2016. október 29., szombat

[62. - Néha úgy érzem, hogy megfolytom a szeretetemmel]

Hiiiii,
oh guys új szereplők így a történet vége felé, omg nem hiszem el, hogy jövő hónapban vége lesz Lanelnak. Ugh egész biztosan hiányozni fog a történet, mert attól eltekintve, hogy ez sem igazán úgy sikerült, ahogy elterveztem az elején, az első normálisan megírt történetem, meg azért Lanel! Úgy megszerettem őket.:( Van terveben még egy blog a Chanelt alakító szépséggel (akinek nem mellesleg tegnap volt a születésnapja, úgyhogy boldog születésnapot még egyszer Kristina!!♥) és Liammel, but az a jövő zenéje, egyáltalán nem biztos, hogy lesz is belőle valami. Jelenleg már az új történetemre koncentrálok, de arról is még kicsit később.:3 Visszatérve a részhez, mint már elmlítettem, új szereplők bukkantak fel, úgy éreztem, muszáj lesz megjelenniük, különben nem lesz kerek az egész. És bár kevés szerepük van, azért mégis csak lesz esélyetek megismerkedni velük, ráadásul egy titokra is fény derül!:3 Oh és még mielőtt elfelejteném! Omfg nagyon szépen köszönöm a hat pipát és három kommentet! Omg annyira örültem nekik, de tényleg!:3♥ Remélem így marad a blog végéig, és most is olvashatom aranyos kommentjeiteket!:3 Na nem jártatom tovább a számat, jó olvasást!:3♥Xx


Chanel Adele Sangster

Hétfő reggel hamarabb fent voltam, mint Liam. Édesen szuszogott mellettem, ezért nem akartam felébreszteni, így halkan kimásztam mellőle. Felkaptam a fekete csipke hálóinget, amelyik tegnap volt rajtam, majd elkezdtem begombolni néhány gombját. Felvettem még egy bugyit, ami szintén a földön hevert, majd a fürdőbe mentem, és miután elvégeztem a reggeli teendőimet a konyhába indultam. Nem voltam túlságosan éhes, így csak gyümölcsöket mostam és öntöttem őket egy tálba, majd kiskanállal és a telefonommal felindultam a hajó fedélzetére. A nap már hét ágra sütött, mégsem volt olyan nagyon meleg, mint tegnap és az elmúlt napokban, aminek örültem. Akár melyik nap, mikor reggel kiültünk Liammel kávézni, öt perc után folyt rólunk az izzadság, így mehettünk be fürdőruhát húzni, hogy le tudjuk magunkat hűteni a tengerben.

A legszebb szülinapom volt a tegnapelőtti, amit a huszonöt évem alatt átéltem. Oké, nem emlékszem mindegyikre, főleg nem az egy, két, három éves szülinapjaimra, de biztos vagyok benne, hogy egyik sem volt olyan jó, mint a huszonötödik. Liam eszméletlenül boldoggá tett és egyszerűen csak imádtam a tegnapelőtti nap minden egyes pillanatát. Az ajándékok, amikkel meglepett tökéletesek voltak, a programjaink, az, hogy találkoztunk Cibellével, a jetskizés, majd a vacsora, és az esti, tengerparti séta, szintén. Azt hiszem én voltam akkor a világ legboldogabb embere. Az meg, hogy annyira szeretem Liamet, hogy néha úgy érzem, megfojtom a szeretettemmel, megint csak egy dolog, amiről nem tehetek, ő viszont nagyon is. Teljesen szerelmes vagyok a srácba, amit rendszeresen éreztetek vele, így ő is tud róla. És nem csak, hogy tud róla, de viszonozza a szeretetem. Mert, ha nem jobban, de legalább ugyanannyira szeret engem, mint én őt.

Ezek a gondolatok és érzések őrültté tudják varázsolni az embert. Sosem éreztem még magam ennyire boldognak, kiegyensúlyozottnak, szabadnak. Mintha minden más dolog eltörpülne körülöttünk, és szinte csak mi léteznénk. Igen, szerintem erre mondják azt, hogy az ember csak rózsaszín ködöt lát maga előtt, és semmi mást. Azt hiszem, velem is így van.

