2016. november 19., szombat

[65. - Elfelejtett]

Guys,
még mindig nem hiszem el, hogy elérkeztünk az utolsó részhez. Valahogy nem tudok mit mondani, pedig annyi mindent szerettem volna leírni! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek az utolsó rész, elégedettek lesztek a végével, és nem nagyon utáltátok/utáljátok meg Chanelt.:D Köszönöm szépen az előző fejezethez érkezett kommenteket és pipákat, nagyon örültem nekik!:) Remélem, hogy a véleményeiteket megosztjátok velem az utolsó rész alatt is! Oh, és holnap felrakom az epilógust is, mert értelmetlennek látom, hogy még egy egész hetet várjak vele. Jó olvasást!Xx♥
P.S: Az új történetem blogja már elérhető, Complicated. Egyelőre még nem tudom mikor fogom feltenni a prológust, viszont, ha van kedvetek már benézhettek és esetleg fel is iratkozhattok!:)

Chanel Adele Sangster

Tekintetem rögtön Liamre ugrott, akinek szerencsére semmi baja sem volt, végül rájöttem, hogy Damon már nem szorít magához és nem is áll mögöttem, ezért könnyebbültem úgy meg. Amint megfordultam, elém terült élettelen teste, mely a padlón feküdt, feje körül vértócsában. Egészen biztos vagyok benne, hogy a lövést az én fejembe szánta, viszont elszámolta magát és az övébe repült. Milliméterekre voltam a haláltól, és nem is értem, hogy érdemelhettem ki, hogy még mindig élek.
Visszafordultam Liam mellé, aki szintén egyedül állt, hiszen Taylor a rúgásomtól a földre tántorodott. Ránéztem, ő pedig Damon testét nézte, majd négykézláb hátrálni kezdett, mire ráugrottam, behúztam neki kettőt az arcába, végül leszálltam róla, hasra fordítottam, hátra feszítettem a kezeit és egyszerűen ráültem. Felüvöltött, én pedig a teljes súlyomat ráhelyeztem, hogy egy helyben maradjon.
- Adjatok egy telefont – suttogtam, mindenem remegett, és egyre csak Damon feje körül nagyobbodó vértócsát tudtam bámulni. Képtelen voltam a srácokra, vagy Liamre nézni, viszont mikor megláttam magam előtt Liam remegő kezét, melyben a mobilját szorította, feleszméltem és kikaptam a kezéből. Tárcsáztam a rendőrséget, elmondtam, hogy betörést történt és a rablók még itt vannak, szóval nagyon gyorsan siessenek, majd leraktam a telefont és Liamre emeltem a tekintetem. Arcán ijedtség keveredett az értetlenséggel és szomorúsággal, nekem pedig a szívem szakadt meg, amiért így láttam őt. Istenem, kurvára nem ezt érdemli, én pedig úgy bántam vele, mint ahogy ember még emberrel soha sem. – Ne haragudj – suttogtam. – Minden az én hibám, sajnálom. Soha sem akartalak veszélynek kitenni – akadozva jöttek a szavak a torkomra, a sírás kerülgetett, ráadásul rohadtul égett Damon fojtogatása miatt.
- Majdnem meghaltál – suttogta, miközben legördült egy könnycsepp az orcáján. Más esetben a karjaimban kellett volna tartanom és lecsókolnom a könnyeit. De ő éppen miattam sírt. És ezt nem bírtam elviselni.
- Annyira sajnálom – mást nem tudtam mondani. Kibaszottul sajnáltam mindent, és utáltam magamat, amiért nem voltam elég erős, és hagytam békén őt, mikor még békésen elválhattunk volna. Teljes mértékben megérdemeltem volna Damon golyóját a fejemben.

