[02. - Bírom a tetkós srácokat]

Meglepetééés!
Hali mindenkii!(: Hét közben úgy döntöttem, hogy a részek érkezését átrakom szombat délutánra/estére, ugyanis hülye ötlet volt hétköznap berakni, mikor mindenki tanul, és nem pedig az internetet lesi.:D Vagyis, a legtöbben, lol.
Amit még tisztázni szerettem volna a rész elején az Chanel nevei. Van neki az eredeti születési neve, amiből még csak a Montgomeryt tudjátok, a keresztnevét nem fogom elárulni idő előtt, ne aggódjatok.:3 Aztán Londonba költözésekor nevet változtatott a Chanel Adele Sangster -ra, amit jelenleg is használ. Und a többi idegennév, amik a részben szerepelnek, és Chanel hallgat rá, csupán a rablások miatt vannak, ugyanis nem lenne szerencsés Chanel Sangster névvel kirabolni az ékszerboltot, or valami mást.:D Bár a az elején az első részen kívül még nincs más neve, vagyis legalábbis úgy emlékszem lol. Ugyanis már a 12. résznél tartok, szóval nem emlékszem teljesen.:D
Nagyon szépen köszönöm a komit az első részhez!♥♥Na nem rabolom az időtöket tovább. Kommenteljetek és pipáljatok, jó olvasást!:3Xx.♥

Chanel Adele Sangster

Éjfél is elmúlt, mire Liam ágyba került. Pontosabban az én egyik vendégágyamba. Miután megvitattam a sráccal, hogy mi ez a jó illat, amit állandóan rajtam, a kocsimban és a lakásomban érez, adtam neki gyógyszert és vizet, majd félálomban kibökte, hogy Liamnek hívják. Én nem szándékoztam neki bemutatkozni, ha megkérdezi holnap a nevem, akkor majd kitalálok valamit. Nálunk ez így megy. Ezer név, ezer új személyiség. És persze ezt is nagyon élvezem. Szeretek mindig egy új ember bőrébe bújni, máshogy viselkedni. Udvariasan, udvariatlanul, viccesen, mogorván, öntelten, ügyetlenül, nagyképűen. Minden új bevetés előtt a fejemben, magam előtt új Chanelt, formázok. Új névvel, személyiséggel.

Lementem a nappaliba, egyenesen az üveges szekrényhez, ahol néhány nehezebb ital pihent. Villanyt sem kellett kapcsolnom, ahhoz, hogy tudjam, mit veszek ki. Whiskeyt és egy poharat, majd leültem a kanapéra, és a kis dohányzóasztalra helyeztem a két üveget. Kibontottam, és töltöttem egy keveset a pohárba, majd hátradőltem és felhúztam a lábaimat. Egyben felhajtottam az egészet, aztán hátra döntöttem a fejem és egy nagy sóhaj szakadt ki belőlem.

Nem hiszem el, hogy hazahoztam egy részeg, ismeretlen srácot. Mégis mi ütött belém? Damon totál kiakadna, ha megtudná. Meg azt hiszem a többiek is. De a legjobban Damon.

És igazuk is lenne. Mit képzeltem? A furcsa az, hogy még csak arra sem gondoltam, hogy hazahozom és kielégítem rajta szexuális vágyaimat. Mert, hogy nagyon helyes srác, túlságosan is, hatalmas, édes barna szemekkel. Lefogadom, hogy kigyúrt teste van. Még azt sem lestem meg, pedig lett volna rá alkalmam!

Megráztam a fejem, és előre dőltem még egy italért. Éppen végigfolyt a torkomon az erős alkohol, mikor hallottam a kapu zúgását.

Leraktam a poharat és felugrottam. Ez csak olyan ember lehet, aki tudja a kódot, így be tud jönni, és rajtam kívül csak egy olyan személy van. Damon. Vagy, egy olyasvalaki, aki feltörte a záramat, és beakar törni. Nem is tudom jelen pillanatban, hogy melyik lenne a jobb.

