk Chaneléknél – vigyorgott rám a szőke srác.
- Hurrá – motyogtam. – Alig várom.
- Több lelkesedést – bökte meg a karomat, ami a pulton pihent, aztán Liam felé fordult, aki nagy lelkesedéssel mutogatta a fotókat, amik Miamiben az emeletemen, a falakon lógtak, vagy a polcokon álltak keretben.

Mivel így a figyelem elterelődött rólam azzal, hogy igazából rólam csámcsogott az egész társaság, esélyem volt újra visszazuhanni zavaros gondolataim közé és a rosszkedv rögtön átvette az irányítást felettem.
Végignéztem mindenkin, amint a fejüket összedugva a telefon kijelzője felett nevetgélnek és beszélgetnek. Niall Palmert ölelte át hátulról és a menyasszonya válla felett nézett Liam telefonjára, míg Harry Liamet átkarolva állt, Cora pedig egy kanállal a szájában leselkedett Harry válla fölött. Fogalmam sincs mivel érdemeltem ki ezeknek az embereknek a megbocsájtását és a bizalmát, de valamilyen csoda folytán nem haragudtak rám többé. Én pedig fel nem tudtam fogni, hogy miért.
A börtönben sosem gondolkoztam azon, hogy valaha is Liam és a barátaim társaságában találhatom magam, miután kiengedtek. Pedig egy az egyben visszacsöppentem abba az életbe, mint amiből ki lettem szakítva. Oké, pár különbséggel. De Liamet szerettem, ahogy ő is engem. Niallel és Harryvel ugyanolyan szoros barátságom volt, mint évekkel ezelőtt és bár Louis jobba utál most, mint akkor, a „kapcsolatunk” mégis stimmel. Elnézést kértem Liam szüleitől és meglátogattam az enyéimet.
Ma már teljesen őszinte vagyok Liammel, ami azt illeti mindenki mással, aki körülöttem van és ez egy olyan nagy lépés, amit azt hittem sohasem fogok tudni megtenni. Mikor anno Londonba jöttem és Damonnel találkoztam, belecsöppentem egy olyan életbe, amiből azt hittem soha sem lesz kiút. Vagy legalábbis nem élem túl, ha esetleg vége lenne mindennek. Damon vagy megölt volna, vagy lesitteltek életfogytiglanra, a börtönben meg már úgyis mindegy.
Aztán persze jött Liam és bár régóta tisztában voltam vele, hogy szeretem, sosem gondoltam volna, hogy majd egyszer csak eljutok addig a pontig, hogy feladom a bűnbandát és magam a rendőrségnek, ezzel Liamnek a legnagyobb csalódást okozva, amit csak sikerülhetett összehozni. De mindig azokat bántjuk a legjobban, akiket szeretünk. 

4 megjegyzés:

  1. Baromi Jó lett a rész imádtam alig várom kövi részt remélem majd minden rendben fog jönni velük :)

    VálaszTörlés
  2. Ez érdekes lett... Már várom, hogy Chanel mikor hagyja abba ezt az egész félelmet... Bár megértem......
    Ismét nagyon tetszett, és várom a folytatást! ❤❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oh, szóval érdekes?^^ Örülök, hogy így gondolod. Chanelnek azért elég nehéz ezt az egészet elfogadnia és feldolgoznia, szóval érthető, hogy még mindig kételkedik. :) Xx♥

      Törlés