[44. - Bár soha ne érne véget]

Hiii babes,

hogy telik eddig a nyári szünetetek?:3 Nekem még egy hét suli, omfggg aztán egész nap tudok írni.:3 Legalábbis addig amíg nem találunk lakást, mert aztán költözünk, de aggodalomra semmi ok, mert előre meg van írva jó pár rész, úgyhogy részek fognak érkezni mindenképpen!:) Szerintem ez egy aranyos rész lett, remélem nektek is tetszeni fog!:3 Élvezzétek a napsütést és jó olvasást! X♥

Chanel Adele Sangster

Fél óra múlva Liammel leértünk a hegy lábához, a hatalmas tóhoz. Arrébb egy strandot láttunk kialakítva, ami persze üres volt. Néhányán sétáltak tovább az úton az étterem felé, és úgy döntöttünk, hogy így teszünk mi is, és majd csak azután nézünk körül.

- Előre szólok, hogy nem fogsz velem játszadozni – mondta Liam, mire nekem széles vigyor terült el az arcomon.

- Hm, majd meglátjuk.

- Chanel – nézett rám komolyan, de láttam a szemén, hogy jól mulat.

- Mi az?

- Kérlek, tudj a lábaidnak parancsolni.

- Oh, szóval a lábaimnak? – vontam fel a szemöldökömet.

- Magadnak. Majd otthon megkapsz – vigyorgott.

- Én tudok magamnak parancsolni, a játék csak azért volt, hogy téged kínozzalak. Ezúttal is csak azért lenne.

- Ezúttal azért sem lesz.

- De te nem tudsz magadnak parancsolni – néztem fel a szemeibe.

- Megbocsáss? – akadt ki. – Hogy én nem tudok magamnak parancsolni?

- Igen. Abszolút nem tudsz – ráztam a fejem.

- Hát ez nem igaz! Én tudok magamon uralkodni! Ma is, mikor kijöttél a boltból. Megakartalak dugni a kocsiban, de kibírtam, amíg hazaértünk!

- Oh, te szegény!

- Jól van – szűkítette össze a szemeit, majd kinyitotta az ajtót és megtartotta nekem.

- Köszönöm – pillantottam rá és felszegtem a fejemet, majd úgy léptem be az étterembe, mely tele volt. Úgy látszik, nem csak mi éheztünk meg.

Liammel helyet foglaltunk egy asztalnál egy kisebb teremben, ahol még csak két asztalnál ültek. Megkaptuk az ital lapokat, majd a pincér magunkra is hagyott minket.

- Mit igyunk? – kérdezte, miközben a kis könyvet mustrálta, én pedig az ő arcát néztem. Homlokára ráncok szaladtak, ajkaival csücsörített, és amíg így maradt sunyiban csináltam róla egy képet a telefonommal. Mivel továbbra is így maradt, sikerült egyet a polaroid kamerámmal is. Mikor a kép elkészült, akkor nézett fel, és mosolyodott el. – Hé, mit csinálsz?

- Megörökítettem az arckifejezésed – kuncogtam és megnéztem a képet. – Oké, imádom ezt a képet!

- Ez nem ér, hagy nézzem! – nyújtotta érte a kezét.

- Csak, ha szépen kéred – gügyögtem.

- Kérlek, szépen add ide Chanel.

- Látod, megy ez – adtam oda neki incselkedve, ő pedig rögtön maga felé fordította.

- Te jó ég!

- Még nem vettem észre, hogy mindig ezt csinálnád, ha belemerülsz valamibe, de mostantól figyelni fogom – vigyorogtam, míg ő csak megforgatta a szemeit és visszacsúsztatta az asztalterítőn a képet, a kamerámat pedig elvette.

- Liam, add azt ide! – nyújtottam érte a kezem, mert volt egy olyan érzésem, hogy engem akar lefotózni.

- A –a! Te már csináltál rólam több képet, de én még egyet sem rólad!

- Ne már Liam! Ne fotózz le! Kérlek! – nyafogtam, ő pedig már kattintott is. – Kinyírlak! – néztem rá nagyon –nagyon csúnyán.

- Imádom ezt a képet! – nézte vigyorogva és utánozott le egybe teljesen.

- Jól van Payne, ha játszani akarsz.

- Én, mindig! – villantotta meg a fogait. – De az izgatás nem ér!

- Oké, most nem ér – egyeztem bele és felvontam a szemöldökömet. – Vörös bort kérek.

- Biztos baby? Most?

- Oh, igen, most. Miért, mi a baj vele?

- Hát, semmi. Akkor rendelek egy üveggel – csukta be a könyvet és jelzett a pincérnek. Vigyorogva figyeltem dögös, ugyanakkor eszméletlen cuki arcát, miközben fejben azon agyaltam, hogyan tudnék neki a képes incidensért visszavágni.

