[II. 22. - Nem állok készen rá]

Halihalloo,

awww hihetetlen, hogy hogy kiakadtatok az előző rész után!:D Annyira örültem a kommentjeiteknek, olyan jó volt a véleményeiteket, tippjeiteket olvasni. El sem tudjátok képzelni, mennyit jelent nekem!:) Egy kicsit gonosznak érzem magam, mert a sok kedves és édes komment után egy ilyen részt hozok nektek. Remélem ez is ugyanúgy fog tetszeni, mint az előző és, hogy nem akartok majd nagyon megölni.:D Jó olvasást! Xx♥

Chanel Adele Sangster

Ma reggel egy kicsit izgatottan keltem fel, hiszen ma hazaengedik Liamet, hozzám pedig jön az orvosom és megpróbálhatok suttogni. Az elmúlt napokban végig a tableten kellett kommunikálnom és már kicsit türelmetlen vagyok a beszéléssel kapcsolatban, muszáj volt tartanom a számat, különben Liam mérges lett volna rám. Ő egyébként jól van, a lábán a seb szépen gyógyul és mankóval közlekedhet. Így a kórházba kerülésünk rákövetkezendő napján már átjött hozzám, a kórterembe és végre láthattam őt és beszélhettünk. Örülök neki, amiért jól van, és hogy ennyivel megúszta ezt az egész őrületet. Volt bent nálunk az ezredes, felvette Liam vallomását, az enyémre mindenesetre még várnia kell, mert az orvosom nem engedte, hogy vallomást tegyek. Éppen ezért még nem sikerült Taylorre bizonyítani semmit, hiányzik ugye a vallomásom. A két fickó – akik közül már csak az egyik fekszik a kórházban, az, amelyiket hasba lőttem –, egy szót sem mondtak a rendőröknek. A másikat már átszállították a börtönbe és kitűzték a tárgyalását is. Az ezredes biztosított arról, hogy máris megszorongatták egy kicsit Taylort és garantálja, hogy több ilyen húzása nem lesz. Ugyanis nem adnak rá neki még csak esélyt sem.

A tényt, hogy a hasamban egy kis élet növekszik próbáltam teljesen ignorálni. A nőgyógyász volt bent nálam, legnagyobb mázlimra mikor Liam nem volt a kórtermemben. Megkértem őt is, hogy kezelje diszkréten az ügyet, mert még nem akarom a barátomnak elárulni az egészet. Ultrahangra is ma visznek először, és nem elég hogy Liam miatt idegeskedek, mert ma őt haza engedik, hanem még emiatt is görcsölök. Noha nem mintha a gondolatát egy gyereknek kitudtam volna zárni a fejemből azóta, hogy kiderült. Próbáltam nem figyelembe venni és nem foglalkozni vele, Liamnek pedig semmilyen jelet adni róla. A fiúk és Coráék is tartották a szájukat, mégis minden egyes alkalommal ideges voltam, mikor mindannyian egy szobában tartózkodtunk.

- Szia, baby – jelent meg mosolyogva Liam, pizsamáját lecserélte normális ruhákra és szinte csak úgy beragyogta a mosolyával a szobámat. Bemankózott az ágyam mellé, aztán leereszkedett egy székre, majd hozzám hajolt és egy apró puszit nyomott a számra. – Hogy vagy? – kérdezte, közben pedig feltolta elém a tabletet.

„Minden oké. Te hogy vagy?” fordítottam felé, mire szélesen elmosolyodott és rám pillantott.

- Én szuperül vagyok – mosolygott. – Örülök neki, hogy hazamehetek meg nem is. Nem szívesen hagylak itt, de már hülyét kapok a kórtermemtől. Meg a kórházi kajától.

„Azért örülök, hogy anyukádék ott lesznek veled, legalább amíg engem is haza nem engednek.”

- Tudom baby, de miattam nem kell aggódnod. Jól vagyok – mondta, aztán szemei lecsúsztak a nyakamra és a homloka rögtön ráncba szaladt.