Megráztam a fejem mosolyogva kusza gondolataim miatt, majd feloldottam a telefonom és egy ideig bámultam a háttérképet kettőnkről. Tegnapelőtt készítette Cibelle rólunk, amint a Batman&Batwoman –es pólónkban pózolunk. Oké, nem is pózoltunk, hanem pillanatkép lett, de az egyik legjobb, amit valaha is készítettek. Végül aztán beleléptem a kék appba, amit twitternek neveznek és böngészni kezdtem a tweetek között.
Elképedtem, mennyi rajongó írt kedves üzenetet és kívántak boldog születésnapot a minap. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kedvelnek és ilyen aranyos üzenetekkel és képekkel köszöntenek fel. Őszintén feldobta az is a napomat, mert tudom, hogy Liamnek mennyit jelentenek, ahogy az is, hogy normálisan viselkednek velem. Már amelyik.

Miután nem sok újat láttam a kezdőlapon, sóhajtva lezártam a telefonom és bekapkodtam a maradék pár gyümölcs szemet. Ezután újra lementem és a mosogatóba helyeztem a tálat, majd a háló szoba felé vettem az irányt, hogy meglessem Liamet. Már fent volt, telefonja a kezében, komoly ábrázattal tanulmányozta azt. Homloka ráncban volt, ajkait szerintem tudta nélkül biggyesztette lefelé, szemeivel pedig a képernyőt vizslatta. Elvigyorodtam, majd mellé ugrottam az ágyra, mire kiesett a telefonja a kezéből és ijedten pillantott rám. Kitört belőlem a nevetés, majd átkaroltam a nyakát és ajkaimat a homlokára nyomtam.
- Megijesztettelek? – kérdeztem kuncogva.
- Igen, egy kicsit – hebegte, majd lenyúlt a földre a telefonjáért és az éjjeli szekrényre rakta.
- Jó reggelt – nyomtam csókokat a homlokára, majd a halántékára és az arcára, miközben a kezeimmel a haját túrtam. – Jól aludtál? – mormogtam a szájába, mikor végre elértem oda.
- Mhm – morgott fel, én pedig elvigyorodtam és elhúzódtam tőle. – Régóta vagy fent? – kérdezte, miközben az egyik kezét az arcomra csúsztatta és hüvelykujjával végig simított az alsó ajkamon.
- Fél órája, talán. Voltam odafent, és egyáltalán nincs olyan meleg, mint az elmúlt napokban. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a tengerpartra. Vagy, neked már van terved?
- Nem, nincs, ha a tengerpartra szeretnél menni, akkor mehetünk.
- Remek – szálltam le róla, mosolyogva, majd kimásztam az ágyból is. – Akkor ki az ágyból, reggelizz, én pedig összepakolok a partra. És utána mehetünk.
- Rendben – ült fel, majd felállt és a telefonját a kezébe fogva, csak úgy kiment a szobából. Lehet paranoiás is lettem, de ez azért fura volt Liamtől. Általában mindig mosolyog, most pedig még csak meg sem eresztett egy halovány mosolyt felém. Csak úgy, egy szó nélkül kisétált a szobából. Lehet, hogy ez másoknak nem tűnt volna fel, vagy hülyének néznének, amiért rögtön kombinálni kezdek, azért mert a barátom bal lábbal kelt fel. De ismerem Liamet, és van egy sanda gyanúm, hogy itt többről van szó, mint egy rossz ébredésről. Vagy csak tényleg én voltam a hülye, amiért megijesztettem?

Ezen rágódva szedtem rendbe az ágyat, majd felvettem a földről az eldobált ruhákat és a fürdőben lévő szennyeshez vittem mindet. Zajokat a konyha felől hallottam, így gondolom, hogy Liam reggelit készít magának, ahogy mondtam. Talán az a baja, hogy megmondtam neki, mit csináljon? Kétlem.

