2017. április 16., vasárnap

[II. 5. - Velem biztonságban vagy]

Halihalloo,
először is szeretnék elnézést kérni az egynapos csúszás miatt, Magyarországra utaztunk és tegnap nem volt internetem, hogy felrakjam a részt. Remélem nem haragszotok érte, ugyanis most kárpótollak titeket egy résszel, amiről nem szeretnék sokat elárulni, de nekem eléggé tetszik, főleg a vége!:3 Jó olvasást! Xx♥


Chanel Adele Sangster

Nagyon fájt a fejem. Elképesztően zúgott és az egész csak rosszabbodott, mikor megmozdultam és a másik irányba fordítottam, miközben kinyújtottam a kezeimet, amik teljesen elzsibbadtak. Az egész testem zsibbadt volt, ezért a lábaimat is kinyújtóztattam, míg a hátamra fordultam, majd felnyitottam a szemeimet. Sötét volt a szobában, pedig az első dolog, amit észre vettem, az az volt, hogy a függönyök nem voltak behúzva. Liam halkan szuszogott a fülembe, mire a fejemet felé fordítottam, aztán kicsit hátrébb csúsztattam a párnán, hiszen olyan közel voltam hozzá, hogy a szám már érintette az állát. Nyugodtan aludt, legalábbis nyugodtnak tűnt. Felemeltem a fejem, hogy mögé nézhessek az éjjeliszekrényre ahol az ébresztőórája pihent. Még csak reggel fél hét volt, és ez megmagyarázta a sötétséget a szobában. Basszus, miért vagyok fent ilyen korán?
Aztán úgy ugrott be minden, mintha csak valaki csettintett volna, hogy emlékezzek. Liam szülei, Karen anyai ölelése és Geoff hideg pillantása, Louis, ahogy ordítoztak, és a fenyegetése. Aztán az üresség. Mikor becsapódott Liam után a bejárati ajtó. És a félelem. Az a felemésztő félelem, ami egy pár napra eltűnt belőlem, aztán most újra itt van, és jobban fojtogat, mint valaha.
- Chanel? – összerezzentem, mikor Liam rekedtes hangja hirtelen csendült fel. – Megint rosszat álmodtál? – kérdezte, és közelebb húzódott hozzám, én pedig egy percig értetlenül néztem rá. Aztán persze beugrottak az álmok is, amik egész éjszaka gyötörtek. Arra ébredtem fel, hogy sikoltok, az ujjaim pedig majd kitörnek, úgy szorítom a lepedőt.
- Nem – suttogtam vissza kiszáradt szájjal, majd nyelvemmel végig szántottam az alsó ajkamon és félve pillantottam a szemeibe. Liam visszarakta a fejét az enyém mellé és csendben nézett engem. Mikor felemelte a kezét és az arcomra csúsztatta, újra összerezzentem, mire az ő arcán fájdalom suhant át. Rá akartam mosolyogni és megakartam nyugtatni őt, hogy minden rendben van, de nem ment. Nem tudtam, hogy mi járhat a fejében, hogy mit fog mondani vagy tenni. Rettegtem tőle, hogy elfog hagyni.
Sokáig csak feküdtünk egymás mellett, és az ép arcomat simogatta, miközben egymás szemeibe bámultunk. Olyan gyönyörűek voltak a barna íriszei. Eddig is tisztában voltam vele, hogy hiányoztak a szemei, ezek a gyönyörű gesztenye barnák. De most fogtam fel igazán, hogy mégis mennyire hiányoztak. És mennyire fognak. A gondolatra elszorult a torkom.
