[03. - Miért nézett rám úgy, amitől ezt éreztem?]

Sziasztook!

Itt is a harmadik rész végre, haha!:D Újabb szereplők a láthatáron, remélem lehet követni, ki kicsoda, és tetszeni fog a rész!(: Köszönöm szépen a pipákat, és a komit az előző fejezethez!♥ Egy hét múlva jelentkezem, jó olvasást!Xx.

Chanel Adele Sangster

A reggeli befejeztével Liam elkezdett pakolászni.

- Hagyd csak! Majd én megcsinálom.

- Én csináltam a rumlit, én is takarítom el – mosolygott.

- Liam, kérlek, hagyd! Menj, biztosan vár már a barátnőd – mondtam halványan mosolyogva, mire megállt.

- Felhívom, és…

- Liam! Nem hagyom, hogy eltakaríts magad után. Inkább szeretném megköszönni a reggelit. Isteni volt!

- Nos, hát akkor szívesen – nevetett. – Felmegyek a ruháimért – mondta mosolyogva, majd elhaladt mellettem, én pedig elkezdtem elrámolni.

Rengeteg mindent megtudtam róla. Például, hogy gazdag. Jó ég, hiszen világsztár! Biztosan millió tini lány oda van érte, és milliók szobájában virít jó pár poszteren. Na de hogy lehet, hogy nem ismertem fel? Igaz, ami igaz, nem érdeklődök olyan „normális” dolgok iránt, mint a mai fiatalok, de hát ez engem nem zavar. És biztos ő is megérti, hogy van még olyan ember a Földön, aki nem hallott róla. Nem néz ki egoistának, szóval, csak remélhetem, hogy nem sértődött meg. Na és, mit érdekelne, ha meg sértődött? Úgysem találkoztok soha többet!

Nem tudom miért, de úgy érzem, hogy kár lenne érte. Mármint, nem akarom, hogy megsértődjön rám.

Mire észbe kaptam, már lent állt előttem a tegnapi ruháiban, a telefonját éppen a zsebébe süllyesztette.

- Szeretném elkérni a telefonszámodat. Arra gondoltam, hogy valami munka után nézhetnék neked. Mármint, én rengeteget utazok, alig van egy kis szabadidőm, és persze, imádom ezt. És úgy vettem le a szavaidból, hogy nem szeretnél te sem egy irodában ülni egész nap. Szóval talán tudok neked keríteni valami munkát. És legalább jobban megismerjük egymást, és barátok is lehetünk – mosolygott édesen, én pedig olvadoztam. Hogy lehetnek ilyen gyönyörű szemei?

- Hű, az óriási lenne! Mármint, úgy értem – túrtam a hajamba, és az alsó ajkamba harapva néztem rá – megtennéd ezt nekem?

- Persze! Nagyon szívesen.

- Szuper! Akkor diktálom a számom – mentem közelebb vigyorogva, ő pedig elő is húzta a telefonját. Lediktáltam, ő pedig megcsörgetett, hogy meglegyen az ő száma is nekem. – Nagyon köszönöm!

- Nem kell még semmit sem megköszönnöd. Elvégre, még nem intéztem semmit.

- Akkor is köszönöm! Hogy megpróbálod.

Közben elindultunk a bejárati ajtó felé.

- Jaj, és hogy mész haza? Elvigyelek? – jutott eszembe.

- Nem, dehogy, már hívtam taxit. A ház előtt vár.

- Ó. Honnan tudtad a címemet? – vigyorodtam el.

- Megjegyeztem, mikor a boltba mentem – jött zavarba.

- Rendben – kuncogtam.

- Én is köszönöm, még egyszer.

- Semmiség – ráztam a fejem mosolyogva.

- Majd hívlak – nyújtotta a kezét, amit megfogtam és kezet ráztunk. – Liam – mondta vigyorogva.

- Chanel – csúszott ki a számon, mielőtt észbe kaptam volna. Francba!

- Viszlát, Chanel – búcsúzott el, majd elindult lefelé a lépcsőn, én pedig az ajtómban állva figyeltem. Mielőtt beszállt a taxiba visszafordult, és mosolyogva intett egyet, én pedig visszaintegettem, majd bementem a házba. Bezártam a bejárati ajtót, majd neki dőltem és egy nagy sóhaj szakadt ki belőlem.

Mi volt ez?

Rendbe szedtem magam, először is vettem egy hideg zuhanyt, hogy lehűtsem magam Liam után. Egyáltalán nem szerettem volna rajta gondolkozni, vagy azon, hogy azt mondta, keres nekem munkát. Felöltözni szerettem volna, és elindulni a barlangba a srácokhoz, akik már tuti ott számolgatták a pénzüket, és olyan önelégült képet vágtak, mint általában mindig, ha fizetést kapnak.