Miután rendet raktam a szobában, egy piros egybe részes fürdőruhát vettem magamra. Hozzá kivettem egy fekete anyagból készült strandruhát, ami igazából csak egy kardigán volt, aminek a két szélén fehér margaréták díszelegtek az aljáig. Felvettem a fekete pántos sarumat, majd a fürdőbe mentem és felkontyoltam a hajamat a fejem tetejére. Ezután elővettem a strandtáskámat, belehajtottam egy nagy kerek alakú törülközőt, melyen tökéletesen elfértem mindenhogyan, rádobtam még napolajat és a telefonomat, valamint a pénztárcámat, hogy majd a parton lévő árusoknál tudjak egy magazint venni. Szemüvegemet a fejem tetejére raktam, aztán kikészítettem Liamnek egy fekete Tommy Hilfiger fürdőgatyát az ágyra. A strandpapucsa gondolom valahol kint kallódott, a törülközője pedig szintén fent a fedélzeten száradt a napon.
- Én kész vagyok, de egyél csak nyugodtan – kiáltottam neki, miközben felfelé indultam a fedélzetre a törülközőjéért.
- Te nem eszel? – kérdezte, mikor megálltam a nappali ajtajában.
- Én már ettem gyümölcsöt, nem vagyok éhes – mosolyogtam rá, mire ő bólintott, én pedig vágtam egy grimaszt. Mi baja van? Kérdezzem meg? Vagy tényleg csak sokat gondolok az egész szituációba?

Végül tartottam a számat, hiszen elég kínos helyzetbe hoztam volna magam előtte akkor is, ha igazam van, és van valami baja, meg akkor is, ha nincsen semmi, csupán csak én őrültem meg. És bár már tudjuk kezelni a kínos helyzeteinket, ez most más, és fogalmam sincs, mit reagálna rá. Max, ha továbbra is látom rajta, hogy bántja valami, akkor szóvá teszem. Most még nem.

**
Egészen két óráig a tengerparton voltunk, hiszen most valóban sokkal jobban lehetett bírni a hőséget. Leginkább a parton voltunk, főleg, hogy Liam elaludt, vagy csak úgy tett, mintha aludna. Fogalmam sincs, melyik történhetett, hiszen a pilóta alakú Ray Ban napszemüvege eltakarta a szemeit, így nem láttam, hogy aludt –e, vagy sem. Szinte egész végig nem beszélgettünk, ha szóltunk is egymáshoz annyit, hogy „Elmegyek a mosdóba.” vagy „Megyek, veszek újságot, neked kell valami?”
Mikor én nem bírtam már sokáig, akkor a vízbe mentem és megmártóztam, majd visszafeküdtem mellé és napoztam tovább. Kiolvastam az újságot is, amit vettem, aztán a telefonomon böngésztem egészen addig amíg Liam fel nem ébredt. Mivel már mindketten éhesek voltunk, összepakoltunk, aztán visszamentünk a hajóra, hogy ne izzadtan és sósan menjünk egy étterembe. Lezuhanyoztunk, utána pedig egy rövid gatyával felvettem a Batwomanes pólómat, hiszen odáig vagyok érte. Egyszerűen imádom.

A hajamat hagytam a kontyban, sminket nem raktam fel, mert egyáltalán nem volt kedvem hozzá, a napszemüveg pedig úgyis az orromon csücsült jó részt. A strandtáskából átpakoltam egy kisebb fekete táskába a cuccaimat, aztán kiterítettem a törülközőt és a fürdőruhákat, majd Liammel elindultunk vissza az autóhoz. Úgy döntöttünk, hogy a belvárosban eszünk, utána pedig sétálgatunk majd még egy kicsit, esetleg visszamegyünk a partra, hogy melyik, azt majd még meglátjuk.

Nem igazán ízlett az étel, amit én rendeltem, így kicsit fancsali képpel ültem az asztalnál, amivel végre sikerült Liamet megnevettetnem.
- Nem ízlik? – kérdezte, miközben arrébb rakta a virágot kettőnk között és a poharát, hogy a tányérját közelebb tudja tolni hozzám. – Egyél az enyémből.
- Nem, nem akarom elvenni a tiédet. De örülök, hogy végre mosolyogni látlak ma először – mosolyodtam el én is.
- Hogy érted ezt? – komolyodott el, én pedig magamban már szájba csaptam magamat. Most komolyan, hogy baszhattam el a kedvét már megint egyetlen mondatommal?
- Hát, csak ma… úgy vettem észre, hogy nincs valami jó kedved. Nem akartam megemlíteni, mert gondoltam, úgyis elmondod, ha van valami… - hebegtem. – Vagy csak bal lábbal keltél, az is rendben van, bárkivel megeshet.
- Nem keltem bal lábbal és nincs rossz kedvem. Nem tudom, miről beszélsz – közölte, mire én lesütöttem a szemeimet és a tányéromba figyeltem. Pontosan erre gondoltam akkor, mikor úgy döntöttem, hogy még nem teszem szóvá a dolgot.

