[II. 36. - Készen áll rá?]

Halihalloo,
UGHH A MAI RÉSZ!!! Okay so természetesen egy csomót utána gugliztam, meg olvastam a témával kapcsolatban, bc amúgyis nagyon érdekel (oly annyira, hogy gondolkozok rajta, hogy szülész-nőgyógyász leszek), de persze a képzeletem is sokra játszott benne, mert igazából fogalmam sincs, hogyan folyik... okay mondjuk ki, már úgyis mindenkinek leesett... egy szülés. Hogy is lehetne a tizehnat éves fejemmel egy kis sejtésem is róla, huh?:D Szóvalll remélem tetszeni fog, meg hogy nem találjátok túlzásnak és, hogy mindenki örülni fog!!:3 Jó olvasást! Xx♥

Chanel Payne

Ma reggel is erős fájásokra ébredtem, így előre tudtam, hogy a napot az ágyban vagy a kanapén fogom tölteni. Az utóbbi időben így ment ez, egyik nap olyan erős fájásaim voltak, hogy meg sem bírtam moccanni, míg a következő nap majd kicsattantam az energiától. Még csak reggel hat volt, Liam békésen aludt mellettem és egyenletesen szuszogott, én pedig próbáltam olyan picire összehúzni magam az ölelésében, amennyire tudtam. Mindkét kezem szorosan a hasamra volt fonódva és csendben próbáltam átvészelni a méhösszehúzódásokat. Egyfolytában a telefonomra bámultam és az időt mértem a fájások között, míg nem elmúlt, így fellélegezve fordultam a hasamra. A naptárba lépve döbbentem rá, hogy pontosan egy hét múltára vagyok kiírva. Persze ez nem azt jelenti, hogy jövő hét pénteken meg is szülök, de ki tudja. Mindenesetre eléggé bevagyok tojva. Korábban folyton elképzeltem, hogy milyen lesz majd, ha Preston megszületik és hazajövünk, és már hárman leszünk, de csak most jöttem rá, hogy erre egyáltalán nem lehet felkészülni. Az egész életünk megfog változni, és még mindig úgy érzem, hogy nem állok készen rá. Elmondhatatlanul szeretem a kisfiunkat és Liamet, de még mindig kételkedem benne, hogy megérdemlem –e őket, vagy hogy tudok –e nekik egy olyan életet nyújtani, mint amilyet megérdemelnek. Semmi pénzért nem hagynám most már őket magukra, ugyanakkor azt is tudom, hogy ha bármi történni fog miattam velük, azt nem élem túl.

Elhessegettem negatív gondolataimat, végül visszaraktam a telefonomat az éjjeliszekrényre és a fejemet Liam felé fordítottam, majd lecsuktam a szemeimet. Szerencsére az álom újra elnyomott és visszatudtam szundítani, pár óra múlva viszont megint méhösszehúzódásokra ébredtem fel. Pislogva nyitottam fel a szemeimet és néztem Liamre, aki szintén akkor ébredezett mellettem. Tenyereimet a hasamra csúsztattam és simogatni kezdtem, miközben közelebb csusszantam Liamhez és a fejemet a mellkasához nyomtam. Felsóhajtott, aztán a kezét átdobta az oldalamon és egy puszit nyomott a fejemre. Elmosolyodtam és visszacsuktam a szemeimet, miközben továbbra is simogattam a hasamat. Ez persze semmit sem használt a méhösszehúzódások ellen, de muszáj volt valamit tennem, így hát a pocakomat simogattam a reményben, hogy legalább Prestonnak ez jól esik.

- Jó reggelt – motyogta Liam.

- Jó reggelt – köszöntem vissza halkan.

- Minden oké?

- Mmm – hümmögtem fel csukott szemekkel. – Fáj a hasam.

- Régóta?

- Felébredtem hajnalban is, de aztán elmúlt és visszatudtam aludni. Most pedig megint rákezdett. De mindjárt elmúlik.

- Szólj, ha rosszabbodik.

- Nyugi, fogok. Már múlik.

- Oké – motyogta és egy ideig tovább feküdtünk csendben egymás mellett. Mikor megmozdult és elhúzódott tőlem, én is felnyitottam a szemeimet, és az ő csodálkozó tekintetébe ütköztem.

- Mi az? – kérdeztem.

- Baby… fel van dagadva az arcod – nyújtotta ki felém a kezét és végig tapogatta az arcomat.

- Nagyon?

- Hát… eléggé. Nem is érezed?

- Nem – sóhajtottam fel. – A lábaimat viszont igen. Ugh – ültem fel, aztán oldalra fordultam, így lelógattam a lábaimat az ágyról. Szemben velem egy egész alakos tükör volt fellógatva a falra, így tökéletesen ráláttam magamra. Az arcom tényleg fel volt dagadva, méghozzá kétszeresére. – Jesszusom, úgy nézek ki, mint egy hörcsög. Nem, mint egy medve. Bah.

- Nem is igaz – kuncogott fel Liam mögöttem, aztán szintén felült és mögém csusszant. Fejét a nyakamba temette és apró puszikat szórt el ott, míg én fintorogva figyeltem a tükörképemet.

- Mi is a neve annak a nagy zöldbőrű pasasnak az egyik meséből? Tudod, aki a mocsárban él, meg egy királylány a felesége.

- Shrek? – nevetett a nyakamba, mire kirázott a hideg, és én is elmosolyodtam.

- Igen, ő. Úgy nézek ki, mint Shrek.

- Bolond vagy baby – kuncogott, aztán nyomott egy puszit az arcomra és mosolyogva nézett rám a tükörben. Ellentétben velem, ő lélegzetelállítóan nézett ki most is. Bár Liam mikor nem néz ki lélegzetelállítóan. A haját elaludta, az arca még álmos volt és látszott rajta, hogy most kelt fel. A borostája újra kinőtt, és az ajkain egy édes mosoly játszadozott. Imádnivaló és szexi volt egyszerre, éppen ezért nem tudtam, hogy kezdjem el fotózni, vagy essek neki és csókolgassam szét az arcát. – Mit szeretnél reggelizni? – kérdezte még mindig mosolyogva, hangjával visszarángatott a valóságba és a felpuffadt arcomhoz.

