[60. - Minden az én hibám]

Hiiiiii,
okaaaay so a mai részben már történnek dolgok.:3 Omfg, olyan izgatott vagyok a fejezettel kapcsolatban, fogalmam sincs, tetszeni fog -e nektek, átjön -e úgy az egész, ahogy szeretném, meg minden. Az eleje talán kicsit unalmas, ahogy a közepe is lol but aztán feltúrbóztam az eseményeket, szall tartsatok ki a rész végégi haha.:3 Aztán remélem, hogy a vége is elég jó lett. Mármint a legeslegvége:3 Okay nem dumálok tovább, írjátok meg véleményeiteket mindenképpen!!:3 Jó olvasást! X♥

Chanel Adele Sangster

Az időjárás még mindig kiszámíthatatlan volt Londonban, az egyik percben vakítóan sütött a nap, a másikban pedig szinte fekete felhők foglalták el az eget és öntözték isten álltakertjét. Az eső most is szüntelenül kopogott az ablakpárkányon, és bár egyes emberek idegesítőnek találják a hangját, engem mégis megnyugtatott. Képes lettem volna visszaaludni, de ekkor megérkezett Liam a boltból a reggelivel, és mikor belesett hozzám, látta, hogy ébren vagyok, így nem hagyott többé lustálkodni. Sóhajtva kikeltem az ágyból mikor újra magamra maradtam, majd a fürdőszobába indultam, hogy pisiljek és fogat meg arcot mossak. Miután ezekkel megvoltam, laza lófarokba fogtam rakoncátlan barna tincseimet, majd leindultam az alsó emeletre. Liam dúdolgatva készítette a reggelit, a nappalit és konyhát rántotta illata töltötte be, és mikor besétáltam a nappaliba, hallottam, hogy a rádió megy. Fejemet azonnal a nappaliban lévő szekrény felé fordítottam, ahol ott is pihent a Beats hangszóró mellett Liam laptopja a rádióadóval megnyitva. Elnevettem magam és beléptem a konyhába, majd átöleltem hátulról, miközben az arcomat a hátába fúrtam.

- Mióta hallgatsz rádiót? – kérdeztem őt mosolyogva, habár hangom nem hangzott többnek egy durmolásnál, tekintve, hogy az egészet elrejtettem Liam pólójában és hátában.

- Szoktam rádiót hallgatni, oké? – kérte ki magának, én pedig felnevettem és arcomat a karjára raktam, hogy előre leshessek az arcára. Ő is vigyorgott, így tudtam, hogy csak szórakozik velem. – Többnyire autóban – adta meg magát.

- Oké – nevettem ki, aztán a fenekére csaptam és felültem az egyik bárszékre. Furán bámultam a telefonomra pár méterrel arrébb tőlem, ami a konyhapulton feküdt.

- Hogy kerül ide a telefonom? – nyújtóztam utána.

- Nem tudom, biztosan lent hagytad tegnap – vont vállat, én pedig éppen megakartam nyomni a középső gombot, mikor felvillant és rezegni kezdett. A kijelzőn Shane neve jelent meg, mire én rögtön kinyomtam. Szerencsére nem csörgött annyit, hogy Liamnek feltűnjön. Feloldottam a telefont, majd az üzenetekbe léptem és vártam Shane sms –ét, hogy miért hívott. Idegesen az alsó ajkamba haraptam, mikor Liam felé pillantottam, de ő csak dúdolgatott és tovább csinálta már a reggelit. Ekkor megint búgni kezdett a kezemben a készülék, mire én újra kinyomtam.

- Chanel… - kezdte Liam, mire én ijedten felé kaptam a fejem, de ő még mindig háttal állt nekem – éhes vagy? – kérdezte, én pedig az egyik hajtincsem után kaptam és csavargatni kezdtem.

- Igen – válaszoltam, majd megköszörültem a torkomat, hogy véletlenül se remegjen meg a hangom. A fenébe is miért nem tud Shane egy üzenetet dobni?