Annyira rosszul esett a ridegsége, hogy nem bírtam tovább a kellemetlen csendet és felpattantam a helyemről.
- Kimegyek a mosdóba – mondtam halkan, majd megfordultam és sietősen elindultam valamerre. Végül megálltam és a fejemet ingattam, hátha meglátom valahol a női mosdónak a tábláját. Ekkor viszont egy ismerős hang szólított meg, akiről azt hittem, hogy soha többé nem fogom hallani a hangját.
- Palmer? – kérdezte elég hangosan édesanyám, én pedig erősen az alsó ajkamba haraptam és tovább nézelődtem a női mosdó felé, mintha nem is hozzám szólt volna. – Elnézést – rakta a kezét a vállamra, mire én előrébb léptem, majd lassan megfordultam.

És annyi év után, ott állt előttem újra édesanyám. Szőke haja hullámosan omlott a vállára, az arcán meglátszott pár ránc, sminkje makulátlan volt, ahogy körmei is a kezén, amit a vállamra tett. Szája megremegett, én pedig tudtam, hogy az egész csak egy tökéletes színjáték. Sosem hiányoztam neki, soha nem is érdekelte, mi van, vagy mi lehet velem, most pedig a műsor és a hatás kedvéért próbálja eljátszani a boldog anyukát, aki újra látja hosszas esztendők után a gyermekét.

Az agyam ezt az összképet alkotta, hányingere volt az anyám műkönnyeitől, a szívem viszont egészen máshogy reagált. Gyakorlatilag kiakart szakadni a helyéből, a fülemben úgy zubogott a vér, hogy semmi mást nem hallottam azon kívül. Egyszerre vetettem meg és örültem annak, hogy újra látom a nőt, aki hét éven át felém sem nézett. Utáltam őt, amiért elüldözött otthonról, amiért megutáltatott velem mindent és a lehető legrosszabb útra terelt a sok pénzével, birtoklási vágyával és uralkodásával. Ugyanakkor legszívesebben átöleltem volna őt és elmorzsoltam volna pár könnycseppet a vállán.

Fogalmam sem volt róla, hogy érzek még iránta ilyen érzéseket. Egyáltalán, bármilyen érzéseket. Úgy voltam vele, hogy ők számomra nem léteznek, soha nem is léteztek, és csak a képzeletem szüleménye a gyerek-, valamint kamaszkorom. De látszólag ez nem így van, még mindig fortyog bennem a düh irántuk és nehezebb az újra találkozás, mint bármi mást eltudnék képzelni. Nem tudom, miért vannak kettős érzéseim, és miért érzek késztetést arra, hogy sírjak. Nem akartam sírni, évek óta nem sírtam már, most pedig biztosan nem fogok, az anyám előtt. Akkor azt hinné, hogy meghatott és viszont hiányzott nekem, pedig ez egyáltalán nem így van.

Mikor felbukkant anyám háta mögött Liam, egyszeriben fejbe kólintott a csúfos igazság. Egyáltalán nem vagyok egyedül, nyilvános helyen vagyunk, és Liam nem tudja, hogy eredetileg nem Chanelnek hívnak.
- Palmer, kicsikém, el sem hiszem, hogy te vagy az! – rántott magához anya, majd szorosan átölelt, én pedig magam mellett leengedett karokkal álltam megrökönyödve, és hagytam, hogy össze műkönnyezze a kedvenc felsőm.
Ekkor észbe kaptam, majd lassan eltoltam magamtól a két vállánál fogva.
- Sajnálom, de összetéveszt valakivel – próbáltam mondani a lehető legtökéletesebb angol akcentussal. Kétlem, hogy sikerült, de ez volt az, ami először eszembe jutott.
- Palmer, ne bolondozz már! Tudom, hogy te vagy az. Sokat változtál, leginkább a hajad, de gyönyörűbb vagy, mint valaha! Kész nő lett belőled. Annyira örülök, hogy a szíved visszahúzott a szülő országodba – ölelt át újra, én pedig lehunytam a szemeimet, és vártam, hogy elnyeljen a föld. Hát nem történt meg.
- Elnézést… Chanel? – szólalt meg Liam.
- Liam, most… nem a legalkalmasabb.
- Oh? Menjek is el, esetleg?
- Liam, nem úgy értettem.
- Miattam aztán nehogy összevesszetek – fordult anya Liam felé, majd kérdőn pillantgatott kettőnk között. – Kit ismerhetek meg személyedben? – kérdezte, miközben felé nyújtotta a kezét.
- Liam Payne. Chanel barátja vagyok – mondta, miközben szelíden megrázta a kezét. – Ön pedig biztosan…
- Palmer anyja vagyok, Hazel Montgomery. Örülök, hogy megismerhetlek.
Oly’ nagyképűséggel ejtette ki a saját nevét, hogy legszívesebben fogtam volna egy focimeccsre készült dudát és a fülembe sípoltam volna, csak, hogy ne kelljen hallanom újra és újra visszhangozva a hangját. Nem hiszem el, hogy kitálal még a vezetéknevével is, mikor Liam más néven szólított, mint amin ő.
- Bocsánat, de Palmer? – nézett mélyen a szemembe Liam, én pedig erősen fontolóra vettem, hogy bebújok egy asztal alá.
Minek a gyerekeskedés?
A legjobb lesz inkább, ha meglépek.

