[II. 27. - Remélem boldogok lesztek]

Halihalloo,
ettől a résztől kezdve minden részben ugrani fogok minimum egy hónapot, ha meg nem, akkor azt úgyis észreveszitek, hiszen onnan fog folytatódni a cselekmény, ahol abbahagytam.:D Azért mindenesetre a rész elején fel lesz tüntetve a dátum, ha valakit érdelene.:) És hát a fejezetről... újabb Liam szemszög, és szerintem megint csak nagyon édesre sikeredett.:3 Jó olvasást! Xx♥

Liam Payne

2025. február 15.

- Ah, megérkeztünk – mosolyodtam el szélesen, ahogy elhaladtunk a Wolverhampton feliratú tábla mellett és az első ismerős házak rám köszöntöttek.

- Ideges vagyok – válaszolta rá Chanel, mire felkuncogtam és felé fordítottam egy pillanatra a fejemet, míg a kezem otthon talált magának a térdén.

- Miért vagy ideges baby? – kérdeztem mosolyogva, miközben egy kézzel kormányoztam magabiztosan, a fejemet viszont már visszafordítottam az út felé.

- Még kérdezed? – fakadt ki körülbelül harmadjára csak a két órás út alatt Londonból a szülővárosomig. Chanel az utóbbi időben eléggé labilis volt és még tanulnom kellett, hogy hogyan saccoljam be a kedvét. Az egyik pillanatban mondtam neki valami tök ártalmatlan dolgot, a következőben pedig felkapta rá a vizet és másodpercek alatt bolhát csinált az elefántból. És az arra rákövetkezendő pillanatban meg már nevettünk azon, hogy mennyire kiakadt, szóval a hangulata folyamatosan változott és ingadozott, amit teljességgel elfogadtam, hiszen a kis pocaklakónk felbolydítja az érzelmeit, ő pedig nem tehet róla.

Egyébként pedig tegnap lépett be a tizenkettedik hétbe, tehát kereken három hónapos már a kis lurkónk és minden rendben van vele Chanel pocakjában. Kifejlődtek a lábai is és az arca is kezd egyre jobban hasonlítani egy kisbabáéra, amit tegnap meg is mutatott nekünk nagy örömmel az ultrahangon keresztül. Továbbra is aktívan mozog, de Chanel persze ezt még mindig nem érzi. Az orvos azt is mondta tegnap, hogy már elkezdett kifejlődni a nemi szerve, tehát a következő hónapban megtudhatjuk, hogy kisfiúnk vagy kislányunk lesz.

- Liam, apukád utál engem, erre mindjárt közöljük vele, hogy jövőhónapban feleségül veszel, ja és három hónapos terhes vagyok! Istenem, ez olyan megalázó lesz. Miért is nem gondoltam rá hamarabb? És már megint pisilnem kell – akadt ki totálisan, fél szemmel láttam, ahogy a homlokát az ablaküvegnek nyomta, talán hogy lehűtse magát.

- Meleged van? – kérdeztem.

- Aha – motyogta, mire lentebb tekertem a fűtést.

- Chanel, apa nem utál téged.

- Oh, igen persze, vettem észre a kórházban is, mikor azt hiszem, ha kétszer bejött hozzám anyukáddal.

-  Chanel – sóhajtottam fel, miközben picit megráztam és befordultam a következő utcára – apa nem utál téged. Lehet, hogy még mérges volt rád, de amint ma meghallja, hogy mennyire nagyon komolyan gondolom veled az életemet, meg fog bocsájtani. Biztos vagyok benne.