A rendőrautók szirénáját már messziről hallottuk, mikor megérkeztek a falak piros és kék színben pompáztak a fényektől. Nem sokkal később odakint a rendőrség bekiabált, majd berontottak a házba fegyvereikkel és zseblámpáikkal a kezükben. Amint belépett az ezredes a nappaliba, rögtön tudtam, hogy ő az, látni lehetett, hogy nem egy piti kis járőr. Tudtam, hogy ő fog letartóztatni, és tudtam, hogy rohadt boldog lesz, amiért egy halom megoldatlan ügynek a megoldását elárulom neki.
- Ő az egyik betörő, még életben van, csak leütöttem – mutattam magam alá, és amint egy rendőr mellettünk állt, leszálltam Taylorról, akinek rögtön bilincs került a kezeire. – A másik fogva tartott, de aztán belé rúgtam hátulról, mire a saját fejébe lőtte a golyót – mondtam. – És én tudom, hogy kik ők – nyújtottam ki az ezredes felé a kezem jelezve, hogy rám rakhatja a hideg fémet.

Egészen addig nem került a bilincs a kezemre, amíg Louis meg nem erősítette a mondanivalómat, hogy én is benne voltam a bűnbandában. Liam egy szót sem szólt, csak meredt rám, Louis viszont elképesztő dühvel indult volna nekem, ha a rendőrök le nem állítják. Taylort és engem is másik rendőrautóba ültettek be. Liam a nevemet kiáltozva rontott ki a házból, és indult meg az autó felé, de én nem néztem rá. Egyszerűen nem bírtam a szemeibe nézni. Képtelen voltam rá. Pedig tudom, hogy még meg kell birkóznom vele. Hiszen ennek még koránt sincsen vége.
Börtönbe megyek. Hidegen hagyott a gondolat, pedig egész végig ez járt a fejemben. Talán életfogytiglanra is lesittelhetnek. Őszintén, az lenne a legjobb, de még akkor sem lenne elég büntetés, ha a rácsok mögött rohadnék meg. Azok után, amit Liammel tettem, meg kéne ölnöm magam, hogy kvittek legyünk, viszont akkor gyáva lennék, és ki akarnék bújni a felelősség alól. Igen is börtönbe kell mennem, és ott kell megrohadnom a hátra lévő életemben, miközben utolsó kívánságként csak annyit kérek, hogy Liam találja meg ezek után a szerelmét és legyen nagyon boldog.
Egyáltalán nem izgatott a börtön, csak azzal a fájdalommal tudtam foglalkozni, ami belülről felemésztett. Soha az életben nem hittem volna, hogy ennyire fogok szeretni egy férfit, akivel leélném a hátra lévő életemet. Fájt az, hogy miután elítélnek, soha többé nem láthatom majd Liamet, soha többé nem ölelhetem, vagy csókolhatom, és fájt az, amit tettem vele. Legszívesebben kést szúrnék a szívembe, de az nem lenne megoldás semmire sem. Szembe kell néznem mindennel, ami jön és meg kell birkóznom minden nehézséggel, mely elém tárul. Nem is bánom, hogy ennyire fáj, hiszen tökéletesen megérdemlem. Tönkre tettem Liamet, és ezért soha sem fogok megbocsájtani magamnak.