Rövid, divatos fekete felsőt vettem magamra, úgyszintén fekete csőfarmerrel, amely rásimult a lábaimra. Fekete bakancsomat vettem elő, majd még egy fekete „DOLL” feliratú sapkát, tekintve arra, hogy szőke fejem még nem igazán száradt meg, a tusolás után. Fogmosás közben rendszerint járkáltam a szobámban, az erkélyre mentem ki, megnézni milyen az idő. Borult volt, és alighanem esni is fog, ezért eldöntöttem, hogy az egyik bőrkabátomat veszem fel. Végül sminket tettem fel, szempillaspirált, kihúztam a szemem tussal, és szájfényt kentem fel ajkaimra. A tükörbe cuppantottam, mint általában mindig, mikor sminkelek, aztán pedig a gardróbba mentem egy táskáért. Beledobtam a sapkát, egy napszemcsit, az előbb használt sminkes dolgokat, majd a fésülködős asztalom elé ültem, aminek fiókjai tele voltak ékszerekkel. Kiválasztottam, egy vastag láncú nyakláncot, ami kicsit feldobta az egyhangú szerelésemet. Jobb karomra csatoltam az arany Marc Jacobs órámat, aztán befújtam magam az egyik parfümömmel és késznek nyilvánítottam magam. Majdnem. A hajam még mindig nedves volt, és hála Istennek, engem egyenes hajjal áldottak meg, és bár néha irigylem az olyan lányokat, akiknek természetes hullámos, göndör a hajuk, most mégis csak jól jött, hogy nekem egyenes van. Így nem göndörödött be, csak simán a vállamra hulltak a szőke tincsek. Elő vettem a sapkát, amit már a táskámba gyömöszöltem, a fejembe húztam, becsuktam a teraszajtót és az ablakokat is, majd levágtattam az emeletről.

Lekapcsoltam a lámpákat, melyet Liammel kis közös reggelizésünk után hagytunk úgy, majd bezártam magam után a garázsba vezető ajtót, és máris az én drága autómnál voltam. Jókedvűen kaptam le a kulcsokat a kulcstárolóról, s nyomtam is meg a garázs ajtó nyitására kitalált gombot.

Nem sokára már a barlang felé száguldottam elhaladva a srácok háza előtt. Nem álltam meg, mert tudtam, hogy már úgyis ott vannak, vagy, éppen az egész éjszakát töltötték. Annyira nem lakunk közel egymáshoz, a barlanghoz viszont kellő távolságra, ha történne valami baj, gondolok itt most legelsőként a rendőrségre.

Akaratlanul is eszembe ötlik a tegnap éjszaka, miként kellett megállnom az első piros lámpánál, és hogy hogyan találtam egyszeriben magam mellet, egy részeg fiút. Az akkori és ma reggeli viselkedésemen még mindig nem tudok kiigazodni. Nem értem, miért vittem haza magammal, miért ápoltam úgy, mintha legalább hozzátartozója lennék, a reggelinél miért viselkedtem vele annyira természetesen, és bár folyékonyan hazudtam neki arról, mit is szeretek csinálni, és mit szeretnék csinálni, ezzel belevonva magam egy későbbi kínos szituációba, mégis úgy éreztem, hogy ez a srác rám nézett, nekem pedig mindent el kellett volna mesélnem magamról. Mindent.

És ez nagyon frusztrál. Nem is, inkább idegesít. Miért nézett rám úgy, amitől ezt éreztem? Miért éreztem magam a közelében úgy, hogy, ő mindent tud rólam? Miért adtam meg neki a telefonszámom? És miért árultam el neki a nevemet?

Leparkoltam Willhem Audija mellé, kiszálltam, és lezártam a kocsit. A környezetet kémleltem, mint mindig mikor idejövök. Mögém is pillantgattam, követ –e valaki. Fő az elővigyázatosság, sosem lehet tudni!

Puhán lépkedtem a nedves faleveleken, és imádtam, hogy ilyen csendben tudok közlekedni. Mármint, melyik átlagos ember tud úgy végig sétálni az erdőn, hogy ne reccsenjen meg a talpa alatt legalább egyetlen faág?

