[II. 23. - Hogy gondolja?]

Halihalloo,
ah az évszázad legjobb veszekedése! Okay, ezzel elárultam, hogy mi lesz a részben, but erre szerintem mindenki számított.:D És yay végre egy Liam szemszög! Szerintem a vége a fejezetnek mindennek ellenére nagyon édes lett!:3 Oh és nagyon-nagyon szépen köszönöm a négy kommentet a legutóbbi rész alá, úgy örültem a véleményeiteknek!:3 Ne felejtsetek el ezalatt a rész alatt sem komizni. ;) Xx♥

Liam Payne

- Végre itthon! – vigyorodtam el, ahogy beléptem a lakásba, aztán Chanel felé fordultam és az ölembe kaptam könnyű testét.

- Liam! Héj, normális vagy, a lábad! – tiltakozott halkan, míg egy édes kuncogás hagyta el az ajkait.

- Nem fáj – tettem le, aztán mosolyogva figyeltem az arcát, miközben a szánk között már csak pár centiméter volt. Végül én csókoltam meg őt és húztam a karjaim közé teljesen. Mellkasa az enyémnek simult, egyik kezemmel a derekát karoltam át, míg a másikat a hátán pihentettem. Mázsás súlyok estek le a vállamról, miközben továbbra is csókolt és a hajamban turkált. Végre sikerült megnyugodnom, és ellazulnom teljesen és ehhez Chanel kellett a mellkasomra.

- Szeretlek – mosolygott fel rám édesen, mire a szívem megolvadt és legszívesebben szétcsókolgattam volna tökéletes arcát.

- Én is szeretlek baby – mosolyogtam vissza rá, aztán újra lehajoltam hozzá és összekapcsoltam az ajkainkat. – És mit akarsz ma csinálni? – kérdeztem, amint elválltunk egymástól, aztán beindultunk a nappaliba. – A: pihenni, B: szexelni, C: enni, D: tévézni – soroltam vigyorogva a lehetőségeket, közben pedig lehúztam az ölembe a kanapéra.

- Azt hittem jönnek át a srácok és Cora hoz pitét, meg minden? – kérdezte a pólóm gallérjával játszva, míg én tökéletesen telt ajkait figyeltem.

- Így is van. De gondolom, csak később jönnek – mondtam, mire megszólalt a csengőnk. – Oh, hát ezt nem hiszem el – hajtottam hátra a fejem, mire Chanel felkuncogott, nyomott egy puszit a nyakamra, majd felállt az ölemből és elindult gondolom kinyitni az ajtót a srácoknak.  

- Hello, hello – hallottam Harry mély hangját az előszobából, aztán Chanel kuncogását.

- Az ígért pitéd – mondta Cora.

- Aw, köszönöm szépen. Alig várom, hogy megkóstoljuk.

- Héj, hagyjatok nekünk is belőle! – kiáltott fel Niall.

- Hello Liam – jelent meg a nappaliban Harry, aztán a kezét nyújtotta pacsi felé, majd lehuppant a kanapé másik oldalára. – Mi újság? – kérdezte.

- Ebben a pillanatban érkeztünk mi is haza – válaszoltam neki egy fáradt mosollyal az arcomon, és bár persze szívesebben lettem volna kettesben Chanelel, örültem neki, amiért itt vannak.

- Akkor jókor időzítettünk – jelent meg Niall is, mögötte pedig Palmer.

- Niall úgy érti, hogy ha pihenni szeretnétek, akkor már itt sem vagyunk – mosolygott rám Palmer és ők is helyet foglaltak.

- Nah, tudom, hogy felvan izgulva a pitére – legyintettem, mire felnevettek, aztán Chanel már meg is jelent tányérokkal és villákkal a kezében, míg Cora hozta a már felvágott pitét.

- Szia Liam – köszönt vidáman.

- Szia Cora. Megint varázsoltál? – ültem fel, míg ők lerakták a kis asztalra a tányérokat és a pitét.