„Ne foglalkozz vele. Majd elmúlik”

- Ne haragudj, nem akartalak rá emlékeztetni vagy megbámulni – kért rögtön elnézést, aztán bocsánatkérően elmosolyodott. – Na és te készen állsz újra a beszédre? Hiányzik ám a lepcses szád.

„Tudom, Liam, körülbelül mindennap elmondtad :)”

- Mert tényleg így van – nevetett fel, aztán hozzám hajolt és újabb puszit nyomott a számra.

„Mikorra jönnek érted Karenék?”

- Azt mondtam nekik, hogy majd felhívom őket, mikor induljanak. Mindenképpen itt akarok lenni, mikor jön az orvos.

„De utána haza kell menned és pihenned. Meg normális kaját enned. Egyél helyettem is.”

- Jól van, enni fogok – kuncogott fel, aztán felkapta a fejét, hiszen az ajtó újra nyitódott és belépett rajta a kezelőorvosom.

- Jó reggelt – mosolygott, aztán becsukta maga után az ajtót és bentebb jött, majd megállt az ágyam előtt. Mosolyából kivettem, hogy egyáltalán nem lepődött már meg azon, hogy itt találta Liamet. Mindennap itt volt, mikor bejött ellenőrizni engem. – Hogy érzi magát Palmer? – kérdezte, én pedig pislogtam egyet, amiből értette, hogy jól vagyok. – Remek! Látom már ön is felöltözött és készen áll az indulásra – fordult Liam felé, aki csak bólintott.

- Így van. De szeretnék itt lenni, mikor Palmer beszél. Lehet?

- Persze – bólintott az ősz hajú férfi. – De Miss Montgomery egyelőre még nem beszélhet. Csak suttoghat – nézett vissza rám, aztán lerakta a mappáját, majd odajött elém és a kezeit óvatosan a nyakamra csúsztatta. – Tudja mit kell tennie – mosolygott, aztán sokat értően végig tapogatta a nyakamat, miközben az arcát bámultam. – Nem fáj sehol sem? – kérdezte, én pedig pislogtam kettőt. – Hát ez nagyszerű! Akkor kérem, nyissa ki a száját – mondta, mire normálisan felnyitottam a számat és áldottam a nővért, aki kimosta a fogaimat, így mentolosat leheltem a doktorra. – A torka sem fáj, ha kinyitja a száját? – újabb kettőt pislogtam. – Nyeléskor? – kettő pislogás. – Rendben. Akkor most megkérem a suttogásra, de tényleg csak suttogásra. Semmi hang. A hangját még pihentetjük. Mehet – mosolygott bíztatóan, mire Liamre pillantottam és elmosolyodtam.

- Végre – suttogtam. – Nehéz volt tartani a számat – mosolyogtam Liamre.

- Oh, istenem, hát azt elhiszem – sóhajtott fel megkönnyebbülten Liam és egy fültől fülig érő vigyor terült el az arcán.

- Remek. Most sem érez fájdalmat?

- Nem. Mikor beszélhetek normálisan?

- Most pár napig még gyakorolja a suttogást, aztán a héten még visszatérünk rá – mosolyodott el a doktor. – De kérem, használja továbbra is a tabletet és ne erőltesse meg vagy fárassza ki saját magát. Annál később beszélhet akkor normálisan.

- Használni fogom a tabletet – biztosítottam róla.

- Rendben. Ha mégis fájdalmai lennének, azonnal jelezze egy nővérnél.

- Úgy lesz. Köszönöm szépen!

- Ez a munkám! – mosolygott. – További szép napot, magának pedig sok egészséget, és pihengessen még azért a lábával – fogott kezet Liammel, aztán újra kettesben is hagyott minket.

Apró mosollyal néztem Liamre, aki szintén visszavigyorgott rám.

- Szia! – mondta meg sem próbálva a hangjában megbújó izgatottságot palástolni.

- Szeretlek – válaszoltam neki rögtön, mire megenyhült az arca.

- Én is nagyon szeretlek Chanel. Alig várom, hogy újra otthon legyünk – hajolt hozzám egy rövidke csókért.

