[07. - Mintha ő lenne hozzám a kulcs]

Heeey mindenki!☺

Végre újra szombat és újabb rész, haha.:3 Növekedett az olvasók száma, melynek nagyon örülök, remélem mindenkinek elnyeri a tetszését a történet!☺Köszönöm szépen a kommenteket, és a pipákat is, véleményezni mindig mindenkinek lehet, nem haragszok meg érte, lol.:D És huh, a mostani résszel kapcsolatban pedig, remélem jó lett, meg minden.:D Lanel, Lanel és Lanel.:3 Jó olvasást!♥Xx.

Chanel Adele Sangster

- Mi a baj, Liam? – csúszott ki a számon azonnal, mire eltűnt a mosolya.

- Hogy érted? Semmi baj sincs – rázta a fejét.

- Látom a szemidben – mondtam halkan, mire említett érzékszervei egy picit elkerekedtek, aztán lehunyta azokat, és a rendezetlen barna hajába túrt.

- Te aztán jó emberismerő vagy – sóhajtotta.

- Meglehet – bólintottam lassan. – De a barátom vagy, és a barátok azért vannak, hogy segítsenek egymásnak. És a szemeid pedig… - kezdtem, de aztán hirtelen hallgattam el, mire újra rám kapta a tekintetét. Majdnem kimondtam, hogy gyönyörűnek találom a szemeit. – A szemeidből pedig könnyen olvasok. Mert, barátok vagyunk – magyaráztam gyorsan.

Erre elmosolyodott, majd magához húzott és újra átölelt. Most már nem csak egyszerűen tudtam, hogy valami nem oké, éreztem.

Mikor elengedett beljebb sétáltunk, és lehuppantunk egymás mellé az ágyra.

- Szóval… szeretnéd elmondani? Szívesen meghallgatlak – mosolyogtam rá kedvesen.

- Na, jó – sóhajtott fel. – Azt hiszem, könnyebb lesz, ha beszélek róla valakinek.

Csendben maradtam, és vártam, hogy folytassa.

- Úgy érzem… hogy Sophia hűtlen hozzám – suttogta.

Ó.

- Liam, biztos vagy ebben? – kérdeztem óvatosan, és a kezemet a vállára raktam.

- Nem, abban nem, hogy tényleg félre lép –e. Abban viszont igen, hogy valami van a hátam mögött, amit eltitkol. Igazából teljesen megérteném – mosolyodott el kínosan. – Folyton úton vagyok, alig látjuk egymást…

- Ez nem mentség, ha igazán szeretne, sosem csalna meg!

- Úgy gondolod? – pillantott fel rám.

- Igen. Nézd, nem sok kapcsolatom volt ez idáig, de ezt még én is tudom. Nem lehet, hogy valamit félre értesz? Miből gondolod, hogy hűtlen? – kérdezgettem lágyan.

Liam szólásra nyitotta a száját, mikor kopogtatni kezdtek.

- Megnézem ki az, és elzavarom – mosolyogtam rá, mire ő bólintott, így felálltam és az ajtóhoz indultam.

A fa nyílászáró mögül három szempár meredt vissza rám.

- Szervusz, Chanel, Harry vagyok – nyújtotta Harry elsőnek a kezét, mivel elöl állt. Zöld szemeiben valami ismerőset véltem felfedezni, de mielőtt az agyam eszeveszett pörgésbe kezdhetett volna, Liam már mellettem termett, kezét a vállamra helyezte.

- Sziasztok – köszöntem lassan felmérve az összes fiút.

- Srácok, hagy mutassam be nektek Chanelt, Chanel, ők itt Louis, Niall és Harry.

- Helló – intett mosolyogva Niall, és Louis csatlakozott hozzá.

- Gyertek beljebb – álltam arrébb, Liammel együtt. Mintha az előbb azt mondtam volna, hogy megnézem ki az, és elküldöm.

A srácok bejöttek egymás után, és fejüket ingatva nézelődtek.

- Na és, Chanel, hogy utaztál? – kérdezte kedvesen Niall, és rögtön feltűnt az az ír akcentus, amelyet már Liam is említett.

- Egész jól – feleltem.

- Mi újság Londonba? – tette fel a következő kérdést Louis, és lehuppant az egyik bőrfotelbe.

- Ó, hát a szokásos – vontam meg a vállam. – Vihar, eső, szürkeség.

