[II. 6. - Üdv újra itthon]

Halihalloo,
elég jó rész következik, én legalábbis imádtam írni, és tetszik is a tartalma.:3 Régiúj és új szereplők bukkanak fel benne és végre többet megtudhattok Chanel múltjáról, illetve gyerekkoráról. Remélem nektek is tetszeni fog, írjátok meg véleményeiteket kommentben! ;) Gyönyörűséges szombatot kívánok nektek!:) Jó olvasást! Xx♥

Chanel Adele Sangster

Idegesen szorongattam Liam kezét, miközben ő szinte vonszolt maga után az emberek között a repülőtéren. Másik kezemmel a bőröndömet húztam és közben próbáltam azt jobban szorítani, hogy ne Liam kezét törjem el idegességemben. Az épület előtt fogtunk egy taxit, és miután Liam berakta hátra a csomagjainkat, beültünk a piszkos ülésre. Elrebegtem a sofőrnek a címet, aztán hátradőltem, majd a biztonsági övemet akartam bekötni, de sehogy sem sikerült – a kezeim túlságosan remegtek hozzá. Liam elvette tőlem, aztán helyettem bekattintotta, kezeimet pedig az ölébe húzta, majd kérdő tekintettel nézett rám, miközben a kézfejemet cirógatta.

- Miért vagy ideges? – kérdezte suttogva, én pedig nagyot nyeltem, miközben a nyelvemet végigfuttattam az alsó ajkamon és ráemeltem a tekintetemet.

- Mert nagyon régen voltam itt – suttogtam vissza.

- Csak ezért?

- Meg… te is itt vagy – ziháltam. – És a szüleim… Nem tudod milyenek.

- Már találkoztam velük, elfelejtetted? – mosolyodott el, kezemet a szájához emelte, aztán az ujjperceimet kezdte csókolgatni.

- Jó, de most… Más lesz. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer látod majd, hogy hol nőttem fel.

- Na de miért? Mi ebben olyan rossz? Baby, szerintem csak túl aggódod a dolgokat. A szüleidet már ismerem, a testvéreiddel is találkoztam. Akkor is együtt voltunk, mikor először találkoztam velük és most is együtt vagyunk. Tényleg nem értem mi a probléma.

- Ők a probléma! Liam, ők nem változtak semmit sem az évek alatt és éppen oda tartunk vissza, ahol az egész elkezdődött.

- Hát, egy problémát a gyökerénél kell kibogozni. Figyelj Chan, értem, hogy ideges vagy, de nem kell túl gondolnod a dolgokat. Lehet, hogy innen indult minden, viszont, ha nem így lett volna, akkor lehet soha sem találkoztunk volna. Tartsd ezt a szemeid előtt – mondta, én pedig elgondolkoztam a szavain. Igaza volt, nem kellett volna ennyire túl aggódnom a dolgokat. De minden, amire gondolni tudtam az az volt, hogy milyen volt, mikor évekkel ezelőtt titokban leléptem innen. Hogy milyen elképesztően dühös voltam rájuk és hogy mennyire utáltam itt mindent. Megfogadtam akkor, hogy életemben soha többet nem teszem át a lábamat a szüleim rezidenciájának a kapuján, aztán egy óra múlva mégis az ismerős hatalmas vaskapuk előtt találtam magamat. Nyeltem egy nagyot, miközben lehunytam a szemeimet és az ablakon beáramló friss levegőből szippantottam nagyokat, hogy lenyugodjak, de a szívem olyan ütemben vert a mellkasomban, mint még soha. – Chanel? Készen állsz? – kérdezte Liam, mire felnyitottam a szemeimet, aztán bólintottam, majd kiszálltam. Az érzéseim kavarogtak bennem, ahogy a gyerekkori otthonomra bámultam fel. Liam megállt mellettem a bőröndökkel, a taxis pedig lehúzódott a feljáróról, majd magunk mögött hagyta Miami legnagyobb és leghíresebb palotáját. – Hű – nyögte ki mellettem Liam, miközben mindketten a fehér falú és kék tetejű épületet

figyeltük. – Hát legalább már értem, mit értesz az alatt, hogy látom, hol nőttél fel – mondta, majd a kezét az enyémbe csúsztatta, mire rákaptam a fejem és felnéztem rá.