Az őrsön kihallgattak újra, én pedig elmondtam mindent, amit tudtam hét évre visszamenőleg. A rendőrség folyosóján mikor meghallottam Liam hangját a nevemet kiáltozva, legszívesebben a földre kuporodtam volna magzatpózba, viszont mikor megláttam könnyekkel áztatott arcát és vörös szemeit, azt hittem, ennél jobban már nem fájhat semmi.
- Miért tetted ezt? Miért tetted ezt baby? Mondd meg, hogy miért Chanel! Nem teheted ezt velem. Miért vallottál magad ellen? Nem elég, hogy átvertél? – furakodott át a tömegen és remegő kezei közé szorította az arcom ezzel arra kényszerítve, hogy ránézzek.
- Sajnálom Liam. Rettenetesen sajnálom. Borzasztó önző voltam, és csak nem tudtalak békén hagyni. Tudom, hogy így kellet volna tennem már az elején, és akkor soha nem sodortalak volna bajba. Annyira sajnálom. Tudom, hogy ezek a szavak mit sem érnek, csak kérlek, azt az egyet hidd el, hogy szeretlek.
- Elhiszem baby. Ne félj, minden rendben lesz. Kihozlak onnan, jó? Ne félj édesem.
- Nem Liam – ingattam meg a fejem és lesütöttem a szemeim. – Nem hozol ki onnan. Börtönbe kell mennem, mert hét éven keresztül bűnöző voltam és tükörbe sem tudok nézni azért, amiért veled tettem. Az sem lenne elég büntetés, ha életfogytiglanra lesittelnének. Sosem fogom megbocsájtani magamnak, amiért ilyen önző voltam – pillantottam fel könnyes szemeibe és az én látásom is elhomályosodott. – Sajnálom Liam.
- Ne mondd ezt Chanel – rázta meg a fejét. – Kérlek, ne mondd ezt. Kihozlak onnan. Minden rendben lesz. Megtalálom a legjobb ügyvédet, és kihozlak baby – mondta remegő hangon, de én újra megráztam a fejem.
- Nem Liam. Ne keress semmilyen ügyvédet. El fognak ítélni és te tanúskodni fogsz mellettem. Kérlek, csak ezt tedd meg utoljára értem.
- Chanel, ne mondd ezt.
- Mennünk kell – szakította félbe durván a rendőr, majd rántott rajtam egyet, én pedig utoljára Liamre pillantottam.
- Szeretlek.
- Én is nagyon szeretlek – mondta, engem pedig elvezetett a rendőr. Nem hiszem el, hogy még mindig szeret. Azok után, amiket vele tettem, nem mérges rám, és még mindig nagyon szeret. Ki akar hozni a börtönből. Tudom, hogy úgy is képtelen rá, de ha próbálkozik, talán azt elérheti, hogy ne sitteljenek le egy életre. Ez megmelengeti a szívemet, de nem akarom. Nem akarom, hogy bármilyen ügyvédet fogadjon, vagy óvadékot fizessen, hogy egyáltalán akár csak egy fontot is szánjon még rám. Mindent, amit szeretnék, hogy tanúskodjon mellettem, és börtönbe kerülhessek. Nem úszhatom meg. Azok után, amit vele tettem, nem.

**
Egy hónap elteltével, 2016. szeptember 28., Szerda, London
Hetek óta nem aludtam már normálisan, és már teljesen megbarátkoztam azzal a ténnyel, hogy soha nem is fogok többé. Rettenetes rémálmok gyötörtek, és volt mikor nem tudtam beazonosítani a valóságot, ezért fogalmam sem volt, hogy Liam jól van –e, vagy sem. Belül a poklok poklát járom keresztül, és még csak ezután fog jönni az igazi pokol, a női börtön, ahol szét fognak cincálni, ha hagyom magam.

Egy egész hónapig élvezhettem a magán zárka luxusát, végül eljött a tárgyalás napja. Azóta nem láttam, Liamet, hogy a folyosón elkapott, mielőtt a zárkába vittek volna, ma pedig újra szembesülhetek a tárgyaló teremben mindenkivel. A rendőröktől, akik tőlem nem messze egy irodában figyelnek, hogy nehogy szökést kíséreljek meg, hallottam, hogy a média teljesen megbolondult, minden csapból Liam és én folyunk. A rendőrség előtt több száz riporter és paparazzi verte sátrát, csak, hogy egyetlen fényképet készíthessenek rólam, vagy bármit kihúzhassanak a rendőrségből. Ez persze még egy lapáttal rátett az önutálatomra és el sem tudtam képzelni, hogy Liam min mehet most keresztül. Nem egyszer hallottam azt is, hogy látni akar, de nem engedték meg neki. Éjjelente álomba sírtam magam, míg végül a könnycsatornáim kiszáradtak és nem maradt más belül, csak egy üres, száraz, törött héj. Így tudtam legalábbis elképzelni, a szívem darabkáit ezer részre törve.
Az egy hónap alatt, akiket láttam azok a srácok voltak. Mindegyikőjüket be kellett azonosítanom, arról viszont már információt nem kaptam, hogy őket hány évre sittelik le, vagy, hogy egyáltalán mikor lesz a tárgyalásuk.
Végül nem is nagyon érdekelt, és örültem is, hogy nem tudtam meg semmit róluk. Csak túl akartam minél hamarabb lenni a saját tárgyalásomon, és az új zárkában akartam lenni, a vékony matracon feküdve, az émelyítő narancssárga ruhában. Magam mögött akartam hagyni mindent, elakartam felejteni mindenkit és azt kívántam, bár csak évek elteltek volna már, hogy mindenki más is megfeledkezzen rólam.

