[25. - Ők mégis honnan a francból ismerik egymást?]

Heey babes!:3
Megérkezett a huszonötödik fejezet, wow, régóta fut már azért a sztori, és kezdenek beindulni az események. Ezúttal egy Chanel szemszöget hoztam nektek, és hm, remélem tetszeni fog!:3 Omfg, újabb feliratkozók, mindenkit imádoooook!♥ És. 12 pipa. mein gooooooottt. awaw ty babez, annyira örülök neki!:3♥ Ennél a résznél se fogjátok vissza magatokat!:D Jó olvasást:3♥Xx.

Chanel Adele Sangster

Hangos kopogás rántott ki az álmok közül. Amint felnyitottam a szemeimet, csuktam is vissza, hiszen világos volt, annak ellenére, hogy a hatalmas függönyök el voltak húzva.

Az ajtón újra kopogtattak hangosan, mire morcosan felültem és farkas szemeztem a nyílászáróval. Ki lehet az? És hol van Lou, meg Lottie?

A hajamba túrtam, majd lerúgtam magamról a takarót és leraktam a lábaimat a földre. Felálltam és lentebb húztam Liam pólóját magamon. Akármennyire szarul esett, amit mondott, nem vagyok hajlandó más pólóban aludni.

Az ajtóhoz trappoltam, elfordítottam a kulcsot és feltéptem. Kissé talán túl mérgesen meredhettem Liamre, de ő is ugyanolyan mérgesen nézett vissza rám, így kicsit meghátráltam. Meztelenül éreztem magam a pillantása alatt, habár nem is volt rajtam, csak két ruhadarab.

- Aludtam – morogtam.

- Mikor akartad elmondani, hogy Zayn a barátod? Úgy értem, a pasid? – támadott le, én pedig kis híján tátott szájjal néztem rá.

- Hogy mi van?

- Csak tudni szeretném, mikor akartál beavatni, mert kurvára nem fair, hogy ilyeneket elhallgatsz előlem! – mondta idegesen, és a hajába túrt.

- Én pedig azt szeretném tudni, hogy honnan vetted ezt a baromságot. Vagy talán Zayn mondta neked? – vontam fel a szemöldökömet, és a kezemet csípőre vágtam. Nem válaszolt, csak nézett. – Gondoltam, hogy nem. Később meghallgatom, honnan veszed ezt, most viszont szeretnék visszafeküdni az ágyamba – csaptam volna rá az ajtót, ám a kezét odarakta és erősen tartotta.

- Nem válaszoltál a kérdésemre.

- Nem tudom, mikor akartam elmondani, azt, hogy egyetlenegyszer találkoztam vele. Nem vagyunk együtt. Nem is leszünk. Különben is, mit érdekel ez téged? – kérdeztem mérgesen, és mikor szólásra nyitotta a száját, belé fojtottam mondani valóját. – Nézd, nekem semmi kedvem és erőm nincs ahhoz, hogy eltűrjem, amint úgy beszélsz velem, mint egy darab mocskos ronggyal. Menj, és ajnározd Sophiát, engem meg felejts el. Nem sokára úgy is indul a gépem vissza Londonba, szóval nem kell sokáig látnunk egymást.

- Whoa, miről beszélsz, Chanel? - kérdezte hirtelen, a hangja lejjebb esett jó pár oktávot.

- Szerintem tökéletesen hallottad - vigyorodtam el gonoszul. – Jó volt, szép volt, amíg tartott ez a kis valami köztünk, de szerintem mindketten látjuk, hogy ennek nincs értelme. Teljesen szétrongáltam a kapcsolatodat Sophiával, azt hiszem ideje lelépnem, hogy legyen helyetek és időtök megjavítani a helyzetet. Viszlát, Liam.

A szavaimmal egy időben, az ajtót becsuktam és mielőtt még Liam cselekedhetett volna, elfordítottam a zárat az ajtóban, majd a fürdő fele sétálva neki láttam készülődni.

Jól esett azt mondani, neki, hogy pár óra múlva indulok haza. Noha ez nem volt igaz, de az akkori arc kifejezése miatt, egy picit jobban érzem. De csak egy kicsit.

Honnan a francból szedte, hogy lefeküdtem Zaynnel? Vagy, hogy bármilyen kapcsolatom van vele? Mármint volt?

