[01. - Jó illatod van]

Sziasztok!

Első rész itt van, amiben már rengeteg dolog történik. Megismerkedhettek Chanel múltjával, és jelenlegi életével, valamint Payno -val, aki azon nyomban befurakszik Chanel bőre alá, haha.:D El sem hiszem, hogy már kilencen vagyunk a blogon, nagyon örülök neki!^^♥ Ha tetszik nektek az első rész, írjátok meg véleményeteket kommentbe, vagy pipáljatok, akár mindkettő.(: Minden író örül a véleményeknek, s ez alól én sem vagyok kivétel!!:) Jó olvasást!Xx.

Chanel Adele Sangster

2015. július

Cofba felkötött, hosszú szőkés barna hajamat csavargattam, a pultra könyökölve, miközben a rágóm csattogtattam. Mögöttem a kis ajtóban, ami mögött a keskeny folyosóról nyíló raktár, és öltözők lapultak, megállt az új főnököm és szélesen mosolyogva vizslatott. Felegyenesedtem, és én is rá mosolyogtam, majd beálltam teljesen a pultba, hogy elférhessen, és ki tudjon menni, apró kis üzletének előterébe. Úgy lépegetett, mint egy pingvin, hatalmas termete miatt ugyanis másként nem tud. Eltűnődtem, vajon tud –e, ennél gyorsabban menni, talán futni. Nem hiszem.

Megvakarta majdnem teljesen kopasz fejét, amin már csak pár szál ősz hajszál csücsült, majd zavartan rám nézett.

- Ó, a zakómat bent felejtettem – motyogta, totál zavarban.

- Maradjon csak, mindjárt hozom – mondtam mű mosollyal, majd megfordultam és visszamentem a zakójáért, ami bűzölgött a túl sok férfi kölnitől. De legalább nincs rossz illata, és nem lehet olcsó sem.

Átnyújtottam, ő pedig felvette magára, mit ne mondjak, elég nehezen.

- Köszönöm. Akkor mindent tetszik tudni? Holnap reggel tízre jövök, és nyitom a boltot.

- Én pedig háromra jövök.

- Pontosan! – mondta boldogan. Érdes hangja belengte az üzletet.

- Menjen csak nyugodtan haza, Mr. Silvermann és pihenjen – mondtam mézes –mázos hangon.

- Megyek is! – jártatta végig rajtam mocsár zöld tekintetét, majd úgy tett, mintha, meg se nézett volna magának. – Maga egy angyal Miss Ford!

Kislányosan kuncogni kezdtem, ő pedig elkomorodott, és egy pillanatra tényleg azt hiszem, hogy meg fog erőszakolni. De aztán perverzen elmosolyodott, és elindult kifelé.

- Eddie megvárja magát. Az ő műszakjának is hatkor van vége.

- Remek. Köszönök szépen mindent, Mr. Silvermann. Szép délutánt!

- Magának is Miss Ford – pillantott vissza rám vigyorogva. Pontosabban a melleimre. Intett egy utolsót, majd kiment az üzletből. Az ajtó feletti kis csengő csilingelt egyet, amikor az ajtó zárult, én pedig oda sasszéztam és Mr. Silvermann –től kapott kulcscsomóval be is zártam azt.

Profi zárfeltörő áll rendelkezésünkre, úgy hogy a srácoknak egyáltalán nem fog nehezükre esni, bejutni az üzletbe, noha a fiúk hátul fognak betörni. Így legalább nem leszek hibás, és a rendőrség sem állíthat be gyanúsítottnak, de mégis kirúgnak. Elvégre az első napom, nem számítva bele a próbanapot, és máris kirabolják az ékszerboltot, amíg én hátul hemperegtem a biztonsági őrrel.

Csalafinta egy kurva vagyok, nem?

Hülyén hangzik, de imádom ezt!

Senki ne higgye azt, hogy kényszerítenek erre. Mert ezt én akartam!