- Mióta is élsz Londonba? – kérdezett újra válaszommal nem foglalkozva, mire Liam a karjába csípett, de Louisnak meg sem kottyant. Nem túl kedvesen méregetett, én pedig ártatlanul pislogtam vissza rá. Nincs szükségem, egy ilyen piszkálódó, gyanakvó kölyökre. 
- Lassan hat éve – válaszoltam kimérten.

- Hol laktál korábban?

- Amerikában.

- Ez megmagyarázza az akcentusod, melyet ügyesen próbálsz takargatni. Ott születtél?

- Louis! – szólt rá Liam.

- Mi van? Meg akarom ismerni a barátnőd!

- De egy kihallgató rendőr szerepébe bújva? – sziszegte mérgesen.

- Hagyd csak Liam, semmi gond. Igen, ott születtem. Szeretnél még valamit tudni, Louis? – ejtettem ki lassan a nevét, miközben jobb szemöldököm kicsit megemelkedett.

- Amerikában, pontosan hol laktál, Chanel? – szólított a nevemen, és talán némi gúnyosságot véltem felfedezni.

- Miami –ban.

- Miért költöztél Londonba?

- Mert… - ezen, kicsit elgondolkoztam. Már majdnem kiböktem az igazat. Mi a fasz van veled Chanel? – Mert független akartam lenni – nyögtem ki, részben az igazat vallva. Louis homlokát ráncolva várta a folytatást, én pedig az alsó ajkamba haraptam, és Liamre pillantottam. – A szüleim azt akarták, hogy olyat csináljak, amit én nem akarok – mondtam végül, és elkaptam a tekintetem Liamről, majd összekulcsolt kezeimet tanulmányoztam. Ezzel lezártnak tekintettem a témát, ám Louis azt hiszem, most jött csak igazán lázba.

- Ó, és mit dolgozol, Londonban? – tette fel az újabb kérdést, mikor Liam sóhajtott egyet és rászólt.

- Elég Louis! Mi a szar ütött beléd? – suttogta mérgesen, ám Louis válaszát már nem hallottam. Halványan a másik két fiúra mosolyogtam, majd felálltam, és egy halk ’Bocsánat’ –ot motyogva a fürdőbe siettem.

A tükörbe bámulva aztán rájöttem, hogy nem is olyan rossz ez az ártatlan, megbántott szerep Liam barátai előtt. Talán, elsimítom vele Louis „hamis” kételyeit, arról nem beszélve, hogy imádom ártatlannak hitetni magam. Csak a kis tervem, működjön is, Liam közelében.

Fintor kúszott az arcomra, hiszen eddig Liam légkörében csak új érzéseket tapasztaltam. És a szám, valamint az agyam közti kis kapu, mely az olyan dolgok magamba tartását, melyekről nem kell senkinek sem tudnia, kordában tartja, mindig kinyílódik.

Mintha, ő lenne hozzám a kulcs.

Először majdnem hisztérikus nevetés csúszott ki ajkaim közül, aztán pedig vérben forgó szemekkel felképeltem volna magamat.

Komolyan, Chanel Sangster, életedben nem gondoltál még ekkora hülyeségre.

Miután összeszedtem magam a kisebb sokkból, melybe saját magamat juttattam, visszatértem a srácok közé. Liam aggódóan méregetett a szemeivel, és legbelül vigyorogtam, hiszen totálisan imádtam, hogy így néz.

Visszaültem korábbi helyemre, míg Liam Louis lábába rúgott, melyet természetesen észrevettem, ám úgy tettem, mintha nem is láttam volna.

- Bocs Chanel, az előbbiért – motyogta Louis.

- Tessék? – néztem fel rá bizonytalanul. Igazából tökéletesen hallottam, de ezt nem hagyhattam ki, a sráccal szenben.

- Mondom, bocs, az előbbiért – szólalt fel hangosabban, mire édesen rámosolyogtam.

- Nem történt semmi – rebegtettem a szempilláimat.

A későbbiekben úgy döntöttünk, hogy a felkeltést mellőzve a szállodában maradunk. Liamet elkísértem reggelizni, ahol kettőnk között újra bocsánatot kért Louis nevében, és megkérdezte, nem –e bántott meg.

- Dehogy! – legyintettem. – Betudtam annak, hogy jó barátod, és magam sem értem miért, de csak védeni próbál tőlem. Nem mintha ártani szeretnék neked, vagy valami.