- Szendvicshez van kedvem. Sonkás, sajtos, uborkás, majonézeshez.

- Értettem. Tea?

- Inkább smoothie – válaszoltam szégyellősen, míg ő csak bólintott, aztán egy újabb puszit adott az arcomra és kicsusszant mögülem az ágy szélére. A takarót visszadobva maga mögé, állt fel és indult a fürdőszoba felé, ami rögtön az ágyunk mellett a szoba sarkában helyezkedett el és nem volt leválasztva ajtóval. A fürdőkabin fala átlátszó üveg volt, úgy hogy számtalanszor nézhettem már premier plánban, hogy Liam hogyan fürdik és ezért csak még jobban imádtam a szobánkat.

Visszadőltem a párnák közé, aztán a telefonom után nyúltam és meglepődve léptem az üzenetekbe, ahol egy sms várt Danielletől a közös csoportunkba. Elnyomtam egy ásítást, aztán elmosolyodtam az üzenetén, amiben felhívta a figyelmemet arra, hogy egy hét múltára vagyok kiírva. Visszaválaszoltam neki, hogy jó reggelt és, hogy tisztában vagyok vele, majd megkérdeztem, hogy mi újság. Eközben Liam vécézett, aztán arcot mosott, majd visszasétált az ágyunk elé, és az oldalát vakargatva nyújtózkodott meg ásított egyszerre.

- Itt maradsz? – kérdezte.

- Mhm, rendbe szedem magam, felöltözök, aztán majd lemegyek. Eszünk a kertben?

- Aha, ehetünk – bólintott. – Szólj, ha kell segítség – nézett rám szigorúan, mire elmosolyodtam és bólintottam.

- Szólok – mosolyogtam fel rá, aztán hamar magamra maradtam. Végül kikászálódtam én is az ágyból, majd megigazítottam azt, noha már ez is eléggé nehezen ment a hasam és a hátam miatt. Ezek után elvégeztem a dolgaimat a fürdőben, majd a gardróbunkba mentem és lecseréltem Liam pólóját egy trikóra és egy lenge mackónadrágra. Melltartót nem vettem fel, hiszen a melleim így is sajogtak, ráadásul a mellbimbóim is kemények voltak, és már ha csak a póló súrolta, akkor is fájt. Mezítláb és a korlátot szorongatva indultam le a lépcsőkön az alsó szint felé, aztán mosolyogva pillantottam Liamre, aki a konyhában állt és éppen gyümölcsöket turmixolt össze nekem szorgalmasan.

- Csak egy tányért vigyél – szólt rám, és fél szemmel rám pillantott, én pedig megengedtem magamnak egy szemforgatást, de elmosolyodtam. Megfogtam a szendvicsemet, aztán a másik kezemet a derekamra csúsztatva elindultam a terasz felé. – Fáj a hátad?

- Aha – válaszoltam, aztán elhúztam az üvegajtót és kiléptem a jó időre. Nem volt olyan döglesztő meleg, aminek külön örültem, bár így is az árnyékba ültem le. Liam pár perc múlva a saját tányérjával és a smoothiemal jött ki, majd visszament a kávéjáért, végül neki láttunk a reggelinek. Nyugodtan megreggeliztünk, már-már túl nyugodtan, ami gyanús is volt, ezért nem lepődtem meg, hogy amint eltüntettem az utolsó morzsát is a tányéromról és az utolsó cseppet is a poharamból, megint éreztem a már ismerős fájások kezdetét.

- Basszus, ma augusztus elseje van. Egy hét múltára vagy kiírva – mondta Liam, miközben hátradőlt a székben és rám nézett. – Minden rendben? – szaladt ráncba a homloka.

- Igen, csak megint… kezdődik. És igen, tudom, reggel hatkor én is rájöttem. De Liam, ez nem azt jelenti, hogy egy hét múlva pénteken biztosan szülni fogok.

- Persze, tudom. De már akkor is nagyon-nagyon közel van, és olyan izgatott vagyok.

Nem bírtam neki válaszolni, a levegő a torkomon akadt és az ujjaimmal olyan erősen kapaszkodtam a szék karfájába, hogy láttam amint elfehérednek. Ezúttal erősebben törtek rám a fájások, mint eddig, és ez még a levegőmet is elvette, így egy hangot nem tudtam kipréselni magamból.

- Baby? Jól vagy? – ült fel Liam, én pedig bólintottam egyet sután, aztán mély levegőt vettem, majd kifújtam azt. Ezt megismételtem még párszor, mire enyhülni kezdett a fájdalom is, így megkönnyebbülten dőltem hátra.

- Csak ez most erősebb volt, mint szokott lenni. De minden oké – sóhajtottam fel és felnéztem rá, miközben éreztem, hogy a homlokomon izzadság cseppek gyöngyöződnek.

- Gyere, menjünk be. Kanapé, vagy ágy?

- Kanapé. Nem akarom az egész napot az ágyban tölteni – toltam hátrébb magamat a székkel, aztán lassan felálltam, a kezeim pedig már automatikusan csúsztak a derekamra. Bele is nyilallott a várt fájdalom, de nem szóltam semmit, hiszen tűrhető volt. Plusz nem akartam minden egyes kis fájdalomnál beijeszteni Liamet, éppen ezért nem is osztottam meg vele mindent, vagy sosem panaszkodtam amiatt, hogy mennyire fáj.

Liam mellé mentem, mire a kezeit a derekamra csúsztatta, aztán nyomott egy puszit a fejemre és betámogatott vissza a házba. Leültetett a kanapéra, aztán mellém helyezte a távirányítót, majd visszaindult tányérjaink és poharainkért a teraszra. Én eközben bekapcsoltam a tévét és szörföltem a csatornák között. Miután Liam elpakolt a konyhában, csatlakozott hozzám és befeküdt mellém a kanapéra, fejét az ölembe hajtotta és a hasamat cirógatta, néha pedig még egy puszit is nyomott rá, ami mindig megmosolyogtatott.

