[II. 1. - Megengeded, hogy én döntsem el, mit érzek?]

Halihalloo,
hűha nem hiszem el, tényleg indítok egy második évadot? Ah srácok, annyira izgatott vagyok! De először is szeretnélek titeket köszönteni újra a blogon. Amíg újra írni nem kezdtem, addig fel sem fogtam, mennyire hiányzott Lanel, de leginkább Liam. Mivel az utóbbi időben minden időmet a Nialles blogomra fordítottam (BLOGGER&WATTPAD), Liam teljesen kikerült a mindennapjaimból és őszintén szólva, tényleg igazán nagyon hiányzott. Mint már azt az utószóban is említettem (ami most így nézve értelmetlen, hiszen mégis csak lett egy második évad, but okay, azt akkor még nem tudhattam) miután megírtam Lanel epilógusát szinte rögtön neki is láttam az első résznek. Láttam magam előtt a második évadot, voltak ötleteim bele és tudtam, hogy mit akarok írni, de aztán végül belekezdtem a Niallös blogomba, így Lanelt félre toltam. Aztán most valahogy újra Lanelnél kötöttem ki és elkezdtem tovább írni, végül eldöntöttem, hogy közzé teszek egy második évadot. Rövidke második évad lesz (húsz részt képzeltem el, majd meglátjuk mennyire tudom tartani magamat a számokhoz), abból már az első tíz meg van. A részek szombaton fognak érkezni, mint ahogy eddig mindig. Az első fejezetről annyit, hogy onnan folytatódik, ahol az epilógust abba hagytam. Talán olvassátok el az epilógust újra, és majd csak utána az első részt, hogy tisztában legyetek mindennel. ;) Ermm, nyolc év telt el, Liam 31 éves, Chanel 32. A srácok párjai kapcsolódnak a további történeteimhez, Niall Palmer mellett találta meg a helyét (a blogot már egyszer belinkeltem kicsit fentebb), Harry pedig Cora mellett (a történetet Beccsuval ketten írjuk) állapodott meg. Louis Daniellevel alakít egy párt, ahogy Lanel első évad végén is és felhívnám a figyelmeteket arra, hogy Louisnak semmilyen kicsapongása nem volt Brianaval.:D Ugh, nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre és izgatott vagyok a második évad miatt!:3 Remélem tetszeni fog nektek!:) Tartogatok még pár dolgot kedvenc párosunk számára. ;) Jövőhét szombaton jelentkezem, jó olvasást! Xx♥

Chanel Adele Sangster

2024. szeptember 29.

Újra lebegtem, könnyűnek éreztem magam, miközben az arcomon egy mosoly terült el. Orromba kúszott az ismerős illat, ami miatt rögtön közelebb húzódtam a nekem feszülő kemény, mégis puha valaminek és próbáltam az arcomat elrejteni benne, de nem igazán sikerült. Zörgő hangokat hallottam, majd megcsapta az egész testemet a meleg és kirázott a hideg. Nem sokkal később eltűnt a kemény, mégis meleg és finom illatú valami, és már valami puha vett körbe. Még mindig könnyűnek éreztem magam, az egész nagyon kellemes volt. Besüppedt mellettem a puhaság, végül még melegebbet éreztem, ami miatt megint kirázott a hideg. Valaki átölelt, közel húzott magához, engem pedig végleg elnyomott az álom.

Valaki szorít magához. Nagyon melegem van. Hol a francban vagyok?

Felültem és lassan néztem körbe a sötétségben. Jó formán semmit sem láttam, csak az ablakot és a rajta beáradó némi fényt. Aztán magam mellett két összekulcsolt láb kezdett kirajzolódni, majd lassan megfordultam és hunyorítva meredtem az ismerős alakra. Még mindig álmodok?

- Liam? – suttogtam, ő pedig felült félig fekvő, félig ülő helyzetéből.

- Chanel? – kérdezett vissza suttogva. – Jól vagy?

