[47. - Nem bírtam beszélésre a számat]

Hii,

okay so ez a rész jó lett.:3 Nekem legalábbis tetszik nagyon idk miért lolzz. Visszajelzéseknek nagyon örülnék, so ne legyetek lusták pipálni.;) Nem tudom láttátok -e már, de ha nem, akkor belinkelem ide újra az új blogomat, melyet ketten írunk Beccsuval. És bár még nincs fent egy fejezet sem, már voltak olyanok, akik feliratkoztak, melynek nagyon, nagyon örültünk! Szóval talán titeket is érdekel.:) Valamint csatlakozhattok a két blog facebook csoportjához is. Jó olvasást! X♥

Chanel Adele Sangster

Liam berakta a csomagjainkat a csomagtartóba, míg én bezártam a bejárati ajtót és a szőnyeg alá rejtettem a kulcsot. Leléptem a tornácról és beültem az autóba, Liam pedig csatlakozott hozzám.

- Köszönöm, hogy elhoztál ide – fordultam rögtön felé és csókot nyomtam puha ajkaira.

- Köszönöm, hogy elkísértél ide – válaszolta mosolyogva. Liam beindította az autót, majd elkezdett kitolatni, én pedig a házat figyeltem, ahogyan egyre távolodunk tőle. Nem aggódtam amiatt, hogy talán utoljára jártam ezen a mesés helyen. Ha Liam azt mondta, hogy télen eljövünk megint, akkor az úgy is lesz. A fákat néztem az ablakon át, könyököm a nyílászáró melletti kis részen pihent. Miközben egyre haladtunk kifelé, azt kívántam, hogy bárcsak egész úton utazhatnánk ilyen sötétségben, fák között. Eszembe kúszott az elmúlt pár nap, és hogy mennyire jó volt az erdőben bóklászni, miközben kissé elveszettnek éreztem magam. Persze csak azért, mert nem igazán tudtuk, hogy merre megyünk, és az is egy rejtély volt, hogy hogyan fogunk majd visszajutni. De ez egyikünket sem zavarta. Ketten együtt biztosan nem tudtunk volna elveszni az erdőben.

Liammel csináltunk még egy túrát, ezúttal piknik nélkül, viszont betértünk egy étterembe kajálni. Nem ettük tele magunkat, hiszen az után még folytatnunk kellett a kirándulást. Egyszerre lementünk autóval a tóhoz és ott vacsoráztunk gyertyákkal és isteni ételekkel. Felavattuk a jakuzzit, ahogy a konyhát és a nappalit is. Vigyor kúszott az arcomra az emlékek hatására, végül elővettem a telefonomat, és hogy a visszaemlékezést folytassam, végig néztem a telefonommal készült képeket. Ekkor már az autópályán jártunk, és erre addig nem is eszméltem fel, míg Liam hatalmasat nem fékezett. Jobb kezét ösztönösen nyújtotta elém, mintha ezzel is védelmezni tudna. Ez a gesztus persze megmelengette a szívemet, és inkább arra ösztönzött, hogy rakjam le a telefonomat.

- Mi történt?

- Szerintem baleset. És az eső is elkezdett esni – mondta, majd kezét a combomon hagyta. Valóban baleset volt, de szerencsére hamar magunk mögött hagyhattuk és nem állt be a dugó. Legalábbis előttünk nem. Szemeim Liam telefonjára tévedtek, ami ezúttal is a navigációban volt. Összeráncolt homlokkal meredtem a képernyőre, hiszen hibás cél irány volt beütve.

- Liam. Miért tartunk Wolverhampton fele?

- Hát, úgy gondoltam, hogy beugorhatnánk anyuékhoz. Holnap pedig indulnánk Londonba.

- És velem ezt az információt mikor szeretted volna megosztani?

- Oh babe, ne legyél mérges. Régen láttam őket, arról nem beszélve, hogy nagyon szeretnélek nekik úgy bemutatni téged, mint a barátnőm – pillantgatott rám angyali mosollyal.

- Rendben – sóhajtottam, és fejemet a támlának döntöttem, miközben még mindig az ő arcát néztem. Innentől persze másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy Liam szülővárosába megyünk. Oda, ahova felnőtt. Bemutat a szüleinek úgy, mint a barátnőjét, ők pedig majd befogadnak a családba. Liam megosztja velem a gyerekkorát, az egész életét, és miután ez megtörtént, én pedig még mindig csendben fogok lenni, óvatosan rá fog kérdezni, hogy mi van az én szüleimmel.