Az ügyvéd, aki engem képvisel, már korán reggel bejött és átbeszéltük újra, mit kell mondanom és hogyan kell viselkednem a tárgyalás alatt. Behozta a ruhákat is, melyeket felvehetek a tárgyalás idejére. Egy egyszerű sima nadrág kosztümöt kértem egy fehér blúzzal. A ruhák kellemetlenül lógtak rajtam, máris kifogytam a méreteimből.
Az ügyvédnő nem Liam megbízásából képvisel engem, úgy, ahogyan kértem. Hanem a szüleiméből. Akik mikor meghallották, hogy börtönbe kerültem fejet vesztve rohantak ide. De nekik sem engedték a találkozást, melynek őszintén örültem. És bár az ügyvéd miatt is morogtam, nem tehettem semmit, így végül bele törődtem. Az ügyvédnő saccolása szerint tíz év börtönbüntetésre számíthatok, jó magaviselettel kettővel kevesebbre, vagyis nyolcra. Nem érdekeltek a számok, az évek, egy valami, ami izgatott, hogy tíz év múlva Liam már boldog lesz a feleségével és a gyerekeivel és soha többé nem gondol majd rám.

**
A tárgyaló terem megtelt, egyedül a bírónő hiányzott már. Mellettem az ügyvédem foglalt helyett, az első sorokban meg valószínűleg Liam és a szüleim, hiszen Liam egyfolytában a nevemet pisszegte, de én nem pillantottam hátra rá. Próbáltam őt, és mindenki mást is kizárni, de tudtam, hogy amint Liamet a tanúk padjára szólítják majd, rá kell néznem.
Ahogy mindenki mással szembe kell majd nézzek, mikor a tárgyalásnak vége lesz és kivezetnek a teremből.

Órák múlva hozta meg a döntést a bíró, és bár egészen idáig azt kívántam, hogy gyorsan essünk túl rajta, most mégsem akartam elmenni. Totál széthullottam miután Liam sápadt arcát megpillantottam és barna íriszeibe bámultam. Kínzott a fájdalom, átakartam ölelni és el sem engedni őt többé, és a tudat, hogy erre soha többé nem lesz esélyem szépen lassan felemésztett.
Aztán a bírónő figyelmet kért, magának, én pedig ráemeltem a tekintetemet. Összerezzentem, mikor az igazi teljes nevemen szólított, végül azt hittem leájulok a székről, mikor meghallottam a szavaiból a hat év letöltendő börtönbüntetést és két év közmunkát. Nem akartam elhinni, mikor hosszasan taglalta, hogy a bizonyítékok és a vallomásom rengeteget enyhítettek a körülményeimen, ezért ítélt el hat évre. Mikor fa kalapácsát az asztalnak verte, az egész terem felmorajlott, én pedig még mindig csak ültem ott a bírónőt nézve és fogalmam sem volt, hogy mit kellene reagálnom. Normális ember örülne, amiért ennyivel megúszta, én pedig majdnem sírva fakadok azért, mert nem életfogytiglanra ítéltek el. A gondolataim rögtön nyolc év múlvára ugrottak és azon tanakodtam, hogy mégis mit fogok csinálni miután magam mögött tudhatom a börtönt és a közmunkát is.
Az ügyvédnő szavai alig jutottak el a fülembe, végül nagy nehezen mozdultam meg és álltam fel a barna fa székből. Kihúzott vállakkal és emelt fővel terveztem távozni, erre mégis képtelen voltam, mikor megfordultam. Két rendőr közre fogott, én pedig mélyet sóhajtottam, lehunytam a szemeim egy pillanatra, majd mikor felnyitottam Liamre néztem. Ő is egész végig engem nézett, az arca még mindig fehér volt, szemei élettelenek és üresek. Gyűlöltem magam, amiért ezt tettem vele, legszívesebben üvöltöttem volna és földhöz vágtam volna magamat. Mellette ott álltak a szülei, a testvérei, a srácok és Lou. Oly fájdalomba telt végig pillantani rajtuk, mégis megtettem, nem is egyszer. Még mindig éreztem a kötődést kettőnk között, mikor elsétáltam Liam mellett, viszont, ahogy egyre távolodtam, a kötél csak nyúlt és nyúlt magával. Tudtam, hogy Liam még nem mondott le rólam, pedig már régen le kellett volna neki. Egész lényem azt akarta, hogy lemondjon rólam. Mindezek után nem maradt bennem egy csöpp önzőség sem.