- Gondolod? – kérdezte valamivel halkabban és talán reménykedve. Imádtam őt, amiért ennyire édes volt és még a hangulatingadozásaival is totál feltudott dobni. Plusz azt hiszem mostanában sokkal bújósabb is lett, mint általában volt és ezért is persze totál odavoltam. Minden egyes alkalommal levett a lábamról, mikor csak egy szó nélkül megállt mellettem és átölelt, vagy mikor csak úgy az ölembe kuporodott és órákig el sem engedett. Próbálkoztunk azóta a szexszel is és öröm volt nézni, ahogy megkönnyebbült és újra meg újra elélvezett. Természetesen jót tett az egómnak, hogy sikerült őt újra orgazmusra bírnom – évek után és az ő sikertelen próbálkozásai ellen, ráadásul rögtön egyből teherbe is esett. Azt hiszem, akkor kilyukadhatott az óvszer. Régóta a fiókomban lapult, szóval lehetséges, hogy így történt. Sőt, máshogy nem lehetett, hiszen minden alkalomkor védekeztünk és a fogamzásgátló még szóba sem jött kettőnk között. Az az igazság, hogy nem is volt rá időnk, hogy szóba jöjjön. De nem is bánom. Harmincegy évesen úgy gondolom már ideje volt elkezdeni családot alapítani. És ez sikerült is, ráadásul a megfelelő nővel, amiért nem lehettem volna hálásabb.

- Persze – bólintottam a kérdésére válaszolva. – Ezen ne aggódj édes – néztem rá mosolyogva. – Hidd el nekem, totál odalesznek, hogy nagyszülők lesznek.

- Mi a helyzet a nővéreiddel?  Nekik hogyhogy nem jött még össze a családalapítás? – kérdezte már megint teljesen normális hangulatban, ami megmosolyogtatott.

- Erm, az igazat megvallva, fogalmam sincs. Azt tudom, hogy mindketten jól megvannak a barátaikkal, de hogy még miért nem léptek, arról nincs információm. De nem is az én dolgom. Plusz, ha jobban belegondolok, azt hiszem, nem akarok róla tudni – húztam el a számat, mire Chanel felkuncogott és a vállamra csapott. Elmosolyodtam, aztán befordultam végre az utcánkba.

- Jól van, na, csak kérdeztem – mondta, hangjából kihallottam, hogy ő is mosolygott, és mivel nem néztem rá, szinte láttam magam előtt, ahogy megforgatta gyönyörűséges kék szemeit.

- Na, akkor készen állsz? – parkoltam le, aztán leállítottam a kocsit, majd felé fordultam az ülésemben.

- Nem, de menjünk, mert bepisilek – kötötte ki magát, én pedig elnevettem magam és kiszálltam utána. Kivettem a táskáinkat a csomagtartóból, aztán a sajátomat a vállamra akasztva, a másikat pedig a kezembe fogva indultunk be az elő kerten. A bejárati ajtó nyitva volt, így csak simán lenyomtam a kilincset, majd már meg is csapott a meleg és az otthon illata. Elmosolyodtam, aztán bentebb toltam Chanelt, majd becsuktam magam mögött az ajtót és leraktam a táskáinkat az elhúzható ajtó mellé, ami a folyosót és a nappalit választotta el magától, ha akartuk.

- Anya! Apa! Megjöttünk! – kiáltottam el magam, közben lerúgtam a csizmámat, és elvettem Chanel kabátját.

- Jaj, végre! Chanel, édesem, szia! – tűnt fel anya rögtön, aztán már a karjai közé is vonta a menyasszonyomat, míg én a kabátjainkkal szenvedtem, mert persze a fogas tele volt.

- Szia, Karen. Hogy vagy?

- Én jól vagyok kedveském, és te? Csak úgy ragyogsz! A hangoddal minden rendben van?

- Igen – válaszolt Chanel, aztán félre állt és rám pillantott, míg én is mosolyogva átöleltem anyát.

- Szia, anyu – nyomtam csókot az arcára.

- Szervusz, kisfiam. Minden rendben volt az úton? – kérdezte, aztán felpillantott rám szemüvege mögül.

- Igen, persze. Apa?

- Itt vagyok – jelent meg az öregem anya mögött. – Sziasztok – mosolyodott el, aztán Chanelre pillantott röviden, majd vissza rám.

- Szia, apu, mi újság? – öleltem át őt is, és mikor elengedtem őt eszméltem rá, hogy anya és Chanel már régen nem voltak mellettünk.

