[II. 24. - Lenne egy kérésem]

Halihalloo,
oiii még egy Liam szemszög.:3 Visszajelzéseitek alapján egyértelműen Liam oldalán álltok, pedig szerintem Chanelt is meglehet érteni. Fél, hogy veszélybe sodorja a kisbabáját, éppen ezért gondolkodik az abortuszon. Na de vissza a részhez, nem történik benne olyan sok minden és leginkább Liam gondolatai körül fog forogni az egész. De remélem azért tetszeni fog!:) Jó olvasást! Xx♥

Liam Payne

A hétvégénk haragban és újra meg újra ugyanazokkal a veszekedésekkel telt el. Chanel egyre makacsabbul hajtotta saját magáét, én pedig legszívesebben sírva fakadtam volna, mert esélyt sem adott rá, hogy rábeszéljem a kisbabánkra. Teljesen elkeseredtem és fogalmam sincs, mit vethetnék még be ellene, hogy ne akarja a gyerekünket bántani. Próbáltam az ő fejével gondolkodni és kitalálni, hogy mitől fél, vagy mitől ijedt meg, de ötletem sincs. Ismerem őt és tudom milyen makacs, úgy hogy félek tőle, hogy nem fogom tudni megállítani, ha oda kerül a sor. Többször hangoztattam, hogy nagyon megfogok haragudni, ha elveteti a babánkat, erre pedig soha nem mondott semmit.

Tegnap és ma reggel már rosszul is volt, fogtam a haját, amíg kihányta magát és visszasegítettem őt az ágyba is. Nem volt valami jól, így miután kimosta a fogait rögtön vissza is aludt, míg én csak ültem mellette és az arcát figyeltem. Nem bírom felfogni, hogyan akarhatja elvetetni a gyerekünket. Nem értem, hogyan jutott erre az ötletre. Nem értem, miért ijedt meg. Nem értem, miért nem akar velem családot alapítani. Az egész „Nem állok készen anyának lenni” és „Sose tudtam magamat anyaként elképzelni” csak kifogások voltak, és ezt meg is mondtam neki, ennek ellenére újra meg újra feljött vele. Fájt, hogy ilyen rideg volt velem és a kisbabánkkal szemben, még azt se hagyta, hogy hozzáérjek, kivéve mikor hányt, meg mikor visszasegítettem az ágyba. Teljesen kicserélték őt, mintha már nem is saját önmaga lett volna. Ha beszéltünk, akkor csak veszekedtünk, amúgy meg szó nélkül mentünk el egymás mellett a lakásban. Titokban őt figyeltem, és innen a hálószobánkból hallgattam milyen szépen zongorázik. Mikor megpróbáltam vele valami másról beszélni egyszerűen ignorált, vagy lerázott valami kifogással és magamra hagyott a helyiségben. Menekült előlem, noha én sem mindig tudtam sokáig megmaradni vele egy szobában. Vibrált közöttünk a feszültség és ezúttal nem jó értelemben.

Mikor nem azon rugóztam, hogy miért akar a picikénknek ártani, akkor magán a kicsin gondolkodtam. Hogy vajon jól érzi –e magát odabent Chanel pocakjában. Hogy vajon minden rendben van –e vele és, hogy fejlődik –e rendesen, ahogy kell neki. Meg hogy vajon kisfiú vagy kislány lesz. És hogy vajon Chanelre, vagy rám fog jobban hasonlítani. Habár egyszer olvastam valahol, az első gyerekek általában mindig jobban hasonlítanak kívülről az apukára, mint az anyukára. Kíváncsi vagyok vajon a mi esetünkben is így lesz –e.

Lehajoltam Chanelhez, aztán nyomtam egy puszit a homlokára, majd felálltam az ágyról, felvettem a telefonomat az éjjeli szekrényről és halkan kimentem a szobámból. Félek őt egyedül itthon hagyni, de muszáj most már valakivel beszélnem, mert megőrülök a gondolataim között.