Az előszobába futok, és majdnem hanyatt esek Liam cipőiben. Még ez is!

Kinézek óvatosan az ablakon, és egyből felismerem Damon alakját. Francba!

Visszarohanok a kanapéra, rávetődöm, közben pedig beütöm a térdem, ami miatt felkiáltok. Rohadt életbe! És ouch!

Gyorsan öntök még egy italt a poharamba, majd hátraülök és várom, hogy Damon beljebb fáradjon. Ezúttal a teraszajtót jelölte ki bejáratnak, így azon keresztül jutott be a házba. Mindig máshol jön be…

Ideges voltam. Furcsa. Sosem szoktam ideges lenni. Ha Damon lecsesz, inkább érzek izgatottságot, mintsem idegességet. Hiszen imádok veszekedni.

- Chanel! – vett észre. – Nem jöttél.

- Igen, ne haragudj. Üzenetet akartam írni, hogy nem megyek, mert nem érzem magam valami jól.

- De aztán mégsem írtál. Pedig küldetés után voltunk. Azt hittem ennyivel megtisztelsz.

- Hazaértem és egyből lefürödtem. Tudod, ma nem éppen kellemes figyelemelterelésben volt részem.

- Ó, igen – vigyorodott el és közelebb sétált. – Milyen volt?

- Rémes. De legalább jól sikerült az akció, nem?

- Igen, minden a helyére került. Hoztam is neked valamit – kutatott a belső zsebében, majd előhúzott egy dobozkát. Mosolyogva átvettem, és felnyitottam a tetejét. Egy pár gyémánt fülbevaló lapult benne. Gyönyörűek voltak.

- Hú, ezek meseszépek, köszönöm – hajoltam oda hozzá és puszit nyomtam az arcára.

- Annyira illenek hozzád – mondta őszintén mosolyogva. Nahát, ritka pillanatok egyike.

- Kérsz egy pohár italt? – kérdeztem.

- Nem, kösz, csak beugrottam, hogy minden oké –e. Holnap reggel – állt fel és elindult kifelé.

- Holnap – mondtam, majd mikor eltűnt a szemem elől, felálltam és az ablakon néztem, ahogy távozik. Ez meleg helyzet volt.

Másnap reggel a nap sugaraira ébredtem. Nem akartam kikelni az ágyból. Talán mondhatnám azt a srácoknak, hogy még mindig rosszul vagyok.

Levánszorogtam egy kávéért, mert tudtam, hogy miután azt megittam, se perc alatt felébredek. Nos, most kávé sem kellett, a srác, aki a konyhámban szorgoskodott, miközben – feltehetőleg reggelit – készített, dúdolgatva cikázott ide meg oda.

Hű.

Először is totál elfelejtkeztem Liamről.

Másodszor pedig, nem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen finom illatokat a konyhámból. Mennyei!

A számban összefutott a nyál, és a hasam is megkordult, ahogy egyre közeledtem. Liam még mindig nem vett észre, éppen a palacsintát díszítette áfonyával és mézzel. Mhhm.

- Khhhmm – köszörültem meg a torkom. – Jó reggelt!

- Ó – nézett fel angyalian mosolyogva. – Szia!

- Szia – köszöntem lassan, miközben leültem a pulthoz. – Te… mit csinálsz? – kérdeztem komolyan, ő pedig megállt és értetlenül pillantott rám. Berezelt.

Magamban szélesen vigyorogtam arckifejezésén, mely nem mindennapi látvány lehetett. Azt hiszem.

- Reggelit készítek. Neked – állt meg és megvakarta a tarkóját. – Izé, kettőnknek. Csak meg szeretném köszönni, amit értem tettél. Mármint, hogy hazahoztál magadhoz, gyógyszert adtál, meg minden. Hihetetlen miféle csodákra képes két szem Advil – fordult el és egy bögrét húzott elő. A kedvenc kávés bögrémet. Kávét töltött bele, majd elém rakta cukorral és tejjel együtt. – Nem tudom, hogyan iszod – tette hozzá, aztán máris elfordult.