Aztán olyat tett, amitől még a lélegzetem is elállt és teljesen ledermedtem. Felemelkedett, aztán egyszerűen csak lehajolt hozzám és megcsókolt. Ahogy az ajkai találkoztak az enyéimmel, könnyek gyülekeztek a szemeimbe, de a kezem ösztönösen csúszott borostás arcára. Visszacsókoltam neki az összes szenvedéllyel, amit csak iránta éreztem, közben mindkét kezemmel közrefogtam az arcát és csak még jobban húztam magamra. Liam szája közül egy sóhajtás csúszott át az enyémbe, miközben rám rogyott a testével és kezeit szintén az arcomra csúsztatta. Hüvelykujjával elmorzsolta a könnyeimet, aztán lassan elvállt tőlem és lihegve nézett rám.
- Ne sírj többet. Nem bírlak sírni, látni – suttogta, én pedig ledöbbenve néztem rá. – És utálom, hogy összerezzensz minden hangra. Vagy mikor megérintelek. És utálok arra ébredni, hogy álmodban sikítasz és majdnem, hogy párnába fojtod magad, olyan erővel nyomod a fejed oda – csípőjével teljesen lefogta az enyémet és a matracba passzírozott, de mindez nem érdekelt, mert csakis arra koncentráltam, amit mondott. – Chanel, nem bántalak, itt biztonságban vagy. Velem biztonságban vagy. Nem bánthat senki. Ne félj – suttogta, aztán puszit nyomott az arcomra.
- Nem hagysz el – csúszott ki a számon, és bár kérdésnek szántam, úgy hangzott, mintha kijelentettem volna.
- Nem hagylak el. Ezt már megbeszéltük. Nincs az az Isten, hogy újra magadra hagyjalak. Hogy hosszú időre távol legyél tőlem.
- De…
- Nincs de Chanel. Nem. Hagylak. El – tagolta a szavakat, én pedig levegő után kapkodtam.
- De elmentél – suttogtam.
- Mert egy idióta vagyok. De egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy magadra hagyjalak. Egyetlen egy pillanatra sem – ismételte el magát, én pedig éreztem, ahogy a könnyek újra kibuggyantak a szemeimből. Fogalmam sincs, hogy honnan volt még ennyi víz a testemben, amit nélkülözhettem volna. – Szeretlek – döntötte a homlokát az enyémnek és lehunyta a szemeit. – Kibaszottul szeretlek. És leszarom, ki mit mond.
- Szeretlek. Én is nagyon szeretlek – zokogtam fel. – Annyira, hogy már fáj – ajkait az enyéimre nyomta, és addig csókolt, amíg tényleg el nem hittem a szavait. És hirtelen annyira, de annyira megkönnyebbültem.
Elnevettem magam, az arcomra egy széles vigyor kúszott, miközben hosszú és rekedtes nevetés csúszott ki az ajkaimon. Liam is elmosolyodott, aztán elnevette magát és újra megcsókolt röviden. Mosolyogva cirógatta az ajkaimat és az arcomat, én pedig átadtam a testem a megkönnyebbülésnek.
- Istenem, de imádom a nevetésed – sóhajtott fel, nekem pedig még jobban kuncognom kellett. Fogalmam sincs miért. Nevetnem kellett és nem akartam visszafogni magamat. Olyan régen nevettem már. – Mondjuk, nem tudom mi olyan mulatságos, de nem panaszkodom – mormogta, én pedig elmosolyodtam aztán megcsókoltam. Mikor lihegve elhúzódott tőlem, még mindig mosolyogtam, és ezért neki is mosoly kúszott a szájára. Fejét ezután a nyakamba fúrta és éreztem, hogy teljesen ellazította magát, így egész súlyával rám nehezedett. De egyáltalán nem bántam, sőt jól esett érezni, hogy itt van velem és nem megy el. Mormogott még valamit a bőrömbe, de nem érettem, hogy mit, visszakérdezni pedig már nem kérdeztem vissza, mert az álom újra elnyomott.