*

A napunk nyugisan telt és szinte ugyanúgy, mint ahogy mostanában mindig. Ekkora pocakkal és fájások közepette nem tudunk sokat csinálni, így hát pihentünk és tévéztünk. Délutánra teljesen beborult az ég, szakadni kezdett az eső és nagyon fújt a szél. Az ablakon keresztül figyeltem, ahogy a vihar tombolt, míg Liam fent volt az emeleten valamiért. Éreztem, ahogy a méhösszehúzódások közelednek, aztán fájni is kezdett, mire kiegyenesedtem és kisebb terpeszbe raktam a lábamat a földön. Kezeim a köldökömnél pihentek a hasamon, orromon át vettem a levegőt és a számon át fújtam ki. Olyan erővel törtek rám a fájások, hogy össze kellett szorítanom a szemeimet, míg a fogaimat egymáshoz préseltem, hogy nehogy felkiáltsak. Megkönnyebbülten fellélegeztem, mikor az egész elmúlt, de rá pár percre újra rá is kezdett. Ezúttal viszont teljesen más volt az egész. Rögtön az orvosom szavai ugrottak az elmémbe, meg az a cikk, amiben azt olvastam, hogy általában nagy időjárás változásokkor is beszokott indulni a terhes nőknél a szülés. És egyszeriben tudtam, hogy velem is így lesz, pedig még csak a magzatvíz sem folyt el, vagy azt sem mértem le, hogy milyen gyakran jönnek a méhösszehúzódások. Azt tudtam, hogy nagyon erősek, odakint vihar tombol, egy héttel a kiírt időpontom előtt vagyok és, hogy augusztus elseje van. Preston pedig úgy döntött, hogy világra akar jönni.

- Liam! – kiáltottam fel, két fájás között, lábdobogását rögtön hallottam, és a korlátoknak hála, hamar meg is láttam őt. – Menjünk a kórházba – préseltem ki magamból, miközben figyeltem, ahogy leszalad a lépcsőn.

- T-tessék? – kérdezett vissza döbbenten, az arcáról le lehetett olvasni, hogy megijedt. – Miért?

- Talán, mert szülök? Oh, istenem, segíts felállni – nyújtottam ki a kezeimet felé. Rögtön előttem termet, aztán a kezemet átdobta a nyakán, míg az ő kezei a derekam köré kulcsolódtak és lassan felhúzott ülő helyzetből. – Te jó ég – fújtam ki a levegőt hangosan, és egy pár pillanat erejéig megint összeszorítottam a szemeimet. Nagyon rosszul éreztem magam, a fájások nem akartak elmúlni, vagy egy kicsit enyhülni, sőt mi több, erősödtek. Minden, amit akartam, az az volt, hogy vízszintesbe helyezhessem magam és végre megszülhessem a gyerekünket, habár tisztában voltam vele, hogy előbb hosszú órákba nyúló vajúdás is várhat rám.

- Beültetlek az autóba, aztán visszaszaladok a táskádért és mehetünk, jó? – mondta Liam, miközben a bejárati ajtó felé támogatott. Ahogy beértünk a garázsba, Liam beültetett az Audimba, majd magamra is hagyott és visszarohant a már összekészített táskámért. Eközben én a bőrülés karfájába kapaszkodtam és azt szorítottam a szemeimmel és a számmal együtt. Elképesztően fájt a hasam alja, már-már csillagokat láttam és rohadt kényelmetlen volt ülni. Feküdni akartam végre, és végig ez lebegett a szemeim előtt, miközben a kórház felé száguldottunk. Közben Liam betelefonált a doktornőnek, aztán felhívta az anyukáját és az én anyámat is, hogy beindult a szülés. – Olyan jól bírod baby, mindjárt ott vagyunk, tarts ki. Minden rendben lesz Chanel.

Mire a kórházhoz értünk a fájdalomtól alig tudtam realizálni, hogy mi történik körülöttem. Kerekes székbe lettem ültetve aztán, feltűnt a doktornő és Liam eltűnt mellőlem. Kisegítettek a ruháimból, aztán rám adtak egy kórházit, majd felraktak egy ágyra, én pedig megkönnyebbülten feküdtem el. Noha a méhösszehúzódások még mindig jelen voltak és még mindig rohadtul fájtak, örültem, hogy végre feküdhetek. Körülöttem ápolónők szaladgáltak, aztán megjelent Liam is. A doktornő velem beszélt, de egyáltalán nem értettem, amit mondott. Hallottam, hogy beszéltek Liammel, de fogalmam sem volt miről. A ruha fel lett húzva a hasamon, aztán hideg zselét éreztem magamra, mire rögtön tudtam, hogy a doktornő ultrahangot készít. Kábán a monitor felé fordítottam a fejemet, de a látásom homályos volt, és mire kitisztult, a műszer lekerült a hasamról és a doktornő letörölte a zselét is.

- Jól van Chanel, a kisfiával minden rendben van, készen áll rá, hogy kibújjon. A szívverése százharmincöt.

- Az jó? – kérdezte Liam, én pedig a levegőt kapkodva próbáltam felfogni a hallottakat.

- A lehető legjobb – válaszolta a doktornő. – Igazi kis örökmozgó. Már nagyon kiakar jönni.

- Eddig is az volt – vágta rá Liam, a doktornő pedig újra rám nézett.

- A következő tolófájásnál szóljon, és kezdhetünk – mondta, aztán elfordult a nővérek felé, én pedig a tekintetemet felvezettem Liamre.

- Minden rendben lesz. Remekül csinálod – mondta, és a kezével kisimította a homlokomba hulló hajtincseket.

- Ah, toló… fájás – nyögtem ki, mire a doktornő rögtön ott termett előttem.

- Jól van Chanel, lélegezzen mélyeket és nyomjon akkor, mikor legerősebb a fájdalom – mondta, én pedig rögtön neki láttam annak, amit mondott, mert nem bírtam tovább.