Rávetettem magam a kávéra, amit amúgy is eredeti célomként tűztem ki.

- Honnan van a palacsinta? – bukott ki belőlem, mire mosolyogva hátra pillantott.

- Én sütöttem.

- Miből? – kérdeztem elmélkedve. Semmiből palacsintát készíteni? Tudom, hogy itthon semmi olyan nem volt, ami palacsintához kellene. Jóformán üres a fridzsider és a spájz. Erre a receptre meg kell tanítania. Hmm. Addig nem engedem el, amíg nem tudom, hogyan kell a nagy semmiből palacsintát csinálni.

- Átugrottam a boltba. Van itt egy kisbolt a következő utcában.

- Tényleg? – csúszott ki újra a számon az, amit gondolok. Mi a fene van velem?!

- Nem tudtad? – fordult meg mosolyogva.

- Nem – ittam bele gyorsan a kávémba. Jesszusom, én zavarban vagyok!

- Ez a legkevesebb, azok után, hogy hazahoztál magadhoz… - kezdett volna megint bele, de én feltartottam a kezemet.

- Láttam, hogy totál részeg vagy, és amerre jöttem, vagyis, ahol beszálltál eléggé rossz környék, meg nem tűntél valami szélhámos gengszternek, és megerőszakolni sem akartál, szóval… - hadartam, ő meg felnevetett. Megálltam a locsogásban és nagy szemekkel néztem rá. Olyan édesen nevetett, amilyet még soha életemben nem láttam és hallottam. Te jó ég!

- Tényleg nagyon köszönöm – mondta mosolyogva. – Viszont a telefonomat nem találtam. Elhagyhattam valahol?

- Ó, nem! – pattantam fel és kiszaladtam érte a garázsba. Elővettem a táskát, ami tegnap volt nálam a rablás miatt, kiszedtem belőle mindkettőnk telefonját aztán visszadobtam a tatyót a helyére és futottam vissza. – Nálam volt! – emeltem fel és felé csúsztattam a pulton. – Nem azért mert turkáltam rajta, vagy ilyesmi… Ha nem, mert csörgött és egy nő hívott, így jobbnak láttam nem felvenni. Aztán pedig valahogy ki kellet szedjelek az autómból, így a táskámba dobtam.

- Nem kell magyarázkodnod – rázta mosolyogva a fejét. – Ezt is köszönöm. És a nő, aki keresett valószínűleg a barátnőm volt. Igazából összevesztünk, én pedig dühös lettem és ittam egy kicsit… vagyis úgy terveztem, hogy egy kicsit, de aztán nagyon berúgtam… szóval, jobb is, hogy nem vetted fel. Valószínűleg rosszat hitt volna – mosolygott zavartan, és fogalmam sincs miért, de az én arcomra is egy óriási mosoly ült ki.

- Igen, én is pont így gondolkodtam – ültem le újra, és nagyot kortyoltam a kávémból.

Velem szemben leült ő is, ekkor már az asztalon volt minden, és hú. Kitett magáért. Egy pasi, aki jól tud főzni. Hmm.

Homlokráncolva meredt a telefonjába, én pedig elvettem az első szelet palacsintámat és Nutellát kentem rá.

- Nem hívod fel? – kérdeztem hirtelen, ráadásul teli szájjal. Totál hülye vagyok. Felnézett rám, és elmosolyodott. Kinevet? Vagy inkább megnevettetem?

- De, azt kellene – túrt a hajába. – De előbb inkább megreggelizek – rakta le a készüléket és mosolyogva felpillantott rám. Ez a srác annyira… rendes.

Elvett ő is egy palacsintát és követve példámat, Nutellásan ette.

- Reméltem, hogy szereted a palacsintát – pillantott fel rám, miközben beleharapott saját reggelijébe.