A pincér felírta, hogy milyen bort kérünk, majd a két itallapot megfogva újra magunkra hagyott minket.

- Pontosan egy hét múlva lesz az első koncert Londonban – mondta Liam.

- Oh, már várom.

- Tényleg? – mosolyodott el. – Miért?

- Hát gondolom a londoni koncertek, másabbak, mint Amerikában. Egyrészt, mert innen indultatok nem? És itt éltek. Szóval hazai koncert úgy mondván, és gondolom az másabb, mint egy idegen országban.

- Igazad van, a londoni koncerteket szeretjük a legjobban, éppen azért, mert olyankor otthon vagyunk. Általában mindenki hozzátartozói eljönnek, az öltözőink megtelnek szülőkkel és tesókkal, jobban izgulunk, mint bármikor és igen, a legjobb koncertek, mindig Londonban vannak – mesélte mosolyogva. – De most valamiért még nem várom.

- Miért nem?

- Mert nem akarok innen elmenni veled.

Elmosolyodtam, és egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne vigyorogjak egész nap. Liam állandóan édes bókokkal bombázott, állandóan megnyílt nekem, folyton az érzéseiről beszélt, mely nagyon tetszett, mivel így egy kicsit beleláttam a fejébe. Leesett, hogy tényleg nagyon kedvel, és ez fordítva is így van. Én is nagyon kedvelem őt, és én sem szeretnék vele visszamenni Londonba. Itt vagyunk ketten kicsit elzárva a külvilágtól, tökéletesen jól meg vagyunk, és imádok vele lenni. Ennél többet nem tudnék elképzelni, de nem is kellene. Remekül érzem magam vele, és azt kívánom, ez az állapot bár soha ne érne véget.

Liammel bekajáltunk, utána pedig sétálni indultuk a tó mellett. Imádtam a tényt, hogy ujjaink összefonódva pihennek, néha játékosan meglóbálta a kezünket, mintha legalább még kamaszok lennénk.

A szívem minden alkalommal hevesebben kezdett el dobolni a mellkasom ellen, amikor rám nézett és elmosolyodott, vagy amikor a hüvelykujjával simogatni kezdte a kezem. Azt is észre vettem, hogy sokat bámultam őt és többször is elképzeltem, hogy milyen lenne vele a jövő. Megrémisztő volt ez az új érzés és néha elakartam távolítani magamból.

- Na, mi van, csak nem unatkozol a társaságomban? – viccelődött Liam.

- Igen, elég unalmas tudsz lenni, ha nem beszélsz – vigyorogtam fel rá mire ő kuncogott egyet aztán közelebb hajolt hozzám és egy apró pusziban részesítette ajkaimat.

- Szóval, miről szeretnél beszélni? – kérdezte felvont szemöldökkel. - Mármint, ha ennyire unalmas vagyok, akkor gyerünk, dobj fel egy témát.

- Um... nos, vannak dolgok, amikről beszélnék, de túlságosan nyitott téma és valószínűleg érzékeny.

- Na, gyerünk, mondd – mosolygott és tudtam, hogy amint kinyitom a számat, az a mosoly eltűnik majd. - Miért lépett ki Zayn a bandából? Őszintén – félszemmel ránéztem és láttam, amint egy mély lélegzetet vett.

- Erm, szóval, eper vagy málna? - tette fel a kérdést zavartan, mire elnevettem magam.

- Látod?! Mondtam.

- Túl lényegre törő kérdés volt – nevetett ő is. – De lényegében azért lépett ki, mert neki más tervei voltak. Mindannyian éreztük és tisztában voltunk azzal, hogy Zayn nem igazán van oda a pop zenéért. A One Direction zenék nem illettek az ízléséhez, noha az utolsó albumon, amit együtt csináltunk, megtettünk mindent annak érdekében, hogy olyan részeket kapjon ahol száz százalékosan tudott érvényesülni.

- Szóval lényegében mindannyian tudtátok, hogy előbb vagy utóbb lelép – sóhajtottam fel egy picit csalódottan.

- Így van – értett egyet. – De emiatt nem szabad szomorkodni. A banda jól van, megy tovább, a következő album nem sokára teljesen kész van és biztos vagyok benne, hogy Zaynnek is vannak tervei a jövőt illetően.