Kedvem lett volna eljátszani, hogy nagyon rosszul érzem magam és menjünk haza, de nem akartam az ő örömét elrontani. Nem voltam rá képes. Így hát csendben maradtam és az ablakon bámultam kifelé, miközben az ajkamat rágcsáltam belülről, és azon gondolkoztam, hogy mit mondjak az életemről Liamnek. Elvégre bűnöző vagyok. Még ha mostanában egyáltalán nem is mutattam azt az oldalamat. Sőt, nagyon régen volt, hogy bármilyen akciót végrehajtottunk. Damon mondott valamit, mikor legutóbb, a kirándulásunk előtt a barlangban jártam, de még nem volt megtervezve, és ismerem őt. Ha nincs meg a tuti biztos, bomba terve, akkor addig nem igazán szeret minket beavatni. Ők sem jelentkeztek mostanában, és holnap már úgyis megyünk Londonba.

Mesélni szerettem volna Liamnek. A gyerekkoromról. Tényleg. De nem bírtam beszélésre a számat. Egyszerűen nem tudtam elkezdeni. Míg ő próbálta rám ragasztani a jókedvét, én egyre csak azon rágódtam, hogy mit mondjak el neki, hogyan mondjam el neki és hogy, mikor mondjam el neki. Az eső monoton kopogása az ablakon végül volt az, ami megnyugtatott. Fejemet az ablaknak döntöttem, ami teljesen hideg volt, így le is hűtött picit.

Hallom a lépteit. Közeledik felénk.

Liam hátulról a fejét még jobban a hátamba fúrta, kezeimet szét tártam, ezzel védve őt magam mögött. Hallottam egyenetlen légzését, visszafojtott zokogását. Kezei kétségbeesetten kapaszkodtak a dzsekimbe a vállamon.

Féltem tőle. Féltettem Liamet. Öljön meg engem. Ne Liamet. Liamet ne bántsa.

Már láttam őt. Fejét fekete kapucni takarta. Az arcát teljesen eltakarta. Lassú, megfontolt léptekkel közeledett felénk. Kezein fekete bőrkesztyű volt. Teste mellett pihent mind a kettő végtagja. A jobban egy pisztolyt tartott.

Körülbelül tíz méterrel előttünk megárt, és a levegőbe lőtt egyet a pisztolyával. Liam összerázkódott mögöttem, és azt suttogta a fülembe, hogy szeret.

Felemeltem a fejem, hatalmasakat pislogva bámultam ki a szélvédőn. A homlokomon izzadság cseppeket éreztem, a kezeim is nedvesek voltak, és egymást szorongatták.

- Babe? Chanel? Jól vagy? – jött halkan a hang mellőlem. Liam volt az, kezét a combomról a vállamra helyezte, és megszorította azt. – Chanel. Baby – szólt hozzám újra, majd érzékeltem amint az autó megállt alattunk. Liam másik kezét az arcomra helyezte, és maga felé fordította azt.

- Csak rosszat álmodtam – suttogtam. Éreztem, hogy az ajkaim cserepesek voltak, szám teljesen száraz volt.

- Csak álom volt – mondta lassan, majd kikapcsolta a biztonsági övem és magához húzott. Fejemet a vállára hajtottam és lehunytam a szemeimet. A sötétségben újra láttam magam előtt Damont pisztollyal a kezében, újra éreztem Liam nehézkes levegővételét, testének a melegét, és ahogy megrázkódott, mikor a zokogást visszafogta.

Rögtön kinyitottam a szemeimet és szorosabban öleltem Liamet. Édesen a fülembe suttogott, hogy nincs semmi baj, majd eltolt magától, hogy rám tudjon nézni.

- Minden rendben? – kérdezte, én pedig bólintottam és gyönyörű barna szemeibe bámultam. Közelebb hajoltam hozzá, majd csókot nyomtam a szájára.

- Megérkeztünk – mondta mosolyogva, mikor elhúzódtam tőle és a homlokomat az övének döntöttem. Csodálkozva néztem ki a szélvédőn, amin keresztül egy barna, családi házat pillantottam meg. Nem akartam bemenni, mosolyogni és úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Egyáltalán nem éreztem jól magam, és nem fizikailag, hanem lelkileg. Felkavart az az álom, muszáj volt átgondolnom, aztán pedig kiüríteni a fejemet, hogy tiszta lappal kezdhessek Liam szüleivel.