Mikor rákérdeztem, hogy ő mondta –e, hallgatott, tehát egyértelmű, hogy nem ő volt. Én nem voltam. Kettőnkön kívül pedig más nem tudott róla.

Szükségem volt egy hideg zuhanyra, majd miután kiszálltam a vízsugár alól, törölközőbe csomagoltam a testemet, valamint a hajamat is. Így mentem vissza a bőröndömhöz, majd kutakodni kezdtem a ruháim között. Valami kényelmeset kell felvennem, hiszen úgyis egész nap utazunk tovább Buffaloba.

Kezembe akadt a tegnapi shortom, így magam mellé dobtam, hiszen az tökéletesen megfelel mára is. Kiválasztottam egy lenge, fekete pólót fehér Kiss me or Kill me felirattal hozzá. Hm, találó. Remélem Liam is észre fogja venni.

Fehér, rövid szárú Converse csukámat húztam fel hozzá zokni nélkül, majd felálltam és a fürdőbe mentem. Megszárítottam gyorsan a hajamat Lou hajszárítójával, majd egy rendezetlen kontyba fogtam a fejem tetejére. Ezután visszaraktam a helyére, majd a saját sminkes dobozomat fogtam és magam elé húztam. Nem mintha szükségem lenne sminkre, így csak lecsuktam, rákattintottam a csatot, majd visszamentem vele a bőröndömhöz és beleraktam. Remélhetőleg más nem fog kelleni, így összecipzáraztam a bőröndömet, és felállítottam.

A hátitáskámhoz mentem, mely egy fotelben pihent és átnéztem, hogy benne van –e minden kellhető dolog. Elővettem az EOS szájfényt, és bekentem vele a számat, majd visszasüllyesztettem a táskába. A telefonom még töltődött, így ott hagytam az éjjeliszekrényen, majd kiindultam a lakosztályból azzal a szándékkal, hogy megkeresem a többieket.

- Hahó – szóltam be Niallékhoz, majd lassan beljebb sétáltam és Harry már jött is velem szemben.

- Jó reggelt! – mosolygott. – Reggelizünk. Te ettél már? – indult vissza a nappaliba, én pedig követtem őt.

- Még nem. Szia Niall! – mosolyogtam rá, amint megláttam a szőke fejét, amit természetesen fánkkal tömött.

- Hali – köszönt vissza teli szájjal, aztán az ételekre mutatott.

- Csak egy kávét innék, ha lehet – válaszoltam, majd leültem mellé, ő pedig hevesen megrázta a fejét, de beszélni még mindig nem tudott, mert tele volt a szája. – Nem lehet? – kérdeztem vissza, Harry meg nevetve töltött is egy csészébe.

- Persze, hogy lehet. Csak Niall szerintem azt szeretné mondani, hogy egyél is valamit – magyarázta Harry, Niall pedig vigyorogva bólogatni kezdett.

- Igen, bocsi – nyelte le végül. – Egyél bőven! Mi az, hogy csak kávét iszol? – háborodott fel, én pedig felnevettem.

- Jó, oké, akkor talán még egy szelet pirítóst megeszek hozzá.

- Majd meglátjuk – vette fel a fedőt a tálcáról, majd megfogta a pirítóst és megvajazta. Addigra Harry is odaadta a kávémat. – Wow, el vagyok kényeztetve. Köszönöm – köszöntem meg nekik vigyorogva, ők pedig csak rám kacsintottak. Egyszerre. – Na, jó, ez azért ijesztő volt. Vagy minden lányt így szoktatok elvarázsolni? – kérdeztem, ők pedig összenéztek.

- Hát, ööö… - kezdte Harry, én pedig hitetlenül felnevettem. – Csak vicc volt. Nehogy el hidd – mosolygott.

- Hát persze, most pedig még ne is higgyem el! – nevettem, ők pedig csak kuncogtak.

- Jaj, ne haragudjatok, hogy megzavarom, ezt a családi idillt – jött be a nappaliba gúnyosan vigyorogva Louis.

- Most mi bajod? – nézett rá nevetve Harry.

- Semmi – ült le az egyik fotelbe és már nyúlt is az egyik croissantért. – Tényleg semmi. Minden a legnagyobb rendben – vigyorgott. – Te, hogy vagy Chanel? – kérdezte még mindig széles vigyorral.