Beletúrtam a hajamba, miközben leszaladtam a lépcsőn, aztán a konyhába fordultam és lecsekkoltam a hűtőt, hogy Chanel talál –e benne reggelit. Ezután írtam egy post it cetlire, hogy átugrottam Niallékhez és hogy majd mindjárt jövök aztán az előszobába igyekeztem. Belebújtam a cipőmbe, aztán magamra kaptam a kabátom és kiléptem a folyosóra. Visszazártam a bejárati ajtót, leszaladtam a lépcsőn, majd kiléptem a csípős hidegre. Átkocogtam Niallékhez, és miután beütöttem a kódot a dobozba, bementem a kapun. A bejárati ajtó előtt megálltam, aztán kopogtam egyet-kettőt, majd körülöttem körülnézve zsebre dugott kezekkel vártam, hogy vagy Niall vagy Palmer kinyissa az ajtót. Felkaptam a fejem, mikor a kulcsok zörgését hallottam a túloldalról, majd előttem állt Niall egy szál bokszeralsóban.

- Gyere be haver – felelte egyik lábáról a másikra ugrálva, hiszen biztosan fázhatott. Ezért gyorsan beléptem mellé, mire visszacsukta az ajtót, én pedig lerúgtam a cipőimet.

- Remélem nem zavartam meg semmit – jegyeztem, míg felakasztottam a kabátomat a fogasra, aztán áttúrtam a hajamat és utána indultam, viszont a lépcsősor helyett a nappali felé fordultam.

- Dehogy! – kiáltotta vissza. – Mindjárt jövök, csak felkapok valamit.

- Oké – mondtam, aztán leültem a kanapéra és várakoztam rájuk.

- Szia Liam – jelent meg Palmer mosolyogva.

- Hello – erőltettem magamra én is egy mosolyt.

- Mi újság? Kérsz valamit? Reggelit?

- Nem, kösz, már ettem – utasítottam el, ő pedig bólintott és a konyhába indult.

- Hogy van a lábad?

- Köszi, egyre jobban.

- Chanelt merre hagytad?

- Még alszik – mondtam, aztán Niallre kúszott a tekintetem, aki immáron ruhákban lépett be a nappaliba és csüccsent le mellém a kanapéra.

- Hogyhogy még alszik? – kérdezte Niall mosolyogva.

- Niall, te mit kérsz reggelire? – kiáltotta Palm a konyhából.

- Az jó lesz nekem is, ami neked – kiabálta vissza Niall.

- Reggel rosszul volt – válaszoltam a kérdésére, miközben a fekete zokniba bújtatott lábamat fixíroztam.

- Oh.

- Mert terhes. És rosszul volt. Szóval, hogy hányt – mondtam, még mindig magam elé bambulva.

- Basszus Payno, gratulálok – csapott a térdemre. – Mi a baj? Nem örülsz neki?

- Én? – kérdeztem vissza. – Én nagyon is örülök neki. Sőt. Chanel nem örül neki.

- Hogy érted, hogy nem örül neki?

- Úgy ahogy mondtam.

- Palmer! – kiáltotta el magát, mire felé fordítottam a fejemet.

- Ti tudtatok róla?

- Hallottuk mikor az orvosok mondták, mikor bevittek titeket a kórházba. Harryék is tudják. Chanel megkért minket, hogy ne szóljunk neked, mert ő szeretné elmondani.

- Hát persze – horkantottam fel. – Elmondani, hogy ő nem akar gyereket – csóváltam a fejemet.

- Mi az? – jelent meg Palmer.

- Chanel azt mondta Liamnek, hogy nem akar gyereket.

- Mi? – döbbent le a barna hajú lány és lehuppant a másik oldalamra. – Liam, biztos, hogy jól hallottad? Nem lehet, hogy valamit félre értettél?

- Esélytelen, szombat óta ezen veszekszünk – ráztam meg a fejem.

- Szóval akkor mégis csak elmondta szombaton.

- Nem is tudom, mi lenne a jobb. Talán, ha nem is tudnék róla.

- Ne mondj ilyet – mondta Palmer már-már dorgálva.

- De nem értitek? Elakarja vetetni. Olyan kifogásokkal áll elő, hogy ő nem áll készen anya lenni, meg hogy sohasem gondolt gyerekre, meg hogy nem tudja magát anyaként elképzelni. Mekkora hülyeség ez? Egyáltalán hogy jöhet az ötletre, hogy elveteti? – ültem fel idegesen, és éreztem, hogy kezdtem egyre jobban felhergelni magamat. – Fogalmam sincs mitől ijedt meg annyira, hogy elakarja vetetni a gyerekünket és napok óta próbálom megfejteni mi játszhódat le a fejében, de egyszerűen fogalmam sincsen!  Tudja, hogy soha sem mennék bele, többször is elmondtam, hogy nagyon-nagyon fogok haragudni rá, ha megteszi, de semmi sem hatja meg. Egyszerűen semmi. És nem tudom, mit mondhatnék még neki – tört meg a végére a hangom és vissza dőltem hátra a kanapénak.