Az összes hang összemosódott, ahogy a szemeim előtt is minden és csak arra koncentráltam, hogy nyomjak, ahogy a doktornő kérte tőlem. Könnyek csordultak ki a szememből, mikor egyszeriben megszűnt a fájdalom, Preston pedig felordított és keservesen sírni kezdett. A fejem visszabicsaklott az ágyra, miközben a levegőt kapkodtam, a szemeimből pedig megállás nélkül folytak a könnyek, leginkább a megkönnyebbüléstől. Elképesztően megkönnyebbült voltam, közben pedig a szívem szakadt meg a kisbabámért, olyan keservesen sírt. Kezeimmel letöröltem a könnyeket a szememből és pislogva figyeltem, ahogy Liam elvágja a köldökzsinórt. Preston még mindig üvöltött a doktornő kezében, még akkor is, mikor becsavarták egy halvány kék plédbe, és átadták Liamnek. A könnyeimet visszanyelve figyeltem, ahogy Liam óvatosan átveszi őt, aztán mellkasához húzza, és odébb simítja a takarót a kisfiunk arcából. Próbáltam magam fentebb nyomni az ágyon, de ekkor csak fájdalom nyilallt belém, úgy hogy inkább nyugton maradtam és tovább bámultam Liamet a kezében Prestonnal. A saját szívverésem visszahangzott a fülemben, mikor Liam felém indult a kezében Prestonnal, aztán megállt mellettem és lenézett rám mosolyogva. Preston még mindig sírt, kis kezei égnek álltak, szemei összevoltak szorítva. Elképesztően pici volt és könnyű, az arca pufi és imádnivaló. Az első pillantásnál belészerettem, és akármennyire is próbáltam lenyelni a könnyeimet, nem sikerült. Éppen hogy a mellkasomhoz húztam a kezeimet, amiben feküdt, lenyugodott, végül abba hagyta a sírást, nyöszörgött még egy picit, aztán elhallgatott. Elmosolyodtam, közben pedig újra elfogott a megkönnyebbültség, noha a szívem még mindig helytelenül zakatolt a mellkasomban.

- Gyönyörű kisfiuk született, gratulálok! – hallottam tompán a doktornő hangját. – Megengedi, hogy megmosdassuk és felöltöztethessük? El kell végezni még pár vizsgálatot is rajta, utána viszont csakis a maguké.

Bólogatni kezdtem, miközben még mindig a kisbabám arcát néztem, végül aztán vonakodva átnyújtottam egy nővérnek és figyeltem, ahogy a mérlegre helyezik. – Próbáljon meg addig pihenni egy kicsit, mindjárt átviszik egy szobába. Liam, önt várja egy nővér a kicsi nevéért, utána pedig elkísérheti, ha szeretné a fiát a vizsgálatokra.

- Igen, persze. Chanel, minden rendben van? – hajolt le hozzám Liam, én pedig felé fordítottam a fejemet és elmosolyodva bólintottam egyet. – Szeretlek – nyomott egy csókot a számra mosolyogva, miközben hüvelykujjával letörölte a könnyeimet a szemem alól. – Megyek Prestonnal, utána pedig viszem be hozzád, oké? Pihenj addig, ahogy a doktornő mondta – suttogta, aztán adott még egy csókot.

- Oké – suttogtam vissza, aztán mosolyogva figyeltem, ahogy a nővérekhez ment, és Prestont figyelte árgus szemekkel, miközben a nevét diktálta le. Nem sokkal később, Prestont egy kiságyba rakták, amit aztán óvatosan kigurítottak a szobából, Liam pedig utoljára visszapillantott rám, majd követte a nővért, aki Prestont vitte. Mosolyogva letöröltem újabb kibuggyanó könnyeimet, majd fáradtan lehunytam a szemeimet. 

[II. 35. - Ezért szeretlek]

Halihalloo,

oiii egy Liam szemszög!:3 A mai részben nem történik sok minden, ugrottunk az időben, Chanelnek hatalmas pocakja van és azzal kell megküzdenie, Liam pedig édesebb, mint valaha.^^ Szerintem aranyos rész lett, amolyan vihar előtti csend, hehe. ;) Jó olvasást! Xx♥

Liam Payne

Leraktam a két dobozt az új hálószobánk padlójára, aztán már fordultam is meg és vissza le indultam. A ház eléggé üresnek tűnt még, pedig mindenütt dobozok voltak és a levegőben az új bútor illata lebegett. Kivettem az utolsó két dobozt Niall kocsijának a hátuljából, aztán lezártam a csomagtartót, majd a kocsit is, és a dobozokat újra felkapva beindultam.

- És az utolsó dobozok, meg vannak! – vigyorogtam szélesen Chanelre, amint lerúgtam a cipőmet, bentebb sétáltam, és a fal mögül észrevettem őt. A konyhapultnál nyújtózkodott felfelé és a szekrényeket törölte át egy vizes törlőkendővel a kezében.

- Oké – válaszolta, én pedig leraktam a földre a dobozokat, aztán mögé somfordáltam az új konyhákban és átöleltem őt hátulról, miközben a tenyereimet előre csúsztattam a hasára.

- Uh, ez aztán a rúgás Preston – motyogtam a fülébe.

- Mhm, szorgalmasan gyakorol az egyszer biztos – sóhajtotta Chan, én pedig elmosolyodtam a nyakába, aztán nyomtam oda egy puszit.

- Fáj? – kérdeztem.

- Úgy ahogy. Valamikor nagyot rúg, valamikor nem.

- Gyerünk akkor, csüccs a fenekedre és pihenj – ütögettem meg finoman a fenekét.

- Dehogy pihenek. Ha nem vetted volna észre, kész káosz az egész ház, és magától nem fog minden a helyére kerülni.

- Nem akarom, hogy túl hajtsd magad, vagy, hogy addig takaríts, amíg össze nem esel. Chanel, megbeszéltük, ha rosszul vagy, vagy elfáradsz, akkor leülsz. A takarítás és pakolás tényleg megvár, és nincs hova sietnünk. Még rengeteg időnk van.

- Két hónap múlva talán már itt leszünk hárman a káosz közepén.