**
Három év elteltével, 2019 augusztus

Ma reggel értem jöttek a cellába, majd elvittek találkozni az ügyvédemmel, aki közölte velem, hogy már teljesítettem a büntetésem felét a börtönben. El sem akartam hinni, amit mondott, szemeim elé rögtön Liam arca ugrott, mikor utoljára láttam őt. Több, mint két éve volt, hogy bejött meglátogatni. Az előtt egy héten többször is eljött, fogta a kezemet és reményteli, gyönyörű barna szemeivel faggatott arról, hogy mi van velem. Aztán abba maradtak a látogatásai. Nem jött többé. Én pedig egyetlen egyszer sem kísértem meg a telefonálást neki. Elmondhatatlanul fájt, hogy nem jött többet, hogy valószínűleg rádöbbent, mekkora egy szörnyeteg vagyok és egész biztosan a föld alá utál. Azzal viszont valamelyest megnyugtattam magam, hogy most már nem pillant a múltjára és a jövőjére koncentrál, amiben én már egészen biztosan nem szerepelek.

A mindennapjaim általában ugyanúgy telnek, kivéve mikor belém köt a rabok közti „főnök” és csicskái. Sosem fordítok rájuk figyelmet, noha nem egyszer viszketett a tenyerem azért, hogy bemossak egy párat nekik. Eddig valahogy mindig sikerült megúsznom, pedig nem egyszer akartak már befogni szexuális kielégülésre vagy, éppen elvégeztetni velem helyettük a munkájukat. Heti egyszer járok egy három órás foglalkozásra egy terapeutához, aki tartja bennem a lelket. Meghallgat, ellát jó tanácsokkal és sok mindent mesél a kinti életről, ha kérem rá. Bekamuzta értem azt is, hogy szükségem van a három órás foglalkozásokra, csak, hogy több időt tudjunk tölteni a szobában és ne kelljen olyan hamar visszamennem a cellámba. A cellatársam az egyik a főnök csicskái közül, éppen ezért kitökéletesítettem az éber alvást, és hogy felkészült legyek bármire, ami történik. Nem egyszer próbált már meg párnával megfojtani, de mindig sikerült lerúgnom magamról. Ez sem adott elég okot az őröknek, hogy másik társat kapjak. Még mindig vele élek egy cellában, de nem is bánom, a fojtogatásos kísérletei legalább egy kis izgalmat hoznak a mindennapjaimban.

Ha éppen nem dolgozunk, és a zárkában fekszünk, akkor az udvaron lehetünk, ahol csomó edzőcucc van, melyeket lehet használni. Általában a csicskások mindent elfoglalnak, így egy- egy puha labda jut mindenki másnak, vagy még az sem. Jobb napokon viszont használhatjuk a többi elítélttel az edzőgépeket, így történt az, hogy jó pár izmot szedtem magamra. A zárkában is szeretek gyakorlatokat végezni, hogy ne unjam halálra magam, így hamar kiizmosodtam, persze ez mit sem ér, ha nincs, aki értékelné a testemet. Nem telik el olyan nap, hogy ne gondoljak Liamre, egy fél évben pedig egy- két alkalommal a szüleim is meglátogatnak. A beszélgetéseink mindig ugyanúgy telnek el, ők ezerszer elmondják, mennyire sajnálják, amiért erre a sorsa jutottam, végül ecsetelni kezdik, mennyire sikeresek a munkában, és hogy hogy vannak a testvéreim. Egyszer Leana is meglátogatott, apa elmondása szerint pedig azért nem jön többet, mert nem bírja betenni a lábát a börtönbe többé. Állítólag mélyen megérintette az egész, én pedig hosszú idő után végre vigyorogtam egy jót.