- Basszus…

- Lehet, csak idő kell neki, nem? – kérdezte Palmer.

- De hát már lassan két hete tudja. Nekem is már két napja elmondta. Mennyi idő kell még neki? – túrtam a hajamba. – És miért nem mondja el, ha valami baja van? Mármint, ha fél?

- Liam, Chanel labilis állapotban van, talán még mindig sokkolt az egésztől. Nem tudja, hogy mit csináljon. Durván veszekedtetek?

- Nem. Vagyis igen. Igen is meg nem is. Nem tudom. Az elején igen. Azt mondtam neki, hogy megakarja ölni a gyerekünket – suttogtam.

- Liam! – förmedt rám Niall.

- Oké, tudom, hogy nem kellett volna! De annyira felidegesített és olyan dühös voltam rá. Vagyok is még mindig.

- Akkor is, ilyet nem mondhatsz neki!

- De ti nem láttátok, milyen ridegen mondta az egészet. Meg, ahogyan viselkedik! Nem lehet az arcáról leolvasni semmit! Még a szemeiből sem! Egy csepp szomorúságot se!

- Miket mondtál még neki? – kérdezte Niall és kihallottam a hangjából, hogy már ő is ideges volt.

- Mindig ugyanazt. Hogy nem kell félnie, meg hogy beszéljen velem, meg hogy majd nagyszerű anya lesz és, hogy segítek neki… Meg hogy nagyon haragudni fogok rá, ha megteszi.

- És ő ezekre mit válaszolt?

- Ő is csak a saját igazát hajtotta. Azt is mondta, hogy még ha megkérném a kezét, igent mondana, de gyereket nem akar! Totál hülyeség! Nem tudom, mit mondhatnék még neki. Nincs valami ötletetek? – pillantottam fel Niallre, aztán Palmerre.

- Szóval azt mondod, hogy azt mondta, hozzád menne? – kérdezte felvont szemöldökkel Palm, mire bólintottam. – És mi lenne, ha tényleg megkérnéd a kezét? Szerinted akkor megenyhülne?

- Nem tudom. Azt mondta, hozzám jönne, de nem akar gyereket.

- Na, jó, de ha mondjuk, megfőznéd a kedvenc ételét, meg vennél virágot, meg gyújtanál gyertyákat, esetleg csoki és úgy? A terhes nőkre a hasukon keresztül kell hatniuk. Naa, próbáld meg – lökött meg Palmer, mire elmosolyodtam és felnéztem rá.

- Szerinted működne?

- Miért ne?

- Várjunk, először is, feleségül akarod –e egyáltalán venni? – kérdezte Niall, mire homlok ráncolva néztem rá.

- Hát persze, hogy feleségül akarom venni – bólintottam. – Már évekkel ezelőtt terveztem megkérni a kezét, és akkor még csak egy éve voltunk együtt. Csak aztán eltolódott…

- Nahát, akkor meg mire vársz? Gyerünk Liam! – bátorított Palmer.

- Jó, de mi van, ha…

- Nincs, mi van, ha! – szakított félbe.

- Megvan még a gyűrű?

- Igen – bólintottam. – Otthon.

- Akkor indíts vásárolni. Virág, kaja, gyertya! – kezdett ugrálni mellettem Palmer, mire nagy nehezen feltápászkodtam a kanapéról, ők pedig elkezdtek kifelé tolni.

- De biztosak vagytok benne?

- Igen! – bólintott Palm.

- Na jó, de… Niall… szóval, hogy te… mit mondtál? – kérdeztem a tarkómat vakargatva, mire Niall szélesen elvigyorodott, aztán megveregette a vállamat.

- Majd tudod te azt, ha arra kerül a sor – vigyorgott Niall. – Majd írj, hogy mi volt!

- Csokit ne felejtsd el! – kiáltotta utánam Palmer.