Kikerültem anyát, anya mellett felbukkanó nővéremet, húgomat és valószínűleg öcsémet, akiket még észre sem vettem, az öcsémmel pedig még életemben nem is találkoztam. Liam mellett sietős léptekkel indultam a kijárat felé, majd mélyet szippantottam a friss levegőből, amint az épületen kívül tudtam magamat. Észre sem vettem, hogy addig visszatartottam a légzést, csak mikor hevesen szippantottam be az orromon a levegőt. Szemeimmel rögtön a kocsink után kezdtem keresni, majd miután megvolt, hatalmas léptekkel próbáltam megszűntetni a jármű és a köztem lévő távolságot. Mikor odaértem neki dőltem, és arcomat a kezeim közé temettem. Nem hiszem el, hogy az anyám újra tönkre tette az életem.

Próbáltam nem hisztérikusan kezelni a helyzetet, és lenyugtatni magamat, azonban a mély levegővételek és a visszaszámolás száztól sem segített. Tudtam, hogy Liam másodperceken belül meg fog majd jelenni mellettem és kérdőre fog vonni, hacsak nem vázolta már fel az anyám a „szökésem” és új személyazonosságomról szóló saját sztoriját.
Hallottam amint a kocsi zára feloldódik, így felemeltem a fejem és Liamre néztem, aki rám sem pillantva haladt az ajtaja felé, majd felrántva azt ült be a járműbe. Mélyet lélegeztem, majd a pólóm alját gyűrkészelve beültem mellé. Szó nélkül indította az autót, majd kötötte be magát, és a visszapillantó tükörbe pillantgatott, végül elkezdett kitolatni. Mikor újra egyenesben voltunk, és megálltunk, mert jó pár kocsi ki akart hozzánk hasonlóan kanyarodni, Liam felém fordult, én pedig félve rápillantottam.
- Ha azt hiszed, hogy benyelem ezt az egészet, hazavezetek, és szépen megkérlek, hogy mondd el, mi a fene volt ez, akkor tévedsz. Mert most elmegyünk az anyádékhoz, és végre megismerhetem az egész családodat – közölte, majd hátradőlt, fejét előrefordította és tovább ment az előttünk lévő autó után.

Köpni, nyelni nem tudtam kijelentése hallatán, végül úgy döntöttem, hogy lakatot teszek a számra, és nem szólok egy szót sem. Nem akartam elhinni, hogy képes lesz akárhova is menni, ahova az anyám mondta neki, ezért meg sem próbáltam ellenkezni. Viszont mikor teljesen más irányba indultunk el, és már vagy öt perce követtük az előttünk lévő kocsit egyik sávból a másikba, tudtam, hogy az lesz, amit anyám akar. Felforgatja az életem, méghozzá újra.

Meg sem lepődtem, mikor egy ultramodell ház elé hajtottunk fel, és álltunk meg. Liam oldala felől láttam, amint Madison, a húgom és az öcsém, akinek még a nevét sem tudom, kiszállnak az autóból. Titkon ők is felénk pillantottak, a tekintetem pedig összetalálkozott Madisonéval. Rengeteget nőtt azóta, hogy én eljöttem, persze, már nem volt az a kisgyerek, mint anno. Kislánnyá cseperedett és csak belegondolni sem merek, hogy micsoda zsarnok válhatott belőle is.