Az egész évekkel ezelőtt kezdődött. A szüleimtől elköltöztem tizennyolc éves koromban. Hatalmas botrány volt emiatt, pedig már évek óta fenyegettem őket ezzel, hogy elköltözök. Nem hitték, hogy tényleg megteszem. Így születésnapom után ki is tűztem Londont célként, fogtam a bankkártyám, egy bőröndöt, pár dolgot és repülőre ültem.

Gyűlöltem ott élni. Gyűlöltem a családommal élni. Akármilyen hihetetlen, de így van. Utáltam az előkelősséget, a szabályokat, a kötelező dolgokat, mint például az iskola, vagy a festés órákat. Gyűlöltem a tütüt, a balerinacipőt, és a kötelező olvasmányokat.

Úgy éltünk, mint egy királyi család. Pedig, ez a huszonegyedik század.

Sosem értettem, miért nem lehetünk egy normális család. Miért nem járhattam rendes óvodába és iskolába, miért kellett festenem hétköznapok délutánjain, és miért kellett órákig koptatnom a padlót a balett teremben. Egyáltalán miért volt balett termünk?

Otthon senki sem értett meg. Szolgálóink voltak, szakácsok, szobalányok, kertészek, dajkák, tanítók. Hatalmas birtokon éltünk egy palotában. Ha a szobámból a saját erkélyemre léptem ki, halottam a tenger zúgását, éreztem a levegőben a sós illatot, mely az előttem elterülő hatalmas kékségből áradt.

Kicsiként mindig is azt képzeltem, hogy sellő vagyok, és elúszhatok bárhova. Hogy magam mögött hagyhatok, mindenkit. Bár akkor még nem tudtam elképzelni az életem a családom nélkül. Akkoriban még imádtam anyát, akinek mindig levendula illata volt, folyton a nővérem után loholtam és vele játszottam.

Aztán mikor elkezdtem első tanulmányaimat, édesanyámék szigorúbbak lettek, és megutáltam mindent és mindenkit. Csak azért is az ellenkezőjét csináltam mindennek, visszabeszéltem, széttéptem a házi feladatomat, amit a tanítóm írt meg helyettem, hogy édesapám ne legyen dühös, majd kora reggel a tengerbe szórtam a papírcafatokat. Késtem a pontban hét órai reggeliről, tizenkét órai ebédről és a hét órai vacsoráról. Édesanyám tea délutánjait pokollá tettem, és összefirkáltam a rózsaszín falamat. Szüleim nem értették, miért viselkedem ilyen förtelmesen. Azt hitték, majd el fog múlni. Hogy, majd magamtól megjavulok. Hogy ez csak a tinédzser korszakom. Éppen ezért nem vették komolyan azt, hogy ha, betöltöm, a tizennyolcat elköltözök.

És most már huszonhárom éves vagyok, és öt éve élek Londonban. Nevet változtattam, hogy szüleim sose találjanak meg. Megismertem Damont, akinek köszönhetek mindent. Új családra leltem, egy bűnbanda körében, barátaim lettek, rengeteg pénzem, és végre szabadnak éreztem magam. Felelőtlennek. Pillanatok alatt elsajátítottam a rablás, az alvilági élet apró dolgait, verekedni is elég jól meg tanultam. Az, hogy körülöttem állandóan csak fiúk voltak, és vannak, egyáltalán nem zavar. Jól megbarátkoztam a srácokkal, ők lettek az új családom. Igazi szélhámosok, nem félnek semmitől, és ha úgy akad, pár emberéletet is kioltanak. Még mindig feltekintek rájuk, annyira erősek, és profik, pedig én sem vagyok már kispados.

És még mielőtt megfogalmazódna a gondolat, hogy én öltem –e már embert, itt a válaszom rá. Nem. Volt már nálam pisztoly, lőttem is már vele, de soha sem öltem még meg senkit. És nem is vágyom rá. A fiúk sem erőltetik. A piszkos munka, jó férfi módjára, rájuk marad. Általában én szoktam előkészíteni a rablásokat, azzal, hogy beépülök egyes helyekre, előkészítem a terepet, majd hagyom, hogy kirámoljanak mindent. Aztán pedig szépen, csendben lelépek, mintha mi sem történt volna. Úgy hangzik, mintha olyan egyszerű lenne. Közben pedig legalább olyan sokat dolgozok, és teszek, mint a többiek. Állnéven, vagyis mindig új néven beépülni valahova, kiérdemelni az emberek bizalmát, megjátszani magamat, nem könnyű, de már hozzá szoktam. Lassan négy éve, hogy így élek és hiába a meleg helyzetkért, ezért érdemes minden nap felkelni. És lehet borzasztó hülyén hangzok, de a szenvedélyem, a munkám. A drogozáshoz tudnám hasonlítani.