- Oké, köszi – mondtam, aztán kiléptem a kapun és visszaindultam a lakásunk felé. Lementem a garázsba, aztán kocsiba pattantam és elindultam a belváros felé, miközben a telefonomra pillantottam. De egy hívás, egy sms se várt Chaneltől.

Palmernek sikerült újra reményt adnia és egész úton azt mondogattam magamban, hogy majd Chanel biztosan megenyhül és akkor majd minden rendben lesz. Elveszem feleségül és születik egy gyerekünk, aki a világ legédesebb kisbabája lesz, mi pedig majd nagyszerű szülei leszünk. Az én gyerekemnek meg lesz mindene, a szerető családtól kezdve, az egészségen át, minden. Sőt, már azt is bebeszéltem magamnak, hogy Louis megenyhül majd és akkor Chanelel újra kifogják bírni egymás mellett egy szobában, és majd ha a kisbabánk nagyobb lesz, játszhat majd Freddievel meg minden. Hétvégenként majd leutazunk Wolverhamptomba, hogy apáék is láthassák első unokájukat és elkényeztethessék majd őt. Te jó ég, anyáék teljesen kimentek a fejemből. Na, nem mintha, tartanék tőle, hogy nem örülnének annak, hogy családot alapítok. Ráadásul azzal a nővel, akibe évek óta fülig szerelmes vagyok. Anya biztosan teljesen odáig lesz az esküvő miatt és tuti, hogy könnyeket fog hullajtani, ha elmondjuk neki, hogy Chanel terhes. Apa pedig büszke lesz rám és elássa a csatabárdot Chanelel. A nővéreim pedig majd tuti előbányásszák az összes kicsi kori fényképet rólam, hogy majd legyen mivel összehasonlítanunk a babánkat.

A vigyort le sem tudtam törölni az arcomról, és mire leparkoltam egy bolt előtt, már fájt az arcom. Telefonomat a kezembe vettem, aztán küldtem Chanelnek egy smst, hogy eljöttem egy boltba és, hogy kell –e neki innen valami. Utána lezártam a telefonomat, majd kiszálltam az autómból és a zsebembe csúsztattam a készüléket. Megnyomtam a kulcsomon egy gombot, mire a kocsit is bezártam, aztán nagy léptekkel átvágva a parkolón indultam be az embertömegbe. A bevásárlóközpontban megvettem Chanel kedvenc csokiját, meg gyertyákat ahogy Palmer javasolta, végül még pár dolgot a kosárba dobáltam, amik amúgy is kifogytak otthon.

Közben Chan üzent, hogy kell neki szőlő, alma és bogyós gyümölcs, szóval mindenből feltankoltam rendesen, aztán a kassza felé vettem az irányt. Természetesen akkor szólítottak le lányok, mikor a kezem tele volt a szatyrokkal, de viszonylag gyorsan elintéztem őket és már kocsiban is voltam az irányt vissza hazafelé véve. Úgy gondoltam, hogy majd a kaját vacsorára rendelem Chanel kedvenc étterméből. Óriási mázli volt, hogy az étterem még azóta is nyitva volt és üzemeltették. Gondoltam rá, hogy azt rendelek, amit az első randinkkor is ettünk, de hát tudjátok ki emlékszik már arra. Azt se tudom már, hogy volt –e egyáltalán első randink, az az egy év, amíg együtt voltunk Chanelel totál összefolyt és csak jelentősebb dolgokra emlékeztem. Meg arra, hogy mennyire szerelmes voltam belé. És, hogy milyen boldogok voltunk.

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy mégis hova is rakhattam el a gyűrűt. Aztán pedig azon, hogy mit mondjak, majd Chanelnek mielőtt letérdelnék elé. Mert hát csak úgy nem kérhetem meg a kezét. Magában már az kész kihívás lesz, hogy rávegyem, velem vacsorázzon majd. De ha elmenekülne előlem, akkor majd futok utána az ételekkel. Ezúttal nem fogom hagyni, hogy lerázzon magáról.

Izgatottan nyomtam le a lakás kilincsét, aztán rúgtam le a cipőmet, majd kabátban beindultam a nappali felé.

- Megjöttem! – kiáltottam el magam, de felesleges volt, hiszen Chanel a kanapén ült, akárcsak a hétvége nagy részén és a sorozata utolsó évadát nézte. – Szia! – néztem rá. – Jól érzed magad? – kérdeztem gyengéden, míg elhaladtam előtte, aztán a konyhába fordultam.