Kiszálltunk az autóból, Liam kivette a táskáinkat, majd lezárta a járműt és kézen fogott. Elindultunk a kirakott köveken a ház felé, mely előtt gyönyörű virág ültetvények voltak végig. A virágok még a csúnya idő ellenére és tündököltek. Liam lenyomta a kilincset, ám az zárva volt, így a sport táskája elülső zsebében kezdett kutakodni a lakáskulcsa után. Miután megtalálta, kinyitotta az ajtót és beléptünk a krémszínű előszobába.

- Hahó – kiáltotta el magát Liam, ami miatt összerezzentem, hiszen váratlanul ért. Felém fordult és kérdő tekintettel vizslatta az arcomat.

- Jól érzed magad?

- Persze – erőltettem magamra egy mosolyt. – Úgy néz ki, hogy senki nincs itthon – mondtam a témát terelve. Imádkoztam érte, hogy tényleg ne bukkanjon fel senki.

Liam rám mosolygott, majd lerakta a földre, az elhúzható ajtó mellé a táskáinkat és levette a cipőjét. Követtem a példáját, míg ő beljebb ment. Kicsit túlságosan is elhúztam a cipőfűzőm kifűzését, mert Liam visszajött.

- Tényleg egyedül vagyunk. Anyuék valószínűleg dolgoznak. Szeretnél lepihenni? Olyan fehér vagy.

- Nem, nem, teljesen jól vagyok! – erősködtem. – Csak kiszáradtam. Adnál egy pohár vizet?

- Persze baby. Gyere – fogta meg a kezemet és behúzott a nappaliba. A szoba falai ugyanolyan krémszínben pompáztak, mint az előszobában. A padló fa parketta volt, balra egy kandalló állt oldalt kövekkel kirakva. A tetején családi fényképek voltak, de nem tudtam közelebbről is megnézni őket. A kandalló előtt egy kis asztal volt, az előtt pedig szintén krémszínű bőr kanapé, hozzá illó fotelokkal. Jobbra pillantva egy hatalmas fa étkező asztalt pillantottam meg, hozzáillő székekkel. A mögött ablakok voltak, ami alatt még egy kanapé pihent. Az étkező után a konyha következett modern bútorokkal, melyek mind illettek az összképhez. Liam elengedte a kezem, megkerülte a pultot és felnyúlt, kinyitott egy szekrényt és kivett belőle egy üvegpoharat. Megengedte hideg vízzel, azután pedig visszatért mellém és a kezembe adta. Elvettem tőle és kiittam minden cseppet belőle, aztán óvatosan lehelyeztem a kő pultra a poharat.

- Köszönöm – mondtam, aztán felmosolyogtam rá.

- Gyere babe, megmutatom a szobámat, aztán pedig lepihenünk. Látom rajtad, hogy nincs minden rendben – ráncolta a homlokát, majd újra kézen fogott, mint egy kisgyereket, de egyáltalán nem bántam. Tetszett, hogy állandóan fogja a kezem, hogy összekulcsolja az ujjainkat, és hogy hüvelykujjával mindig a kézfejemet simogatja ezzel vagy libabőrt, vagy megnyugvást előprodukálva belőlem. Ezúttal mindinkább libabőrbe bújtatta a testem, mint sem, hogy kicsit tényleg megnyugtatott volna. Feldúlt voltam, ő pedig ezt látta rajtam. Futnom kellett volna egy hatalmas kört ahhoz, hogy lenyugodjak, de tisztába voltam vele, hogy ez itt nem fog összejönni. Így hát a feszültség bennem marad.

A nappaliból kiérve elindultunk egy folyosón, majd annak a végében felmentünk az első emeletre. Jobb oldalt három sötét fa ajtó volt egymás mellett, míg bal oldalt csak kettő. Liam jobb oldalt a középsőhöz lépett, aztán pedig kitárt előttem egy ajtót. A falak sötét kék színűek voltak, középen volt egy franciaágy szépen bevetve. Az ajtó mellett a falnál egy fa íróasztal állt székkel és lámpával, a szoba túlsó felében ablakok és egy ajtó, gondolom az erkélyhez. A mellett a falon barna fa szekrény állt, ami passzolt az íróasztal színével. A mellett pedig még egy ajtó, az gondolom a fürdőszobát rejthette. A falakon képek voltak, cd –ék, a gardróbszekrény mellett állt egy gitár.