*
Hirtelen ébredtem meg, és hunyorogva néztem Liamre, aki a fürdőből jött ki és elmosolyodott, mikor meglátta, hogy ébren vagyok, majd elindult felém. Akaratlanul is végigpillantottam kidolgozott felsőtestén, és mikor elkaptam róla a tekintetemet éreztem, ahogy felmelegedik az arcom.
- Jó reggelt baby – duruzsolta a fülembe, miközben a száját végig húzta az arcomon, aztán megcsókol. Lehelete mentolos volt, ajkai pedig hidegek. – Éhes vagy? Csinálok reggelit – húzódott el tőlem és mosolyogva nézett le rám.
- Ermm aha. Akkor addig én is letusolok.
-  Oké – nyomott puszit az orromra, mire elmosolyodtam, aztán felállt és én is felültem. A szekrénye felé indult, végül irányt változtatott és kiment a szobából, én pedig az alsó ajkamat harapdálva masíroztam a rengeteg táskához, amik még mindig szanaszéjjel hevertek az asztalon és a körül a földön. Kivettem egy bugyit, aztán a fürdőbe mentem és beálltam a zuhany alá. Miután megszárítkoztam, betestápolóztam magam és fogat mostam, visszavettem a tegnapi melegítőnadrágot a pulóverrel, majd a hajamba párszor beletúrva leindultam. Liam sürgött forgott a konyhában, ami megvigyorogtatott, aztán már azelőtt rávetettem magam, mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit csinálok. Mögé léptem és kezeimet az oldalához nyomva, előrecsúsztattam a hasára, majd összekulcsoltam az ujjaimat és a fejemet a hátának nyomtam. Hallottam felkuncogni, de csinálta tovább a dolgát, én pedig vigyorogva ölelgettem magamhoz.
- Lezuhanyoztál? – kérdezte.
- Aha.
- És omlett jó lesz reggelire? Csak mert azt csinálok.
- Jó lesz – feleltem vigyorogva, és a fejemet még jobban a hátába nyomtam, végül nyomtam oda egy puszit és elengedtem, mert volt egy olyan érzésem, hogy csak hátráltattam a reggeli készítés közben. Mellé álltam és figyeltem, ahogy két tányérra szedi az omlettet, végül a hűtőhöz mentem és vettem elő narancslevet meg poharakat.
- Mit akarsz ma csinálni? – kérdezte, miközben a sonkás tojást fogyasztottuk.
- Szerintem felhívom a szüleimet. És megkérdezem őket, mikor mehetek hozzájuk.
- Ugye, nem készülsz egyedül menni? – állt meg az evésben, mire én is felpillantottam rá, aztán vállat vontam, miközben lassan megrágtam a falatot.
- Hát, ha szeretnél velem jönni, akkor persze jöhetsz, de…
- Chanel, mondtam, hogy nincs de. Meg azt is, hogy nem engedlek le. Szóval jövök. Pont – mosolyodott el, mire én is.
- Oké – suttogtam, ekkor viszont megszólalt a telefonja, mire a homlokát ráncolva nyúlt után a pulton. – Niall az – közölte velem, mielőtt felvette volna, én pedig az alsó ajkamba harapva vártam, hogy felvegye. – Hello Neil – szólt bele, miközben bekapott még egy falatot, én meg elmosolyodtam a becenéven, amit még mindig használ. Azt nem hallottam, hogy Niall mit mondd, de Liam elég röviden válaszolt és viszonylag hamar le is rakta a telefonját. Rám nézett, én pedig kérdőn néztem vissza rá. – Jönnek Palmerrel – mondta vigyorogva, én pedig hangosan kifújtam a levegőt és leraktam az evőeszközeimet. Basszus, most meg miért izgulok hirtelen ennyire?
- Máris? – kérdeztem.
- Nem, még csak most szállt le a gépük, szóval előbb hazaugranak, de aztán rögtön jönnek – mondta.
- Oké – ittam egy kortyot a narancsléből, aztán újra az ételemre néztem, de hirtelen annyira telelettem, hogy ha még egy falatot magamba tömte volna, biztosan elhánytam volna magamat.
- Mi az? Nem eszel többet?
- Tele vagyok, köszönöm. Finom volt.
- Ugye, most nem Niall miatt fordultál be? – kérdezte, én pedig beszívtam az alsó ajkamat és a sárga tojást bámultam. – Mert Niall miatt igazán nem kell aggódnod. Eléggé izgatottan hangzott a telefonban és örült is. Plusz, tőle tudom, hogy neki is nagyon hiányoztál.
- Tényleg? – néztem fel rá.