Liam szó nélkül kinyitotta az ajtaját, majd kiszállt mikor Madison és az öcsém már a kocsi mögött voltak. Nem akartam Liamet követni, de tudom, hogy csak még jobban megharagudott volna rám, azt pedig nagyon nem akartam. Így hát kiszálltam én is és felnéztem a hatalmas házra, melyet az évek alatt vásárolhattak a szüleim, ugyanis Los Angelesben vagyunk, és itt nem volt házunk.
Láttam amint a lépcsőn felfelé lépdel édesanyám kihúzott háttal. Amint felért, megállt, hátrapillantott rám mosolyogva, aztán megfogta Madison és az öcsém kezét és elindultak az úton a bejárati ajtó felé. Ekkor már Liam a lépcső aljánál állt, így becsaptam magam után a kocsi ajtót és utána siettem.
A ház gyönyörű volt és hatalmas, valamint makulátlan tiszta, de nem is vártam mást. A folyosó végén anyu megállt és mosolyogva várt bennünket. Liam tisztelettudóan levette a cipőjét, én pedig követtem a példáját. Elég hülyén éreztem magam mezítláb, de azt hiszem ez most a legkisebb gondom. Liam mellé siettem, majd vele együtt sétáltunk el anyáig, aki aztán jobbra fordult, majd tovább ment egy újabb folyosón, utána pedig újra befordult jobbra egy nagyobb ajtónál.

Amint mi is odaértünk, azt hittem, hogy csak viccelnek velem. Egészen biztosan viccelnek velem, és anya felhívta apát az úton, hogy tegyen úgy, mintha foci meccset nézne a tévében. Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy az én apám, soha nem nézett meccset a tévében, gyakorlatilag sosem ült le a tévé elé. Ő, soha az életében nem tévézett, most pedig beakar engem ezzel a szarsággal etetni? Ugyan már, komolyan ennyire hülyének néznek?