- Hát ez a régi szobám – mondta mosolyogva. – Nem is ciki, nem igaz?

- Dehogy ciki Liam – mosolyogtam. – Fiús szoba.

- Itt fogunk aludni ma. Holnap pedig indulunk Londonba. Ugye tényleg nem probléma, hogy még tettünk egy kitérőt? – kérdezte és maga felé fordított, kezeit pedig a derekamra fonta.

- Nem baj Liam, tényleg. Megértem, hogy hiányoznak a szüleid, ráadásul szüneted volt, amit nem velük, hanem velem töltöttél. Ez a legkevesebb.

Szélesen elmosolyodott, majd hozzám hajolt és megcsókolt. Átkaroltam a nyakát és szorosabban bújtam hozzá. A karjaiban megnyugodtam, nem remegtem tovább az idegességtől és idióta gondolataim se kergettek az őrületbe. Örökre így akartam maradni vele, de hamarabb is, mint gondoltam, elhúzódott tőlem.

- Gyere babe – húzott az ágyához, majd leült rá, és elfeküdt, engem pedig maga mellé húzott. Hátulról szorosan átölelt, a fejemet a párnára raktam és kezemet az ő kezére a derekamon helyeztem. Nem hunytam le a szemeimet, valahogy képtelen voltam rá. A falat néztem velem szemben és hallgattam Liam egyenletes légzését, ami az álomra emlékeztetett újra. Ott éppen, hogy ellenkezőleg vette a levegőt, szabálytalanul és gyorsan.

Nem sokat feküdhettünk így, mikor megkordult Liam gyomra, amire elmosolyodtam és felé fordultam.

- Mi lenne, ha főznénk valamit anyukádéknak? Biztosan fáradtak lesznek, ha haza érnek.

- Jó ötlet baby! Nézzük meg, mi van a konyhában, aztán abból csinálunk valamit.

Végül találtunk a hűtőben csirke mellett, ami levolt fedve egy tányérral, ebből is gondoljuk, hogy Karen is ezt akarta elkészíteni amint hazaért. A hűtő tele volt, így hát rengeteg lehetőségünk volt főzni.

- Szeretnek a szüleid mindent?

- Tudtommal igent. Apa legalábbis biztosan mindent megeszik – nevetett.

- Mi lenne, ha a csirkére sütnék mozarellát, köretnek pedig egyszerűen ennénk hozzá sült koktél paradicsomokat? – beszéltem hangosan, miközben a hűtőből már vettem is elő a dolgokat. – Vagy, ha találok sóskát, esetleg spenótot, megfőzöm, és akkor az is lehet hozzá.

- Hmm, jól hangzik. A kertben van egy fűszernövény kertünk szóval, oda is kinézhetsz majd.

- Azt is csinálom. Mosd meg a hús szeleteket, aztán kezdd el vágni a mozarellát.

- De hogyan vágjam?

Megmutattam neki, utána pedig a nappaliba mentem, elhúztam a terasz ajtót és kiléptem a narancssárga kőre. A kertben felfedeztem egy kis tavat, ahol teknősbékák úszkáltak, egy medencét nyugágyakkal és hintaággyal, végül megtaláltam a fűszeres kertet is. Leszedtem jó pár bazsalikom levelet, majd azokkal indultam meg.

Hamar elrepült a fejünk felett az idő, a hús sült bent a paradicsomokkal, Liammel szószt csináltunk hozzá. Különösképpen, most nem perverzkedett és nem is hátráltatott, hanem elég jól összedolgoztunk és hamar késznek tudhattuk az ételt. Liam szerint mostanában kell megérkezni az anyukájának, utána pedig majd az édesapjának. Amint elzártam a sütőt és kivettem a tepsit, kulcs csörömpölést hallottunk, majd valaki betolta az ajtót és belépett halkan. Liam vigyorogva kilépkedett a konyhából, majd gondolom felfedte magát, mert Karen felkiáltott. Levettem a kesztyűt, aztán kicsit várva lassan kimentem én is a konyhából és megálltam a nappaliban Liam mögött. Karen mikor kinyitotta a szemeit egyből engem pillantott meg. Mosolyt varázsoltam az arcomra, közben pedig láttam a szemeiben a meglepődöttséget. Ugyanakkor hihetetlen meleg és kedves mosollyal nézett rám a fia válla mögött.