Mikor harmadjára hívott, úgy döntöttem, hogy bekapcsolom, a ne zavarjanak funkciót, így csak a híváslistába lépve láthattam, mennyi hívásom jött be. Még egy pár Shanetől, de mivel neki nem vettem fel, így Nate, Will és Dylan is zaklatni kezdtek. Ekkor úgy döntöttem, hogy megkockáztatok titokban az emeleten egy hívást, így hát elhebegtem Liamnek, hogy megyek, felrakom tölteni a telefonomat, majd kettesével szedve a lépcsőfokokat az emeletre értem. Bementem a hálószobába, majd kinyitottam az erkély ajtót és kiléptem a csípős hidegbe az aprócska szőnyegre. Az eső esett, az ég szürke volt és olyan érzésem volt, mintha délután öt óra lenne. Rányomtam az első névre a híváslistán, ami mint később kiderült, Dylan volt.

- Szia, Chanel – szólt bele, mire nyeltem egy nagyot és behúztam magam mögött az üvegajtót.

- Szia, Dylan – köszöntem neki barátságosan vissza, hiszen ő mindig is az egyike volt a srácok közül, aki mindig kedvesen és jóindulatúan bánt velem. Vele mégsem kerültem olyan szoros barátságba, mint Shanel, Natel vagy Damonnel. – Mi a helyzet? – kérdeztem kissé idegesen.

- Hát a srácok feszültek a rosszul sikerült akció óta, és Damon kérte, hogy hívjalak ide.

- Még mindig azon rágódnak? – kérdeztem az alsó ajkamat rágcsálva, Dylan pedig válaszul felsóhajtott a telefonban.

- Igen. És bár Shane próbálja oldani a feszültséget a fergeteges grill partival, amire készül, vibrál a levegő.

- Értem – mondtam halkan. – Nem tudod esetleg Damon miért akarja, hogy lemenjek?

- Olyannak ismered, mint aki az orromra köti, hogy mit szeretne? – nevetett fel kínosan Dylan, én pedig megdörzsöltem a homlokomat.

- Nem. De ne vedd magadra, igenis bízik benned – próbáltam kicsit vigasztalni a srácot, aki ugyanígy tett mikor a Pandorat raboltuk ki és Damon nem engedte, hogy részt vegyek a küldetésen.

- Mhm, gondolom, különben már biztosan végzett volna velem – válaszolt könnyedén, nekem pedig elkerekedtek a szemeim és lehuppantam a fonott székre. Szóval most már hangosan is kimondjuk, hogy annak vége van, aki elárul minket? Vagy akiben nem bízunk? Kezdhetem számolni a napjaimat?

- G- gondolod? – kérdeztem halkan.

- Tudom. De mindegy is – sóhajtott fel. – Akkor jössz?

- Um, igen, persze. Meglátom, mikor tudok elszabadulni. Mikor lesz a grillparti? – kérdeztem halványan elmosolyodva, hogy eltereljem mindkettőnk gondolatait.

- Oh, fogalmam sincsen. Tudod, hogy Shanenek nagy a szája, de lusta megmozdulni, ha arról van szó. Szóval mire még összekaparom – nevetett. – Miatta megkívántam a steaket.

- Oké Dylan – nevettem fel én is, hiszen láttam magam előtt, amint Shane jártatja a száját, miközben szétfolyik a kanapén. – Akkor nem sokára találkozunk.

- Igen, szia, Chanel – köszönt el, én pedig letettem a telefont.

- Wow, milyen pasival fogsz találkozni? – hallottam meg Liam hangját mögülem, mire kiesett a kezeim közül a telefon a kőre.

- Basszus Liam, megijesztettél – hajoltam le a telefonért, majd felálltam és felé fordultam.

- Ne haragudj – mosolygott. – Szóval?

- Um, az unokatesóm hívott – nyögtem ki.

- Az unokatesód? – lepődött meg. – Itt van Londonban? Még sohasem meséltél róla.

- Igen, tudom. Igazából évek óta nem találkoztunk és engem is eléggé meglepett mikor felhívott.

- De azt hittem, senkivel sem tartod a kapcsolatot a családodból.

- Nem is. Éppen ezért lepődtem meg. De nem akartam elutasítani, mivel ő jó fej és biztos nem fog azért zaklatni, hogy miért léptem le otthonról meg minden – dadogtam.

- És ma már találkoztok valami grillpartin? – kíváncsiskodott tovább, én pedig a fejemet legszívesebben a falba vertem volna.