- Utálom ezt a palotát – mondtam a szemeibe, mire elvigyorodott, aztán lehajolt hozzám és egy csókot nyomott az ajkaimra.

- Akkor jó. Mármint mi sem élünk akkora szegénységben, de ez aztán a… fényűző… ház.

- Palota – javítottam ki. – Ez egy kibaszott palota, és a szüleim benne a kibaszott uralkodók – motyogtam, miközben Liam újra elnevette magát, én pedig a jobb oldalt álló kis „iroda” elé masíroztam, ahol egy biztonsági őr ült bent. – Engedjen be – mondtam egyenesen.

- Asszonyom, megtudhatnám a nevét?

- Cha… Palmer. Palmer Montgomery – mormogtam, mire a biztonsági őr lepillantott és egy ideig egy könyv szerűségben lapozgatott. Mellettem Liam még mindig a házat bámulta tátott szájjal.

- Üdv újra itthon Miss Montgomery.

- Aha, itthon – motyogtam, aztán lenyomtam a fém kilincset, ami zúgva jelezte, hogy nyitva van.

- Hát ez biztos vagy egy kilométeres feljáró – mondta Liam, amint a kapu mögött voltunk és elkezdtünk felsétálni a kövön. – Szerintem Niall simán eltudna itt golfozgatni, akkora ez az előkert.

- És még a felét sem láttad – motyogtam. – Liam – köszörültem meg a torkom.

- Mi az? – kérdezte, de egy percre se figyelt rám.

- Tudnál egy kicsit ide összpontosítani?

- Bocs édes. Mit szeretnél mondani? – fordította végre felém a fejét.

- Hát tudod, odabent mindenki…

- Palmernek fog szólítani? Oké – vont vállat.

- Jó, de…

- Mondtam már, hogy nekem akkor is Chanel maradsz.

- De ez nem is zavar? Hogy nem is az igazi nevemen szólítasz? – kérdeztem vissza.

- Nem igazán. Olyan, mintha becenév lenne.

- Hát oké – fújtam ki a levegőt és valahol örültem neki, amiért ilyen lazán kezeli a helyzetet. Meg amiért továbbra is Chanelnek szólít.

Mire felértünk a bejárati ajtó elé, teljesen leizzadtam. Londonnal ellentétben, itt most is harminc fok volt, éppen ezért megkönnyebbülés volt belépni a légkondicionált előtérbe.

- Egy lift van a házatokban? – volt az első kérdés, ami Liam száját elhagyta, amint becsukódott mögöttünk az ajtó.

- Hát elég sok emelet van, szóval um, ja.

Mielőtt még elindulhattunk volna a felvonó felé, jobbról elénk sietett egy egyenruhában lévő szőke nő, én pedig rögtön felismertem őt. Penelope volt az, az egyetlen ember, akit itt valaha is eltűrtem tinédzser éveim alatt.

- Palmer… - kapott a kezével a szája elé, miközben egy szőke tincs az arcába hullott. Megöregedett, egyáltalán nem úgy nézett már ki, mint ahogy emlékeztem rá. – Tényleg te vagy az? – kérdezte, miközben közelebb lépkedett hozzánk, én pedig idegesen elmosolyodtam.

- Szia Penelope – köszöntöttem.

- Én kicsi Palmerom – suttogta. – Annyira örülök, hogy itt vagy – láttam rajta, hogy legszívesebben átölelt volna, de egy centit sem moccant felénk.

- Én is örülök, hogy látlak. A szüleim itthon vannak? – kérdeztem, ő pedig gyorsan összeszedte magát.

- Az édesapja igen – bólintott. – Lent játszanak a partnál az öccsével, Brodyval. Szóljak nekik?

