2016. február 27., szombat

[27. - Chanel, fáj]

OMFG!!!!!!
AZ EGYIK KEDVENC FEJEZETEM AZT HISZEM.:3 Lol, amúgy sziasztok:D Most mikor rákattintom a fejezetre, a címet látva jöttem rá, hogy omfg már itt tartunk??????????? El sem hiszem, váá.:3 Mikor írtam, akkor nagyon vártam, hogy közzé tegyem és most tessék, itt van.:3 Ugh, ciki lesz, ha csak nekem tetszik ennyire a rész, so remélem azért nektek is elnyeri a tetszéseteket valamennyire lol. Próbáltam úgy írni, mintha Chanel elmesélné or visszagondolná az egészet, tekintve, hogy nem sok embernek tudná elmesélni a történteket.:D Azt pedig nem írom, hogy nektek meséli, mert sose szerettem, mikor egy történetbeli karakter "kiszól" a kis közönségnek, lol. Az én kis közönségemnek.:3 Azt csak én tehetem meg.:3 Szóval ezért van a nagy része dőlt betűvel, mivel ugye a múltban történt. Na jó, remélem témyleg tetszeni fog a rész! Jó olvasást babes.:3♥Xx.

Chanel Adele Sangster

Pár nap elteltével egy reggelen történt Ottawaban, az utolsó koncert előtt két nappal. Rémes volt végig nézni és hallgatni, Sophia és Liam veszekedését, és bár valahol mélyen örültem neki, nem bírtam ennyire összetörten Liamet látni.

A veszekedés végén megkönnyebbültem, hogy nem én és Niall kellettünk ahhoz, hogy Sophia lebukjon. Sophia elgyengült, egyre többet viselkedett furcsán. Állandóan a telefonját nézegette, amit Liam megunt, így egyszer elcsente, és megnézte Sophia üzeneteit.

Liam tehát jól sejtette, Sophia tényleg rendszeresen csalta őt. Liam durván bánt vele, ám tökéletesen megérdemelte. Nem csak egyedül Liam akadt ki. Lottie és Louis is, bár Louis inkább csendben. Azért én láttam rajta, hogy ő egyáltalán nem ezt várta, és nagyot csalódott Sophiában, valamint sajnálta Liamet. Most láttam csak igazán, mennyire fontos neki, és mikor Liam durvulni kezdett leállította őt.

„- Nem érdekel a magyarázkodásod! Ezerszer elmondhattad volna, ha akartad.
- D –de én csak… k –ki akartam várni a m –megfelelő pillanatot – akadozott a sírástól Sophia, mi pedig lesütött szemekkel ültünk ott.
- Milyen megfelelő pillanatot? Létezik erre megfelelő pillanat? – kiabált Liam.
- Liam kérlek – zokogott. – Hallgass meg, kérlek!
- Nem hallgatlak meg! Semmit sem akarok tudni! Elég volt annyi, amennyit olvastam. Nem akarlak többet látni. Menj el – mondta halkan, Sophia pedig csak állt vele szembe és nem mozdult. – Jó, akkor majd segítek, most utoljára! – fordult meg Liam és elviharzott mellette. Percekkel később még mindig nem történt semmi. Sophia kirohant utána, mi pedig még egymásra pillantani sem mertünk. Legalább is én nem mertem senkire sem nézni.
Majd hirtelen nagy csattanást hallottunk a folyosóról, én pedig Louissal elsőként pattantam fel és szaladtam ki megnézni, mi történt. Sophia bőröndje landolt a földön, a fal mellett, miközben ő maga a lakosztályból hátrált ki. Liam egy köteg pénzt számolgatva ment előre, majd Sophia kezeibe nyomta azt.
- Tessék, pénz, hogy vissza tudj utazni. Ne keress, úgy sem fogom felvenni a telefont. Ha még esetleg nem volt elég annyi, hogy a földig aláztál, javaslom, hogy keresd fel a legközelebbi újság szerkesztőségét és mesélj el nekik mindent. Viszlát! – mondta közepes hangerővel, miközben egymás szemeibe bámultak.
- V –vége? – kérdezte meggyötört hangon Sophia, bár egyáltalán nem tudtam sajnálni.
- Szerinted van kedvem még ez után elviselni téged? Menj már, vagy idegenekkel cipeltetlek ki. Mit nem értesz abból, hogy soha a büdös életbe nem akarlak többet látni?
- Szeretlek.
- Hát, hogyne, persze. Tudod mi a vicces? Hogy még ezek után is a képembe hazudsz!
- De én té…
- Menj el. Most – szakította félbe.
Sophia lesütötte a szemeit, majd visszaadta Liamnek a köteg pénzt, megfogta a bőröndjét és elindult a folyosón. Liam utána nézett egy pillanatig, majd ledobta a bankjegyeket és eltűnt a szobájában. Az ajtó hangosan csapódott utána.”