- Álmodom? – hunytam le a szemeimet és vártam, hogy történjen valami. Akármi, amiből kiderül, hogy csak álmodok.

- Nem álmodsz – szólalt meg halkan bársonyos hangján, mire felnyitottam a szemeimet.

- De igen. Mindig veled álmodom.

- De ez nem álom. Én is alig hiszem el, hogy itt vagy, de nem álom.

- Akkor micsoda?

- A valóság. Jól érzed magad?

- Nem lehet a valóság.

- Chanel, válaszolj a kérdésemre. Hogy érzed magad?

- Fáj a fejem. És melegem van – suttogtam, közben pedig benedvesítettem az ajkaimat, hiszen borzasztó száraznak éreztem őket. Tudom, hogy ezzel csak rosszabb lesz, de muszáj volt.

- És ki is száradtál, ahogy látom. Jól van, vedd le a kabátod – nyúlt a kezem után, majd lehúzta rólam a pufi kabátot és a földre dobta. Lehúztam még egy pulóvert magamról, így már csak egy rövid ujjú volt rajtam. – Hozok innivalót és gyógyszert, mindjárt jövök, jó? – emelte meg a fejem, hogy a gyönyörű barna szemeibe nézzek, én pedig kábán bólintottam egyet és figyeltem, amint kimegy a szobából.

A fejem kóválygott, egyszerűen nem tudtam beazonosítani semmit, nem emlékeztem semmire. Mi a francot keresek én Liamnél? Hogy lehet az, hogy nála vagyok? Pont nála, annyi év után? Hogy lehet, hogy ő talált meg az utcán, és nem valaki más, egy idegen? A sors próbára akar tenni, ezúttal viszont nem leszek önző, és nem teszem tönkre újra Liam életét.

Talpra álltam, felszedtem a földről az előbb ledobott ruháimat és a cipőmet, majd a kezembe szorítva azt az ajtóhoz mentem, ami mögött Liam is eltűnt. Egy kisebb folyosón találtam magam, további fa ajtókkal. Előttem korlát húzódott, mely lefelé kacskaringózott, ahogyan a lépcső is vezetett. Elindultam arra, majd leszaladtam a lépcsőn és jobbra meg balra néztem. Balra égett a lámpa, jobbra sötétség volt, végül csak tovább mentem a folyosón és a sejtésem beigazolódott, hiszen máris a bejárati ajtónál találtam magam. Leraktam a ruháimat és a cipőmet a földre, majd beledugtam a lábam, és majd kiugrottam a bőrömből, mikor meghallottam Liam hangját.

- Chanel? Hova mész? – sietett oda hozzám.

- Liam nem tudom mi történt, vagy, hogy hogy kerültem ide, de el kell mennem. Nem maradhatok itt.

- Chanel, nyugodj meg. Minden rendben van. Elmondom, hogy mi történt oké? Maradj velem, kérlek.

- Nem lehet. Nem értek semmit, nem maradhatok – ráztam a fejem, közben pedig egyre csak azt mormogtam, hogy nem maradhatok. Egyszerűen nem lehet, és kész. Nem bírnám ki, ha újra tönkre tenném az életét.

- Az út közepén álltál, mikor oda értem. Kiszálltam a kocsiból, és akkor összeestél. A kocsiba raktalak, a nevemet motyogtad, sírtál aztán pedig elaludtál. Hazahoztalak, ágyba raktalak, aztán felkeltél. Szerintem még mindig nem vagy teljesen magadnál. Gyere, ülj le, vedd be a gyógyszert és próbálj visszaemlékezni, mi történt – fogta meg a kezem, rajtam pedig mintha áramütés csapott volna végig. A tekintetével megfogott, nem tudtam elfordítani a fejemet, már csak azt vettem észre, hogy leültet a nappaliban. Olyan volt, mintha megbabonázott volna. Nem tudtam ellenállni. Sosem tudtam ellenállni neki. – Vedd be ezt, azt mondtad fáj a fejed. Tessék, ez hideg narancslé. Jól fog esni – ejtette a tenyerembe a két pirulát, majd felém nyújtotta az üvegpoharat. Remegtek az ujjaim mikor utána nyúltam, ezért megfogta a kezemet és az ölembe rakta. – Semmi baj, majd én tartom a poharat – olyan megnyugtató volt a hangja, hogy szinte éreztem amint a görcsök feloldódnak a testemben. Itt van Liam. Most már nem lehet semmi baj.