- Most őszintén, ki ne szeretné a palacsintát? – kérdeztem, ő pedig ismételten felnevetett. Jól szórakozik rajtam?

- Az egyik nővérem nem szereti – jegyezte meg mosolyogva, nekem pedig kicsit elkerekedtek a szemeim. – Korábban én sem szerettem. Aztán jött Niall, és gyakorlatilag minden ételt megszerettetett velem. Kivéve sushit. Attól még mindig kiráz a hideg.

- Miért? – nyújtottam meg kicsit a szót. – A sushi tök buli. Én szeretem. Meg a pálcikákat is. Pálcikával enni király.

- Szerintem nem – nevetett. – Szóval a palacsintát és a sushit szereted. Mit szeretsz még? – kérdezte picit oldalra biccentve a fejét, és a csillogó barna szemeivel, meg aranyos pofijával egy kölyökkutyára emlékeztetett. Egy édes kölyökkutyára, akit szívesen örökbe fogadnék.

- Ó, nagyon sok mindent megeszek, és sok mindent szeretek is.

- Például? – vonta fel a szemöldökét, miközben a második palacsintájáért nyúlt. Szemeimet szinte hipnotizálták mozdulatai, s miközben a mézért nyúlt, felfedeztem tetoválását a bal alkarján. Négy kis vastag nyilacska volt ott, ami rohadt jól nézett ki. Még tetkója is van!

- Például pizza. Imádom a pizzát – próbáltam elterelni gondolataimat. A pizzával. Sikeresen. Élek, halok a pizzáért.

- Hm, azt tényleg mindenki szereti. Milyen feltéttel?

- Jöhet bármi, kiéve a pepperoni.

- A pepperoni kihagyhatatlan a pizzáról!

- Ó, nagyon is kihagyható! Igazából megeszek tényleg bármit. Vagyis könnyebb lenne felsorolni, miket nem.

- Na, akkor mondd azt!

- Spenót. Meg spárga. Umm, és a gombák. Brr – borzongtam meg.

- Na, a gomba az, amiért én sem vagyok oda!

- Jó a tetkód – mutattam oda, mikor az áfonyáért nyúlt.

- Ó, ezek? Köszi – mosolygott.

- Bírom a tetkókat. Vagyis inkább a tetkós srácokat. Nőkön nem igazán szeretem.

- Akkor gondolom, neked sincs.

- Nincs is – erősítettem meg egy bólintással mondandóját.

- Nos, nekem még van egy itt – emelte fel a másik karját. Hunyorítanom és kicsit közelebb kellet hajolnom, hogy el tudjam olvasni, mi van oda írva.

- Everything I Wanted But Nothing I’ll Ever Need. Hm, ez nagyon tetszik!

- Meg itt – fordította előre ugyanazt a kezét, hogy rálátást nyerjek a tollra és a kis feliratokra.

- Tetszik. Mindegyik.

- És van egy kereszt a bokámon.

Azon kaptam magam, hogy szívesen megnézném az összes tattooját közelebbről, és az ujjaimmal is szívesen feltérképezném.

Ekkor Liam telefonja megcsörrent, és mindketten egyszerre kaptuk oda a fejünket.

- Nos, mégsem tudok nyugodtan megreggelizni – nézett fel rám, majd felvette a telefont. – Szia Niall – szólt bele, közben pedig harapott egyet a palacsintájába és néhány áfonya szemeket dobott a szájába. – Tudom, még nem hívtam – állt fel, és bocsánatkérően rám nézett, majd kissé arrébb vonult.

Talán egy barátja hívta. Őt már említette korábban is. Vállat vontam és falatoztam tovább. Mire Liam visszaért, a harmadik palacsintámat fejeztem be és nyúltam a negyedikért.

- Szóval ízlik – ült vissza mosolyogva, én meg hevesen bólogattam. – Bocsánat, az egyik barátom volt az.

- Nem gond – ráztam meg ezúttal a fejem.