Büszke voltam erre a tulajdonságra, melyet elsajátítottam a bandába került éveim alatt, na meg arra, hogy nem nyomok túl sokat, és persze ez is sokat segít az egészen. Noha a testemmel soha sem voltam megelégedve és nem is leszek sosem. Mindig találok magamon valamit, ami miatt önutálat, vagy éppen undorodás fog el. Sosem voltam túlsúlyos, és rengetegen dicsérik a lábaimat, ám én mégis általában leginkább arra gyúrok. Utálom a combjaimat, szerintem nagyok és hiába görkorcsolyázok, vagy éppen biciklizek kilométereket.

Pár perc alatt a kis faháznál találtam magam, ami mögött található a titkos ajtó. A ház korhadozó falára csaptam egyet az öklömmel, mire félrehúzódott egy kis téglalap, ahova a tenyeremet kellett beillesztenem, hogy be tudjak menni. A program kettőt villant, majd halk zajjal a fal szintén elhúzódott, én pedig beléptem a kivilágított liftbe.

A dohos szag újra megcsapott, én pedig ösztönösen elmosolyodtam. Mivel a barlang azért barlang, mert a pincében van és van egy kijárat pár kilométerrel arrébb a felszínre – ami természetesen le van zárva, és úgy néz ki, mintha benőtte volna a föld – dohos és föld szag van állandóan. Ezt az illatot – számomra már illat – pedig már megszoktam és mindig elfog valami kellemes érzés, ha leérkezek ide.

Magabiztosan mentem előre a vak sötétben. Az orromig se láttam, de már nem volt szükségem fényre. Teljesen ismertem a járást, és ide lenn mindig biztonságban éreztem magam. Arra sem volt szükségem, hogy a falat érintsem, jól tudtam, hogy húsz lépés után egy éles kanyar balra és máris a srácoknál vagyok.

Ahogy egyre közelebb értem már hallottam a hangjukat. Ha egyedül vagyok, mindig megállok, mielőtt előbújnék. Szeretek nagy belépőket csinálni, arról nem is beszélve, hogy tökéletes alkalom egy kis fülelésre.

Totál idétlenségekről beszéltek a fiúk, ami megmosolyogtatott, hihetetlen mennyire őrültek és gyerekesek még.

- BANANA! – ordította Nathan eszeveszettül és a szájába tömött egy fél banánt. Shane hátra vetett fejjel nevetett rajta a piszkos fotelban ülve, mely lehet vagy ezer éves.

- Csináld megint, csináld megint! – kérlelte barátját, aki újra és újra elüvöltette ezt a bűvös szót.

Ahogy beljebb közeledtem, rálátást nyertem a nagyképernyős tévére, ami egy tévés szekrényen helyezkedett el. Természetesen apró, sárga kis barátaink töltötték be a képernyőt, ám a film le volt állítva. Gyanítom, Nath és Shane nézték.

Kicsit arrébb, az asztalnál Damon és Taylor ültek papírokba mélyedve, míg egy másik rongyos, piszkos kanapéban Dylan szenvedett a hasát fogva. Gondolom, éhes.

- Will, hozod már azt a kaját? – kiáltott a konyha irányába. Willhem ezek szerint pedig a konyhában van.

- BANANA! – ordított rám Nat, mire a karjába bokszoltam.

- Elég legyen már a banánozásból, és nézd tovább a filmet! – szóltam rájuk, és megforgattam a szemeim.

- Á, a bűbájos Chanel megérkezett – vigyorgott gúnyosan Tay. Közelebb sétáltam hozzájuk, miközben Taylorra néztem.

- Számolgasd csak tovább a pénzed, Taylor – szóltam vissza nem törődöm stílusban, végül megálltam Damon mellett.

- Mi a pálya? – nézett fel rám, én pedig rántottam egyet a vállamon. Nem tudhat Liamről!

- Semmi különös – hazudtam, majd megkerültem és leültem mellé. – Mit néztek?

- Áh, ezek semmiségek, majd mi megoldjuk – legyintett, mire Taylor felnézett.

- Komolyan? Igazán segíthetne ő is! – szólt be.

- Nyugodj le, Tay – mordult rá, mire Taylor megforgatta a szemeit, és vissza mélyedt a munkájába.

- Mi ez? – tudakoltam újra.

- Végig vesszük a tegnapi rablás folyamán elrabolt ékszereket. Majd leltározzuk, és eladjuk.

- Hm, további jó munkát – veregettem meg a vállát, és fel is álltam, ő pedig elmosolyodott olyan tipikus Damonosan.

Lehuppantam Dylan és Will mellé, felhúztam a lábaim és bekapcsolódtam a filmnézésbe, noha már láttam egy párszor. Mióta kijött, Shane és Nate meg vannak érte őrülve. Persze, meg lehet érteni, hisz’ én is imádom a kis sárga emberkéket, na de ennyiszer megnézni egymás után ugyanazt a filmet már unalmas.