Hezitáltam akkor, mit tegyek. Liam után menjek és megvigasztaljam? Egyáltalán akart látni? Vagy hagyjam kicsit magára? Ha bemennék, úgy gondolná, hogy amint lelépett a barátnője, vagyis az ex barátnője, én már rá is hajtok?
De közben oly annyira be akartam menni hozzá! Át akartam ölelni és el sem engedni többé. Nem akartam, hogy szomorkodjon. Fel akartam vidítani.
Ám mégis jobbnak láttam, kis időre magára hagyni. Így végül nem mentem utána.

„Két óra telt el a botrány óta. Liam természetesen ki sem dugta az orrát a szobájából. A hangulat nyomott volt és döbbent. Halkan társalgott Lou és Harry egymással, míg a többiek csendben voltak. Niall is beleszólt egyszer –egyszer. Vacsorát rendeltek, és ahhoz készülődtek, míg én inkább visszamentem a lakosztályunkba. Liam ajtaja előtt megálltam, és szemeztem vele. Most már csak bekopoghatnék hozzá, nem? Csak, hogy megnézzem, jól van –e. Talán örülne nekem.

A kíváncsiságom és aggodalmam Liam iránt erősebb volt, a „Nem kéne tenned, Chanel!” gondolataim ellen, így halkan bekopogtam hozzá, majd miután nem jött válasz, benyitottam. Csend honolt mindenütt, így halkan indultam én is beljebb. Liam a kanapén ült előre hajolva, könyökeivel a térdein támaszkodott, míg arcát a kezeibe temette. Szívembe nyilallt a fájdalom, Liam látványa miatt. Nem akartam ennyire összetörtnek és szomorúnak látni. Ő nem ezt érdemli!”

Azokban a pillanatokban eszméletlen mérges voltam Sophiára, és dühöm iránta az óta sem múlik.

„ – Liam? – szóltam neki halkan, majd megálltam a kanapék előtt. Nem tudom, mit mondhattam volna. Annyi minden jutott az eszembe, de egyik sem lenne helyén való. Meg akartam ölelni, de fogalmam sem volt, mit reagálna rá.
- Chanel? – kérdezett vissza fojtott hangon, a fejét nem emelte fel a tenyeréből. – Köszönöm, hogy benéztél, jól vagyok – mondta magától. – Már amennyire jól lehet lenni ezek után. De jól leszek – nézett fel végre rám és egy gyönyörű mosollyal ajándékozott meg. Te jó ég! – De most egyedül szeretnék lenni. Kérlek, menj ki.
- Én… persze, kimegyek. Egyél valamit – mondtam még, aztán egy utolsó pillantást vetettem rá, és kimentem.
Az ajtónak dőltem és a hajamba túrtam, majd megdörzsöltem az arcomat és elmosolyodtam. Hát, ez sokkal jobban sikerült, mint reméltem. És az a gyönyörű mosoly…

A szobába mentem és felültem az ágyam közepére. Elvettem a telefonomat az éjjeli szekrényről és felmentem Twitterre. Kicsit körülnéztem, hiszen most az hiányzott a legkevésbé, hogy kiderüljön, hogy Liam és Sophia szakítottak és a fandom is megőrüljön.
De szerencsére minden békés volt, már amennyire én le tudtam szűrni a pár ember tweetjeiből, akiket követek.