- És azt hiszem azt nem kérdeztem még, hogy mivel foglalkozol.

Félrenyeltem, a narancslevet, amit időközben öntöttem magamnak, és fuldoklós köhögés vett rajtam erőt. Könnyeim is kicsordultak, és mire feleszméltem Liam már mellettem állt, keze a hátamon volt és finoman ütögetve azt, próbált segíteni.

- Hé! Minden oké? Nyugi! – simított végig egyszer –kétszer a hátamon, majd eltűnt és egy pohár hideg vízzel tért vissza, melyből kicsiket lassan kortyoltam.

- Minden oké! – préseltem ki magamból, de csak azért, mert nem akartam, hogy ennyire közel legyen hozzám. Úgy éreztem, mintha betört volna a magán szférámba és mindent tudna rólam.

Vonakodva vissza ült velem szemben, én pedig nem mertem rápillantani.

- Bocsánat… valami rosszat kérdeztem?

Dehogy. Minek kérdezed, ha már tudod?

- Nem – ráztam meg a fejem, és egy mosolyt erőltettem magamra, miközben felpillantottam még mindig gyönyörűen csillogó szemeibe. – Nincs munkám. Jelenleg munkanélküli vagyok – böktem ki az első dolgot, ami eszembe jutott. - Korábban egy bárban dolgoztam, de csődbe ment, így elbocsájtottak. Jelenleg pedig nem tudom, mihez kezdjek magammal.

- Ó, ne haragudj, nem tudtam.

- Nem, nem arról van szó, hogy nincs pénzem, vagy valami. Hanem, csak utálok egyhelyben toporogni. Úgy értem, kihívások elé állni, elesni, felállni, hibázni újra meg újra… Egyszerűen csak utálom ezt az állapotot, amiben most vagyok – ömlöttek belőlem a szavak, mint általában mindig. Itt nem csak arról van szó, hogy folyékonyan tudok hazudni, hanem csak szeretek beszélni, csacsogni. – Muszáj valamit csinálnom. Ez olyan, hogy például hétvége van, szabadnapom volt, esett az eső, és hideg volt, én pedig nem bírtam a seggemen megülni, gumicsizmát, meg sárga, nagy esőkabátot húztam és kimentem a kertbe gödröt ásni a Liliomfának. Szeretnék egy kis tavat a kert egyik sarkába, és gondoltam, miért ne. Szóval, igen, totál hülye vagyok – kezdtem el saját magamon nevetni, mire ő is nevetni kezdett.

- Ez jó. Teljesen megértelek. Én sem bírok sokáig punnyadni a kanapén a tévé előtt. Persze, van, mikor kifejezetten jól esik, vagy ezt tervezem, de amúgy én sem vagyok egy lusta típus. És, ha jól értelek, akkor azért keresel munkát, mert nem szeretnéd ugyanezt csinálni. Mármint itthon az ágyat nyomni, és spanyol sorozatokat bámulni.

- Igen, pontosan!

- És mi az, amit szívesen szeretsz csinálni?

- Nem tudom. Szeretek sportolni.

- És még?

- Utazni. Szeretek utazni! Meg keresztrejtvényt fejteni.

- Mert, akkor olyan irányban kellene elindulnod munkát keresni, amit szívesen csinálsz. Úgy értem, én énekelni szeretek… és…

- És? – vártam, hogy folytassa.

- Nos, ezért csinálom azt, amit szeretek.

- Énekelsz? Hol? Vagy, hogyan? – dőltem előre.

- Színpadon és stúdióban – nevetett. – Meg néha fürdés közben.

- Színpadon? Mármint, bárokban?

- Világszerte – kezdett feszengeni.

- Ó – esett le. Ezért kell így kihúznom belőle mindent. – Akkor szupersztár vagy! – bólintottam saját elképzelésem megerősítéseként.

- Hát… aha – vakarta meg a tarkóját, és tudtam, hogy zavarban van. Azt nem tudom, hogy honnan, de tudtam.