- Jól van anyu, te is hiányoztál nekem, de nem kettesben vagyunk – nevetett Liam, Karen pedig elhúzódott tőle, levette a szemüvegét és letörölte a szeme sarkából előbuggyanó örömkönnyeket.

- Tudom – kuncogott, mire Liam megfordult és széles mosollyal nézett rám. Mellém lépett, majd odahúzott az anyukájához, közben pedig a keze a derekamon maradt.

- Jó napot Mrs. Payne, örülök, hogy látom – mondtam kedvesen, mire szinte elragadt a fia karjai közül és magához húzott. Átölelt kedvesen, közben pedig a fülembe nevetett. Egyáltalán nem volt furcsa érzésem, sőt örültem, hogy végül eljöttünk ide, hiszen Liam anyukájának a boldog arca, valamint Liam ragyogó mosolya, és csillogó szemei a világ minden pénzét megérték.

- Ugyan, tegezzük egymást, kérlek, aranyom – mondta, miután elhúzódtunk egymástól.

- Rendben.

- Én is nagyon örülök, hogy láthatlak. Mi szél hozott erre benneteket? Jaj Liam, annyira hiányoztál – ölelte át megint a fiát, Liam pedig szélesen mosolyogva fonta karjait édesanyja teste köré.

- Nem tudtunk hamarabb jönni, mert Chanelel elmentünk kicsit kikapcsolódni. Sajnos holnap már mennünk kell Londonba, de örülnék, ha eljönnétek az egyik londoni koncertre. Összesen hat lesz Londonban.

- Hát, nem akartam még elárulni, de mivel már felhoztad, apáddal intéztünk pár szabadnapot így természetesen ott leszünk a londoni koncerteken – mosolygott. – Meglepetés lett volna… - tette hozzá és legörbítette a száját, én pedig Liam arcát figyeltem, ahogy az eddiginél még jobban felragyogott. Istenem, de édes!

- Komolyan? Jaj de jó – szorongatta anyukáját. – Mikortól van a szabadság? Mikor jöttök?

- Hát ez nem szabadság lesz fiam, csak pár nap szabadnap. Holnap még megyünk, és…

- Már huszonnegyedikén nálunk lesztek! Imádlak anyuu! – kiáltotta, Karen pedig felnevetett és hosszú puszit nyomott Liam arcára.

- Én is szeretlek kisfiam – mosolygott. – Na, szóval, merre jártatok? – engedte el Liamet és a nappaliba indult, majd megállt és kérdőn felénk fordult. – Ti főztetek? – döbbent le.

- Éhes voltam, Chanelnek meg támadt az ötlete, hogy főzzünk meg, mert te biztosan fáradt leszel már. Szóval igen – kuncogott Liam és átölelt hátulról, míg én még csak mindig mosolyogtam és egy aprót bólintottam.

- Jaj, gyerekek, de kedvesek vagytok! – indult rögtön a kis birodalmába, majd megállt a sütő előtt és rákukkantott az ételekre. – Mhm, isteni illata van! Ez bazsalikom?

- Igen az majd a húsra lesz – válaszoltam gyorsan.

- A kiskertemből van?

- Erm, igen. Liam mondta, hogy hozhatok onnan, szóval leszedtem… - mondtam kicsit zavartan és elhúztam a számat. Gondolom nem mondta volna Liam, hogy menjek ki és szedjek, ami csak kell az ételhez, ha az anyukája haragudna érte.

- Nagyon jól tetted! – szólalt meg végre, mire megkönnyebbültem. – Ugye milyen szép kis kertet hoztam össze? Elég sok munka volt – fordult felénk.

- Igen, már épp megakartam dicsérni. És a virágok is gyönyörűek.

- Köszönöm szépen – válaszolta. – Nagyon szeretek a kertben tevékenykedni. Liam megnézted már Tekit és Rosat?

- Még nem – kuncogott. – Majd vacsora után megmutatom a teknősbékáimat – mondta nekem édesen kuncogva.

- Ami azt illeti, már láttam őket, de majd megmutathatod megint.