- Én is – suttogtam vissza mosolyogva, aztán újabb puszit nyomtam a szájára.

Ezek után még beszélgettünk egy kicsikét Liammel, végül rávettem, hogy hívja Karenékat és hazamenjen végre pihenni. Azt mondta, hogy délután majd bejönnek a srácokkal, addig pedig én is pihenjek. Ahogy elment, jött is a nőgyógyász hatalmas mosollyal az arcán.

- Jó napot Miss Montgomery! Hogy érzi magát?

- Köszönöm jól – suttogtam vissza.

- Örülök neki, amiért nincsenek fájdalmai és tud suttogni. Tudja már, mikor beszélhet? – kérdezte barátságosan.

- Az orvosom azt mondta, hogy a héten még visszatérünk rá – válaszoltam idegesen.

- Ez remek! Nos, akkor szeretném elvinni ultrahangra. Mindjárt hoznak egy kerekes széket és mehetünk is – mondta vidáman, én pedig éreztem, ahogy a tenyereim izzadni kezdenek. Nem akarok semmilyen ultrahangot. Annyira megkönnyebbülnénk, ha az ultrahangon kiderülne, hogy a nőgyógyász valamit elnézett és nem is vagyok terhes.

A nővérke, aki eddig is ápolt engem, belesegített a kerekesszékbe, mert ugye nem nagyon mozoghatok még vagy tehetek hirtelen mozdulatokat a nyakam miatt. Áttoltak a nőgyógyász rendelőjébe, majd felfektettek az asztalra és felkellett húznom a kórházi hálóingemet. Idegesen figyeltem, ahogy a doktornő halál nyugodtan előkészül a vizsgálathoz, végül bekente a hasam egy hideg géllel, majd rányomta a műszert. Egy ideig húzogatta, nézegette a monitort, míg én a kezét bámultam, ami a bugyim fölött mozgott. Alig tudom elhinni, hogy egy picike élet tényleg ott növekszik a hasamban. Liam és az én gyerekem, akinek hét és fél hónap múlva megkellene születnie és onnantól kezdve bearanyoznia a napjainkat. Bele sem gondoltam még, mennyire megváltozna az életünk egy gyerek miatt, mondjuk, nem mintha nem tudnék gyorsan alkalmazkodni a változásokhoz. A hatalmas felelősség, ami azóta nehezedik a vállamon, hogy a doktornő közölte velem, hogy várandós vagyok, csak most mutatkozott be nekem és közölte, hogy most már egy életen át a vállamon fog csücsülni. Egy picike csecsemő, aki eszik, kakál és alszik. Egy kisbaba, aki lényegesen többet van fent, mint egy csecsemő és elkezd fejlődni. Egy kisgyerek, aki után egyfolytában futni kell, akivel meg kell tanítani, hogyan kell enni, inni és vécére menni. Egy gyerek, aki aztán óvodába kezd járni, számolni tanul tízig, biciklizni tanul, és betudja kötni magának a cipőfűzőjét. Egy kisiskolás, aki hatalmas örömmel megy iskolába, írni, olvasni, összeadni és kiadni, később pedig szorozni és osztani tanul. Egy gyerek, aki rám fog hasonlítani és Liamre. Talán akkora szíve lenne, mint Liamnek és olyan makacs lenne, mint én. Vagy egy lázadó tinédzserré válna, pont, mint ahogy én tettem és állandóan veszekedne velünk. Nem állok rá készen arra, hogy egy példakép legyek valaki számára, aki felnéz rám és anyának szólít majd. Nem állok készen rá, hogy anya legyek.

- Miss Montgomery? – zökkentett ki a gondolataim a doktornő, mire felé fordítottam a fejemet. – Minden rendben van?

- Igen, persze – suttogtam, mire a doktornő felállt, aztán mellém gurította a kis monitort, hogy én is lenézhessek rá. A kezét közben végig egy ponton tartotta a hasamon.