Bevettem a gyógyszert, utána pedig megittam a narancslevet. Liam lerakta a poharat, kezei közé fogta az enyémeket, aztán megszorította azokat, én pedig felemeltem a fejem, hogy a szemeibe tudjak nézni.

- Hányadika van? – suttogtam.

- Azt hiszem huszonkilencedike. Már éjfél is elmúlt. Tegnap volt huszonnyolcadika – felelte, én pedig lehunytam a szemeimet. Már kezdett derengeni minden. – Emlékszel már valamire?

- Pénzt akartam szerezni repülőjegyre, hogy Miamibe repülhessek a szüleimhez. Nem jutott semmi más az eszembe, csak az hogy találnom kell valakit, aki majd megfizet, de nem kaptam pénzt és…

- Chanel, ugye nem… Mondd, kérlek, hogy nem feküdtél le senkivel pénzért – sóhajtott fel Liam, mintha fájdalommal töltené el, hogy ezt hallja tőlem.

- Nem. Nem is akartam addig elmenni, én csak… Mindegy, mert nem jött össze – suttogtam, miközben a kezeit figyeltem, amik az enyémeken nyugodtak. Érintése áramütéseket küldött az egész testembe.

- Oh, istenem. Mi történt? Mikor engedtek el? – suttogta, én pedig nagyot nyeltem, de a fránya gombóc nem tűnt el a torkomból.

- Tegnap fejeződött be a közmunka, ezért nem maradhattam tovább a szálláson. El kellett jönnöm.

- És az utcán akartál éjszakázni?

- Nem tudtam volna máshol.

- Annyira örülök, hogy megtaláltalak.

- Miért? – tört ki belőlem a kérdés. – Miért örülsz neki? Miért nem utálsz? Miért nem hagytál ott az utcán? Miért foglalkozol velem? Hol van a feleséged? És a gyerekeid? – egyszerre zúdítottam rá, minden beképzelt hülyeségemet, ő pedig csak pislogott rám a nagy szemeivel és valószínűleg köpni, se nyelni nem tudott.

- Sosem tudnálak utálni. És, hogy mondhatsz ilyet, hogy miért nem hagytalak ott az utcán? Oh, Chanel, tudom, hogy az egészből nem értesz semmit, de sosem bírnálak utálni.

Szavaitól elszorult a torkom. Könnyek gyülekeztek a szemembe.

- Tönkre tettem az életed Liam – suttogtam. – Az a minimum, hogy ezért utálsz.

- Nem tetted tönkre. Nem tudnád tönkre tenni. Ne gondolj ilyenekre, ez mind butaság. Gyere ide – húzott maga felé, majd körém fonta a karjait, én pedig a fejemet a vállára fektettem. A könnyeim villámgyorsan indultak útnak az arcomon, és végződtek Liam pólóján. – Úgy hiányoztál. Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy, tudod? – suttogta a fülembe, miközben a kezével a hajamat simogatta. Hangosan feltört belőlem az eddig visszafojtott zokogás, mire még szorosabban húzott magához. – Sht, semmi baj. Semmi baj, itt vagyok. Minden rendben lesz.

Időbe telt, mire lenyugodtam. Egy idő után a könnyeim elapadtak és csak szaggatott sóhajok törtek fel belőlem. Liam az ölébe húzott és átölelve tartott, simogatta a hátam és cirógatta az arcom. Nem akartam elhinni, hogy mindez tényleg megtörténik. Mivel érdemeltem ki őt?