- Épp jókor érkeztetek. Anyád főzött, vacsora után pedig kezdődik egy meccs a tévében.

- Szuper! Éhen halok. Szerintem már Chanel is – jegyeztem meg, noha inkább magamnak, mint apának, miközben beindultunk a nappaliba.

- Mi újság? Minden rendben van? Mi van azzal a férfivel, aki leszervezte a rátok támadást? – kérdezte valamivel halkabban.

- Volt megint egy tárgyalása, még pár évet rápakoltak a büntetésére, plusz sokkal jobban felügyelik őt. A másik két fickót is elkapták ugye, ott feküdtek velünk a kórházban, szóval nincs mitől félni többet – mosolyogtam rá megnyugtatólag.

- Ki tudja? Ez a lány rengeteg ellenséget gyűjthetett magának az évek során – morgolódott apa, mire csalódottan néztem rá.

- Apa, kérlek – sóhajtottam fel. – Ne haragudj tovább Chanelre és semmiképpen se bántsd meg. Mostanában nagyon érzékeny – mondtam, aztán beléptünk az étkezőbe, onnan pedig már ráláttunk anyára, aki éppen kivette a tepsit a sütőből. – Chanel? – kérdeztem hangosabban, hogy anya meghalljon minket.

- Kiment a mosdóba édesem – mondta. – Remélem, éhesek vagytok már. A süti is készen lett.

- Oh, anya, nem kellett volna ennyi mindennel készülnöd – ráztam meg a fejem mosolyogva, míg mellé sétáltam a konyhában.

- Dehogynem. Tudom, hogy szereted – csapott finoman a hasamra, mire felnevettem. – Menj, moss kezet, és utána ehetünk – mosolygott rám, mire felsóhajtottam.

- Igen is, értettem – fordultam meg, aztán elindultam a lenti fürdőbe, ahol Chanelt is találtam. – Minden rendben? – kérdeztem, aztán nyomtam egy puszit a fejére, majd mellé álltam és a kezeimet szintén a vízsugár alá nyomtam.

- Persze – bólintott. – Szólj majd rám, ha túl sokat ennék, nem akarok este rosszul lenni – mondta, miközben megtörölte a kezeit egy fehér törülközőbe.

- Oké – mosolyodtam el, majd mindketten elhagytuk a fürdőszobát. Mire kiértünk anyu már megterített, így hát helyet foglaltunk az asztalnál és neki láttunk a vacsorának.

- Mi a helyzet a munkával? – kérdezte apa rám pillantva, mire megrágtam előbb a falatot, és csak utána válaszoltam neki.

- Erm az albumon dolgozunk, már nagyjából megvannak, hogy melyik dalok lesznek fent, aztán lassan neki kezdünk felvenni őket.

- Turné mikor lesz? – faggatózott tovább apa.

- Úgy beszéltük meg a srácokkal, hogy idén elmarad – mondtam lassan, majd fél szemmel Chanelre pillantottam, aki szintén engem nézett. – Még beszélnünk kell majd a menedzserrel, de szerintem benne lesznek.

- Nem is baj. Rátok fér a pihenés.

- Ja, megcsináljuk az albumot, így legalább annyira nem lesznek csalódottak a rajongók, aztán majd meglátjuk, mi lesz.

- Te jó ég! – ejtette le anyu a kést és villáját a tányérjára, ami így hangosan csörömpölt. Értetlenül néztem rá és vártam, hogy megszólaljon, majd arra néztem, amerre az ő tekintete is tapadt. Még hozzá Chanel gyűrűjére.

Elmosolyodtam, aztán hátra dőltem és vigyorogva vártam anya reakcióját. Eközben apa szintén értetlenül fordult felé, míg Chanel csak visszahelyezte a poharát a terítőre és szintén abba hagyta egy időre az evést.

- Az ott…? – kérdezte anyu nagyra nőtt szemekkel, aztán a tekintetét felváltva jártatta körülöttünk.

- Igen – vágtam rá vigyorogva.