- Nem és sütésnek hívják – mosolygott, aztán elkezdte szétosztani a tányérokra. Miután mindenkinek volt egy, ők is leültek és nekiálltunk. Megvitattuk, hogy mennyire isteni, aztán persze összevesztünk az utolsó három szeleten, szóval a pite szempillantások alatt elfogyott.

- Azon gondolkoztam… - kezdte Niall, mire kíváncsian pillantottam rá – hogy amúgy honnan tudtad rögtön, hogy a mi riasztónk beindítása figyelemelterelés volt? – kérdezte Niall Chanelre nézve, aki csak zavarában lepillantott a körmeire és azt kezdte piszkálni.

- Hát nem tudom – vont vállat. – Hallottam a puffanást, mikor megölték a két rendőrt az ajtó előtt, aztán meg mikor nyitódott a bejárati ajtó… - mondta, én pedig akaratlanul is visszaemlékeztem az éjszakára. Rémes volt látni Chanelt a maszkos fickó karjai között, ahogy fojtogatta őt és kicsavarta a kezét.

- Ne már, ennyire jó hallása nem lehet senkinek – rázta meg a fejét Harry.

- De kiismerem magam a fegyverekkel. És hallottam még a tompító ellenére is a lövést. Aztán meg a szobaajtónál voltam, mikor bejöttek a lakásba.

- Olyan gyorsan ugrottál az ágy alá a pisztolyért, hogy azt sem tudtam mi történik – ráztam meg a fejem, míg közelebb vontam őt magamhoz.

- Nem tudom mi lett volna, ha nem lett volna az a pisztolyunk. Nem tudom, miért ide jöttek. Vagy minek követtek. Nem tudok már semmit. Az a rohadék totál összezavart – mondta. – És talán onnan tudtam, hogy figyelemelterelés volt, mert én is így csináltam volna – vallotta be halkan. – Mármint, hogy így az ésszerű. Odavonzani a rendőröket, míg csak kevés marad ránk, aztán azokat kinyiffantani és szabad a pálya – magyarázta, én pedig belegondoltam abba, amit mondott. És igaza volt. Tényleg így volt az ésszerű.

- Istenem, olyan mintha egy filmben lennénk. Imádom az ilyen filmeket! – sóhajtott fel Cora, mire Chanel elmosolyodott és szégyellősen pillantott körbe.

- Hidd el, nem olyan buli, ha az orrod előtt zajlik az egész – mondtam. – De az menő, hogy Chanel pár másodperc alatt mozgás képtelenné tud tenni bárkit – fűztem hozzá, hogy oldjam a hangulatot.

- Nem is igaz – suttogta.

- Ugyan, ezek férfiak voltak, magas és nem ötven kilós férfiak, akik erre lettek felbérelve. És egy szempillantás alatt hajszálpontosan rálőttél mikor berontottak. És még úgyis letudtad teríteni a másikat, hogy fojtogattak. És amúgy is. Te egy nő vagy és húsz kiló!

- Nem vagyok húsz kiló! – motyogta elpirulva.

- Basszus úgy megtanulnék én is így verekedni!

- És kit vernél el? – kérdezte Harry nevetve Niallt, aki csak vállat vont.

- Nem tudom. De tök király lenne.

- Minden esetre én a helyedben nem bosszantanám fel Chanelt – mondta Harry rám nézve, mire elvigyorodtam.

- Ha felbosszantom, akkor rám ordít – válaszoltam magabiztosan vigyorogva és lepillantottam barátnőmre, aki csak felvont szemöldökkel pillantott fel rám.

- De mivel most nem ordíthatok, egyszerűen lesózok neked egy pofont, ha felidegesítesz – válaszolta, mire a többiek felröhögtek, nekem meg még szélesebb lett a vigyorom.

- Nem tennéd meg.

- Oh, de igen. Nyoma is maradna – rebegtette felém a szempilláit és ártatlanul mosolyogva nézett rám.