- Igen, valószínűleg ez játszhatott közre, mert nekem egy szót sem bír kinyögni, mikor számon kértem – sóhajtott, és a hajába túrt, aztán pedig a kávéjába kortyolt, és ugyanígy tettem én is az enyémmel. – De igazából Louis egy roppant jó fej srác! Hiszem, hogy megtaláljátok majd, a közös hangot – mosolygott, én pedig szintén így bólogattam.

- Azt remélem. De most ne beszéljünk erről! Félbe szakadt egy beszélgetésünk, melyet nem tudok kiverni a fejemből. És szeretném, ha kiöntenéd nekem a szíved, mert láthatólag, nagyon elnyomnak a Sophiával kapcsolatos kételyeid.

- Komolyan? Ennyire látszik rajtam?

- Igen – bólintottam megerősítve szavaimat.

- Azt hiszem, hogy minden nap törik egy kicsit a szívem. És nem tudom, mivel szolgáltam rá erre a helyzetre! Tényleg, annyira jól megvoltunk. De az száz százalék, hogy elhidegült tőlem. És kétségbe vagyok esve emiatt. Mert fogalmam sincs, hogyan szerezzem vissza azt, ami köztünk volt.

Igazából nem szerettem Liamet hallgatni, a kisiklott szerelmi életéről. Komolyan, dühbe gurultam az ismeretlen lány miatt, aki még Liam barátnőjének mondhatja magát. Egy ilyen kedves, aranyos, romantikus srácot megcsalni? Becsapni, átverni, megalázni? Csakis egy hülyének juthat eszébe, az ilyen.

Mindegy, a lényeg az, hogy már most szívből gyűlöltem a csajt, pedig még csak nem is ismertem. És tudom, hogy ez nálam így is fog maradni. Mert ilyen vagyok. Akkor sem fogom kedvelni, ha esetleg kiderülne róla, hogy mégsem hűtlen Liamhez, akkor pedig pláne nem, ha össze is töri, Liam szívét.

Hű, Chanel, mióta izgat téged Liam szíve épen, avagy összetörten?

- Figyelsz rám? – rakta Liam a kezét az enyémre, én pedig megráztam a fejem, s újra rá emeltem a tekintetem. Észre sem vettem, hogy idő közben már a pincér is járt itt, és előtte ott volt a pompás reggelije. Fenébe, én miért nem rendeltem magamnak?

- Ne haragudj! Csak elgondolkoztam.

- Hát azt látom – nevetett, miközben bekapott egy falatot, a velem szemezgető omlettjéből. – Min gondolkozol? – kérdezte, én pedig beszívtam az alsó ajkamat.

- Csak ezen az egészen – kalimpáltam pluszban a kezeivel, hogy megértsen. – A barátnődön – vallottam be. – Ne haragudj, de bosszant, amit veled művel. És sajnállak – szorítom meg a kezét, ami még mindig az enyémen pihen az asztalon.

Belülről elolvadok a mosolytól, mely ebben a pillanatban csakis nekem szán, ám ezt a gyönyörű pillanatot a pincér szerencsétlenkedése szakítja meg, mikor felénk közeledve megbotlik, és rám borítja a tálcát, ami a kezében volt.

- Te jó ég! Jól vagy, Chanel? – pattant fel Liam és már mellettem termett. A tányérok, és poharak szilánkosra törtek, a kezembe pedig tompa fájdalom nyilallott. – Nem lett bántódásod? A szilánkok nem vártak meg ugye? – guggolt le elém, én pedig a bal kezemre emeltem a tekintetem, melyből ömlött a vér. Rosszul vagyok, a vértől. – Úristen! – kiáltott fel Liam. – Basszus Chanel! Valaki, gyorsan kötszert! – kiáltotta, és a teremben egy perc alatt lett hatalmas felfordulás. – Héhé, igyál ebből – nyomta elém a pohár narancslevét. Lassúakat kortyoltam, majd fintorba torzult az arcom, a fájdalom a karomban, egyre erősödött. – Hol van már az a kötszer? – kiáltott fel megint. – Chanel, mondj valamit – szorította meg a combomat.

- Liam – nyögtem ki.

- Minden rendben lesz, Chanel! Itt vagyok!