- Édes istenem, gyerekek! – pattant fel az asztaltól, én pedig kuncogva követtem a példáját és a karjaim közé vettem őt. – Annyira büszke vagyok rád Liam, gratulálok – motyogta, aztán arcon csókolt és könnyes tekintettel nézett fel rám. – Úgy örülök nektek! Gyere ide édesem! – nyújtotta Chanel felé a kezét, mire kicsit félre álltam és büszkén figyeltem, ahogy anya átöleli a menyasszonyomat. Olyan jó érzés volt, hogy így örült nekünk, aztán mikor szembe találtam magam apa mosolyával, csak még jobban dagadt a mellkasom.

- Gratulálok fiam – húzott magához és megveregette a vállamat, miközben átölelt. – Remélem, boldogok lesztek – mondta, miután elhúzódott tőlem és Chanel felé fordult.

- Azok leszünk – biztosítottam mosolyogva, aztán anya újra átölelt, mire kuncogva öleltem vissza, félszemmel pedig Chant és apát figyeltem. Apa átölelte őt és neki is gratulált, Chanel pedig fültől fülig érő vigyorral nézett rá, aztán meg rám, mire rákacsintottam, majd mikor anya elengedett elkaptam a derekát és magam mellé húztam, míg nyomtam egy puszit a fejére.

- Olyan jó rátok nézni – mosolygott anyu, miközben a szemét törölgette, a szemüvegét pedig az egyik kezében tartotta. – Meséljetek el mindent, de előbb üljünk vissza enni, mert még kihűl a vacsora.

- Mit akartok tudni? – kérdeztem mosolyogva, mire anyu megforgatta a szemeit, aztán teljes figyelmét Chanelnek szentelte.

- Mikor kérte meg a kezed? – kérdezte anyu izgatottan, mintha ott se lennék, mire felnevettem és megráztam a fejem, aztán újabb adag kaját toltam a számba.

- Erm körülbelül egy hónapja… - válaszolta szégyellősen mosolyogva Chanel.

- És mi csak most tudjuk meg?

- Ne haragudj anya, csak már elkezdtük szervezni az esküvőt, plusz az albumon is dolgoznom kellett.

- Te jó ég, máris az esküvőt szervezitek? – kapott a szájához a kezével.

- Igen – bólintott Chanel. – Ami azt illeti, jövőhónapban lesz.

- Ezt nem hiszem el! És képesek lennétek kihagyni a szervezkedésből?

- Dehogy anyu – nevettem fel. – Nyugi, még Chanel szülei sem tudják. Terveztünk Miamibe repülni, de…

- Nincs időnk rá, szóval majd felhívom őket… valamikor – motyogta közbe vágva Chanel.

- És… kerestetek egy esküvő szervezőt, nem?

- Igen – bólintott Chanel.

- Na és pontos időpont? Helyszín? Vendéglista? Esküvői ruha? Virágok? Ételek? Zene? – kérdezgetett anya egyfolytában, én pedig úgy döntöttem inkább nem folyok bele, és hagyom, hogy a lányok kitrécseljék magukat. Apuval összetalálkozott a tekintetünk, ő is csak mosolygott rajta, hogy anya mennyire belelkesült. Hát még, ha meg tudja, hogy nagymama lesz.

- Március huszonkettedike, szombat – válaszolta Chanel. – És a virágkertben a hatalmas üvegházban lesz.

- Oh, istenem, olyan gyönyörű lesz!

- A vendéglista még kiegészítés alatt van, ruhát pedig még nem sikerült választanom.

- Szóljatok, és bármiben segítek, rendben?

- Persze – bólintott mosolyogva Chanel.

- Jaj, annyira izgatott vagyok!

- Én is – pillantottam mosolyogva Chanelre, ő pedig elpirulva visszamosolygott rám.

Vacsora után volt még süti is, de azt már a kanapén ülve fogyasztottuk el. Miután megettük, és anya visszajött a konyhából, lehúztam magam mellé Chanelt, aztán rászorítottam a derekára, mire rám nézett.