- Úgy sem pofoznál meg – ráztam meg a fejem. – Túlságosan szeretsz hozzá. De ha gyerekünk lesz, és az majd tiszteletlenül viselkedik veled, akkor nyugodtan adhatsz majd neki egyet. Csak ne olyan erőset – mondtam vigyorogva és fél szemmel a reakcióját lestem.

- Ah… erm… - dadogta, miközben mindenkire pillantott csak rám nem.

- Nos, akkor mi mentünk is, hogy tudod… pihenjetek – pattant fel Niall, magával húzva Palmert, őt követte pedig Harry és Cora.

- Ja, majd beszélünk – bólogatott Harry.

- Chanel, pihentesd a hangod és pofozgasd Liamet – kiáltotta már az előszobából Cora, mire nevetés szűrődött ki, Chanel pedig megemelkedett mellőlem és utánuk indult.

- Köszi Cora – kiáltottam ki nekik.

- Nincs mit. Pihenjetek!

- Sziasztok – kiáltotta Niall, aztán már csukódott is a bejárati ajtó és csend lett. Chanel visszajött a nappaliba, aztán elkezdte összeszedegetni a tányérokat, mire a csuklója után nyúltam és megállítottam.

- Hagyd még baby. Gyere ide – kértem, mire visszatette a tányérokat és engedte, hogy az ölembe húzzam. - Minden rendben? – kérdeztem egy idő után, amit csendben töltöttünk. A fejét az enyémnek döntötte, míg én a vállát puszilgattam és a hátát cirógattam.

- Erm… Liam, beszélnünk kell – suttogta, aztán lecsusszant az ölemből, mire értetlenül néztem rá.

- Oké – válaszoltam nyugodtan. – Miről akarsz beszélni? – kérdeztem és az arcát mustráltam, majd kinyújtottam felé a kezemet és kisimítottam egy tincset a homlokából, ami oda hullott.

- Terhes vagyok – bökte ki, nekem pedig a torkomon akadt a levegő. Hogy mit mondott?

- T-tessék? – kérdeztem vissza dadogva, a kezem lehullott az ölembe és próbáltam kiolvasni a térdet gyengítő gyönyörű kék szemeiből, hogy mit is érez.

- Jól hallottad. Babát várok – ismételte el, én pedig nyeltem egy nagyot, de persze a torkomban keletkezett hatalmas gombóc nem csúszott le onnan. Sőt, egyre csak nagyobbodott.

- Ho… - kezdtem volna, de félbe maradt a mondatom és csak ledöbbenve néztem rá. Ez nem lehet igaz! Chanel terhes. Terhes. Terhes! A gyerekünket várja. A mi gyerekünket. A kettőnkét. Az én babám van a hasában. Te jó ég!

Tekintetemet levezettem a hasára, de még semmit sem lehetett látni. Jó amúgy is egy nagy pulcsi volt rajta, de… várjunk, lehet, már van pocakja is? És én nem vettem észre?

- Hányadik hétben vagy? – suttogtam megsemmisülve.

- Már a hetedikben – mondta halkan. – Mikor bevittek a kórházba minket, akkor tudtam meg.

- Te jó ég! – szakadt ki belőlem. – Te jóságos ég! Chanel… - néztem rá könnybe lábadt szemekkel. – Gyerekünk lesz – nyögtem ki, miközben már megfogtam a kezét és elkezdtem húzni magam felé, de ő csak visszacsücsült a fenekére. – Baby… mi a baj? Chanel, eltudod ezt hinni? Gyerekünk lesz! Egy kisbabánk! És… úristen. Apa leszek.

- Liam…

- Istenem Chanel, úgy szeretlek – tört ki belőlem, aztán újra megfogtam a kezét és erősebben kezdtem húzni magam felé, mire megadta magát és a mellkasomra feküdt, míg én átkaroltam őt. – Baby… ezt nem hiszem el. Szülők leszünk. És lesz egy kisbabánk. És… hát ezt nem hiszem el – nevettem el magam, miközben a könnyeim kibuggyantak a helyéről.