- Igen – felelte csendesen, én pedig a csokis, gyertyás szatyrot gyorsan bedugtam a spájzba, aztán a többiből kezdtem kipakolni.

- Hoztam a gyümölcsöket, amiket kértél – mondtam valamivel hangosabban, hogy halljon.

- Oké, köszi – válaszolta még mindig érzelemmentesen.

- Mossak meg?

- Nem kell.

Elpakoltam a konyhában, aztán visszamentem hozzá a nappaliba, majd a lehető legcsendesebben, hogy hallja a tévét, kutakodni kezdtem az üvegszekrényben a gyűrű után. Felforgattam az összes polcot, de sehol sem volt, így a tarkómat vakarva csuktam vissza az ajtaját, majd fordultam Chanel felé. Tekintete a képernyőre volt szegezve, lábai egy szürke pokróc alá voltak bújtatva. Fehér hosszú ujjú volt rajta, szőke haja egy rendezetlen kontyba volt fonva a feje tetején. Túlságosan belemerültem a tanulmányozásába, és mindennél jobban odaakartam menni hozzá, hogy aztán az ölembe vonhassam és összebújhassunk. De muszáj volt megkeresnem a gyűrűt, úgy hogy csak megfordultam és az emelet felé vettem az irányt. Átkutattam a dolgozószobát is, míg nem megakadt a széfen a szemem és akkor rögtön beugrott, hogy az ékszer ott lapul. Miután feloldottam, arrébb tologattam pár papírt, és a széf sarkában ott is lapult a fehér dobozka. Elmosolyodtam, aztán benyúltam érte, majd remegő ujjakkal nyitottam fel a fedelét. A gyűrű még mindig ugyanolyan gyönyörű volt, mint mikor megvettem és ugyanannyira tetszett. Tudtam, hogy Chanelnek is tetszeni fog, hiszen jól ismerem az ízlését.

Visszazártam a széfet, aztán a dobozkával a kezemben leültem a kanapéra és a gyűrűt nézegetve kezdtem magam a kitalációim világába ringatni. Közben azon gondolkoztam, mit fogok majd mondani Chanelnek. Őrületes volt, hogy hogyan döntöttem el az egyik pillanatról a másikra, hogy a kezembe veszem az irányítást és családot alapítok. Egy éve ilyenkor otthon tengettem a napjaim anyuéknál, most pedig itt vagyok egy leánykérés előtt, úgy hogy közben a barátnőm a közös gyerekünket várja. És, ha már szülőkről beszélünk, eszembe ötlött Chanel családja. Vajon ők örülni fognak annak, hogy összeházasodunk? Na és a kisbabánknak? Habár nem látom akadályát, miért ne örülnének neki. A szülei tisztában vannak vele, hogy szeretem a lányukat, a testvéreivel pedig szintén nem vagyok rossz kapcsolatban. Igaz jóban sem, de rosszban se.

Aztán eszembe jutott valami, így rögtön előhalásztam a telefonomat. Bíztam benne, hogy meglesz Chanel apukájának a száma a telefonban, hiszen elég hülyén jött volna ki, ha most lementem volna és elkértem volna az édesapja számát. Valószínűleg meg sem adta volna, végül minden ilyen gondolatom elszállt az elmémből, mikor megpillantottam a Caleb Montgomery nevet a névjegyzékemben. Rámentem a számra, pár csörgés után pedig beleszólt az ismerős hang a telefonba.

- Mr Montgomery? Itt Liam.

- Szervusz Liam. Micsoda meglepetés. Mondtam már neked, hogy szólíts csak Calebnek. Minek köszönhetem hívásodat? Minden rendben van? Palmer?

- Minden rendben van velünk – nyugtattam meg gyorsan, miközben az eszembe ötlött, hogy ők semmit sem tudtak a Taylorös incidensről. – Azért hívom, mert lenne egy kérésem maga felé, ami nem igazán telefontéma, de más jelenleg nem jöhet szóba – mondtam, aztán megköszörültem a torkomat, és izgulva vártam a válaszára.

- Parancsolj. Miben segíthetek?

- Caleb, szeretném megkérni magától a lánya kezét.