Hajamból kihúztam a fekete hajgumit, és a csuklómra raktam. A szőke tincseket szétválasztottam, két oldalra, így a vállamra hulltak. Fehér, spagetti pántos trikómat, lentebb húztam, hogy épp kilátszódjon elől a fekte csipkés melltartóm, szoknyámat is fentebb toltam a combomon, és hátra indultam. Eddie az öltözőben ült, cigizett. Mikor meglátott, lerakta a csikket, én pedig besétáltam hozzá egy dögös mosoly kíséretében. Felvettem a szálat, és mélyet szippantottam a cigarettából, majd oldalra fújtam a füstöt. Utálom a cigit.

Eddie két lába közé álltam, hatalmas lapát kezeit a derekamról a fenekemre csúsztatta. Belemarkolva rántott az ölébe és csókolt meg ezzel egy időben.

Miközben naiv kis biztonsági őrünk figyelmét éppen lekötötte szemei előtt ugráló melleim látványa, Shane, Nathan és Taylor kirabolták a boltot. Hátsó bejáraton át kipakolták a kócerájt, majd visszahúztak a barlangba. A „barlang” a búvóhelyünk London külvárosában, az erdőben. A föld alatt kialakított páncéltermek vannak, ahol megannyi lopott holmi van tárolva.

Félre értés ne essék. Nem ott élünk. Az csupán a búvóhelyünk egy –egy húzósabb buli után, vagy mikor feltűnően sok zsaru hemzseg a városban.

Én külön élek, saját házban, amit az első komolyabb bevetésem összegéből vettem és rendeztem be. A srácok segítettek költözködni, a legelső lakásomból Londonban, amit még Damon bérelt nekem. Ugyanakkor nagyon sokat lógok a srácok közös kecójában, ott is van egy külön szobám, szóval mikor úgy adódik, ott is éjszakázom.

Nem túloztam, mikor korábban azt mondtam, hogy ők a családom. Ez valóban így van, nélkülük én semmi és senki lennék. Ha ők nem lennének, valószínűleg már nem élnék. És mindent Damonnak köszönhetek. Aki meglátta bennem azt, aki vagyok, nem hagyott magamra és segített mindenben.

Felálltam a biztonsági őr öléből, aki még mindig lihegve terült el a gurulós irodai székben. Lehúztam a szoknyám, hogy normálisan álljon a helyén, melltartóm kosarait visszahúztam, hogy ismét takarásban legyenek melleim az őr szemei előtt. Felsőmet is feljebb ráncigáltam, így minden a helyére került. Csuklómról lehúztam a már oda rögzült fekete hajgumit, mely szép kis mintát hagyott a bőrömön, és egy rendezetlen copfba kötöttem hajamat. Hiába, fésű nélkül nem megyek sokra.

Eddie felállt, felhúzta sliccét, majd kanos vigyorral megindult felém, kezeit a derekamra csúsztatta és magához rántott. A színjáték kedvéért én is elmosolyodtam, de kezeimet mellkasára raktam, hogy távolságot tudjak tartani kettőnk között.

- Örülök, hogy jobban megismertük egymást, Miss Ford. Talán valamikor megismételhetnénk, valami nyugisabb helyen, jobban elmélyülve egymásban – kúszott farkas vigyor az arcára, amitől alap esetben grimaszba borul az arcom. De, ugye én most nem vagyok önmagam.

- Én is örülök. És talán, majd valamikor máskor – mosolyodtam el édesen, ő pedig elengedett, kacsintott egyet és kiment mellettem az öltözőből.