- Chanel tudnod kell, hogy soha sem utáltalak azért, ami történt. Voltam dühös rád, de az is nagyon hamar elmúlt. Soha nem tudnálak utálni. Erősebbé tettél és rádöbbentettél, mi az igaz szerelem.

- Nem értem, hogyan lehet ekkora szíved. Hogyan vagy képes nem utálni engem, azok után, ami történt. Átvertelek, becsaptalak, hazudtam neked, megszégyenítettelek és te egy percig sem utáltál engem? Hogy lehetsz ilyen jó ember?

Kérdésem hallatán felnevetett, mire a szívem akkorát dobbant, hogy száz százalékig biztos voltam benne, hogy ő is hallotta.

- Minden a szereteten múlik, szerelmem. Még mindig ugyanúgy szeretlek, mint nyolc évvel ezelőtt, és erre csak most döbbentem rá. Soha, senki mást nem fogok így szeretni, mint téged.

- Liam, ez nem igaz. Szeretni fogsz valaki mást, aki sokkal jobban megérdemel, mint én. Aki nem teszi ezt veled.

- Nem fogok mást szeretni Chanel, hát nem érted? Megengeded, hogy én döntsem, el mit érzek? Kibaszottul szeretlek, azóta, hogy először találkoztunk és ez már soha sem fog változni.

- Ez annyira lehetetlen.

- Nem az baby. Elhinnéd végre, hogy egymásnak lettünk teremtve?

- De én, nem érdemellek meg. Borzalmas dolgokat tettem.

- Oh, de igen, megérdemelsz. Ahogy én is téged. Ne pattogj, ezen kérlek, csak fogadd el, hogy szeretlek jó? És soha nem akarlak többé elengedni. Rémes volt nélküled ez a sok év. Csak ígérd meg, hogy mindig velem maradsz.

- De honnan vagy biztos benne, hogy nem teszem meg újra?

- Látom a szemeidben – felelte, mire felemeltem a fejem és ránéztem. – Látom a szemeidben, hogy szeretsz engem, és hogy megbántál mindent, amit a múltban rosszul tettél. Már akkor is láttam, mikor azon az éjszakán bevallottad nekem. Láttam a rendőrségen, a tárgyaláson, és utána is, mikor meglátogattalak.

- Szeretlek – suttogtam, ő pedig az arcomra simította a tenyerét, majd letörölt a hüvelykujjával egy könnycseppet.

- Én is nagyon szeretlek. Megígéred, hogy mindig velem maradsz?

- Megígérem.

- Ahogy én is.

- Annyira szeretlek – dugtam a fejem a nyakához, majd mélyet szippantottam az illatából.

- Én is nagyon szeretlek – ismételte el magát. – Felmegyünk?

- Igen – mozdultam meg, majd felálltam az öléből. Felállt ő is, aztán az ölébe kapott, mire elmosolyodtam.

- Oh, de szeretem a mosolyod – nyomta az ajkait az arcomra, én pedig a fejemet újra a nyakába temettem.

- Nem kell cipelned, én is tudok járni – suttogtam mosolyogva.

- Nem akarlak elengedni, még annyi időre sem, amíg felmegyünk. Különben is, rohadt könnyű vagy. Nem szabadna ennyire vékonynak lenned – mormogta aggódó hangon. A szívem már így is össze vissza vert, szavaival pedig még csak rátett egy lapáttal. Bementünk a szobájába, majd lerakott az ágyra és mellém mászott. A szemeim hirtelen ólomsúlyúak lettek, és már alig bírtam nyitva tartani őket.

- Reggel itt leszel mellettem? – suttogtam.

- Hát nem emlékszel baby? Nem hagylak itt soha többé, ahogy te sem engem.

- Akkor jó. Szeretlek – mormogtam, a válaszát viszont már nem hallottam, mert elnyomott az édes álom.