- Hát most már csak apádnak kell megérkeznie. Nővéreidet hívtad már?

- Uh, még nem. 
- Hívd fel őket, és kérdezd meg, hogy ráérnek –e. Elég régen találkoztatok.

- Rendben, felmegyek a telefonomért – nyomott puszit hátulról az arcomra, majd elengedett és az emelet felé indult. Ketten maradtunk Karennel, ő pedig javasolta, hogy terítsünk meg.

- És akkor… már ha nem tűnök tolakodónak, de mi is van köztetek? – kérdezte, miközben tányérokat és evőeszközöket helyeztünk az asztalra.

- Liam nem mondott semmit? – kérdeztem bizonytalanul, hiszen nem lenne szerencsés, ha pont én tálalnék ki a gonosz exről.

- Hát legutolsó információm szerint Sophiával van egy párkapcsolatban.

- Akkor nem mondott semmit – mondtam halkan, Karen tekintetét pedig igyekeztem elkerülni.

- Megszoktam már, hogy nincs ideje állandóan velem beszélni, vagy az édesanyjára gondolni.

- Dehogy Karen! Csak… azt hiszem, részben én vagyok a hibás. Állandóan velem, a koncertekkel és a bandával foglalkozott, ezért felejthetett szólni neked…

- Chanel, édesem, ne hidd azt, hogy haragszok rád, vagy rá, mert nem. Dehogy is! Nem lehetek Liam eszében állandóan én. Keményen dolgozik, és e mellett alig jut idő magára. Természetes, hogy egy felnőtt férfinek nem mindig az anyukája körül forognak a gondolatai.

Csendben hallgattam őt, és egyáltalán nem csengett szomorú, esetleg megbántottnak. Végül én is beláttam, amit mondott, és igaza volt. Egy felnőtt férfinak nem foroghatnak az édesanyja körül a gondolatai.

- Ez esetben jobb lesz, ha Liam visszajön, és majd ő elmeséli, mi történt – mondtam.

- Rendben, persze – mosolygott. – Remélem most már Geoff is megérkezik!

- Holnap jönnek át – mondta vidáman Liam, majd visszatért köreinkbe. – Miről van szó? – kérdezte mosolyogva.

- Azt kérdeztem Chaneltől, hogy tulajdonképpen mi is van köztetek.

- Anyu, nem hiszem el, hogy nem hívtalak fel és nem meséltem el! – túrt a hajába, Karen pedig rám mosolygott, aztán figyelmét a fiának szentelte. Amint Liam belekezdett, nyitódott a bejárati ajtó és egy Liaméhez hasonló, kicsit mélyebb és idősebb hang szólalt fel az előszobából.

- Megjöttem! – kiáltotta el magát Geoff.

- Hát, legalább nem kell kétszer elmesélnem – suttogta vigyorogva Liam.

- Mhm, micsoda illatok vannak! Szívem?

- Apa! – kiáltotta Liam, majd lerohanta őt az előszoba és a nappali küszöbén.

- Liam, fiam, micsoda meglepetés! Örülök, hogy itt vagy – nevetett fel az örege és megveregette Liam hátát.

- Hiányoztál apukám.

- Te is nekem. Mi újság? Hogy vagy? Itt van Sophia is? – kérdezte mosolyogva, mire egy kicsit fancsali képet vágtam, amit azt hiszem, hogy Karen is észre vett. Juj.

- Erm, nem, Sophia nincs itt és nem is lesz többet. De helyette itt van Chanel! – fordult hátra felém mosolyogva Liam, majd kinyújtotta a kezét, jelezve, hogy menjek oda hozzájuk.

- Jó estét Mr. Payne! – köszöntem udvariasan, Liam apukájának az arca pedig egyik percről a másikra, mosolygósból vált komolyra.

- Anyu, apu – fordultunk kicsit úgy, hogy Karen felé is legyünk, de ő megkönnyítette a dolgunkat, mert a férje mellé állt –, szeretném nektek bemutatni Chanelt, mint a barátnőmet – mondta boldogan Liam, fültől fülig érő mosollyal, csillogó szemekkel.

- Gratulálok nektek – ölelt át egyszerre mindkettőnket Karen. – Örülök kisfiam, hogy boldog vagy Chanel mellett. Chanel pedig, isten hozott a családban!