Kisvártatva követtem én is, és amint előre értem, hamar kiderült, hogy Eddie a hátsó kijárat felé ment. Cigizik, vagy talán haza is ment. Ki tudja.

Elégedetten vigyorogva körül néztem az aprócska üzletben. A sok csillogó gyémánt, arany és ezüst nélkül olyan üresnek nézett ki a hely, mintha már vagy öt éve kiköltözött volna innen a bolt.

- Jézusom! – sikítottam fel, ezzel elindítva a lavinát. Pár másodperc múlva Eddie ott állt mellettem és elkerekedett szemekkel pillantott végig a helységen.

- Mi a fasz?! – kiáltott fel, majd középre ment és körbe forgott, mint egy kiskutya, aki a saját farkát kergeti. Magamban nagyon jól szórakoztam. Ó –ó, Chanel, rossz kislány vagy!

Eddie a pult mögé rohant, meglökve engem, majd azonnal megnyomta a rendőrséget hívó gombot.

- Kirabolták a boltot! – fordult felém.

- Nem hiszem el – roskadtam össze zokogva.

- Ne bőgj, csak ne bőgj! – ordított. – Hülye kurva! – rántott talpra, én pedig lekevertem neki egy hatalmasat.

- Tudod, kit hívj hülye kurvának! – sziszegtem, és közben éreztem, ahogy a szemfesték csíkot húz lefelé az arcomon a műkönnyektől. Még jobb. A hajam kócos, zilált, a szemfestékem elkenődött, ezer százalék, hogy úgy nézek ki, mint egy mosómedve, és, ha még a biztonsági őrrel is összeverekedek, simán mondhatom azt, hogy ez az elmebeteg állat megerőszakolt az öltözőben, miközben az ékszerboltot kirabolták a cimborái. Ezzel totál rákenem Eddie –re a gyanút, és hát, kinek fognak hinni? Az elkeseredett, sokkos állapotban lévő lánynak, vagy a padlón fekvő biztonsági őrnek, akinek mindjárt betöröm az orrát és eltöröm néhány bordáját?

Egész este bent tartottak a rendőrőrsön, de csak, mint tanúként. Tizenegykor indultam el az autóért, ami az ékszerbolt másik oldalán parkolt. Beültem az Audi R8 –omba, majd lassan elhajtottam a helyszínről, s a főútra kiérve nyomtam meg a gázpedált, hogy a mutató elérje legalább a százat. A lámpák végig zölden világítottak, forgalom egyáltalán nem volt, ami nem lepett meg. Ezen a főúton sosem volt nagy forgalom. Sok elhagyatott épület állt itt betört ablakokkal, elszakadt neoncsövekkel, és letépett plakátokkal. Egy pár kocsmának is itt volt az otthona, gyakran randalíroztak itt részegek. Ezért néz ki úgy a sugárút, mint ahogy.

Szitkozódva tapostam a fékre egy piros lámpa előtt, hat után legalább ez az első. Simán áthajtottam volna ezen is, ám előttem egy csapat részeg fiatal hajtott el a zebrán, és amennyire be voltak állva, inkább nem akartam rájuk dudálni. Szerintem észre se vették, hogy autó áll előttük, a fekete Audi totál beleolvadt a sötétségbe, noha azért az utcai lámpák gyér fénye visszaverte a fényt az autóm motorháztetején.

Az egyik nő megállt a zebra közepén, és felém meredve szét tárt karokkal és lábakkal énekelt, én pedig azon gondolkoztam, hogy nekimegyek, hátha észbe kap egy kicsit, mikor nyitódott a bal felöli ajtó, és egy srác hajolt be rajta.

- Taxi? Vigyen haza, kérem – mondta erőtlenül és bevágódott mellém. Bekötötte a biztonsági övét, aztán fejét hátradöntötte, sóhajtott egy nagyot és lehunyta szemeit.

- Mi a… - szitkozódtam halkan és közelebb húzódtam a fiúhoz, hogy felmérjem. Bűzlött a pia szagtól, eléggé kába volt. Végig tapogattam kabátja zsebeit iratok, vagy a telefonja után kutatva.