- Liam… - húzódott el tőlem és felnézett rám, mire a kezemet az arcára csúsztattam és mosolyogva néztem vissza rá.

- Van már hasad? Egy picike? – csúsztattam a kezem a hasára. – Mikor kezd nőni? – tapogattam, mire a kezét az enyémre csúsztatta, aztán elhúzta onnan, ezzel együtt pedig lehervadt a vigyorom is.

- Liam végighallgatnál? – kérte komoly arccal, én pedig aggódva néztem le a hasára. Még mindig nem láttam semmit.

- Mi a baj? – kérdeztem. – Miért nem örülsz? Mondott valamit az orvos? Valami baj van a picivel? Mi van, ha…

- Liam! – szólt rám valamivel élesebben. – Nem akarom ezt a gyereket – mondta, nekem pedig egy ütemet kihagyott a szívverésem és tátott szájjal meredtem rá.

- Ho- hogy érted, hogy nem akarod ezt a gyereket? – remegett meg a hangom.

- Hát így. Nem állok készen rá, anya lenni.

- Mi az, hogy nem állsz készen anya lenni? Chanel, minden szülő ezt gondolja először, és teljesen érthető, hogy megijedtél, de…

- Nem, Liam, itt nem arról van szó, hogy megijedtem – szakított félbe. – Nem szeretném a gyereket – mondta minden egyes szót jól tagolva, hangja pedig rémisztően üres volt. Ahogy az arckifejezése is. És a szemei is.

- De… dehát m-miért? Chanel, mi a baj? – kérdeztem megtört hangon.

- Sosem tudtam elképzelni, hogy gyerekeim lesznek. Nem vagyok egy anya típus Liam. Ha megkérnéd a kezem… igen, abba még bele is mennék, de gyerek… - rázta a fejét. – Nézd, sajnálom, hogy ezt kell, mondjam, de…

- Nem! – szakítottam most én félbe őt, mire abba hagyta a beszélést és csak nézett rám az üres tekintetével. Térdgyengítő kék szemek stimmel. Érzelmek viszont nem. – Nem fogom hagyni, hogy elvetélj. Normális vagy? Nem! Biztos, hogy nem! – szaladt ki a számon és nem is tudtam visszafogni magamat. – Chanel, nem! A gyerekünkről van szó! – emelkedett meg a hangom, miközben ő teljesen lecsúszott az ölemből. – A mi gyerekünkről! Képes lennél megölni a kisbabánkat?

- Liam…

- Nem, Chanel! – emelkedtem meg a kanapéról. – Olyan nincs, hogy nem állsz készen anyának lenni. Nem terveztük, de ha már összejött, muszáj lesz készen állnod! Én is készen állok apa lenni! Nagyszerű szülők leszünk. És minden rendben lesz. Lesz egy egészséges és gyönyörű kisbabánk, aki…

- Nem, Liam! Te nem érted! Nem szeretnék gyereket. És sajnálom, hogy ezt kell tennem, de…

- Ugye még nem tetted meg? – szakítottam félbe.

- Nem – válaszolta, aztán összepréselte egy vonallá a száját.

- És azóta gondolkozol rajta, hogy elveteted a babát, mióta megtudtad? Várjunk csak, nem is akartad nekem elmondani, hogy terhes vagy nem igaz? Anélkül akartál elvetélni, hogy én bármit is tudjak róla. Mondd, miért nem tetted meg? – kérdeztem széttárt karokkal a nappali közepén állva és lebámulva rá. – Lelkiismeret furdalásod lett volna, nincs igazam? Nem bírtad megtenni velem, mert…

- Liam, elég! – kérte csendesen. – Tudtam, hogy nem fogsz neki örülni…

- Még hogy nem örülök neki! Tombolok! Tombolok a dühtől Chanel, mert nincs jogod egyedül eldönteni a gyerekünk sorsát!