- El sem hiszem, hogy már csak két hónap! – sóhajtottam fel. – Olyan gyorsan telik az idő. Még csak most volt, hogy kiderült, hogy kisfiunk lesz. Két hónap múlva meg már a kezemben tarthatom őt.

- Feltéve, ha nem túl kényelmes neki a pocakomban. Mert, ha igen, akkor tovább is maradhat.

- Vagy, annyira látni akar már minket, hogy hamarabb is megszületik, mint augusztus nyolc.

- Jó, azért olyan hamar se szülessen meg! Jaj Liam, ilyet ne is mondj, mert rám hozod a frászt. Nem fog hamar megszületni.

- Jól van baby, csak nyugi. Én úgy értettem, hogy egy héttel, vagy pár nappal hamarabb, mint augusztus nyolcadika. Már így is indulásra készen fordult, a doktornő mondta. Ne izgulj, Preston jó kisfiú, és nem akar hamarabb kibújni, mint ahogy lehetne neki.

- Ha rám ütött, akkor már csak azért is megszületik hamarabb, hogy megszegje az első szabályunkat, amit kiszabtunk neki.

- Jaj, Chanel, olyan buta vagy! – nevettem fel. – Tudod, az első szülött gyerekek általában az apjukra ütnek, míg a második gyerekek az anyjukra.

- Az nem olyan biztos. Simán örökölheti a makacsságom és önfejűségem.

- És mi lenne, ha még nem beszélgetnénk arról, hogy milyen makacs vagy önfejű lesz? Még csak meg sem született.

- Tudod, hogy félek az egésztől, szóval szerintem jó, hogy beszélünk róla. Miért, téged untat?

- Nem, dehogy. Csak nem akarom az ördögöt a falra festeni. Plusz nem akarom, hogy megint beképzelj magadnak mindenféle hülyeséget. Megyek, összeszerelem a tévét, meg összedugom a hifit és az internetet. Ülj le, ha elfáradtál. És kiálts, ha kell valami – nyomtam puszit a hajára, aztán elengedtem, majd megfordultam és kiindultam a nappali felé. – Amúgy szerintem tök jó, hogy a nappali és a konyha egy légtérben van és nincs leválasztva egymástól.

- Mert akkor a szemed előtt tudsz tartani? – kérdezett vissza pimaszan, mire elmosolyodtam és picit megráztam a fejem, majd leültem a fehér bőrkanapéra, és magam elé húztam a kellhető dobozokat.

- Is – válaszoltam tömören. – De még sosem laktam olyan házban, ahol nem volt a konyha leválasztva a nappaliról.

- Anyukádéknál is majdnem olyan.

- Azért nem, mert ott a nappalitól le van választva a konyha. Az étkezőtől nincs.

- Én eddig nem bántam, hogy nem egyben volt. Csak mert ha főzünk, akkor az illat az egész alsó szinten elfog terjedni.

- Arra van az elszívó és az ablakok, baby – válaszoltam, aztán felálltam és a tévéhez sétáltam, ami már felvolt rögzítve a kőfalra. Mivel az állvány előrébb húzható és mozgatható volt, ezért gondtalanul a hátuljához fértem, ahonnan a kábelek lógtak ki.

- Liam…?

- Hm?

- Egy kicsit nem nagy ez a ház? – kérdezte bizonytalanul.

- Chanel, megvettük, már nincs visszaút. De nem, szerintem nem. Mármint, hogy pont ideális. Számunkra. Mondtam neked, hogy egy gyerekkel nem fogom beérni.

- Jó-jó, de…

- Mi, de?

- Semmi – sóhajtott. – Csak nem vagyok hozzászokva. Mindegy, felejtsd el.

- Mondja ezt az, aki egy palotából származik – mondtam vigyorogva, mire ideges horkantását kaptam válaszul, így muszáj volt elkuncognom magam.

- Akkor most kérlek, számold ki, hogy hány éve jöttem el otthonról. Ami azt jelenti, hogy azóta nem élek palotában.

- Jó, de előtte éltél.

- Aj Liam, ne cinkelj már ezzel! – sóhajtott fel idegesen. – Főleg meg ne mások előtt. Ez nekem nem vicces.

- Jól van, tudom, ne haragudj. És mások előtt nem is mondtam.

- Jó, akkor ne is mondd.

- Oké – mosolyodtam el, aztán visszatoltam a tévét normálisan a fal elé, majd a kanapéhoz sétáltam a távirányítóért. – Megy a tévé – mondtam, mikor bekapcsolódott. – Este focimeccs-

- Este nézzük tovább a sorozatot – mondtuk egyszerre. – Ugh, ne már.

- De bizony baby, úgy hogy majd holnap sorozatozunk.

- Akkor nézem laptopon.

- Nem, mert én is nézni akarom! Kérlek.

- Jól van – motyogta, és tudtam, hogy közben megforgatta a szemeit, pedig mindketten háttal voltunk a másiknak. – Éhes vagyok. Te kérsz dinnyét?

- Nem, egyed csak. Vágjam fel?

- Fel van szeletelve. Au – szisszent fel, mire rögtön felkaptam a fejem és feléje fordultam. – Csak Preston – nézett rám, miközben a keze a hasa alján pihent. – Ah, nyomja a hólyagomat – indult el felém, aztán a lenti fürdőszoba felé vette az irányt. Mosolyogva tovább pakoltam és elrendeztem a hifi berendezést, míg Chanel vissza nem tért hozzám. – Liam…

- Igen? – kaptam fel a fejem rögtön, hiszen már a hangjáról is hallani lehetett, hogy valami nincs rendben.

- Szerintem… ez az volt, amiről a doktornő beszélt korábban – fújta ki hosszan a levegőt, míg leült a kanapéra, én pedig felemelkedtem a térdemről és elé sétáltam.

- Mi?

- Olyan volt, mintha összehúzódna. A méh összehúzódás, tudod, amit a doktornő is említett ma – tapogatta a hasát, miközben a homlokán ráncok keletkeztek.

- És? Jól vagy? Azt mondta, hogy az nem fáj még, vagy igen?