- Mhm, biztosan – motyogtam, és kicsit elmerültem a gondolataim között. Tényleg, alig ismerem a bandát, és fogalmam sincs róla, milyen volt, mikor még Zayn velük volt, de valamiért keserű ízt érzek a számban, ha Zaynre gondolok, és hogy egykor még a One Direction –höz tartozott. Oké, kicsit az is zavar, hogy ágyba bújtam vele. Pláne, ha visszagondolok, hogy Liamet mennyire felzaklatta, mikor tudomást szerzett erről. De kitől is tudja amúgy, hogy ágyba bújtam Zaynnel?

- Mi az babe? Elkalandoztál – rántott vissza bársonyos hangjával.

- Csak kicsit elgondolkoztam. Igazából még mindig nem tiszta, hogy te honnan tudtál egyik percről a másikra, hogy találkoztam Zaynnel.

- Az nekem is zavaros, mert valószínűleg részeg voltam – vakarta a tarkóját enyhe piros arccal, én pedig elvigyorodtam, mert borzasztó édes volt. – Most miért vigyorogsz?

- Semmiért – ráztam meg a fejem és visszanéztem a fűre.

- Áruld el!

- Csak olyan édes fejet vágtál – vigyorogtam fel rá.

- Hát, még jó, hogy nem örökítetted meg.

- A fenébe!

Felnevetett, majd megállt és magához húzott.

- Mi az? – kérdeztem, miközben a szívem úgy dobogott a mellkasomban, hogy azt hittem kitör onnan és Liam gyönyörű barna szemeibe néztem. Nem válaszolt, csak közelebb hajolt, majd lassan megcsókolt. Még közelebb mentem hozzá, végül teljesen hozzá simultam, míg az ő kezei a derekam körül voltak és még jobban magához préseltek. Kezeim a hajába találtak, közben pedig elvesztem a csókjában, az ölelésében, és nem engedtem, hogy egy percre is eltávolodjon tőlem.

- Nem indulunk vissza? – mormogta a számba, én pedig válaszul felkuncogtam.

- De, induljunk.

Liammel visszasétáltunk, majd felfelé indultunk azon a turistáknak kijelölt úton, ahol az utunk negyedét tettük meg. Mikor elértünk az állványhoz, ahol a térképek vannak kirakva, megtorpantunk, hiszen arra nem mehettünk, amerről jöttünk, mivel fogalmunk sincs, hogy hogyan jöttünk.

- Oké, akkor elmegyünk a parkolóhoz, ami innen hat kilométerre van. Ott pedig remélhetőleg már lesz térerő, és megnézhetjük gps –en, hogy mennyire messzire vagyunk a háztól.

- És, ha nagyon messzire leszünk? – kérdeztem, közben pedig felpillantottam rá.

- Akkor hívunk egy taxit. Vagy stoppolunk – vigyorgott.

- Oké, én benne vagyok – vigyorogtam vissza rá.

- Szuper – rakta el a térképet, és kézen fogott. – Imádom, hogy mindenben benne vagy.

- Én pedig imádom a spontaneitásod.

- Tudod, csak melletted vagyok ilyen spontán.

- Ne etess! Honnan veszed? – mosolyogtam fel rá.

- Nem etetlek! Tényleg így van. Én így vettem észre magamon. Valamint azt is tudom, hogy mielőtt veled találkoztam, sosem viselkedtem így.

- Szóval akkor megváltoztatlak?

- Igen, de teljesen pozitív irányba. Korábban sokat rágódtam dolgokon, többször is átgondoltam, hogy mi hogyan legyen, és biztosan nem indultam volna el úgy bele a semmibe, mint délben veled.

- Szóval akkor pozitív dolgot csikarok ki belőled?

- Igen, határozottan is. Tetszik is ez – mosolygott. – Még egy dolog, amivel magadba bolondítasz.

- Ha tudni akarod, azt hiszem te is megváltoztattál engem.

- Tényleg? Miben?

- Hát azt nem tudom megmondani, de úgy érzem, hogy megváltoztattál.

- De ez rossz, vagy…

- Dehogy rossz! Persze jó irányban.

- Akkor jó – mosolygott, majd egy csókot nyomott a hajamba.

Azon a hat kilométeren, amit egy parkolóhoz tettünk meg, fogócskáztunk, bújócskáztunk, valamint mindent, de tényleg mindent megörökítettünk. Fülig érő vigyor volt mindkettőnk száján, és egyszerűen nem is tudtam azt a mosolyt onnan letörölni.

Mikor megérkeztünk, jó pár autó parkolt a felfestett aszfalton, és egy pad, meg szemetes mellett egy város térkép is állt. Míg Liam a telefonjába próbálta beütni, hogy hogyan jussunk haza, addig én a térképet tanulmányoztam. Nem emlékeztem az utca nevére, ahol a ház van, Liamet pedig nem szerettem volna idegesíteni, hiszen ő azon volt, hogy megtalálja a módját annak, hogy haza jussunk.