*

Még mielőtt kinyitottam volna a szemeimet, tudtam, hogy valaki fekszik mellettem. Liam a kezei között tartott, a fejem félig a párnán, félig pedig a mellkasán pihent, kezeit az enyémekre csúsztatta, összekulcsolta az ujjainkat és úgy pihentettük a hasamon. Testem alsó fele tőle elfordulva feküdt, míg lábaival átkarolta az enyémeket. Takaró volt rajtunk, olyan szorosan simultam hozzá, hogy illata körbe lengett. Mikor kinyitottam a szemeimet a nagyképernyős tévét vettem észre először velünk szemben a falon lógva. Alatta egy kis szekrény volt mindenféle lejátszóval, tőle balra könyves és cd –s polcok. A polcok mellett egy ajtó volt nyitva, ahol szennyes kosarat véltem felfedezni. A barna padlón egy szürke szőnyeg húzódott, mely passzolt a színekhez. A szoba jobb felső sarkában egy ajtó volt, félig nyitva mellette nem sokkal íróasztal pihent gurulós székkel. Balra pillantva hatalmas függönyök takarták el az ablakot, de így is láttam a padlón játszadozó fénycsóvákat. Jobbra fordítva a fejem szekrény húzódott végig ki tudja meddig, addig nem láttam el. Egy tiszta új szoba, egy új lakásban. Már tegnap leesett, csak nem volt időm vele foglalkozni. Azok után a szörnyűségek után Liam fogta a cókmókát és elköltözött.

Hallottam, amint Liam megemeli a fejét, majd éreztem amint lepillant rám. Felnéztem rá, és amint a tekintetünk összetalálkozott, széles mosoly terült el az arcán. Ajkait a homlokomra nyomta, belőlem pedig egy halk sóhaj szökött ki a cselekedete és az egész miatt. Nem hiszem el, hogy Liam karjai közt ébredek fel.

- Szia – suttogta, miközben a hüvelykujjával a kezemet simogatta.

- Szia – suttogtam vissza, miközben magam elé néztem, ahol a takaró alatt eltűntek a lábaink.

- Jól aludtál? – kérdezte halkan, én pedig lehunytam a szemeimet és bólintottam.

- Évek óta nem aludtam ilyen jól – vallottam be, mire neki a szorítása erősebb lett körülöttem.

- Miért nem tudtál aludni?

- Rémálmok gyötörtek. Sokszor nem tudtam eldönteni mi a valóság, és mi az álom. Mint tegnap este. Aztán megkaptam a cellatársam, aki nem egyszer próbált párnába fojtani, emiatt mindig ébren aludtam.

- Te jó ég – suttogta. – De nem lett semmi bajod? Hogy tudott így rád támadni, mikor aludtál?

- Mindig sikerült lerúgnom magamról. De egyik alkalomkor sem volt az egész elég a fejeseknek, hogy másik cellába kerüljek.

Éreztem, hogy nem tud megszólalni, mire kibújtam az öleléséből és hasra fordultam az ölelésében. Rám nézett aggódó tekintettel, mire én csak elmosolyodtam.

- Az éjszaka viszont nem volt rémálmom – mondtam, mire nagyot sóhajtott és lehunyta a szemeit. Alig bírtam magamba szívni a látványát. Egyszerűen ugyanolyan gyönyörű volt, mint nyolc évvel ezelőtt. Férfiakra nem mondják azt, hogy gyönyörű, Liamre viszont igen. Ő egyszerűen tökéletes. Szája vonala szomorúan görbült le, az arcán kibújt a borosta, homloka finom ráncokba szaladt. Annyira gyönyörű volt.

- Én is jobban aludtam, mint bármikor máskor – suttogta végül és apró mosoly kúszott az arcára. Fejemet a mellkasára fektettem és kezeimmel átöleltem a felsőtestét. Ő a kezeit a hátamra csúsztatta, és így pihentünk egy ideig. Utána akkorát kordult a gyomrom, hogy mindketten tökéletesen hallottuk. Az arcomba pír szökött, míg Liam felkuncogott, majd felült, ezzel engem is arra ösztökélve. – Nem akarom tudni, mikor reggeliztél utoljára, szóval most lemegyek és készítek neked ötfogásosat.