Viszonylag korán lefeküdtem, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Senkinek sem volt kedve semmihez. Kilenckor lefürödve az ágyamba feküdtem és a plafont bámultam. Nem azért, mert nem tudtam aludni. Azt eleve nem tudtam volna még, mivel a lányok még fürödtek, a lámpa égett és Lou állandóan beszélt hozzám valamit.
Én viszont egyáltalán nem figyeltem rá. Csak Liam járt a fejemben és nem tudtam őt kiverni onnan. Nem is igazán akartam.

Pár órája viszonylag megnyugtatott azzal a csodálatos mosollyal, amivel megajándékozott, viszont kezdtem érte újra aggódni. Nem tudom, mit csinál, vagy, hogy, mire gondol. Egyáltalán evett –e vacsorát vagy, hogy jól van –e. Oké, nyilván nincs jól, de én annyira szeretném felvidítani.

Ő viszont nem kér ebből, hiszen megkért rá, pár órája, hogy hagyjam magára. Megértem őt, bár nem igazán akarom tiszteletben tartani kérését.
- Tudom, hogy feleslegesen jártatom a szám, mert te teljesen máshol jársz – mászott mellém Lou, én pedig rá kaptam a tekintetem, aztán a kezemet az arcom elé tettem és megdörzsöltem azt.
- Ne haragudj! Tényleg nem figyeltem rád, bocsi. Liamen gondolkozom.
- Gondoltam. Nagyon sajnálom őt – feküdt le mellém. – De te szerintem felkaparhatnád a földről.
- Ha hagyná magát – sóhajtottam fel, Lou pedig felvont szemöldökkel nézett rám. – Mikor vacsoráztatok, akkor bementem hozzá. Azt mondta, hogy nincs jól, de majd jól lesz. És rám mosolygott. Őszintén mosolygott. Aztán megkért, hogy hagyjam magára. Lenyugodtam egy kicsit. De ez két órája volt. És őszintén, nem akarom magára hagyni. Nem akarom, hogy rémes, lehangoló, szomorú gondolatai legyenek. De, ha nem akarja, hogy ott legyek vele, akkor nem tehetek mást, minthogy megülök a seggemen.
- Kikészíted magad, te lány – nevetett fel Lou. – Nem hiszem el, hogy ennyire belezúgtál Liambe. Persze, nincsen ezzel semmi baj. Meg érthető is. Liam egy remek srác. Minden lány álma.
- És most már az enyém is – suttogtam.
- De nem értem, miért vagy így elkámpicsodorva. Komolyan, át kéne menned hozzá, és beszélgetnetek kéne! Tényleg nem kéne hagynod, hogy maga alatt legyen.
- De ha egyszer megkért, hogy hagyjam magára?
- Mint mondtad, az két órája volt. Azóta sok idő telt el. Lehet, most már azt akarja, hogy vele légy, csak nem mer szólni.
- Gondolod? – suttogtam és elgondolkoztam azon, amit Lou mondott.
- Igen. Menj át! – noszogatott.
- Majd holnap Lou. Nem akarom, hogy még egyszer elküldjön. Ma már elhajtott egyszer.
- Te jó ég Chanel! – nyögött fel és felült. – Jó tudod mit? Aludj inkább! De fogadom, nem fogsz tudni, mert Liam annyira lefoglal! És akkor majd emeld fel a hátsód, és menj át hozzá!