Tompán érzékeltem amint Damon és Taylor szót váltanak, majd Damon felállt és elindult hátra felé. Tudtam, most mi következik, mégsem álltam fel a kényelmes ülő helyzetemből és loholtam Damon után, mint egy számítós, pénzéhes dög. Úgyis mindjárt magához hív, akkor meg minek rohanni?

- Chanel – szólt is hátulról, mire kelletlenül feltápászkodtam és eltrappoltam az irodáig. Az ajtó nyitva volt Damon kezében pedig egy vaskos köteg pihent.

- És van már új terv? – kérdeztem a srácokat, miközben visszahuppantam a kanapéra.

- Egyelőre még nincs. Van ötleted? – kérdezett vissza Damon.

- Gondolkozok rajta. De, ha most semmi tenni való, akkor lépek – álltam is fel.

- Ne már, nézd legalább végig a filmet – nyávogott Shane, mire nevetve megráztam a fejemet.

- Mennem kell. Majd beszélünk – nyomtam az arcára egy puszit, majd kisasszéztam a barlangból.

Az idő dél felé járt, mikor beültem az autómba, s még egyáltalán nem voltam éhes, tekintve a mennyei reggelire, amiből igazán jól belakmároztam.

A negyedünk központja felé igyekeztem egy Starbucksba. Valami hidegre és frissítőre vágytam, noha az időjárás nem a legmelegebb volt.

Hamar le is parkoltam, majd a táskámat megragadva kiszálltam, és lezártam a kocsit. A Starbucks –ban voltak elegen, mint mindig. Sokan társaságban ültek, beszélgettek, randiztak, vagy dolgoztak. De akadtak olyanok is, akik egyedül ültek, laptopjuk, telefonjukba mélyedve.

Beálltam a sorba, és a kínálatot nézegettem, hogy mégis mit rendeljek. Hívogatóak voltak a sütemények is, a kivilágított hűtőben, ám megembereltem magam és csak egy jeges vaníliás latte –t vásároltam elvitelre. Mikor az eladó srác megkérdezte, milyen névre szeretném, automatikusan rávágtam, hogy Liam. Csak utána esett le, mit is mondtam, mikor már ott díszelgett a poharamon egy smiley társaságában. Te jó ég! Komolyan Liamet mondtam?

Az italt szürcsölgetve sétáltam ki az üzletből, még mindig magamon ledöbbenve. Általában mindig más nevet mondok, persze csak minden üzletben. Az itteni kávézóban mindig Madinsont mondok, de volt már mikor máshol Barbarát, vagy Emilyt mondtam.

Ma pedig Liamet! Tuti azt hitték, hogy a barátomnak viszem! De nincs is barátom! És fogalmam sincs, miért Liamet mondtam! Igazából folyton eszedbe jut, mióta együtt reggeliztetek, csak magadnak sem vallod be.

Teljesen összerágcsáltam a szívószálat, mire az autóhoz értem. Megbabonázva húztam elő a kulcsokat, és nyomtam meg a nyitó gombot, mikor észrevettem, hogy egy srác mögöttem bámul. Szemöldökömet felvonva fordultam felé, ő pedig csak az autómat leste. Aha, szóval ez érdekel annyira!

Végig mértem a fiút, míg ő még mindig a kocsimat stírölte. Barna bőrén sok fekete minta díszelgett, ami amúgy is rohadt szexivé tette, de ezeknek tetejében szájából cigaretta lógott ki. És bár utálom a dohányt, elképesztő szexire jött ki a végeredmény.

Elvigyorodtam, és a karomat összefontam a melleim alatt, ezzel azokat direkt megemelve. A srác éppen felpillantott rám, majd kicsit elnyílt a szája, és felegyenesedett.

- Mit parancsolsz? – kérdeztem szemöldökömet még mindig fent tartva.

- Hm, téged – terült el egy dögös vigyor a száján. – Mondjuk a kocsid motorháztetőjén.

- Kissé szemtelen vagy, nemde? Hisz’ nem is ismerlek. Arról például fogalmam sincs, hogy hívnak – mondta megjátszva magamat, de igazából nagyon beindultam a srácra. Annyira dögös és szexi volt, hogy lehetetlen lett volna neki nemet mondani.

- Ugyan baby, hívj csak Zaynnek. És mivel látom, hogy előbb inkább „ismerkedni akarsz”, gyerünk vigyél el egy körre a kicsikével – támaszkodott az autómnak, én pedig elvigyorodtam.