- Igen. Van itt egy apartmanja, és grilleznek a haverjaival és elhívott engem is. Ezért nem mondtam nemet sem, mivel nem kettesben leszünk és így nagyon kérdezgetni sem tud.

- Értem. Én megismerhetem? – bukott ki belőle, én pedig próbáltam nem fájdalmas képet vágni.

- Menjünk be, mert kezdek szét fagyni – mondtam kérdését figyelmen kívül hagyva és mellette beléptem a meleg szobába. Követett, becsukta maga mögött az ajtót, én pedig felraktam tölteni a telefonomat úgy, ahogyan hazudtam korábban.

- Nem akarod? – kérdezte kissé csalódott hangon, én pedig máris megsajnáltam és felé fordultam.

- Dehogynem. Persze, miért ne találkozhatnátok? – léptem elé, majd átöleltem és kezeimet a nyaka köré fontam.

- Tényleg? – mosolyodott el szélesen, én pedig bólintottam és csókot nyomtam az ajkaira.

- A parti ma lesz – jelentettem ki, ő pedig vigyorogva bólintott.

- Akkor meg van az esti programunk. Na, gyere reggelizni – fogta meg a kezem és lehúzott a konyhába.

**

Liam egész nap az „unokatesómon” pörgött, valamint az estén, ami miatt én totál beparáztam. Haragudtam Damonre, amiért mindenképpen próbált elérni, haragudtam magamra, amiért felvettem a telefont és ennyire figyelmetlen voltam. Liamet pedig szinte megértem, hiszen alig avattam be bármibe is az életemből. Nem sokat tud a családomról, és hogy ha adódik a lehetőség valakit megismerni közülük, naná, hogy él vele.

Közben tájékoztattam Dylant a problémáról, mire ő totál normálisan kezelte a helyzetet és nevetve közölte velem, hogy akkor este nála a grill partin találkozunk. Megígérte, hogy nem fogja elárulni a srácoknak az ügyet, végül úgy köszönt el, hogy viszlát, később unokahúgi. Mindig is tudtam, hogy Dylan egy normális srác, de azt hiszem ezzel, hogy szívességet tesz nekem, egy szinttel fentebb emeltük a kapcsolatunkat. Csak legyen elég időm meghálálni neki, mielőtt Damon kicsinál.

Miután beszéltem Dylannel részben megnyugodtam, hiszen totál jó fej volt és úgy éreztem, hogy nem lesz semmi baj az estével kapcsolatban. A lelkiismeret furdalásom viszont rögtön ezután elkezdett fúrni, mikor Liam barna szemeibe pillantottam és utáltam magamat, amiért átverem és hazudok neki. Viszont nem volt más választásom. Nem tálalhatok ki neki. Elég lesz az előtt, mielőtt Damon megöl. Szeretném az időmet addig kihasználni vele, amíg csak lehet. És bár ezért be kell csapnom őt, magamnak már megígértem, hogy minden féle képen, akármi is történik köztünk, vagy velem, de be fogok neki vallani mindent.

Délben nem bírtam tovább otthon ülni, és az eső is elállt így Liammel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a kedvenc éttermembe ebédelni, utána pedig mászkálunk kicsit a városban a parti előtt. Egy khaki színű farmert húztam a lábaimra, csíkos hosszú ujjúval, valamint fekete kabáttal. Fekete csizmába bújtam, raktam fel egy alap sminket, hajamat egy lófarokba fogtam, majd egy kistáskába belepakolva késznek is nyilvánítottam magam. Liam is felöltözött, majd beindultunk az autójával a városba. Ebédeltünk, utána pedig sétálgattunk, bementünk egy könyvesboltba is, és míg ő a saját bandájáról olvasott könyvet – melyért kíméletlenül kiröhögtem – addig én valami izgalmas regényért kutattam. Végül vettem egyet, ahogy Liam is két képregényt, majd úgy döntöttünk, hogy beülünk a könyvesbolt melletti kávézóba és olvasgatunk. Az eső időközben újra eleredt, de mi biztonságban voltunk előle a fedett teraszon a kényelmes fotelekben. Míg ő a képregényét olvasta, én addig elkezdtem az én regényemet és csak néhányszor szóltunk egymásnak. El sem akartam hinni, hogy ennyire nyugalmas délutánt tudhatunk magunk mögött. Egyetlenegyszer jött hozzánk oda egy kislány az anyukájával, aki kért egy autogrammot és közös képet. Borzasztó aranyos volt, ahogy pedig Liam bánt vele, teljesen levett a lábamról. A paparazzik sehol sem bukkantak fel, vagy, ha igen is, mi nem vettük őket észre, és távolról készítettek képeket.