- Igazából, még valami mondani valónk. Gyere, anyu, ülj le – vigyorogtam rá, aztán megfogtam a kezét, ő pedig leült a foteljébe és kíváncsian pillantott ránk.

- Miről van szó?

Chanelre pillantottam, mire csak meglökte a kezével a vállamat arra unszolva, hogy szólaljak már meg.

- Mondd te – suttogta, mire mosolyogva puszit nyomtam a halántékára, aztán visszapillantottam anyára, majd apára, végül megint vissza anyára.

- Az a nagy helyzet, hogy nagyszülők lesztek – mondtam, közben az egész testemet átjárta az izgatottság. Másik kezemet, mely eddig az ölemben pihent, most Chanel lassan gömbölyödő pocakjára simítottam.

- Tessék? – kérdezte először döbbenten apa, míg anya csak tátott szájjal meredt ránk.

- Bizony – bólintottam büszkén. – Chanel a gyerekünket hordja a szíve alatt. Már három hónapos.

- Fiam, viccelsz velünk? Anyád a végén még rosszul lesz.

- Ilyennel nem viccelnék – nevettem el magam és vigyorogva néztem anyura, aki a kezét a szája elé kapta és még mindig döbbenten ülve nézett ránk.

- Hát ezt nem hiszem el! – suttogta anya.

- Tudom, néha én is alig – mosolyogtam rá, aztán felálltam mikor ő is és átöleltem őt aznap már sokadára. Jó volt magamhoz ölelni alacsony teremtését, és úgy örültem neki, amiért sikerült őt és apát is büszkévé tennem. Én is büszke voltam Chanelre és magamra is, és jól esett a szüleimmel osztozni az örömömön.

- Hányadára sikerül már megríkatnotok ma este! – kiáltott fel, aztán átölelte Chanelt is.

- Ne haragudj anyu – kuncogtam. – Egyszerre akartuk elmondani, de hát te szúrtad ki Chanel gyűrűjét.

- Oh, persze, és akkor rögtön az én hibám minden, igaz? Annyira örülök nektek. Gratulálok! Csodálatos szülők lesztek!

- Mi meg nagyszülők. Hűha, fiam, megleptetek.

- De azért örülsz, nem? – néztem apára.

- Hogy kérdezhetsz ilyet Liam? Persze, hogy örülök!

- Azt mondtad, hogy már a harmadik hónapban vagy? Mikorra vagy akkor kiírva? – kérdezte anya szipogva Chaneltől.

- Augusztus nyolcadikára. Jövőhónapban tudjuk meg, hogy kislány vagy kisfiú lesz –e – mosolygott Chanel anyára.

- Van már pocakod? Megfoghatom?

- Persze – kuncogott fel, én pedig vigyorogva figyeltem, ahogy anya Chan pocakját tapogatja.

- Jaj, istenem olyan boldoggá tettetek! És minden rendben van vele, ugye? Mit mondott az orvos?

- Minden rendben van vele – feleltem mosolyogva. – Van egy pár ultrahangos képünk is. Mindjárt behozom.

- Igen, kérlek, hozd be – mondta anya rögtön, közben visszaültek Chanelel a kanapéra, én pedig kiindultam a táskáinkhoz.

- Behozod akkor a vitamint is, kérlek? – kiáltotta Chanel.

- Igen – mondtam, aztán kihúztam a mappát a táskájából a gyógyszerrel együtt. Elmentem egy pohár vízért, aztán azokkal mentem vissza hozzájuk, és míg Chanel bevette a vitaminját, addig én előszedtem a fotókat és leleteket, hogy anya mindent áttudjon nézni. Mosolyogva figyeltem és hallgattam a társalgását Chanelel, amibe néha én is és apa is beleszóltunk, de leginkább ők beszélgettek. Chanel a vállával a mellkasomnak dőlt, keze a combomon pihent, míg én a hasa alját cirógattam és a fejére nyomtam puszikat. Egy pillanatra sem tudtam abbahagyni a vigyorgást, de az utóbbi időben már annyira hozzászokott az arcom, hogy egyáltalán nem sajgott már.