- Nem kell – mosolyodtam el. – Elég lesz egy fogás is.

- Szerintem nem, mert mint már mondtam, nem szabadna ilyen vékonynak lenned. Fel kell, hogy hizlaljalak – szaladt ráncba a homloka, mire én odahajoltam hozzá, és megcsókoltam minden egyes kis ráncot. Kezeit újfent körém fonta és mosolyogva élvezte a puszijaimat.

- Lefürödhetek? – kérdeztem suttogva.

- Persze baby.

Felálltunk az ágyból, majd a fürdőbe mentünk. A nagy ablakon mely a fürdőkád előtt húzódott beáramlott a fény, ezzel az egész fürdőszobának világítást adva.

- Itt egy törülköző, meg a kabinban van tusfürdő, sampon, amit csak akarsz. Hozok ide ruhát is, jó? Fürödj csak, én meg csinálok reggelit.

- Oké – bólintottam, majd Liam egy puszit adott a fejemre és kiment a fürdőből. Körülnéztem, majd a törülközőt a zuhanykabin melletti tartóra raktam, hogy ki tudjak majd érte nyúlni mikor készen vagyok. Ekkor Liam megint bejött a kezeiben ruhákkal, amiket lerakott a törülköző tartó alatti szekrényre.

- Ha kell valami kiálts, jó?

- Rendben – bólintottam újra, majd rá mosolyogtam. Ő is elmosolyodott, majd újra magához húzott és egy hosszú puszit nyomott a halántékomra. Azután magamra hagyott, én pedig levettem a ruháimat és a földön hagyva őket beszálltam a hatalmas kabinba. Elindítottam a vizet a gombokkal, beállítottam jó melegre, majd alá álltam és hagytam, hogy minden mocskot lemosson rólam.

Miután alaposan megmosakodtam és a hajamat is megmostam törülközőbe csavartam magam és kiszálltam a zuhany alól. Megtörülköztem, majd felvettem Liam alsóját és a pólóját. Rakott oda még egy mackó alsót is, szóval azt is magamra húztam, végül meg kellett kötnöm, különben egy az egyben leesett volna rólam. Ezután kifésültem teljesen szőke tincseimet és letöröltem a tükröt, ami bepárásodott. A varrat csúnyán húzódott végig az arcom jobb oldalán, de nem tehettem ellene semmit. Felsóhajtottam, aztán hajamat hátra túrtam az ujjaimmal. Eddig még nem tett az arcomra Liam megjegyzést, viszont biztos vagyok benne, hogy nem sokára fog. Fogat is akartam mosni, de nem találtam használatlan fogkefét, ezért kiterítettem a törülközőket, majd megfogtam a ruháimat és visszamentem vele Liam szobájába. A hátizsákom a gurulós széken pihent az íróasztal előtt. Megfogtam, majd belegyömöszöltem a ruhákat és végül az alsó emelet felé vettem az irányt. Az illatok, amik odalent terjengtek újfent morgásra késztette a hasamat, én pedig rászorítottam a kezeimet, hogy hallgasson. Belestem a nappaliba, ott viszont senki sem volt, ezért a konyha felé fordultam, vagy legalábbis csak feltételeztem, hogy az a konyha. Itt is a hatalmas ablakok bevilágították az egész helyet, velem szemben Liam állt a pult előtt és a tojást tette tányérra. Felpillantott, mikor megálltam, majd elmosolyodott, lerakta a serpenyőt és a műanyag tojás szedő kanalat, és felém indult.

- Elképesztő látvány vagy a ruháimban – sóhajtott a fülembe, én pedig kuncogva átöleltem a nyakát. – A hajadat nem akarod megszárítani?

- Nem, jó ez így.