Tekintetem újra a karomra tévedt, mely iszonyatosan fájt, a vér pedig továbbra is ömlött. Epét éreztem a torkomban, ám visszatartottam azt, ami feltörni készült, és újra Liam gyönyörűséges szemeibe bámultam.

A kötszer megérkezett, Liam pedig egy fehér törülközővel fogta át a karom, melyet hamarosan be is ivott a piros folyadék. Elfordítottam a fejem, nem bírtam odanézni, amint megnézi a sebet.

- Hívjanak mentőt! – hallottam Liam rideg, aggódással megtelt hangját.

- Ne – leheltem, majd visszafordítottam a fejem. – Ne! – kértem újra. – Nem kell mentő – erősködtem.

- Chanel, de kurvára kell! Nagy szilánk van a karodban, és ehhez kell egy orvos! – csattant fel.

- Nem akarok mentőt. Nem akarok felhajtást – magyaráztam szemeibe nézve, és láttam rajta, hogy elgondolkodik.

- Hívjanak egy orvost, most! – mondta keményen, és nem szakította meg a szemkontaktust. – Igyál még – nyújtottam elém újra a narancslevet. Hangja ezúttal lágy volt. Engedelmeskedtem, és meglepően jobban éreztem magam az újabb korty hideg, zamatos narancslé után.

Le akartam feküdni. Minden, amire abban a pillanatban vágytam, az, az volt, hogy egy puha ágyban feküdhessek, és gond nélkül lehunyhassam a szemeimet.

És Liam, mintha a gondolataimban olvasott volna, a törülközőt a karomhoz szorítva állt fel, majd húzott finoman talpra. Villámgyorsan takarította le rólam az ételmaradékokat, majd két szempillantás alatt már az ölében voltam, és úgy tartott, mint egy csecsemőt.

Fejemet hálásan a mellkasának döntöttem, és lecsuktam a szemeimet. Tompán érzékeltem a hangokat, hallottam, amint feltűnt Louis, és Niall. Louist az erős akcentusáról, mely azt hiszem egy életre a fejembe vésődött, Niallt pedig a cuki ír akcentusáról ismertem fel.

Éreztem, amint Liam megy velem, hallottam, ahogy válaszol a fiúknak, de már nem értettem semmit a beszélgetésből. Azt hiszem, éber voltam még, de ugyanakkor eszméletlen is.

- Chanel! Chanel, térj magadhoz!

Előbb Liam hangját érzékeltem, majd kezeit az arcomon. Aztán a puha környezetet, mely körbe vett.

Ágyban feküdtem, egy nagyon kényelmes ágyban. És nem akartam felnyitni a szemeimet. Csak aludni akartam, és édeset álmodni.

- Chanel! Chanel, kérlek! – rázogatott Liam, nekem pedig felnyitódtak a szemeim. – Ah, hála az Istennek! Ne csukd le a szemeid, jó? Ne veszítsd el az eszméleted! Én vagyok az Liam. Mindjárt megérkezik az orvos! Mivel tarthatnálak ébren? Ó, Istenem – szitkozódott halkan. Majd egy angyali hangot hallottam meg énekelni. Szemeim újra kinyitódtak, és azt láttam, hogy Liam szája mozog, és azt az angyali hangot hallottam, mely belőle jött. Hű, sosem hallottam még énekelni!

Mosoly kúszott az ajkaimra, és megpróbáltam nem elaludni. Hallgatni akartam Liamet, lenyűgözött az énekhangja. Majd a dalszövegre koncentráltam, hogy fent maradjak.

Mondanom sem kell, nem ismertem. Az ajkaimra csak még nagyobb mosoly kúszott, mikor már másodjára kezdett a refrénbe. Borzasztóan tetszett, és azt akartam, bár sose hagyná abba az éneklést.

Hangja egyre hangosabban, és hangosabban töltötte be a szobát. Egyik keze az enyémen volt, másik pedig az arcomon. Elfeledkeztem az alvásról, bár szemeim csukva voltak, és csak néha nyitottam fel. Arcomon folyamatosan mosoly ült, ahogy hallgattam a mellettem ülő srácot. Erőteljesen énekelt, beleélte magát, közben pedig végig engem nézett, és szorított egyet, kettőt a kezemen. Ez is segített, hogy fent maradjak.

A fájdalom is elmúlt, csak Liam letétezett, a hangja, és a dalszöveg. 

Nobody, nobody.