Este hét felé körülbelül már a felénél jártam a könyvnek, miközben Liam a negyedik képregényét olvasta. Idő közben vissza ment a könyvesboltban és vett még hármat. Gyerekes oldalán jót mosolyogtam, hiszen imádtam benne, hogy ennyire oda van még mindig a szuperhősökért. Probléma nélkül ült le velem egy nyilvános helyre képregényeket olvasni,  és legszívesebben felzabáltam volna érte.

- Baby, éhes vagyok – szólalt fel Liam, én pedig befejeztem a mondatot és aztán felnéztem rá.

- Menjünk Dylanhez? – kérdeztem, mire neki felcsillantak a szemei és összecsukta az újságot. És igen, sajnos a nevét is meghallotta, mikor telefonáltam, így hát csak Dylan vezetéknevét változtattuk meg.

- Nem tudom, mikorra mondta, hogy menj?

- Nem kötött ki időt, de gondolom, már lassan elkezdenek grillezni. Úgy hogy akár mehetünk. Csak még hagy fejezzem be ezt az oldalt.

- Rendben, addig én fizetek – rakta az asztalra az újságot, majd felállt és bement, én pedig miután elolvastam az oldalt, Liam képregényeivel együtt visszaraktam a könyvet a zacskóba.

Felálltam, majd Liam is kilépett a kávézóból, kézen fogott és elindultunk a kocsija felé. Mivel ugye Liam úgy tudja, hogy még nem jártam Dylannél, beütöttem a címét a gps –be, és elindultunk a számomra már ismerős utca felé. Az úton Liam a Dylannel való kapcsolatomról faggatott, nekem pedig muszáj volt a lehető leghiggadtabban válaszolnom kérdéseire, különben kiszúrta volna, hogy valami nem oké. A lelkiismeret furdalás szét mart belülről és már ezerszer elküldtem magamat a pokolba, amiért ezt teszem Liammel.

Mikor aztán leparkoltunk a ház előtt, mély levegőt vettem, majd kiszálltam a kocsiból. Liam követte a példámat, aztán kézen fogott és a kapu elé sétáltunk. Megnyomtam a csengőt, majd mikor Dylan beleszólt a kapu telefonba, beleszóltam, hogy Chanel vagyok, majd lenyomtam a fém kilincset és beléptünk a kertbe. A bejárati ajtóban Dylan széles mosollyal várt ránk, majd mikor felbukkantunk a bokrok mögül a kacskaringós macskaköveken, elkiáltotta magát és felnevetett.

- Chanel, ezer éve nem láttalak! – kiabálta túl a zenét, mely a házból jött.

- Szia, Dylan – köszöntem neki mosolyogva, végül átöleltem mikor előtte álltunk. – Remélem nem baj, hogy elhoztam a barátomat, Liamet.

- Nem, dehogy! Örülök, hogy megismerhetlek, Dylan vagyok – nyújtotta felé a kezét, Liam pedig mosolyogva elfogadta és megrázta.

- Liam és én is örülök, hogy megismerhetlek.

- Tyű, mennyit változtál mióta utoljára láttalak – fordult Dylan újra felém. – Bátran állíthatom, hogy kész nő lett belőled csincsilla – vigyorgott szélesen, mire megforgattam a szemeimet és a vállába bokszoltam.

- Még mindig, utálom ezt a becenevet. És már akkor is nő voltam, mikor te még csak tizenéves fiúcska – böktem a mellkasába, majd Liamet magam után húzva beléptem Dylan mellett a házába.

- Te jó ég, hogy hiányzott az a lepcses szád – nevetett fel, majd becsukta az ajtót mögöttünk. – Mondd Liam, hogy bírsz mellette? – tette a srác Liam vállára a kezét, és kicsit megveregette azt, míg a másik végtagját az én vállamra tette, így elkezdett bentebb tolni a lakásban.