Felvont szemöldökkel néztem a srácra, mert nem tudtam eldönteni, hogy most tényleg, komolyan érdekelte, hogy mi volt velem vagy csak bunkóskodni jött. De aztán észhez kellett térítenem magam, és rá kellett jönnöm, hogy Louis sosem jelenne csak úgy meg körülöttem, hogyha nem akarnak nekem beszólni vagy éppen eltávolítani valahonnan.

- Nézd, szerintem mindenki tisztában van azzal, hogy a hátad közepére sem kívánsz - mondtam végül egy nagy sóhajjal kísérve. – Felesleges megjátszani, hogy érdekel, mi van velem.

- Igazad van – értett egyet és egy bólintással mutatta ki, hogy mekkora paraszt igazából is. Mármint, ne értsetek félre. Ha nem lenne ilyen beképzelt és nem hordaná fenn ennyire az orrát – legalábbis velem szemben – akkor nem lenne semmi bajom vele. Láttam, tudtam és tapasztaltam, hogy mennyire mókás és jó fej srác, amikor a rajongóival beszél vagy a testvérével esetleg akárkivel, aki nem én vagyok, és szerintem mi is képesek lennénk jóban lenni, de van valami bennem, ami idegesíti őt. És ezzel semmi bajom nincsen. Nem lehetek szimpatikus mindenkinek. De az, hogy folyamatosan vagy megaláz, vagy leszól más emberek előtt és elrontja a kedvem, szerintem már egy picit túlzás. Ennyire irritáló nem lehetek! - Mellesleg csini a felsőd – kacsintott rám, amikor végül elolvasta, hogy mi volt ráírva. – Gondolom a másodikat nekem céloztad, az elsőt meg Liamnek.

- Akkor most, hogy ezt tisztáztuk, én szerintem le is lépek – jelentettem ki még mielőtt egy újabb szócsatába keveredhettem volna a sráccal. – Majd később még lehet, átnézek, ha Louis már nem lesz itt. Jó szórakozást! – mosolyogtam a két srácra, akik megszeppenten ültek a kanapén.

- Aw, ne már! Hova mész?! – szólalt fel Louis. – Csak azért, mert itt vagyok, nyugodtan rámászhatsz Niallre és Harryre. Nem fogok megharagudni.

- Undorító vagy, mondták már?! - nevettem el magam amint fel és le jártattam a szemeimet a srácon. – Csodálom, hogy a bandatársaid nem üldözted még el magad mellől. Azon se csodálkoznék, ha nem lenne barátnőd – mondtam kissé magabiztosan és lenézően, noha a családi állapotával nem voltam tisztában. És bár még sosem hallottam, hogy bármelyik srác is említette volna, attól még lehet barátnője.

- Tudják, hogy milyen vagyok, szóval nem kötnek belém, mint egyesek. A magánéletemhez meg aztán végképp semmi közöd, ne várd, hogy majd kisírom magam a válladon. És amúgy sincs szükség még egy szerelmi háromszögre.

- Mi lenne, ha egyszer végre befognád a lepcses szádat?! – kérdeztem halál nyugodtan, noha belülről majd’ felrobbantam. De nem adom meg neki azt az örömöt, hogy bármit is érzékeljen dühömből. – Vagy tudod, mi lenne a legjobb? Ha nem ütnéd bele az orrod olyan dolgokba, amikbe nem kellene! Vagy anyukád nem tanított meg erre? Hogy nem szabad mások dolgába beleszólni?!

- És neked nem tanította meg anyukád, hogy nem szabad mások boldogságának útjába állni?

- Nem, képzeld el, hogy nem! - néztem rá vérben forgószemekkel. – Én magamtól tanultam meg mindent! Mindent magamtól értem el és éppen ezért van az, hogy én képes vagyok befogni a pofámat, amikor arra kérnek! Ellentétben veled! Te csak jártatod a szádat annak ellenére, hogy senkit nem érdekel az, amit mondani akarsz!

Amint befejeztem megfordultam és ott hagytam őket. Hallottam amint Niall és Harry felmorrantak, ám nem igazán érdekelt. Én tényleg el akartam jönni hamarabb, hogy ne veszekedjünk Louissal, de hát ő kiprovokálta. Borzasztó mekkora egy utálat van benne irántam, mivel ezt rendesen ki is mutatja, én sem érzek másképp.

- Hé, Chanel. Várj – szólt utánam Niall, majd mindketten feltűntek az ajtóban.

- Mi az srácok? – kérdeztem semlegesen. Nem voltam rájuk mérges, meg semmi, de mosolyogni sem volt kedvem.