- Nem, nem kell, nem szükséges. Majd mi megkeressük. Anyám?

- Az édesanyja Leanaval az esküvői szervezőnél van.

- Wow – kerekedtek el a szemeim, míg Penelope csak megeresztett egy kis mosolyt felém.

- Ha van egy kis időd, gyertek le hozzám, a konyhába és készítek egy kis gesztenyepürét – mondta, mire én is elmosolyodtam.

- Felvisszük a csomagokat, és lemegyünk. Köszönöm Penelope.

- Nagyon örülök, hogy hazajöttél Palmer. Üdv újra itthon – mosolygott kedvesen, aztán hátat fordított nekünk és visszasietett oda ahonnan jött.

- Penelope volt az egyetlen személy, akit kedveltem – mondtam Liamnek, miközben megindultunk a lift felé. A tágas lift falaira egy képekből összeállított kisfilm volt kivetítve, én pedig szórakozva figyeltem a sok fotót. A szüleimről, testvéreimről és a boldog családról. Elfordítottam a fejemet a falról, majd megnyomtam a P betűs gombot, mire a lift ajtó becsukódott és felcsendült egy zongoradarab halk háttérzeneként. Elmosolyodtam, hiszen tökéletesen ismertem a darabot. Én játszottam, körülbelül tíz évesen. Még mindig ez volt a lift zene.

- Én zongorázom – jegyeztem meg Liamnek, mire rám kapta a fejét és elmosolyodott.

- Tényleg?

- Aha. Körülbelül olyan tíz éves lehettem.

- Mit jelentenek a betűk? – kérdezte a gombokat nézve.

- Alaksor, játékszoba, konyha, előtér, vendégszobák, nappali, a szüleim emelete, Brodyé, Madisoné, az enyém, és Leanaé – mutattam végig a gombokon.

- És miért… oh Palmer, persze – válaszolta meg saját kérdését, én pedig a szám szélét rágcsálva bólintottam. – Minden gyereknek egy külön emelet.

- Természetesen. Tudod, emeleteket kellett utaznom éjszaka, ha nem tudtam aludni és a szüleimhez akartam menni – mondtam viccelődve, de aztán leesett, hogy ez egyáltalán nem hangzott úgy. – Mikor kicsi voltam – tettem még hozzá gyorsan. A lift puhán lefékezett alattunk, majd az ajtók ki is nyitódtak, én pedig előre indultam a fehér folyosón. Lenyomtam a hatalmas fehér ajtó kilincsét, aztán belöktem és ledöbbenve néztem végig az emeltemen. Minden ugyanúgy állt eddig, ahogy akkor állt, mikor legutóbb jártam itt és ez egy kicsit ijesztő volt. – Hű, hát erre nem számítottam. Azt hittem, hogy majd a vendégszobák egyikében kell aludnunk, de ezek szerint megtartottak mindent – mentem tovább a puha szőnyegen, míg a bőröndöt állva hagytam és a hatalmas ablakokhoz masíroztam. Alattunk a hátsó kert és a tengerpart terült el.

Döbbenten fordultam meg mikor egy fényképező hangja visszhangzott a szobában. Liam egy fotóval  a kezében állt és éppen azt fényképezte a telefonjával. Rám nézett, aztán gyorsan visszarakta a keretet és megvonta a vállát.

- Kicsi Chanel. Nagyon édes voltál – mondta, én pedig megráztam a fejemet és a könyves polcok mellett elhaladva, lenyomtam a következő ajtó kilincsét. Ez volt az én kis saját „nappalim” kanapéval, tévével és hatalmas zongorával a közepén. A falakon mindenütt óriásira nagyított fotók lógtak képkeretekben természetesen rólam. Én babaként a bölcsőben. Én négy évesen és rózsaszín tütüben, a balett teremben. Én a zongoránál ülve, úrkislányt játszva. Én egyenruhában, maszkkal a fejemen miközben az edzőmmel vívok. Én bájos úri kisasszonyi ruhában vigyorgok a kamerába. A következő ajtó mögött már a szobám lapult, ami talán nagyobb volt, mint Londonban Liam nappalija. És konyhája. Egybevéve. Jobb oldalt fent a saroknál a hatalmas baldachinos ágy, mellette ablakok és a terasz. Könyves szekrények, íróasztal, trófeás polc. A fehér és a rózsaszín volt a domináns a szobában, én, pedig ahogy a közepén álltam, pontosan arra a falra meredtem, ahova évekkel ezelőtt graffitiztem. Természetesen újra le lett festve, de vigyorognom kellett az emlékkép hatására.