- Nem, fájni nem fájt, csak olyan fura érzés volt. Megijedtem egy pillanatra – mondta, én pedig leguggoltam elé és úgy néztem fel rá. – De már el is múlt.

- Nincs ok az aggodalomra, a doktornő azt mondta, hogy ez normális, nem igaz? Ne aggodalmaskodj feleslegesen – hajoltam előre és egy puszit nyomtam a pocakjára.

- Oké – mosolyodott el, mire én is és még egy puszit nyomtam a hasára.

- Idehozzam a dinnyét?

- Aha – válaszolta szégyellősen mosolyogva, én pedig felkuncogtam, aztán felálltam és a konyhába mentem, majd egy tányérral a kezemben indultam vissza, amin egy sárga- és egy görögdinnye szelet pihent. A kezébe adtam, aztán nyomtam egy puszit a fejére, majd visszaindultam a szekrény felé, hogy elhelyezzem a hifit és az internetet is összedughassam.

*

Délután voltunk még utoljára a lakásban, körülnéztünk, hogy elhoztunk –e mindent, majd átadtuk a kulcsainkat az ingatlanos nőnek, leraktuk Niall kocsiját és a sajátjainkkal eljöttünk onnan. Hazafelé megálltunk a WHITE BOMB –nál, vettünk vacsorát, utána pedig hazakocsikáztunk, közben kínosan ügyelve rá, nehogy fotósok kövessenek minket és máris kitudódjon a lakcímünk. Akárhányszor az utcánkban voltunk, és Chanel körülnézett, mindig egy hatalmas vigyor volt az arcán, amiből csak úgy sugárzott az elégedettség. Tetszett neki a környék, ahol vettük a házat, pontosan olyan volt és ott volt, ahol akarta. Zöld környezet, az udvarunk végében van egy stég és persze a Temze. Mindkét oldalunkról egy-egy család lakott kisgyerekekkel, akikkel már összeismerkedtünk. A közelben voltak boltok, orvosi rendelő, park, játszótér, strand, iskola és óvoda.

Az az elégedett vigyor, most is ott díszítette gyönyörű arcát, mikor beálltunk a kocsikkal a garázsba, és onnan az előkertbe sétált. Elképesztően boldoggá tett, hogy ennyire örült, így ha ő vigyorgott, akkor én is. Persze nekem is nagyon tetszett a környék és a ház, de csakis Chanel miatt örültem én is ennyire. Meg persze a kisfiunk miatt is, de most elsősorban az anyukája miatt.

Odabent lepakoltam a pultra a táskákat, amikben az ételes dobozok voltak, míg Chanel követett, aztán hátulról átölelt és összefonta a kezeit elöl a hasamon, ahogy általában én szoktam az övén.

- Na, mi az baby? – kérdeztem mosolyogva, és a kezemmel hátra nyúltam a fenekére, mire elkuncogta magát és a fejét erősebben nyomta a hátamnak.

- Preston a hátad rugdossa – motyogta.

- Oh, igen? Hát nem érzem – biggyesztettem le a számat.

- Most nem rugdos olyan erősen. Már megint pisilnem kell.

- Csak úgy érzed Chan – mondtam mosolyogva.

- Igen, de akkor is mennem kell a vécére – engedett el, én pedig mosolyogva megfordultam, de már előttem sem volt.

A telefonomat és a pénztárcámat kipakoltam a zsebemből a pultra, aztán a nappaliba sétáltam, és a hasam alját vakargatva néztem körül. Rengeteg volt a doboz, a polcok mindenütt üresen álltak és fogalmam sem volt, hogy mihez kellene hozzákezdenem. Persze nem ez volt az első költözésem, de az első Chanelel. És mivel azt mondta, hogy inkább pasis dolgokkal foglalkozzak, és ne a dísztárgyak, vagy könyvek pakolgatásával, fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna csinálnom.

- Olyan elveszett a fejed – kuncogott fel, mire ránéztem és elmosolyodtam, aztán leengedtem a kezemet magam mellé.

- Hát azt mondtad, hogy ne itt ezeket pakoljam, úgy hogy fogalmam sincs, mit csináljak. Raknám már össze Preston kiságyát, meg szekrényét, de csak holnap jönnek a festők, úgy hogy ahhoz is még csak pár nap múlva foghatok hozzá.

- Menj és rendezd be a dolgozó szobádat. Fent vannak már a dobozok, amik oda tartoznak?

- Aha, rögtön egyből odavittem őket. Akkor megyek, kipakolok ott.

- Oké – állt meg előttem, aztán felnyújtózkodott hozzám, és egy csókot nyomott az ajkaimra. – Én folytatom a konyhát, meg elkezdem a nappalit.

- Ne terheld túl magad – motyogtam a szájába, aztán adtam neki még egy csókot, majd a lépcsők felé indultam, ami közvetlen a bejárati ajtó mellett húzódott. A felső szint egy U alakban húzódott fa korláttal,

ahonnan le lehetett látni a nappalira. A mi hálószobánk a bal oldalon helyezkedett el, mellette lesz Preston szobája, plusz még két üres szoba várakozott arra, hogy megpakoljuk, noha arról még nem beszéltünk, hogy mi lesz ott. Nem hiszem, hogy bármi is kerülne be oda addig, ameddig Chanel újra terhes nem lesz, de ezt már nem mondom neki, hiszen így is annyit hangoztattam a terveimet a jövőnkről és tudom, hogy éppen elég ideges Preston miatt. Előbb vele kell megbirkóznia, és persze saját magával, arra pedig rengeteg időnk van még, hogy további babaprojekteket tervezzünk.