- Akkor ülj le. Az omlett már kész van. A gofrik pedig még sülnek. Tessék – rakta elém a megpakolt tányért, majd egy pohárért nyúlt, és tele töltötte narancslével. Ekkor vettem észre, hogy egy bögre kávé is áll a tányérom előtt, és hiába voltam farkas éhes, előbb a kávé után nyúltam, mert tudtam, hogy ha neki látok enni, úgy sem fogom a kávét meginni. Pocsékolni meg nem akartam, hiszen Liam nekem készített mindent. Én pedig mindent magamba fogok gyűrni, még akkor is, ha a végén már rosszul leszek.

Amíg kisütötte a gofrikat, addig a kávémat kortyolgattam, aztán Liam leült velem szemben és neki láttunk enni. A tojás istenien omlott szét a számban, a sonka és az avokádó pedig még jobb ízt adtak neki. Hamar eltűntettem mindent magam elől, és mikor Liamre pillantottam éreztem, hogy az arcom felmelegedik. Talán vissza kellett volna fognom egy kicsit magamat, de nem ment. Kiittam a poharam tartalmát is, majd elégedetten dőltem hátra a bárszékben, melynek háttámlája is volt.

- Ízlett? – kérdezte, én pedig bólintottam.

- Mhm, nagyon. Köszönöm szépen.

- Remélem azért a gofrinak, még van helye – állt fel a tányérjával, én pedig lefordultam a székről és követtem a példáját. Elvette tőlem, majd a kezembe adott egy tiszta tányért, én pedig visszaültem a helyemre. Öntöttem még a narancsléből, Liam pedig középre helyezte a megpakolt tányér gofrit. Rakott mellé nutellát, lekvárt, tejszínhabot és még gyümölcsöket is. A kedvenceimet.

Mosolyogva megráztam a fejem, majd vettem egy gofrit és a gyümölcsös tál után nyúltam. Megszóltam ribizlivel, gránátalmával, szederrel és eperrel, azután pedig mézet is csöpögtettem rá. Nyomtam a tetejére még tejszínhabot, utána pedig a kezembe vettem és beleharaptam magába a mennyországba. Isteni volt, legszívesebben szétfolytam volna a padlón.

- Mesélsz valamit? – kérdeztem halkan Liamtől, miközben a hüvelykujjammal letöröltem a szám sarkából a habot, majd bekaptam azt.

- Mit szeretnél tudni? – kérdezett vissza, én pedig elgondolkodtam rajta. Mindent tudni akartam, ami vele történt, onnantól, hogy nem látogatott többé.

- Azért nem látogattál többet, mert mérges lettél rám? – kérdeztem a tegnapi szavait felidézve az elmémben. Lassan bólintott egyet, közben a szemeit mindvégig a tányérján legeltette.

- Dühös lettem, aztán inni kezdtem és próbáltam felejteni, de nem ment. Se a piával, se máshogyan – mondta, nekem pedig önkénytelenül is grimaszba vágódott az arcom. Tudtam, vagy legalábbis csak sejtettem, mire értette azt, hogy máshogyan. – Aztán nagy nehezen kikecmeregtem a piálásból és inkább Wolverhamptomba mentem egy hosszú időre. Végül beláttam, hogy anyuékkal sokkal jobb volt, mint otthon egyedül. Persze így is volt, hogy kibuktam, de legalább józan maradtam és nem segg részegen hőbörögtem a szüleimmel. Elég nehezen fogadtam el, hogy nem vagy velem.

- Sajnálom – suttogtam, és már megbántam, hogy arra kértem, hogy meséljen. A torkomba gombóc nőtt, az étvágyam pedig teljesen elment, így leraktam a gofrit a tányérra.

- Semmi baj baby. Ez már a múlt. Elég régen volt. És most itt vagy velem, csak ez számít – mosolygott rám, mikor viszont érzékelte, hogy én most erre képtelen vagyok, felállt és mellém jött. – Komolyan Chanel, ne érezd magad rosszul emiatt. Nagyon régen volt. És csak is a jelen számít – vette a kezei közé az arcomat, majd kisepert néhány hajtincset a homlokomból.

- Igen, bocsi, hogy felhoztam.