- Oh, remekül. Tényleg elég nagy a szája, de azt hiszem vissza fog most már venni az én kis csincsillám – hangsúlyozta ki az utolsó szavakat vigyorogva, mire az oldalába könyököltem.

- Ne merészelj még egyszer így hívni! – néztem rá mérgesen, ők pedig felröhögtek Dylannel.

- Oké, szóval érezzétek otthon magatokat, néhány haverom meg a barátnőik vannak itt, de ne is próbáljatok velük társalgást kezdeményezni, mert elázott a csapat – nevetett Dylan. – Mit kértek inni? A grillen már sül a hús, remélem éhesek is vagytok.

- Mhm, jó illata van – szólaltam meg. – Én szeretnék egy vodkanarancsot jégkockával.

- Te, Liam?

- Van alkoholmentes söröd?

- Uh, haver, meg kell néznem, de nem vagyok benne biztos.

- Csak mert még haza kell vezetnem.

- Persze, értem, de félek, hogy akkor csak üdítővel és vízzel tudok szolgálni.

- Nem baj, akkor jó lesz egy kóla is – mosolygott Liam Dylanre, ő pedig bólintott és már el is tűnt a konyhában. A kertben voltak Dylan vendégei, akik tényleg elég részegnek néztek ki. Kíváncsi vagyok, honnan szedte fel őket Dylan.

Valahogy egy helyben maradtunk, és megvártuk Dylant az italainkkal. Liam elmondta, hogy már most nagyon szimpatikus neki Dylan, és örül, amiért beleegyeztem, hogy találkozzak egy családtagommal. Az italainkkal és Dylannel kimentünk a kertbe a grillhez, ahonnan áradt a meleg, így hát nem fagytunk össze. A haverjai észre sem vették, hogy még két ember csatlakozott a társasághoz, hanem tovább röhögtek és társalogtak totál részegen, értetlen hangon.

- Halkabban már gyerekek – kiáltott rájuk Dylan, majd visszafordult felénk. – Ne haragudjatok, de csak ma érek rá és mindenképpen szerettem volna már veled találkozni – nézett rám Dylan. – Csak akkor már a buli is le volt szervezve, így ide kellett, hogy hívjalak – magyarázta.

- Ugyan, semmi gond. Örülök, hogy felhívtál. Őszintén, te vagy az egyetlen a családból, akivel évek után most beszélek először.

- Azért ez durva. Mondjuk, megértem, hogy leléceltél. A szüleid még most is ugyanolyanok, mint amilyenek mindig is voltak. A testvéreidnek pedig szerintem átmosták az agyát, már bocsánat. Örülök, hogy te nem hagytad magad és sikerült elszabadulnod tőlük – mondta, én pedig egy halványt mosolyt erőltettem magamra a színjáték kedvéért. Valószínűleg Dylan nem is tudja, mennyire beletrafált. Alig tud rólam valamit, de a nyakamat tenném rá, hogy még mindig így mennek a dolgok otthon, Miamiben.

**

Később végre ehettünk is, mivel elkészült az étel. Még mindig csak Dylannel társalogtunk, de hát egyikőnk sem bánta. Szinte már kezdtem megnyugodni, hogy még sem lesz egy katasztrófa ez az éjszaka, mikor a lehető legrosszabb történt.

Betoppant Damon. És Taylor.

Hogy honnan vették, hogy mi itt vagyunk, arról fogalmam sincs, de biztos, hogy nem Dylanhez jöttek dumálgatni. Míg Damon csak komoly képpel közeledett felénk, addig Taylor arcára, undorító vigyor kúszott, mely miatt legszívesebben felálltam volna és bemostam volna neki egy jókorát.

- Csá, haver – csapott Damon Dylan vállára, majd leült mellé egy fotelba.

- Sziasztok. Mi a pálya? – kérdezte Dylan teljesen higgadtan. Jó, hogy ő tudja kezelni a helyzetet.

- Meddig akarsz maradni? Vagy mikor menjünk haza? – kérdeztem halkan Liamtől.

- Már menni akarsz? Azt hittem beszélgetni szeretnél még az unokatesóddal.

- Igazából már szeretnék csak haza menni – mondtam, mikor Damon félbe szakított minket.