Az U alak középen volt egy kis kiugró egy kétszemélyes kanapéval, és egy padlótól plafonig érő ablakkal, ahonnan a kertre lehet lelátni. A kanapé mellett két oldalt további két ajtó, az egyik mögött egy hatalmas fürdőszoba lapult, a másik mögött pedig egy kisebb gardrób, vagy tároló szerűség. Még nem döntöttük el, hogy melyik. Az U alak jobb oldalán további öt ajtó húzódott, abból a legutolsó és legkisebb a dolgozószobám, ahova már bekerült a zongora, a bőrkanapém, a szőnyeg és a rengeteg polc, amire pakolhatok. Neki is láttam a pakolászásnak, miközben az egyik új számunkat dúdolgattam az albumról. Elég sok dal volt még hátra, amit fel kellett vennünk, és már régen nem haladtunk olyan tempóval, mint évekkel ezelőtt. Ennek az oka, hogy mindannyiunknak családja lett, így nem éjszakázhatunk bent, hogy dalokat vegyünk fel, hanem minden munka nappalra csúszik. Mostanában én így is kevesebbet voltam bent, mint a többiek, részben Chanel, részben pedig a költözés miatt. Rendesen elvoltam maradva a rám hárult feladatokkal, úgy hogy mikor csak lehetőségem akadt és nem zavartam vele senkit, rázendítettem és gyakoroltam egy picit. Habár akkor és ott, mikor pakoltam egymagamban a szobában, és csak a hangom nyújtott társaságot, kicsit szomorú voltam. Egy-két hónappal ezelőtt Preston elkezdett reagálni a hangokra is, a doktornő szerint már ismeri Chanel valamint az én hangomat is. Mikor neki, vagyis Chan pocakjának éneklek, akkor pedig szabályszerűen megőrül a kis rocksztáram az anyaméhben, így jól elszoktunk vele szórakozni.

Körülbelül vagy harmadjára zendíthettem rá ugyanarra a dalra, miközben a dobozokból pakoltam kifelé a különböző díjakat, mikor a feleségem felhívta magára a figyelmet, és ezzel a frászt hozta rám. Ijedten pillantottam rá, mire elnevette magát és megsimogatta a tenyerével a hasát.

- Megmelegítettem a vacsorát. Eszünk? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam, aztán megigazítottam a díjat, amit éppen kiraktam, és elindultam felé.

- Régóta álltál az ajtóban? – kérdeztem, miközben közösen leindultunk.

- Nem és nem akartalak megijeszteni, ne haragudj – kuncogta el magát újra. – De jól hangzott, amit énekeltél. Jobban, mint legutóbb.

- Kösz – nevettem el magam, mire felnézett rám lebiggyesztett ajkakkal, amiknek a látványától általában elszoktam veszíteni a fejemet.

- Tudod, hogy nem úgy értettem – mondta mosolyogva. – Úgy, hogy hallatszódott, hogy gyakoroltad. Plusz te kéred ki mindig a véleményem.

- Ez így igaz, mert rá is szorulok, szóval továbbra is mondd el, hogy mit gondolsz, ha énekelek. Vagy dalt írok, esetleg zongorázok. Egyébként mostanában nem zongoráztál.

- Pont te mondod? Tudhatnád, hogy nincs időm rá, ahogy neked sincsen. Még a munkából is lógsz mostanában, amiért fejmosást fogsz kapni, ha még eddig nem kaptál – mondta, és a teraszra vezetett, én pedig mosolyogva pillantottam a megterített asztalra.

- Mindenki tudja, hogy költözünk Chanel. Nem is fogok többet bent maradni a stúdióban, mert, ahogy mondtad, nincs időm rá. Pakolnunk kell, és melletted kell, hogy legyek.

- Még nem vagyok a kilencedik hónapban, szóval nem kell napi huszonnégyben felügyelned – mondta, aztán leültünk az asztalhoz, majd neki láttunk a vacsorának. – Holnap bemehetsz a stúdióba.

- Biztos, hogy nem – pillantottam rá hülyén. – Holnap jönnek a festők, meg egy csomó mindent kell még csinálni. Chanel a ház hatalmas, nem fogsz tudni mindent egyedül berendezni, bármennyire is akarod.

- Tudom, tudom és számítok is a segítségedre. Ne kapd fel a vizet. De ha már nagyjából minden a helyére került és visszazökkentünk a normál kerékvágásba, akkor be kell vonulnod a stúdióba. Amíg még tudsz.

- Oké. Majd bekísérsz – bólintottam.

- Ah, nem fogok órákat ott csücsülni és bámulni ki a fejemből, mikor sokkal fontosabb dolgaim is vannak.

- Jó, és ha én bent vagyok, te meg itthon és beindul a szülés, mégis mit csinálsz?

- Nem fog beindulni a szülés. Augusztusnál hamarabb legalábbis nem.

- Nem tudhatod biztosra.

- Már lezsíroztam a fiúnkkal, szóval de – mosolyodott el, mire én is, aztán megráztam a fejem és hátradőltem a fonott székben.

- Hihetetlen vagy.

- Ezért szeretsz – vágott vissza.

- Ezért szeretlek. 

[II. 34. - Máris lemajmozod a gyerekünket?]

Halihalloo,

még egyszer elnézést a kései rész miatt. A mai részben újabb kis ugrás volt, és mint láthatjátok, a kép alatt is új név áll. ;) A mai fejezetben megint mindenki felbukkan és édi-bédi lett, ahogy már megszokhattátok.:D Remélem tetszeni fog, jó olvasást!^^ Xx♥

Chanel Payne

Szokásos ebéd utáni pihenőmet iktattam be Liammel a kanapén, mindketten a combjain fekvő laptopot bámultuk és ide-oda ugráltunk egyik ingatlanos oldalról a másikra. Mindketten egyetértettünk, mikor kéthete felmerült bennünk a költözés lehetősége. Túl sokan tudták, hogy hol lakunk és itt most elsősorban a fotósokra gondolok, de azt sem tudom kiverni a fejemből, hogy Taylor is tisztában van vele, sőt még Shane is. Mostanában rengeteget képzelgek arról, hogy milyen lesz majd az életünk, ha Preston végre megszületik. És igen, a nászutunkon sikerült nevet is választanunk, amit eddig még nem árultunk el senkinek. De én teljesen odáig vagyok a Prestonért, Liam meg pláne, hiszen az ő ötlete volt. Megegyeztünk benne, hogy a kicsi középső neve Geoff lesz, így már neve is volt a kis lurkónak a pocakomban.