Pont ettől féltem.

- Elmagyaráznád, hogy ez mégis hogy történt? – kérdezte Liam apukája, mire mindannyiunknak lehervadt a mosoly az arcáról.

- Arra készültem, mikor beállítottál, úgy hogy igen – válaszolt Liam értetlenül, majd megszorította a derekam, mire rápillantottam. Geoff szó nélkül elment a folyosón és betért balra egy szobába, míg Karen a konyhába ment. – Oké, ne aggód, meg fog apa is békélni. Csak azt hiszi, hogy én tettem valami helytelen Sophiával – suttogta, majd egy rövid csókot nyomott ajkaimra. – De mindjárt elmagyarázom neki az egészet. Üdv a családban – vigyorodott el újra és megint magához húzott majd megcsókolt. Ezután az étkezőbe mentünk és segítettem az ételeket behordani, míg Liam az édesapjára várt.

- Szóval? – hallottam, de mielőtt még Liam megszólalhatott volna, vagy Liam apukája folytathatta volna, közbe szólt Karen.

- Előbb talán üljünk le, és kezdjünk neki a vacsorának. Isteni illata van, és biztosan mindenki nagyon éhes – mondta gyorsan, én pedig kivittem az utolsó tálat, majd leültem Liam mellé. – Szedjetek gyerekek! Jó étvágyat!

Miután mindenki megpakolta a tányérját, és elfogyasztottunk az ételből pár falatot, Liam és Karen nagyon megdicsérték az ízeket, aminek igazán örültem.

- Akkor végre felvilágosítanál minket? – kérdezte Geoff, mire Liam bólintott és lenyelte ami a szájában volt.

- Sophia furcsán viselkedett, előttem hagyta a telefonját, én pedig belenéztem. Kiderült, hogy elég régóta csalt engem, így rögtön elküldtem.

- Te jó ég Liam! Nem hiszem el! Miért nem hívtál? Annyira sajnálom! – mondta rögtön Karen, mire Liam csak mosolyogva megrázta a fejét, és folytatta.

- Nem sokáig tudtam szomorkodni, hiszen Chanel mindent megtett, hogy ne legyek magam alatt. Szinte még széttörni sem hagyott, azóta pedig csak még jobban megerősített, így igazából egyáltalán nem bánkódtam a történtek miatt. És azt hiszem, mindenkinek jobb így. Kezdtem többet érezni Chanel iránt, mint kellett.

- Szóval kapóra jött neked, hogy a barátnőd félrelépett – krákogta Geoff, mire Liam egy kicsit csúnyán nézett rá.

- Mondhatjuk így is. Sophia nem az volt, akinek mondta magát.

- Nagyon mérges vagyok rá! Sosem feltételeztem volna róla ilyet.

- Aztán Chanel megkért, hogy várjunk még ezzel, mert, hogy mégis csak most szakítottam. És hát idáig bírtuk – kuncogott, mire én is elmosolyodtam és ránéztem.

- Jaj, annyira örülök nektek gyerekek! Egy részem nagyon mérges Sophiára, de a másik úgy örül, amiért egymásra találtatok – mondta Karen. – Nagyon jól mutattok együtt – mosolygott.

- Hát ezt örömmel halljuk, de még nem akarjuk, hogy kiderüljön ez köztünk. Mármint nem szeretném Chanelt kitenni ilyen hamar a rivaldafénybe.

- Ezt megértem.

- Na és apa, tudok a meglepetésről! – váltott témát Liam. – Jöttök Londonba! – vigyorgott, mint a vadalma.

- Oh, hogy arról. Igen – mosolyodott el halványan, de leginkább az ételébe koncentrált.

Vacsora után segítettem elpakolni Karennak, míg Liam és az apukája elmélyült beszélgetést folytattak. Mivel nem szerettük volna őket megzavarni, Karennal kimentünk a kertbe és megmutatott odakint mindent. Ahhoz képest, hogy Liam apukája mennyire nem kedvel, jó jelnek véltem, hogy nem kiabálnak egymással, mint Louissal kiabált Liam, mikor a haverja bepocskondiázott Liam előtt. Kicsit nyugodtabban figyeltem Karenre, aki egyik témából váltott át a másikba, így alig bírtam követni őt. De egyáltalán nem bántam, mert teljesen lekötött és nem figyeltem a gondolataimra.