Nem gondoltam volna, hogy egy óra múlva már be is következik az, amit Lou mondott. Komolyan kezdtem félni tőle. Elég kísérteties volt az egész. Mert, hogy, tényleg nem tudtam aludni. És tényleg megindultam Liamhez.
Nem kopogtam, hiszen már este tíz óra múlt. Halkan benyitottam a lakosztályba, majd ugyanúgy csuktam is be az ajtót. Sötétség és csend honolt mindenütt, míg nem a nappaliba értem, ahonnan nyílt a konyha. A lámpa égett ott, így hát arra indultam meg, majd nem sokára üvegcsörömpölést hallottam. A folyosó fala mögül előbújva pillantottam meg Liamet, aki esetlenül ült a pultnál és próbálta az üvegből a pohárba önteni a barna italt. Látszott rajta, hogy nem az lesz neki az első, én pedig szomorúan az ajkamba haraptam. Inni kezdett.

- Liam – sétáltam ki a sötét rejtekhelyemről, egyenesen felé. Felkapta a fejét és rám nézett, barna szemeivel pedig végig mért, tetőtől talpig.
- Chanel – vigyorodott el és lerakta az üveget, meg a poharat is, majd kifordult és ügyetlenül felállt. Megálltam ott ahol voltam, ő meg megrázta a fejét, majd elindult felém. – Milyen… jól nézel ki – botlott meg a lábában, és kis híján rám esett, ám ügyesen megtartotta az egyensúlyát, így épp hogy csak rám dőlt. Bal kezét a derekamra helyezte és közelebb húzott magához, míg másikat a csípőmre rakta. Átkaroltam őt a nyakánál fogva és végre magamhoz öleltem. Így álltunk egy ideig, mikor egyszer csak a nyakamba morgott és kezét a fenekemre csúsztatta. Ajajj!

A szívem a torkomba ugrott, gyorsabban kezdtem el venni a levegőt és mocskos módon vártam, hogy mikor markol majd bele a hátsó felembe. A fogaimat az alsó ajkamba mélyesztettem, hogy visszafogjam magam attól, hogy felnyögjek. És bár tisztában voltam azzal, hogy Liam ittas állapotban volt és nem rég esett túl egy szakításon, aljas módon többet akartam. Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha itt és most túllépnénk a baráti zónán és olyan dolgok történnének, aminek nem szabadna. Például, hogy milyen lenne, ha Liam ujjai utat találnának a bugyim alá és ott érintenének meg, ahol a legjobban akarom őt az óta a nap óta, hogy találkoztam vele. Nos, talán nem. De nem hiszem, hogy meglepő lenne, elvégre, totál helyes.
Újabb kép repült a fejembe, amint feltesz a konyhapultra, eltávolítja, a felsőmet majd végig dönt a márványon és végig csókolja a testemet. Milyen lenne, ha a lábaimat behajlítaná, így a talpaim a pulton lennének, Liam pedig a lábaim közé bújna. Bizseregni kezdtem mindenütt már csak a puszta gondolat miatt is. Meg akartam tapasztalni, hogy milyen lenne, ha Liam kielégítene és nem éreztem zavarban magam. Akartam, hogy megtörténjen. Túl sokat vártam már a srácra és emiatt egyre mélyebbek lettek az érzéseim iránta, melyekről amúgy nem is tudtam, hogy vannak.
- Chanel.
Azonban minden kívánatos, mámoros gondolatom tovaszállt, amikor Liam kiejtette a nevemet a száján.
- Igen? – kérdeztem csendesen, az arcomat elhúztam a nyakától így a szemeibe tudtam nézni és kezeimmel a hajába túrtam hátulról. – Héj, jól vagy?
- Nem –nem tudom - motyogta, amint lehunyta a szemeit, a szemöldökeit összehúzta és a homloka beráncosodott.
- Liam, hányingered van? – néztem rá aggódva, mire ő egy nagyot nyelt. Annak ellenére, hogy mennyire élveztem a közelségét, el kellett válnom tőle majd magam után húzva őt a fürdőbe igyekeztünk. Éppen hogy felnyitottam a vécéülőkét, a srác már a térdein volt és körbe ölelve a vécékagylót, majd öklendezni kezdett. A hátát simogatva térdeltem mellette.
- Nem jön - suttogta, amint a fejét elfordította, így rám nézett. A szemei könnyesek voltak és pirosak. – Chanel, fáj.
- Mi fáj, baby? - kérdeztem aggódva, a hangom olyan halk volt, mint az övé. Abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, hogy én minek hívtam őt. – Próbáljunk meg valamit, oké? – ajánlottam, amint az ajkaim harapdáltam. Ha Liam gyorsan túl akart esni a hányáson, akkor csak egy dolog jutott az eszembe. Az pedig nem volt más, hogy mint hogy meghánytatja magát. Vagy én őt. Ez lényegtelen.
- Oké – biccentett felém. - Chan? – első alkalom volt, mikor becézett. És ez őszintén tetszett.
- Mondjad – mosolyogtam rá halványan.
- Nagyon tetszel – vallotta be és mielőtt még válaszolni tudtam volna, újra a vécé fölé hajolt, noha ezúttal ki is adta magából, aminek jönnie kellett.