Erősen a számba kellett harapnom, hogy nehogy utat engedjek a csípős szavaknak, melyekkel őket illettem volna. Végül egy horkantást és szemforgatást engedtem meg magamnak, ugyanis nem bírtam ki, hogy ne reagáljak az egész helyzetre semmit. Apám hátra pillantott, majd megilletődve felállt, mintha nem is tudná, hogy ki áll a luxus nappalijában. Komolyan, egy színházat is vehetne, remekül megállná a színpadon is a helyét az egész család, dirigálhatnának jobbról balra.
- Ezt nem hiszem el. Palmer, tényleg te vagy az? – fordult teljes testével felénk, majd megkerülte a bőr kanapét. Megforgattam újra a szemeim és összefontam a karjaim magam előtt, nehogy rá is rátörjön, az ölelgethetnék.
- Én csak pont belé botlottam, mikor rendeltük az ebédet. Rögtön felismertem az arcáról, noha azóta tényleg rengeteget változtál – mondta anyu részben apának, részben pedig nekem. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy egy ilyen véletlen folytán újra látom a lányomat! Van fogalmad róla, mennyire hiányoztál nekünk? – tettette tovább a törékeny asszonyt, aki elvesztette a kislányát.
- Erősen kétlem, hogy így van, mert még csak meg sem próbáltatok megkeresni… Aminek örülök is. Remélem, ez továbbra is így marad. Nem értem, miért rángattad ide Liamet és ezáltal engem is, semmi mondanivalóm nincsen nektek és egyáltalán nem vagyok kíváncsi egyikőtökre sem. Eddig is szépen uralkodtatok nélkülem, hát ezután is menni fog.
- Azt hittem, belülről is megváltoztál miután eltűntél, hogy teljesen új ember lettél, de most bebizonyítottad, hogy itt van még a kishúgocskám az új külső mögött. Akár hiszed, akár nem, de tényleg hiányoztál és örülnék, hogy, ha előbb végig hallgatnál minket és utána alkotnál újra véleményt a családodról – szólalt fel Leana, a nővérem, mire én kínosan elnevettem magam. Tudhattam volna, hogy nem marad ki az egészből. Mindig, mindenhez van valami hozzáfűzni valója.
- Ti nekem már régóta nem vagytok a családom, és ezt csak is magatoknak köszönhetitek. Liam, kérlek, menjünk – fordultam felé, mire ő rám nézett, és láttam a szemeiben, hogy erősen mérlegel. Miért nem érti meg, hogy nem vagyok rájuk kíváncsi? Minek erőltetni azt, ami már régen elromlott? Egyáltalán, miért üti bele az orrát az én dolgomba?
- Chanel, nem akarom, hogy újra elfuss a családod elől. Adnod kéne nekik egy esélyt, őket újra megismerni – mondta nekem halkan, én pedig megingattam a fejem és lesütöttem a szemeimet. Nem hiszem el, hogy nem az én oldalamon áll.
- Te nem ismered őket. Nem nekem kell őket újra megismerni, csak te akarod őket mindenáron. Rajta hát, de én nem fogok veled tartani. Ebben biztosan nem – indultam el kifelé, miközben erősen koncentráltam, hogy ne sírjam el magam. Nem hiszem el, hogy anyám asszisztálásával Liam az, aki megsirat. Képtelen vagyok felfogni, hogyan tudta anyám ennyire manipulálni Liamet abban a pár percben az étteremben, míg én kint vártam a kocsinál.
- Palmer, ne menj el kérlek, csak így! – kiáltott utánam Leana, de én nem foglalkoztam vele, a szandálomat felkapva kisiettem az ajtón. Nem foglalkoztam semmivel sem, a szandálomat szorongatva indultam meg sietős léptekkel valamerre. Nem néztem, hogy merre megyek, és valahogy nem is érdekelt. Ideges voltam, feldúlt, összezavarodott és roppant mérges. Szükségem volt a talpamba maró kavicsokra, melyek némi fájdalmat nyújtottak, így eltereltem a gondolataimat. A meleg levegő is foglalkoztatott egy ideig, viszont miután már a fájdalmat sem éreztem a talpam alatt, újra volt min rágódnom. Nem értem, miért pont velem történik ilyen. Nyilvánvalóan túl sok jó kártyát osztottak nekem mostanában, ami miatt kaptam ezt a büntetést. Álmomban nem mertem volna gondolni, hogy majd összefutok anyával, és a testvéreimmel Los Angelesben. Nyílván volt egy olyan felem, amelyik tartott ettől, ezért vonakodtam, mikor felmerült, hogy repüljünk Amerikába. Végül megnyugtattam magam azzal, hogy úgy sem fogok találkozni senkivel. Ahhoz túl nagy pechemnek kell lennie. És erre tessék. Lehettem volna én is sokkal óvatosabb, körül tekintőbb. Ez a találkozás viszont rádöbbentett arra is, hogy a korábban emlegetett rózsaszín köd korántsem olyan jó, mint én azt ahogy hittem. Teljesen elvakított és szerelmes tinivé varázsolt, ami miatt rögtön hibáztam is. A legrosszabb pedig, hogy lehet végzetes hibát követtem el, mert fogalmam sincs, mit fog Liam arra reagálni, hogy hazudtam a nevemmel kapcsolatban.

1 megjegyzés:

  1. FUCK OFF
    MI AZ HOGY ITT VAN VÉGE
    UGH
    MÉG TÖBBET AKAROK TUDNI A CSALÁDJÁRÓL MEG ARRÓL HOGY A CSALÁDJA MIÉRT NEM BORULT KI MIKOR LIAM CHANELNEK HÍVTA ÉS LIAM, MIKOR A CSALÁDJA PALMERNEK HÍVTA
    FML
    Okay well. Liam viselkedését megértem amiatt az üzenet miatt, aztán a Chanel or should I say Palmer családjának felbukkanása is összezavarhatta őt. BUT szerettem volna, ha Chanel mellett áll ki és nem mennek el a családhoz but o whale. Nem igazán tudom, hogy a családról mi mást mondjak bc nem igazán tudok róluk semmit, or csak nem emlékszem lol sorry. Kíváncsian várom a következő részt bc ötletem nincs, hogy mi lesz benne. :D Like, ezek után már kajak nem tudom, hogy Liam miként fogja megtudni, hogy Chanel rabol meg minden egyéb. :D És well, remélem, hogy kajak elhagyja Chanelt bc túl sokat hazudott már Liamnek és LIAM BABY NEM ÉRDEMLI EZT MEG, OKAY? ISTG IF LIAM WILL GET HURT I'LL COME TO AUSTRIA AND HUNT YOU DOWN GIRL!

    ♥xx

    VálaszTörlés