- Nem kell bocsánatot kérned – rázta meg a fejét. – Képzeld, Niall becsajozott – váltott gyorsan témát, én pedig érdeklődve pillantottam fel a szemeibe.

- Komolyan? Mikor? És ki a barátnője?

- Oh, azt hiszem nem sokára a menyasszonya lesz – nevetett fel Liam, én pedig elmosolyodtam. Boldogság öntött el, ahogy arra gondoltam, hogy Niall is megtalálta élete szerelmét. Mennyire megérte neki rá várni. – Már hét éve együtt vannak. Niall a múltkor említette is, hogy megszeretné kérni a kezét, csak aztán Palmernek valami lett az anyukájával és kórházba került, így elmaradt az egész. De már jól van az anyukája – mondta mosolyogva, miközben elengedte az arcom és a derekam köré fonta a karjait.

- Palmer a neve? – kérdeztem, miközben belülről az ajkamat harapdáltam.

- Mhm, akár csak neked. Mondjuk nekem, mindig is Chanel maradsz.

Mosolyogva megcsóváltam a fejem, aztán a nyakába fúrtam az arcomat és szorosabban öleltem magamhoz. Megfogta a lábaimat és felemelte a dereka köré, mire összekulcsoltam őket. Megindult velem a nappaliba, majd lerakott a kanapéra, leült és az ölébe húzott, pont, mint éjjel.

- El kéne pakolni a konyhában – mondtam mosolyogva, miközben az ujjaim utat találtak barna hajtincsei közé, és csavargatni kezdték azokat.

- Ráér később is.

- Mi a helyzet Harryvel? – kérdeztem, miközben az ő arcát figyeltem.

- Szintén leánykérésre készül.

- Tényleg? – ragyogott fel az arcom. Rögtön megakartam ismerni a lányokat, akiknek sikerült végül elcsavarni Harry és Niall fejét. Aztán eszembe jutott, hogy valószínűleg mindannyian utálnak azért, amit velük és Liammel tettem, így inkább el is hessegettem gyorsan az ötletet.

- Ők is elég régóta együtt vannak. Elég nehezen indult a kapcsolatuk Corával, de aztán Harry összeszedte magát. Most is azt kéne tennie, hogy végre merjen lépni, és megtudja kérni Cora kezét. Egyébként Cora ausztráliai, és cukrászként dolgozik. Palmer pedig New Yorkból származik és modell. Szerintem őt még ismered is.

Gondolkozni kezdtem, viszont senki nem jutott az eszembe, így végül feladtam, és figyeltem arra, amit Liam mondd.

- Louis pedig elvette Daniellet és született egy kisfiuk.

- Te jó ég, komolyan?

- Igen – bólintott aranyosan mosolyogva. – Freddie, kiköpött Louis. Nem sokára lesz két éves.

Mosolyogva a vállának dőltem és próbáltam Louis kisfiát elképzelni. Biztosan nagyon édes lehet.

- Szóval már mind megállapodtak – suttogtam. – Csak te nem.

- Oh, tényleg, mi volt tegnap este az a hol van a feleségem, meg a gyerekeim? – kérdezte, nekem pedig az egész fejemet elöntötte a pír.

- Hát tudod, azt hittem, vagyis, hogy elképzeltem, hogy majd mikor kijövök a börtönből és egyszer találkozunk, a feleségeddel és a gyerekeiddel leszel.

- Oh, baby – nevetett fel Liam és puszit nyomott a halántékomra. – Hát, megnyugtatlak, hogy hivatalosan is te vagy az ex barátnőm. Illetve, már nem, viszont egészen tegnapig az voltál. És gyerekeim sincsenek még.

A fejemet szégyellősen visszatettem a mellkasára és szorosabban átöleltem. A szívem úgy dübörgött a mellkasomban, mint már régen nem. Végre újra átjárt a boldogság, és nem is lehettem volna hálásabb, amiért kaptam egy utolsó esélyt az élettől és Liamtől. Megígértem magamnak, és neki is, hogy ezt nem fogom többé elszúrni.