- Nem mutatod be a kis barátnődet? – ütötte meg a hangja a fülemet, miközben végig nézett rajtam és egy kanos vigyor ült ki az arcára. Pfuj, sose láttam még így Damont!

Látványosan közelebb húzódtam Liamhez, aki a derekamra helyezte a kezét.

- Együtt vagyunk – mondtam magunkra utalva.

- Cica, a nevedre vagyok kíváncsi.

- Ne haragudjatok, már ő sem józan. Húzd el a csíkot Damon! – szólt rá Dylan.

- Szóval? – hajolt hozzám közelebb vigyorogva.

Elfordítottam a fejem, hogy még csak rá se kelljen néznem, mire belőle egy nevetés szakadt fel, Liam karjai pedig szorosabban fonódtak a derekam köré.

- Hagyd már haver, nem látod, hogy nem érdekled? Amúgy is, pasija van – szólt neki oda Taylor.

- Pft, jól van – egyenesedett fel Damon. – Különben még rám uszítják a biztonsági őreiket – röhögött össze Taylorrel, míg Liam még közelebb húzódott hozzám. Kezemet az övére raktam nyugtatás képen, majd a két fiúra néztem. Taylor minket bámult vigyorogva, míg Damon Dylannek mondott valamit. Megszakítottam a szemkontaktust, aztán közöltem Dylannel, hogy bemegyünk inni, majd felhúztam Liamet és előttük behúztunk a házba.

- Idióták – durrogott Liam.

- Ne is foglalkozz velük – mondtam, majd egy pohárba öntöttem némi vodkát. Azt kívántam, bár csak Liam ivott volna, és én vezetnék, hogy ne emlékezzen ebből semmire.

- Részeg barmok.

- Aha. Még mindig cola? – böktem a pohara felé.

- Hát mi más baby? Valakinek haza kell vinnie a kocsit – mondta mosolyogva, majd átkarolta a vállamat, én pedig neki dőltem. Nyomott egy puszit a halántékomra, én pedig a fejemet a mellkasára fektettem.

Nem sokáig állhattunk így, mivel egy kocsinak a riasztója ütötte meg a fülünket. Összenéztünk, majd Liam kibújt az ölelésemből, és a far zsebéhez kapott, hogy kihalássza a kocsi kulcsát.

- Azt hiszem ez a miénk. Mindjárt jövök – mondta, majd már el is indult kifelé, én pedig bólintottam és beleszívtam az italomba a szívószálon keresztül. Mivel túl erős lett, öntöttem még bele narancslevet, majd elbíbelődtem a jégkockákkal is. Tulajdonképpen csak arra vártam, hogy Liam visszaérjen, de a konyhában nem bukkant fel, a kocsinak a riasztója pedig már leállt. Így hát fogtam a poharam és visszaindultam a kert felé, ahol csak Dylant találtam egymagában ülve.

- Hol van Damon és Taylor?

- Azt mondták, hogy ők is mennek valamit inni. Nem a konyhában vannak?

- Onnan jövök, és ők nem voltak ott. Liam nincs itt?

- Nem, ő veled volt, nem?

- De igen, csak aztán beindult a kocsijának a riasztója, így kiszaladt leállítani… - és ekkor leesett, hogy hol van Damon és Taylor, és hogy Liam miért nem jön már. – A francba! – raktam le a poharat, majd berontottam a terasz ajtón a nappaliba, és kirohantam a ház elé.  Hangos érkezésemre, Damon és Taylor abba hagyta Liam püfölését, majd mindketten elrohantak két másik irányba. Rémülten kaptam a fejem Liam felé, aki a földön feküdt, meg se nyikkant. A fülemben eszeveszett hangosan dobogott a szívem, a lábaim remegtek és amint Liam mellé értem, hagytam is nekik, hogy elengedjenek és térdre eshessek. A fájdalom tompán nyilallt a térdeimbe, mindez mégis nem érdekelt, csak a rengeteg vér, mely már kezdett beteríteni mindent. A seb a bal oldalán volt, ahonnan a vér szivárgott, így megfogtam a pólóját, és amennyit csak a kezembe tudtam gyűrni róla, oda szorítottam. A szája is vérzett, az arca hideg volt, mint az éjszaka, vagy a beton, amin feküdt. Alig érzékeltem Dylan jelenlétét, aki csak káromkodott és szólongatott engem.