- Itt is lenne a kicsike. Hat hetes kis pötty, aki nagyon örül annak, hogy a pocakjában lehet. Jól van és rendesen növekszik – mondta mosolyogva, mintha megérezte volna, hogy kétségeim vannak a gyerekemmel kapcsolatban. Rögtön bűntudatot keltettek bennem a szavai. – Szeretné, hogy kinyomtassam?

- Igen – suttogtam, noha egyáltalán nem vágytam rá, hogy ezt a képet majd elkell dugdossam Liam elől és hogy ott legyen valami jól látható, ami egyfolytában az eszembe juttatná a kisbabát.

- Rendben – mondta, aztán nyomkodni kezdett valamit, majd visszatolta a monitort és elkezdte letörölni a hasamat. Behívta a nővért és visszasegítettek a tolószékbe, majd a doktornő íróasztala elé toltak. – Megnézte, mikor volt az utolsó ciklusa? – kérdezte, amint helyet foglalt a kerekes székében.

- December tizenharmadikán jött meg utoljára – suttogtam. A doktornő feljegyezte, aztán kis idő múlva felnézett rám.

- Rosszullétek még nem jelentkeztek?

- Nem.

- Palmer, jól látom, hogy aggódik? – kérdezte őszintén.

- Igen.

- Ennyire váratlanul érte a hír?

- Nem állok készen arra, hogy anya legyek – suttogtam.

- Mindenki ezt gondolja az elején, de higgye el, semmi oka a félelemre. Párkapcsolatban él, nem igaz?

- Igen.

- Ha nem vagyok túl diszkrét, kételyei vannak az apa miatt?

- Nem. Azok nincsenek.

- Nem szeretnék a magánéletében turkálni, és ez nem is az én dolgom. De szeretnék magának segíteni. Megszeretném győzni róla, ha engedi, hogy nincs oka a félelemre. Minden nőben felmerülnek a kételyek, mikor kiderül, hogy terhes.

- Az abortuszon gondolkozom – suttogtam ki egyenesen. – A tizenkettedik hétig elvetethetem a babát, igaz?

- Így van – bólintott a doktornő, arca hirtelen tárgyilagos lett, de a szemeiben megbújó szomorúságot láttam csillanni. – A legegyszerűbb megoldás egy gyógyszeres kezelés, ami pár napon belül hat és menstruációnál tapasztalt fájdalmakkal jár. Szeretném hozzáfűzni, hogy az esetek többségében ötből négy nő megbánja, amiért elvetélt és akár komoly depresszióba is lehet esni. Egy gyerek nem minden esetben teher, hatalmas boldogság is lehet, de természetesen ön tudja, hogy tudja vállalni a picit, vagy sem.

- És az apának… szóval, hogy szükséges hozzá az aláírása vagy beleegyezése?

- Jogilag nem.

- Rendben, köszönöm az információkat.

- Gondolja át ezt még egyszer Palmer! Egy gyönyörűséges, életen át szóló ajándékról beszélünk itt. Ne tegyen olyat, amit később megbánhat – mosolyodott el melegen.

- Igen, köszönöm. Majd értesítem róla, hogy mire jutottam.

- Mindenképpen. Szóljon csak bátran, ha tudok önnek bármiben segíteni. Szívesen meghallgatom.

- Köszönöm – suttogtam, majd a doktornő felemelkedett és kitolt a nővérkéhez a folyosóra.

Miután visszakerültem az ágyamba a kis fényképemmel, megállás nélkül a baba körül forogtak a gondolataim és mindig ugyanarra a pontra jutottam vissza. Nem állok készen anyának lenni. Soha nem is gondolkodtam azon, hogy egy nap majd szülő leszek. A házasság már felmerült bennem, és el is tudom Liammel képzelni, de a gyerekvállalásra egyszer sem gondoltam. Tisztában vagyok vele, hogy Liam mennyire örülne neki, és hogy nagyon fog haragudni, ha megtudja, hogy az abortuszon gondolkodom. Azt is tudom, hogy remek apa lenne, pont olyan, mint amilyet a gyerekünk megérdemelne. De én nem tudnék neki olyan anyja lenni, mint amit megérdemelne.