Hallottam, ahogy Liam megáll mögöttem, így felé fordultam és egy „nem tehetek róla, a szüleim piszok gazdagok” arckifejezéssel meredtem rá.

- Hát ez… hű. És minden testvérednek ilyen van? És te vívtál? És az egy ősrégi zongora, de az egyik legjobb darab – mutatott magam mögé a hüvelykujjával, én pedig halványan elmosolyodtam, aztán elé álltam, a kezeimet a dereka köré fontam és neki dőltem.

- Igen, igen és tudom. Mondtam, hogy túlzás és luxus és királyi, meg palota… Jesszusom, olyan kellemetlenül érzem magam – motyogtam.

- Nem kell így érezned baby. Te nem tehetsz róla. Ez az otthonod.

- Ez volt az otthonom – javítottam ki.

- Igen, de akkor is itt éltél nagyon, nagyon sok évet és valamikor szeretted.

- A hangsúly a valamikoron van.

- Chanel…

- Mi az? Most mondd azt, hogy ez nem túlzás! Hogy ez normális! Mégis ki az a szülő, aki vívni taníttatja a gyerekét? Meg aki egy egész emeletet építtet és rendez be a lányának. És mondom, még a felét se láttad – engedtem el, aztán átszeltem a szobát, és benyitottam egy ajtón. – Fürdőszoba – aztán egy következő ajtón is. – Gardrób, könyörgöm, balett terem – léptem be a tükörszobába, aminek az elejében egy magas, szőke hajú lány nyújtott éppen. Fejét felém kapta én pedig ledöbbenve meredtem a húgomra. Aki mikor még legutóbb találkoztunk a derekamig sem ért.

Csendben bámultunk egymásra, míg nem Liam be nem jött utánam.

- Segíthetek? – kérdezte Madison, én pedig felvontam a szemöldököm.

- Hát a saját nővéredet sem ismered meg? – fintorogtam.

- Palmer?

- Nem, Avery, A harmadik – forgattam meg a szemeimet, mire Liam megszorította a kezeimet.

- Ne haragudj, kicsi voltam még, mikor utoljára találkoztunk – állt fel és elindult felénk a falatnyi dresszben, ami a testét takarta előlünk. – De feltételezem, te megismerted a húgodat.

- Aha – motyogtam, aztán a mindkét szemöldököm a hajam vonaláig felugrott, mikor Madison, a kishúgom, végig nézett Liamen. Azt a büdös…

- Szia Madison, Liam vagyok, már mi is találkoztunk – mutatkozott be barátságosan Liam, én pedig morogva közelebb húzódtam hozzá és alig észrevehetően az oldalának dőltem.

- Valami rémlik – válaszolta kacéran Madison, miközben gőgösen elmosolyodott. Ezt. Nem. Hiszem. El.

- Örülök a találkozásnak, majd még biztosan összefutunk – mondtam magamra erőltetve egy vigyort, ami inkább hasonlíthatott egy vicsorhoz. A féltékenység méregként terjedt szét a mellkasomban, akárhányszor csak elkaptam Madison pillantásait, amikkel Liamet illette. A kis szaros.

Egy határozott mozdulattal kihúztam Liamet a teremből és az ajtót is visszacsaptam Madisonra, majd fújtatva néztem fel Liamre.

- Ez a kis…

- Héj, héj, héj. Nyugi baby. Ne húzd fel magad – ölelt át Liam és az ajkait a homlokomra nyomta.