- Hívj egy mentőt – szólaltam meg erőtlenül, miközben egyik kezemmel a sebére szorítottam a pólóját, a másikkal pedig az arcát cirógattam.

Óráknak tűnő percek telhettek el, amíg végre hallottam a sziréna hangját és megérkezett a mentő. Elmondtam a mentősöknek mi történt, akik rögtön hordágyra rakták Liamet és elkezdték ellátni a sebét. Mehettem a mentővel, így rögtön megtudhattam, hogy a vágás nem mély, valószínűleg késsel ejtették rajta, elállították a vérzést. Eszméleténél még mindig nem volt, ami a legjobban bosszantott, hiszen az oldalán a vérzés elállt. A kórházban azonnal elvitték vizsgálni, én pedig leültem egy műanyag székre és magam elé bámultam.

Minden az én hibám. Ha nem lennék bűnöző, Liam sosem került volna kórházba miattam, és nyugodtan lehetnék együtt. Nem kéne a szemébe hazudnom, titkolóznom, nem lenne lelkiismeret furdalásom. A legnagyobb gondunk valószínűleg a rajongók és a média lenne, de persze, hogy nekem ennyi nem elég. Nem, nekem körözött bűnözőként kell keresnem a kenyerem, Liam tudta nélkül. Annyira önző vagyok. Hogyan is gondolhattam, hogy ez működni fog?

Gondolataim közül egy egyenruhás rendőr szakított ki, kissé barna bőrű, magas, borostás férfi.

- Chanel Sangsterhez van szerencsém? – kérdezte, én pedig bólintottam és felálltam.

- Lash nyomozó vagyok. Úgy tudom, hogy a barátját most szállították be a kórházba. Az utcán rátámadtak.

- Igen – bólintottam a távolba meredve.

- Elmondaná pontosan, hogy mi történt?

Újból bólintottam, majd belekezdtem:

- Liammel az egyik barátunknál voltunk, mikor hallottuk, hogy Liam autójának a riasztója beindult. Kiment megnézni, hogy mitől indulhatott be, illetve, hogy kikapcsolja. Percekkel később sem tért vissza, így kiindultam, hogy megnézzem, miért nem jön már. Mikor kiértem a járdán feküdt ájultan.

Miközben beszéltem a nyomozó végig jegyzetelt, én pedig próbáltam berögzíteni az agyamba az elmondottakat.

- Első elmondásra úgy gondolom, hogy a gépjárműt akarták ellopni, de Mr Payne megzavarta a tettest.

- Igen, én is erre gondoltam. Elég drága autója van. Meg sem néztem, hogy elvittek –e belőle valamit.

- Ha lediktálja a címet, akkor kiküldök két kollégát, hogy nézzék meg a járművet, próbáljanak ujjlenyomatot venni.

Miután lediktáltam a címet, a rendőr máris kiküldte a kollégáit, utána pedig kérdezett még pár kérdést, mint például, hogy biztos nem láttam –e semmi fura alakot, mikor kiértem a házból. Ezután azt mondta, hogy amint Liammel végeztek, érdeklődni fog az állapotáról, valamint, hogy kihallgatható lesz –e és akkor majd jön újra. Amint elment küldtem egy sms –t Dylannek, hogy két rendőr valószínűleg meg fog jelenni a háza előtt, hogy megnézzék Liam kocsiját, utána pedig újra leültem a műanyag székek egyikére. Kínzó volt a csend és a várakozás, így hát úgy döntöttem, hogy értesítem a srácokat, valamint Liam szüleit, hogy addig is eltereljem a gondolataimat. Először Karent hívtam, aki borzasztóan megijedt, majd közölte velem, hogy azonnal indulnak Geoffal. Utána Louist hívtam, végül pedig Harryt. Niall még mindig külföldön tartózkodott, így fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Azt sem tudtam, hogy hol van, azt meg pláne nem, hogy hány óra van nála. Így hát várok vele, amíg a srácok meg nem érkeznek.

Nem sokkal később Louis bukkant fel a folyosó végén. Az arcán aggodalom ült, szemeiben láttam, hogy amint ideér, rögtön lehord, és gyanúsítgatni kezd. Ám amikor mellém ért csak annyit kérdezett, hogy mi történt.