Rengeteg dolgot tettem az életemben, amit visszacsinálnék. És mind tudjuk, hogy nem olyan dolgokról van szó, hogy például lefeküdtem a fizika tanárommal, vagy, hogy volt már a szervezetemben kokain. Én bűnöző voltam, embereket bántottam, megszegtem a törvényt és az egészet még élveztem is. Kiket álltatok, imádtam rabolni! Imádtam a húzós helyzeteket, az adrenalint, és a temérdek pénzt, amihez egy kis „szórakozással” és egy kis „törvényszegéssel” jutottam. Hat évet ültem ezért a börtönben és véleményem szerint eközben egyáltalán nem szenvedtem meg azért, amiért tettem. Rengeteg embert bántottam, rengeteg ember életét tettem tönkre, beleértve Liamét és a többi fiúét is. És nem bírnám ki, ha a gyerekem egy ilyen életbe születne bele. Akkor inkább jobb, ha nem tudja meg, mi vár rá. És tudom, hogy Liam borzasztó dühös lesz. De nem tudok más megoldást. Búcsút kell intenünk a még meg nem született gyerekünknek.

*

Délután sikerült elszundítanom, és arra ébredtem fel, hogy bejönnek a srácok a kórterembe.

- Szia, baby, ne haragudj, nem akartunk felébreszteni – suttogta Liam, miközben mellém mankózott, aztán leült és megcsókolt.

- Hey Chan. Mi újság, jól érzed magad? – kérdezte mosolyogva Harry.

- Hoztunk neked egy szép virágcsokrot, mert mondta Liam, hogy a másik már elhervadt – mutatta boldogan Niall, aztán a vázába is helyezte a gyönyörű csokrot.

- Hoztam levest is, anya főzte. Meg még ruhát – mutatott a táskára Liam.

- Köszönöm – suttogtam.

- És, hogy megy a sutyorgás? Nem fáj a torkod? – kérdezte mosolyogva Palmer.

- Nem. A héten már beszélhetek is.

- Ácsi, ácsi a doktor azt mondta, a héten még visszatérünk rá. Az nem azt jelenti, hogy beszélhetsz – mosolygott Liam, aztán a fülem mögé tűrt a homlokomból egy kósza tincset és a kezét az enyémre csúsztatta.

- De az már nagyon jó! – lelkendezett Niall.

- Plusz az orvos azt is mondta, hogy nem suttoghatsz sokáig. Pihentetned kell még a hangszálaidat.

- De a suttogást gyakorolnia kell, Liam – kacsintott rám Harry, mire én is elmosolyodtam.

- Akkor is. Nem szabad sokat gyakorolnia.

- Nem fáj a lábad? – kérdeztem.

- Nem – rázta meg a fejét mosolyogva.

- És pihentél délelőtt?

- Igen – bólintott akárcsak egy szót fogadó kisgyerek. Tessék, egy percre sem tudom kizárni a gyerekünk gondolatát. – Te mit csináltál délelőtt?

- Körbefutottam kétszer a kórházkertet és piteevő versenyen vettem részt – erőltettem meg magamat, hogy jókedvűnek tűnjek és rámosolyogjak. Nem szabad észrevennie, hogy bármit is titkolok előle.

- Ha-ha – mondta gúnyosan, de közben a világ legédesebb mosolya ült az arcán, míg a többiek felnevettek.

- Legalább jók voltak a piték? – kérdezte Cora mosolyogva.

- Igen, almásak voltak – suttogtam.

-  Ouh baby, süthetnél – szisszent fel Harry, mire Cora mosolyogva megforgatta a szemeit.

- Mi is kérünk belőle! – szólalt fel szinte rögtön Niall.

- Majd sütök egyet, ha már Chanel is ehet belőle – mosolygott rám a szőke lány, mire én is elmosolyodtam és a tekintetemet visszavezettem Liamre. Csillogó szemekkel mustrálta az arcomat és boldogan mosolygott rám. Hüvelykujjával a kézfejemet simogatta, míg a másikkal a combomat takarón keresztül. Minél tovább néztem rá, annál nagyobbra növekedett a felelősség ősi ellensége: a bűntudat.