Miután Liam biztosan kiadta magából azt, amit kellett, felkeltünk és a mosdókagylóhoz támogattam. Megmosta az arcát, valamint a fogait és máris jobb színben volt.
- Gyere, feküdjünk le – mondtam halkan, majd kivezettem a fürdőből. Egy ajtó felé mutatott, én pedig arra tereltem. Belöktem az ajtót, majd bementünk és Liam rögtön lefeküdt, én pedig mellé ültem. Homlokát ráncolva felemelte a fejét és bele szagolt a párnába, majd fogta és elhajította a szoba végébe. Még a takarót is lerugdosta magáról, én pedig kérdő tekintettel figyeltem mozdulatait. – Nem akarom ezt az illatot érezni, ettől csak még rosszabbul leszek – motyogta.
- Émelyegsz még?
- Már nem – sóhajtott és a kezére fektette a fejét, én pedig magam mögül odaraktam neki a párnát, felálltam és a takarót is ráterítettem. – Jó, hogy itt vagy.
- Én is örülök neki – vallottam be suttogva.
- Mellém fekszel? Kérlek. Nem akarok egyedül aludni.
Ajkamat rágcsálva mérlegeltem, hogy mi legyen. Feküdjek mellé? Valószínűleg akkor csak reggel kelek ki onnan.
Barna tekintetét enyémbe fúrta, és bár sötét volt, mégis tökéletesen láttam őt. Megadva magamat feküdtem be mellé a takaró alá, és amint átkarolt, újra nagyot dobbantott a szívem.”

2 megjegyzés:

  1. OH MY GOD
    AMIKOR LIAM HÁNYNI KÉSZÜLT, OMG IMÁDTAM A RÉSZT, PEDIG TUDOD, HOGY MENNYIRE NEM VAGYOK ODA A SAJÁT ÍRÁSOMÉRT LOL
    BUT OMFG
    IMÁDTAM
    MINDENT
    KÉSZ VÉGE HATSZÁZ
    AZT HISZEM AZ ELŐZŐ ELŐTTI RÉSZNÉL MONDTAM, HOGY A KEDVENCEM RÉSZEM VOLT? WELL, AZ IGAZSÁG AZ, HOGY EZ A KEDVENCEM
    BUMMMM
    OMFg idk mit mondhatnék azon kívül, hogY IMÁDTAM ÉS A LEGJOBB RÉSZ LETT ÉS MÁR ALIG VÁROM A KÖVETKEZŐT
    ÉS BÁr köcsög húzás volt Sophiától, hogy ugye megcsalta Liamet, mikor visszaadta neki a pénzt, egy picit megesett rajta a szívem. Idk miért. :D Talán mert valóéletben imádom és idk azért nEM VOLT A LEGKELLEMESEBB ÚJRA ÁTÉLNI, HOGY SOPHIAM KETTÉ MEGY OKAY?!
    Várom már a kövi részt. :3

    ♥xx

    VálaszTörlés
  2. Ne már!! Hamar vège lett!! Ne!! Olvasni akkarom mèg!! Nagyon jó rèsz lett!! Imádtam. Vègre lebukot Sophia!! Chanel gondolatai!! XD
    :) Várom a kővetkező rèszt!! ❤❤

    VálaszTörlés