- De ez végig mért téged! Flörtölni próbált veled! – fröcsögtem döbbenten.

- Egy kicsit túl fiatal lenne hozzám, arról nem beszélve, hogy rohadtul szerelmes vagyok az egyik nővérébe, szóval.

- A kis takony! – szidtam figyelmen kívül hagyva Liamet. – Még csak nem is ismerjük egymást rendesen, erre már az első alkalomkor…

- Chanel, baby, állj le. Ne húzd fel magad. A húgod nem tudta, hol a határ. Nyugi. Az arcáról el sem mozdítottam a tekintetemet.

- Szerencséd van – morogtam, aztán kikerültem és visszaindultam a lift felé. Ő persze loholva jött utánam.

- Szóval akkor, majd lefotózhatom ezeket a képeket a telefonommal? Nagyon édes vagy – mondta mosolyogva.

- Felőlem.

- Elküldöm Niallnek, biztos ő is elfog olvadni!

- Aha – morogtam, aztán benyomtam a konyha gombját a liftben. Szükségem van arra a gesztenyepürére.

Ahogy leérkeztünk a konyhába, további felszolgálóba és cselédbe botlottunk, és mikor beléptünk a helyiségbe, szinte mindenki egyszerre hallgatott el.

- Gyertek csak, gyertek – kiáltotta Penelope, aztán szinte mindenki egyszerre tűnt el, kivéve egy hatalmas pasast fehér szakács egyenruhában és sapkában. – Palmer, ő itt Benito, a főszakács. Olaszországból jött.

- Benvenuti signora Montgomery – hajolt meg röviden, én pedig szórakozottan figyeltem, hogyan csinál hülyét magából. Legalábbis előttem.

- Üdv – biccentettem vissza, aztán ő is eltűnt és hárman maradtunk a hatalmas konyhában.

- Foglaljatok helyet – mutatott Penelope a bárszékekre, amik a márványpult előtt sorakoztak. Amint leültünk elénk is rakott egy-egy kehely gesztenyepürét. – Mit kívántok inni? – kérdezte.

- Nekem jó lesz limonádé – válaszoltam, miközben már bele is nyaltam az édességbe.

- Nekem is, köszönöm – mondta Liam.

- Oh, basszus, tényleg. Penelope ő itt Liam, a barátom. Liam, ő itt Penelope a volt nevelőnőm. És tanítóm. És egyetlen barátom ezen a birtokon – fintorogtam, miközben bemutattam őket egymásnak.

- Nagyon örülök Liam – mosolygott kedvesen Penelope, aztán kiöntötte nekünk a limonádét.

- Szintúgy – válaszolt Liam mosolyogva.

- Mindig is arra vártam, hogy egyszer csak így felbukkanj majd egy jó képű sráccal az oldaladon, és tessék, megtörtént – ujjongott Penelope, mire elnevettem magam és fél szemmel Liamre pillantottam. – És mesélj nekem édesem. Hogy vagy? – kérdezte gyengéden, miközben helyet foglalt velünk szemben, a jókora pult másik oldalán.

- Hát, gondolom hallottál arról, hogy börtönben voltam – mondtam ki nyíltan, hiszen minek szépíteni az eseményeket? Meg nem történté nem tudom tenni, letagadni pedig nem fogom.

- Igen – válaszolta Penelope egy szomorú arccal. – Jól vagy?

- Igen – pillantottam fel rá. – Ugyan nem érdemlem meg, de…

- Chanel – korholt Liam, mire mély levegőt vettem és ránéztem.

- Mi az? – kérdeztem vissza. – Így van. Ja és egyébként nevet változtattam Londonban – mondtam. – Egyébként mennyit tudsz? Anyáék mondták el neked? – kérdeztem.

- Igen. A szüleid aggódtak miattad Palmer…

- Aha, hát persze, képzelem – horkantottam fel.

- Valóban. Lehet, hogy te még nem látod, de igenis változtak azóta, mióta elmentél.

- Na, arra kíváncsi leszek.