- Louis nem úgy gondolta… - kezdte Harry, mikor nevetés szakította félbe és Sophia meg Liam kiléptek a lakosztályukból. Mind hárman őket néztük.

- Sziasztok – köszönt előbb Sophia, majd Liam is felnézett ránk.

- Reggelt – mondta Harry, majd utána mi is Niallel, mikor Lou és Lottie tűntek fel a folyosó végén.

- Hé, mi ez a gyülekezés? – kérdezte nevetve Lou amint mellénk értek.

- Mi csak Niallékhoz indultunk – kezdte Sophia, de aztán elhallgatott és kissé elkerekedett szemekkel bámult valakire nem messze tőlünk.

Mind egyszerre néztünk oda, én pedig nem akartam hinni a szemeimnek, mikor Taylort pillantottam meg pár méterre.

- Oh, szia Sophia – intett neki és egy szexi vigyort villantott, majd rám ugrott a tekintete. Még mindig széles vigyor terült el az arcán, én pedig szertettem volna ott a falba verni a fejemet. Rohadt életbe, hát ez mit csinál itt? Örültem, hogy Philadelphiában nem buktam le előtte, sőt tanúja voltam egy telefonbeszélgetésnek, melyet az édesanyjával folytatott. Azt hittem, majd én zsarolhatom, sakkban tarthatom valamivel, de hát most, hogy látott a srácokkal, semmi esély erre. Ha én megzsarolom őt, akkor ő is engem. Nem beszélhetek, mert akkor elmondja Damonnak, hogy valójában az One Direction turnékísérője vagyok. Az egyenlő lenne a halálommal.

Idő közben Louis is kijött, Sophia pedig megnémult állapotban, komoly arccal állt még mindig Liam előtt. A srácok, Lou és Lottie kérdőn pillantgattak rájuk, míg én még mindig paráztam. Azt sem tudom, mikor éreztem utoljára ilyen pánikot. Azt hiszem, pár évvel ezelőtt az első néhány bevetésemkor. Azóta nem.

És igazából most sincs miért idegeskednem, hiszen, ha Taylor megzsarol, akkor én is meg tudom zsarolni a telefonbeszélgetéssel. Tisztán hallottam az édesanyjával és hát természetesen erre sincs mentség. Az egyedüli személy a bandából, akinek megengedett a családjával tartott kapcsolat, az Shane. Senki más. És ő megszegte az egyik szabályt.

Én is megszegtem egyet. Hazudok a fiúknak, miért utaztam el, már másodjára.

- Szia – köszönt neki vissza lesütött szemekkel Sophia, amire én is feleszméltem. Várjunk csak.

Ők mégis honnan a francból ismerik egymást?

- Hogy vagy? – kérdezte könnyedén Taylor, én pedig a földet pásztázva vártam a párbeszéd folytatását.

- Jól – válaszolt Sophia valamivel jobban, mint eddig, így felnéztem én is. Magára erőltetett egy hamis vigyort. – És te?

- Én is. Örülök a találkozásnak – mosolygott rá Taylor megint, majd rám, és a szobájába vezető ajtó elé lépett.

- Én is Andrew – válaszolt mosolyogva Sophia, majd a tekintetét újra lesütötte.

Andrew? Sophia megcsalta Taylorral Liamet. És ebben száz százalékig biztos voltam.

Miután Taylor eltűnt az ajtó mögött kínos csend telepedett ránk. Nem akartam mutatni, hogy bármi is érdekelt ebből, ami itt folyt, így hát elsőként mozdultam meg, és Lou meg Lottie mögött a szobámba mentem. Lou követett, míg Lottie rögtön Sophiához lépett.

- Hű, hát ez kínos volt. Te tudod ki ez a pasas? – kérdezte visszamutatva a hüvelykujjával, miközben leültem az ágyamra és a telefonom után nyúltam.

- Nem – ráztam meg a fejemet. – De van egy furcsa érzésem – néztem fel rá.

- Milyen furcsa érzésed?

- Nem mondod el senkinek, ugye?

- Persze, hogy nem Chanel! Bennem megbízhatsz – ült le mellém.

- Szerintem Sophia és e között a fickó között több van, mint baráti kapcsolat – mondtam halkan, mikor Liam benyitott. Mindketten elkerekedett szemekkel meredtünk az ajtóban álló srácra.