- Aha – bólintott. – Tudod, elég sokat beszélgettünk rólad. Volt, amikor csak kiöntöttem neki a szívemet, volt, amikor együtt emlékeztünk vissza, milyen őrültségeket csináltál, volt mikor leittuk magunkat miközben egymásnak panaszkodtunk és volt, amikor megpróbáltuk kibogozni azt, hogy mit miért tettél.
- Hű.
- Bármikor meghallgatott és ő többször is hangoztatta, hogy hiányzol neki.
- Komolyan?
- Igen – nevetett fel. – Hidd már el. Ő volt az egyetlen, akivel normálisan tudtam rólad beszélni. Vagy csak az is lehet, hogy azért, mert csak vele próbálkoztam. Sokáig azt hittem, hogy Harry is haragszik rád.
- Oh, igen? De azért váltig állítottad, hogy nem fog leordítani, mikor közölted velem, hogy itt vannak!
- Mert biztos voltam benne, hogy amint meglát, elfog mindent felejteni, ami történt és hát így is volt, nem igaz? – mosolygott bocsánatkérőn.
- És őrültségek? Mégis milyen őrültségekre gondolsz? – vontam fel a szemöldököm, ő pedig szélesen elvigyorodott.
- Hát tudod mikor, néha úgy röhögtünk, hogy a többiek mentőt akartak hozzánk hívni – vigyorgott. – Vagy mikor például fogadtál Louisval és leittátok magatokat és aztán részegen kicikiztél minket – nevetett fel, és én is elmosolyodtam, hiszen pontosan emlékszem az egészre. Bár arról fogalmam sincs, hogy miért fogadtunk Louisval, az az este végül nem sikerült olyan rosszul. Nem úgy, mint a tegnap este. – Vagy mikor csak úgy, semmi erőlködés nélkül összehoztál nekünk egy találkozót Zaynnel. Mármint, mi hetekig próbáltunk vele kapcsolatba lépni, te meg váltottál vele két szót, másnap meg az ajtó előtt toporgott.
- Tényleg – bólintottam mosolyogva. – Velük mi van?
- Egyszer szakítottak Gigivel, de aztán megint összejöttek és összeházasodtak.
- Wow. Ott voltatok az esküvőn?
- Persze – bólintott. – Louis is elhívta őket az övére.
- Akkor rendben vagytok, nem?
- Aha.
- Akkor jó – csusszantam le a székről, majd felvettem a tányéromat, de megállított.
- Megeszem – mondta teli szájjal, én pedig kuncogva a tányérjára csúsztattam a maradékomat, aztán nyomtam egy puszit az arcára és a mosogatóba pakoltam.
- Izé, akkor um felhívhatom anyát a telefonodról?
- Persze. Basszus, neked nincs telefonod – esett le neki, mire vállat vontam, ő meg a kezembe nyomta az övét. Lepillantottam rá és a lélegzetem elakadt, mikor megláttam, hogy a zároltképernyője én vagyok. És a háttérképén meg mi.
- M-mióta vagyok a háttérképed? – kérdeztem bizonytalanul, ő pedig nyelt egy nagyot és elvigyorodott.
- Elég régóta – mondta, én pedig éreztem, ahogy az arcom újra felmelegszik, majd visszaültem vele szemben a bárszékre. – Tudod a számát?
- Igen, megjegyeztem – bólintottam, aztán beütöttem a számot, végül megnyomtam a hívás gombot. Anya jó pár csörgés után vette fel, mikor már éppen azon voltam, hogy lerakom.
- Liam? – szólt bele.
- Anya? – szóltam vissza meglepődve.
- Palmer? – kérdezett vissza.
- Neked meg van Liam száma? – kérdeztem a homlokomat ráncolva, közben pedig Liamre néztem, aki csak megrántotta a vállát.
- Igen, elmentettem, ha kellene.
- Aha…
- De te mit csinálsz Liamnél? Vége van a közmunkának?
- Igen, már jó pár napja – forgattam meg a szemeimet.
- Palmer Montgomery, tudom, mikor forgatod rám a szemeidet – mondta, én pedig elhúztam a számat, majd az alsó ajkamba haraptam.
- Um, csak azért hívtalak, hogy szeretnék majd Miamibe repülni, és um, otthon lesztek, nem? – dadogtam, miközben a kezemmel a homlokomat dörzsöltem és idegesen vártam a válaszára.
- Jelenleg Los Angelesben vagyunk, de ha megmondod, mikor jössz, igen, otthon leszünk – válaszolta fennhangon, és kihallottam a hangjából, hogy mosolyog.
- Hát um… szeretnék minél hamarabb… szóval…
- Oké, akkor már holnap visszarepülünk. És várunk majd.
- Oké. Szia – köszöntem el tőle bizonytalanul, ő pedig már ki is nyomott.
- Na? – kérdezte rögtön Liam.
- Megvan neki a számod – grimaszoltam.