- Az egyik barátomnál voltunk, mikor beindult odakint Liam kocsijának a riasztója. Kiment megnézni, és mikor percekkel később sem jött vissza, kiindultam és láttam, hogy a földön fekszik ájultan.

- A kurva életbe! Te is tiszta vér vagy! Ennyi vért vesztett?

Szavai hallatán csak lenéztem magamra. A ruháim valóban csupa véresek voltak, a kezemre rászáradt a piros folyadék és tényleg rémesen festhettem.

- Nem sokat, de az oldalát megvágták késsel, és eléggé vérzett. A mentőben aztán elállították a vérzést – mondtam halkan.

Louis a kezeibe temette az arcát, majd leült mellém két székkel arrébb.

- Tettél feljelentést?

- Igen, de nem én nem láttam senkit.

- Hátha Liam emlékezni fog bármire is. Szóltál a szüleinek?

- Igen és Harrynek is – bólintottam, majd lift csengését hallottuk a folyosó végéről, így egyből arra néztem. Harry sietett felénk, és mikor hozzánk ért, felálltam és egyből átöleltem őt. Szükségem volt valakire, aki, ha nem teljes egészében, de támaszt nyújt nekem. Fogalmam sincs, mi van Liammel, azon kívül, hogy van egy vágás az oldalán. Aggódom érte, mardos a bűntudat, és legszívesebben én is megvágnám magam, hogy valamelyest enyhítsem a fájdalmat a szívemben.

És más jelenleg nincs Harryn kívül, akire támaszkodhatnék.

- Sh, Chanel, semmi baj – simogatta a hátam és valószínűleg azt gondolta sírok. A vállaim valójában rázkódtak, de egy könny sem jött a szemeimből. Némán zokogtam, könnyek nélkül, miközben azt hittem megfulladok. Felemészt a tudat, hogy Liam miattam került kórházba, hogy miattam került bármilyen bajba. Tudtam, hogy Damon rájött, én kapcsoltam be a riasztót Niallnél, ezzel pedig üzenni akart nekem. Kihúztam nála a gyufát, és most már bármi jöhet. Tényleg, bármi. – Jól van, minden rendben lesz – csitított Harry, miközben leültünk a székekre. A fejem a vállán pihent, szemeim csukva voltak és bár görcsösen kapaszkodtam belé, próbáltam a légzésemet egyenletessé tenni. Tudtam, hogy Harry még semmit sem tudott, és bár jól esett rajta pihenni és lenyugodni, muszáj volt nekem előbb bele kezdenem a történtekbe, még mielőtt Louis tenné.

Elhúzódtam Harrytől, majd zöld szemeibe néztem, melyben rémület és talán pár könnycsepp is lapult.

Halkan elmondtam neki is, hogy mi történt, hogy volt bent már egy rendőr is, és tettem feljelentést ismeretlen tettes ellen. Ugyanúgy és ugyanannyit mondtam neki, mint Louisnak, hiszen a teljes történetről, csak Damon, Taylor, Dylan és én tudunk.

- Értesítetted a szüleit? – kérdezte a göndörke, miközben a kezemet simogatta a kabáton keresztül. Fejem újra a vállán pihent, egyik keze a vállaimon, a másik pedig a karomon pihent.

- Igen – suttogtam. – Niallt nem hívtam még. Vagyis, nem tudom, hol van most és nem tudtam, hogy…

- Semmi baj, majd mi felhívjuk – nyugtatott meg.

Nem sokkal később egy talpig sötétkékbe öltözött férfi jelent meg előttünk és tudtam, hogy ő az, aki Liamet vizsgálta. Féltem rá nézni, a szemeibe, ahol majd esetleg sajnálatot vélek felfedezni, vagy megbánást, amiért nem tudtak segíteni Liamen. Nem akartam ránézni, mégis muszáj volt, mikor megszólított minket. Hangjából semmit sem véltem felfedezni, a csend, amely a kérdés és a válasz között nyúlt el, kínzó volt. Legszívesebben rákiáltottam volna már, hogy mondja el, mi van Liammel, de még rápillantani is féltem. Nem akartam hallani, hogy elvesztettem őt.