Ha pedig nem az udvaron vagyunk, esős és hideg napokon, akkor a könyvtárban. A cellában mindig magammal vihetek egy könyvet, amíg pedig a könyvtárban vagyunk, a régi zongora billentyűit koptatom. Egészen belejöttem a zongorázásba, és, ha a rabok bármilyen kottát elém raknak, melyet a könyvtárban találnak, hiba nélkül lejátszom nekik. Mindennap legalább egyszer eljátszom a River Flows in You –t, melyet a többség szívesen hallgat, a kisebbség pedig már gyűlöl, annyiszor hallották. Akárhányszor játszom, mindig a három évvel ezelőtti nap jut az eszembe, mikor Liammel a szülinapján a dolgozószobájában ültünk és évek után először nyúltam zongorához. A hangját, az illatát, testének melegét még mindig élénken érzem, libabőrbe bújtatja a testem és hatalmas gombóc nő a torkomba az emlékektől. Nem egyszer sírtam el magam némán mialatt játszottam, viszont mindig egy kis örömmel ülök le a hangszer elé, mikor lehetőségem van rá.

Miközben az ujjaim a már oly ismerős billentyűkön játszanak, elgondolkodom, hogy vajon mit csinálhat Liam. Hol lehet, kivel lehet, és hogy vajon gondol –e még rám. Gyakran eszébe jutok, vagy már alig- alig néha. Ezek a kérdések fúrják a legjobban az oldalamat és ezek, azok a kérdések, amiket senki más nem tudna megválaszolni, csak ő. Ő viszont soha nem is fogja, mert már túl lépett rajtam és elfelejtett. Én számára a múlt vagyok, egy csalódás, egy átverés, egy árulás. 

3 megjegyzés:

  1. wooooooooooooooo düde
    gyorsan elértünk a végére wtf, mikor liam elsírta magát az lején woahhhh. egy kicsit megtörött a szívem :( but ugyanakkor omg. wth. damon meghalt, a banda börtönben, liam nem látogatta már többé chanelt but a családja igen, még ha nem is sűrűn tették. omg. kíváncsi vagyok hogy mi a fene les az epilógusban. like, megírtad azt, hogy liamnek nője lesz? vajon várni fog chanelre? és chanel mi a jó francot fog kezdeni magával? like, nem lesz karrierje bc börtönben volt???? hol fog lakni? oh my god. IDK. nem lennék chanel helyében. noha egy kicsit meglepett, hogy milyen gyorsan megadta magát liam házában unD LOUIS OMG MAN, HOGY ELÁRULTA MÁR CHANELT LMAO. mindig is imádtam egy kis louis vs chanel veszekedést lolz. :3 omfggg wthhh, nem lesz több lanel rész damn. weird. but omg niall sztori lol idk hogy fogom ahhoz hozzá szokni, probs kell majd egy kis idő lmao. :D HOWEVER, MÁR ALIG VÁROM AZ EPILÓGUST, BYE

    ♥xx

    VálaszTörlés
  2. Nem hiszem el. Ez csak ezy jó vicc?
    Darabokra tört a szívem, amiért chanel börtönbe került! Ez egyszerűen.. Kész végem.
    Nagyon szomorú vagyok, amiért lehet hogy Liam talált új nőt.. legszívesebben lefejezném a csajt, aki összejött vele. De nem is biztos. lel.
    Nos szóval remélem hogy össze fognak jönni Chanellel, és hogy romi lesz.
    xx

    VálaszTörlés
  3. Szia! fakepatripayne Nem Tudok Szohoz jutni nem szokásom sírni de most el sírtam magamat mert sajnálom hogy Chanell Börtönben került Egyszerűen csak sírni tudnék mert nagyon szomorú lett de azt remélem hogy újra össze fognak jöni annak ellenére amit Chanell Telt és Bocsi hogy csak ennyit írok de más nem jut eszembe meg most is csak sírni tudnék :( :(

    VálaszTörlés