Miután elmondtam Liamnek, hogy mit mondott anya, úgy döntöttem, hogy átöltözök, hogy inkább mégsem melegítőalsóban meg felsőben várjak Niallékra. Elkezdtem elpakolni is, de aztán csengettek, úgy hogy izgatottan leindultam.
- Hol van? – csapta meg Niall ír akcentusa a fülemet, mire elvigyorodtam, de közben nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy tegnap Louis ugyanezzel a mondatával lépett be a lakásba. Chanel, Niall nem Louis!
- Én is örülök, hogy látlak legjobb barátom – válaszolta helyette Liam nevetve, én pedig leértem a lépcsőn, aztán befordultam a bejárati ajtóval szembeni folyosóra és az alsó ajkamat harapdálva néztem Niallre. Rögtön összekapcsolódott a tekintetünk, és ahogy végig néztem rajta újra meg újra, már megint sírhatnékom támadt. A fene egye meg a fránya könnyeket!
- Chanel! Basszus, tényleg itt vagy! Mi a szar – túrt a hajába, majd elindult felém, én pedig felé, aztán a nyakába vetettem magam és szorosan átöleltem. – Basszus, nem hiszem el – suttogta, én pedig a fejemet a vállába fúrtam és szorítottam magamhoz. Niall szintén szorított magához, kezeivel a hátamat simogatta és szinte elnyelt az ölelésével.
- Hiányoztál Nialler – suttogtam a fülébe, mire hallottam, ahogy elmosolyodik, aztán eltolt magától és végig nézett rajtam.
- Te is hiányoztál nekem Chan – vigyorgott. – Jól nézel ki. Örülök, hogy itt vagy. Liam elég depis volt nélküled.
- Nehogy azt hidd, hogy nem mondtam el neki, hogy te is depiztél velem! – horkantott fel Liam Niall mögött, mire ráugrott a tekintetem, aztán egy mellette álló barna hajú lányra. Tényleg felismertem őt, ahogy Liam mondta, Victoria’s Secret modell volt. Hűha Niall, jól választottál öregem.
- Gondoltam, hogy nem tudod tartani a szádat – forgatta meg a szemeit és velem együtt feléjük fordult, majd húzni kezdett vissza hozzájuk. – Chanel, szeretném bemutatni neked a menyasszonyomat, Palmert, Palmer ő itt Chanel, egy nagyon jó barátom és Liam barátnője.
- Mi van? – kérdezte döbbenten Liam, Palmer pedig elpirult, de barátságosan mosolyogva felém nyújtotta a kezét, amin valóban ott csillogott a gyűrű. Wow.
- Szia Palmer, már sokat hallottam rólad – mondtam mosolyogva és megráztam a kezét.
- Remélem, csak jót – mosolygott.
- Na de várjunk csak – szólt közbe Liam, mire Niall szélesen vigyorogva nézett rá.
- Mi az? – kérdezte vigyorogva.
- Azt hittem, beszari vagy? – kérdezte Liam, mire meglöktem a kezét a könyökömmel.
- Héj! – háborodott fel Niall.
- Hát, ha izgult is, akkor jól elrejtette, mert én nem vettem észre semmit – ölelte át Palmer Niall karját és az állát a vállára támasztotta.
- Gratulálok tesó! – vigyorgott Liam, aztán átölelte mindkettejüket, közben pedig megveregette Niall vállát.
- Kösz Liam – vigyorgott Niall, aztán felém fordult, mire én is gratuláltam nekik. – Te nem is tudod, hogy van egy lányom – mondta ledöbbenve.
- Igazából már értesültem róla. Harry szinte rögtön ezzel kezdte.
- Mi van? – döbbent le Niall. – Harry már tudja, hogy… és már találkoztatok is? És… Corával is, nem igaz? Csak nem legutolsónak hagytatok minket?
- Bocsi Nialler, így jött ki a lépés – vont vállat Liam, miközben beindultunk a nappaliba. – Harry tudta meg elsőnek, mert fel kellett volna vennem őket a reptérről, mikor találkoztam Chanelel, szóval nem mentem ki értük. És hát kihúzta belőlem, de rögtön utána írtam a csoportba, szóval gyakorlatilag, nem az utolsó voltál, mert egyszerre tudtad meg Louisval – magyarázta.
- És Harry, a kis szemét, az én mondanivalómat meséli el a sajátja helyet?
- Ne aggódj, ő sem úszta meg. De nem baj, mondd el még egyszer! És mutass fotókat! – ültem le a szőkeség mellé, mire elvigyorodott és már elő is húzta a telóját. Rögtön a háttérképe egy tündéri szőke kislány volt, aki rémisztően hasonlított Niallre. Miközben a fotókba lépett mesélni kezdett elmúlt éveiről. 

4 megjegyzés:

  1. Nagyon imádom őket együtt! Még mindig...❤❤❤

    És hát Nialler! Őt meg ki ne imádná? ❤❤❤
    Reméltem, hogy így fog reagálni és nem is vártam mást! ❤❤
    Ja és várom az esküvőt! ❤❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ahw, én is úgy szeretem őket, még mindig!!:3 Igazad van, Niallt ki ne imádná?^^ Fontos nekem Niall és Chanel barátsága, úgy hogy szóba sem jött, hogy haragudni fog rá, vagy valami. Huh, esküvő? Annyit elárulhatok, hogy lesz egy pár esküvő az évadban, de azt majd meglátjuk, hogy kik -é. ;) Xx♥

      Törlés
  2. Baromi Jó Lett Az Rész Imádtam Alig Várom Kövi Részt
    És örölök Neki Hogy Niall igy fogadta Chanelelt és Meg Bocsátot Neki és remélem hogy idővel Louis is Meg fog tudni bocsátani Chanelenek :)

    VálaszTörlés