- Nagyon rossz az internet, de még az is elmegy – mondta, majd felnézett a telefonból. – Induljunk el az út szélén és próbálgasd te is behozni – mondta, majd el is indult a fűben, én pedig követtem.

Egy kilométer után bejött a gps és Liam megtudta mondani, hogy pontosan két utcával arrébb vagyunk a háztól.

- Komolyan? – nevettem.

- Aha. Gyere! Örülj neki, hogy ennyire közel lyukadtunk ki hozzá – fogott kézen. Egyre több ház volt, végül járdán sétálhattunk tovább biztonságban. – Elfáradtál? Milyen volt? – kérdezte.

- Jó volt – mosolyogtam. – Nagyon jó volt. Holnap is megyünk?

- Persze baby – nevetett. – Szerintem is jó volt.

- Kellemeset sétáltunk. Már kezdett rossz érzésem lenni a punnyadás miatt.

- Akkor holnap is túrázzunk?

- Uh, igen, de holnap egész nap! Nem farmerben indulunk el, előtte csinálunk szendvicseket, időben felkelünk…

- Rendben babe, holnap egész nap túrázunk.

- Nem ugrunk be egy étterembe se, még csak pisilni se! – néztem rá mosolyogva.

- Oké, még csak pisilni se. Csak mi ketten és a természet.

- Pontosan – bólintottam, majd lefordultunk az ismerős utcára.

- Mindjárt itt vagyunk – vigyorgott, majd megszaporázta a lépteit, végül mindketten futottunk és szinte egyszerre értünk be a tornácra lihegve.

- Korábban kell felkelned ahhoz, hogy legyőzz Payne! – vigyorogtam és kinyitottam az ajtót.

- Na, megállj csak – markolt a fenekembe, ami miatt megugrottam, majd a konyhába menekültem. Nevetve nyitottam ki a hűtőt, és vettem ki egy palack vizet. Beleittam, azután pedig Liam kivette a kezemből és ő is beleivott. – Mi lesz a vacsora?

- Hogy neked állandóan a kaján jár az eszed! – háborodtam fel.

- Már hat óra van. Vacsoraidő – mutatott a karórájára, én pedig megforgattam a szemeimet, kikerültem és az emeletre indultam. Természetesen követett, mint egy pincsi kutya.

A fürdőszobába mentem és megengedtem a meleg vizet a kádba, azután pedig vetkőzni kezdtem. Liam szó nélkül követte a példámat, végül csak úgy, mint tegnap, előbb beszállt ő, aztán pedig én. Mindketten kinyújtottuk a lábainkat, hiszen bőven volt hely a hatalmas fürdőkádban. Hátamnak nyomódott dudora, ami megmosolyogtatott, de nem tettem semmit. Ő viszont emiatt nem bírta olyan sokáig, hogy az ölében fekszek, ezért mosakodni kezdett, utána pedig kiszállt. Angyali mosollyal néztem fel rá a fürdőkádból, majd kezdtem el én is az ő tusfürdőjével mosakodni. Nem tudom miért abból nyomtam a tenyerembe, de nem bánta egyáltalán. Tetszett Liam férfias illata, így szaporán kezdtem azt a bőrömbe masszírozni.

- Akkor csinálsz vacsorát? – kérdeztem visszafojtva vigyorom, míg Liam a tükör előtt tollászkodott.

- Én csináljak vacsorát? – kérdezett vissza meglepetten, belőlem pedig kiszakadt egy kuncogás.

- Rendben, akkor majd én csinálok. De akkor még várnod kell – dőltem hátra, majd szappanozni kezdtem a lábamat. A tükörből hátra pillantott rám, majd mély levegőt vett és felém fordult.

- Megint játszol velem.

- Én? Dehogyis! Csak mosakszom. Nem tehetek róla, hogy neked ettől áll a hernyócskád!

- Oh, szóval még mindig hernyócskám van? Azt hittem ezt a sértést csak addig használtad, amíg meg nem bizonyosodtál róla, hogy nem hernyócskám van! – mondta durcásan, nekem pedig muszáj volt nevetnem. Néha tényleg hihetetlenül gyerekes, de mégis olyan édes!

- Ez nem sértés! – védtem meg magam, mert igazából nagyon is tetszett ez a kifejezés. Kár, hogy ő nem értékelte. – És neked igenis hernyócskád van – nevettem tovább, mire megforgatta a szemeit és visszafordult a tükör felé.

- Oké Chanel. Teszek róla, hogy ne sértsd meg Paynet még egyszer ilyen gyalázó csúfszóval.

- Gyalázó csúfszó – ismételtem, és annyira rázott a nevetés, hogy képtelen voltam tovább mosakodni.