- Ki akar rabolni? Hagyjon békén! – emelte fel a fejét, egy időben velem, így összetalálkozott a koponyánk.

- Au, bassza meg!

- Ah, ez fájt kisasszony! – nyöszörgött, és a kezét odaszorította, ahol belém ütötte a fejét.

- Ugyanezt én is elmondhatnám! – meredtem rá dühösen. Elvette a kezét, kinyitotta a szemeit, és uram isten, azok a szemek valami elképesztő szépen csillogtak. Lebiggyesztette alsó ajkát, és úgy nézett rám, mint egy kölyökkutya. Jó ég!

Úgy meredt rám, mint aki még életében nem látott nőt. Azt hittem, majd valami béna csellel bepróbálkozik, de végül csak ennyit mondott:

- Jó illata van. És valami nyomja a hátsó felem.

- Mi, jaj! – húztam ki alól a táskát, amiben amúgy rablószerkó és kés volt. – Ráült a táskámra – közöltem, majd újra felnéztem rá, bele a gyönyörű szemeibe.

- Ez nem egy taxi? – kérdezte álmosságtól csöpögő hangon.

- Nem – válaszoltam lassan.

- Akkor hogy fogok hazajutni? Szétmegy a fejem! – panaszkodott.

- Hazaviszem, csak mondja meg, hogy hova kell mennem!

- Otthon – motyogta.

- Jó, de hol az az otthon? – kérdeztem, ő pedig már csak egy horkantással válaszolt.

Ez bealudt!

Most mégis mit kezdjek vele? Nekem a fiúkhoz kell mennem! Nem rakhatom ki az utcára részegen, félig alva! És nem néz ki rossz szándékú fiúnak. Persze, nem ismerem, de első ítélésre ez a véleményem.

Akkor is, most mit csinálok?

Idegesen hajtottam el a kijárat mellet, mely egyenesen a barlanghoz vitt volna. Éppen mikor üzenetet pötyögtem Damonnak, hogy rosszul érzem magam, és hogy holnap jelentkezem, kezdett el csörögni a srác telefonja.

Ó, a fenébe!

A hozzám eső zsebébe nyúltam, ahol szólt a telefon. Szerencsém van. Nem mintha, a zajra a srác reagálna. Halkan alszik. Még csak nem is horkol.

Megfordítottam a telefont és a képernyőre meredtem, miközben leparkoltam a házam előtt. A kijelzőn egy lány neve állt, és gondolom, a sráccal közös képük. Vállat vontam és kinyomtam, majd beledobtam a táskába az ő telefonját is, és beálltam a garázsba. Most lesz nehéz dolgom.

Hogyan cipeljem fel a házba?

Kiszálltam a kocsiból, a táskát ledobtam az egyik polcra, majd megkerültem a kocsit és kinyitottam az ajtót.

- Hé! – pofozgattam meg kicsit, mire felkapta a fejét, és megint lefejelt.

- Auu! – hátráltam ki.

- Mi történt? – nézett körül.

- Megint lefejeltél!

- Jó illatod van – motyogta, miközben fölé hajoltam, és kicsatoltam a biztonsági övét.

- Köszönöm, már mondtad! Na, gyere! – fogtam meg a karját és felhúztam az autóból. Becsaptam az ajtót, előhúztam a farzsebemből a kulcsot és lezártam az autót.

- Ez egy Audi R8 –as! – kiáltott fel, kezeit az arcához kapta. – Király ez az autó!

- Tudom – vigyorogtam. – Most pedig, gyere, kapsz két szem Advilt.

- Otthon vagyunk? – kérdezte.

- Nem. Mivel bealudtál, nem tudtam, hova kell, fuvarozzalak. Szóval magamhoz hoztalak.

- Holnap haza megyek, ígérem.

- Jól van, most pedig menj előre – álltam félre és megnyugtatólag mosolyogtam rá. Felmentünk a lépcsőn, majd kinyitottam a bejárati ajtót. Ahogy beléptünk az elő szobába, a srác lerúgta a cipőjét és máris a nappaliban volt.

- De jó illat van itt!