- Az orvos azt mondta, hogy nem kell a beleegyezésed abba, hogy elvetethessem… - vágott vissza.

- Hát pedig az is biztos, hogy az én gyerekemnek nem fogsz ártani! – kiáltottam dühösen.

- Az én gyerekem is… - sziszegte.

- Megakarod ölni! – csúszott ki a számon, mire elkerekedett szemekkel nézett rám, és becsukta a száját, amit már szólásra nyitott. – Nem – mondtam még egyszer utoljára, mielőtt magára hagyhattam volna a nappaliban. A lépcsőfokokat kettesével szedve mentem fel az emeletre, majd rontottam be a dolgozó szobámba, és vágtam be magam után az ajtót. Idegesen az üveges szekrényhez csörtettem, aztán kivettem egy whiskyt és egy poharat, majd sebesen felbontottam és töltöttem a poharamba. Ahogy lehúztam az italt, azt követte a következő és az azután következő, míg végül a poharat a földhöz nem vágtam és emeltem a számhoz az üveget, majd húztam azt meg a nyakánál fogva. Elképesztően erős volt, így grimaszolnom kellett, végül hátrálni kezdtem, és amint elértem a kanapéig, lehuppantam rá. Újabbat húztam a barna folyadékból, miközben magam előtt a szőnyegre és a benne csillogó üvegszilánkokra bámultam.

Először közli velem életem legszebb hírét, hagyja, hogy örüljek a dolognak, mint ahogy egy normális szülő teszi, aztán azt mondja, hogy elveteti a babánkat. A mi babánkat! Azt a kurva életbe! Az is biztos, hogy nem fogja a mi babánkat elvetetni! Nem is értem, mit gondolt. Hogy majd belemegyek? Egy picit dühöngök, de aztán majd megenyhülök kék szemei láttán és belemegyek, hogy megölje a gyerekünket? Mármint… elment a józan esze? Mi az, hogy nem akar gyereket? Soha sem akarna gyereket? Macskákkal és kutyákkal az oldalamon akar megöregedni? Biztosan elment az esze! Nem tudom mitől ijedt meg, de sürgősen megkell győznöm az ellenkezőjéről, különben még jobban összeveszünk.

De most, nem tudok vele erről beszélni. Nem tudok vele egy légtérben lenni. Emésztenem kell a hallottakat. Azt mondta, hozzám jönne, de gyereket nem akar. Az eszem megáll!

Újabbat húztam az üvegből, míg nem az teljesen kiürült, így csak leejtettem magam mellé a földre, majd nagy nehezen feltápászkodtam és elbotorkáltam az üvegszekrényig. Több alkoholra van szükségem. Józanésszel képtelen vagyok felfogni, hogy mit mondott!

Hogy gondolja, hogy elvetetheti a gyerekünket? Hogy gondolja, hogy belemegyek? Hogy gondolja, hogy közli velem a jó hírt, utána pedig a rosszat, miszerint megöli a gyerekünket? Egyáltalán hogy a faszba lehet terhes, mikor mindig védekeztünk?

Máris hét hetes. Vajon a kicsi érzi, hogy az anyukája rosszat akar neki? Miket gondolok… Valószínűleg még az ujjai se fejlődtek ki, nem hogy érzi, hogy káoszt okozott nekünk. Vajon kislány vagy kisfiú lesz? És mi lesz a neve? Mindig is akartam egy Woody nevű kisfiút, mint a Toy Storyban. Ha kisfiam lesz, majd megnézem vele a Toy Storyt. Ha kislányunk lesz, akkor is. Ha kislányunk lesz, akkor nem tudom mi lesz a neve. Majd Chanelel kitaláljuk. Biztos valami különleges nevet szeretne adni neki.

Woody Payne. Milyen jól hangzik már! Az én fiamnak lesz a legkirályabb neve a világon.

Semmi baj Woody. Apa nem hagyja, hogy bárki is bántson téged.