Szóval mostanában sokszor próbáltam elképzelni, hogy mennyire más lesz minden és általában sikerült magamat rendesen bepánikoltatni, amit próbáltam Liam elől titkolni, de hát jól ismert már, szóval rögtön tudta, ha valami nem volt rendben. Így muszáj voltam elmondani neki, hogy mennyi kétségem és félelmem van a babánkkal kapcsolatban. Köztük pedig az is, hogy Taylor bekattan és veszélyezteti Preston és Liam életét. Egy biztonságos életet akarunk Prestonnak biztosítani, és ehhez először muszáj lesz elköltöznünk. Hiszen a hálószobánkban lelőttem egy bűnözőt. Az biztos, hogy az én kisfiam be nem teszi a pici lábacskáját jelenlegi lakásunk ajtaján.

Rengeteget beszélgettünk Liammel erről az elmúlt két hétben, amíg a nászutunkat élveztük ki, először Portugáliában, utána pedig Mexikó egy gyönyörűséges kisvárosában. Természetesen mindkét városban a tenger mellett voltunk. A nászutunk első hetét, vagyis mikor Portoban voltunk, én terveztem meg, míg a másodikat Liam, mikor Azulikben egy fából kialakított villában pihentünk. Mindkét hely eszméletlen gyönyörű volt, nagyon jól éreztük magunkat és rengeteget fürödtünk a tengerben, természetesen orvosi jóváhagyással. Állandó témánk Preston volt, mindketten próbáltuk elképzelni, hogy mennyiben más lesz az életünk a gyerekünkkel. A felelősség már most nyomta mindkettőnk vállát, pedig kisfiunk még egy jó ideig a hasamban fog fejlődni. Beszélgettünk komolyan és beszélgettünk bolondozva, rengeteget olvastunk és keresgéltünk az interneten. Egymást szívattuk és húzattuk különféle szituációkkal és ötletekkel, amin mindketten nagyon jól szórakoztunk, közben pedig körbejártuk a városokat és csináltunk néhány fotót. Oké, rengeteget készítettünk, de jólesett megörökíteni mindent és izgalomba jöttem, akárhányszor csak arra gondoltam, hogy mennyire jó lesz majd ezeket a képeket öt év múlva visszanézni.

- Egyik sem tetszik? – rántott ki a gondolataim közül Liam, mire a laptopra kaptam a tekintetemet.

- Ne haragudj, elbambultam – motyogtam vissza. – Hozok valamit inni – emelkedtem fel róla, mire a kezem utána kapott, így felé fordultam és kérdőn néztem rá.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Nincs semmi baj Liam, mi lenne? – mosolyodtam el, míg kezemet felemeltem és az arcára csúsztattam. Borostája szúrta a tenyeremet, de imádtam, úgy hogy nem volt okom panaszkodásra.

- Nem tudom. Már nem tűnsz olyan lelkesnek a költözéssel kapcsolatban – motyogta, közben pedig a fejét a tenyerembe fektette.

- Dehogynem! Hát megbeszéltük, hogy elköltözünk nem? Most is benne vagyunk a lakáskeresésben – engedtem le a kezem, majd felálltam és elindultam a konyha felé.

- Mégis olyan, mintha meggondoltad volna magad. Vagy mintha nem lennél elégedett – válaszolta, amint visszatértem hozzá a nappaliba a kezeimben egy-egy pohár citromos teával.

- Nem gondoltam meg magam és elégedett vagyok, meg leszek, ha találunk egy házat. Inkább veled mi van? – kérdeztem mosolyogva, aztán odaadtam neki a teát, majd az enyémmel hátradőltem vissza a karjaiba.

- Én csak azt szeretném, ha olyan házat vennénk, ami mindkettőnknek tetszene.

- Oké. Olyat fogunk venni. Ne izgulj – mondtam, aztán újabbat kortyoltam a teából. Leraktam a poharainkat, majd visszadőltem Liam ölébe, kezemet átvetettem a hasán, míg az arcomat a mellére fektettem és úgy néztem újra a gépre.

- Azt se tudom, minek nézegetem ezeket, egyikünk sem akar egy ilyen villát – mondta, aztán bezárta az ablakot.

- Hiányzik a tenger – motyogtam a pólójába.

- Ez valamiféle célzás akart volna lenni? – kérdezett vissza.

- Nem. Vagyis igen, de nem olyan, amilyenre te gondolsz. Miért nézegetünk házakat ilyen gazdag negyedekben? Úgy értem, miért nem nézünk a város valamelyik másik felén egy házat? Mondjuk, valahol a Temze közelében? Esetleg közvetlen a partján? – emelkedtem fel a mellkasáról, aztán a feje mellett a párnára könyököltem és úgy néztem le rá.

- Miért, ott szerinted olyan olcsó egy ház? – mosolyodott el. – Nem gazdag negyed?

- Nem – mosolyodtam el én is. – Tisztában vagyok vele, hogy minden egy vagyonba kerül, nem is így értettem. Hanem, hogy egy kicsit elegem van már az ilyen utcákból és negyedekből, ahol mindenütt a tiédhez hasonló ház áll és valami sznob híresség a szomszédod.

- Lesznoboztad Nialléket? – kérdezte mosolyogva, mire elnevettem magam és megráztam a fejem.

- Tudod, hogy nem rájuk értettem!

- Akkor mondd el baby, hogy értetted. Vagy, hogy mire gondolsz – ült fel, aztán a gépet kirakta az öléből, majd a karjaival átölelt és jobban magára húzott.

- Hát mondjuk egy olyan környékre, ahol családok élnek és gyerekek vannak a szomszédban? – néztem az arcára mosolyogva. – Úgy értem mi is családalapításra készülünk, és nem akarom, hogy a gyerekem egy ilyen környezetbe szülessen bele. Jó volt és szép volt, amíg fiatalok voltunk, de már nem vagyunk azok.

- Héj, ne mondd ezt – nyögött fel. – Igenis fiatalok vagyunk még, hová lett az eszed? Ne gondolkozz így baby – dorgált meg, mire elkuncogtam magam. – Szóval családiasabb környék.

- Például.

- A Temze partján.

- Oké, gondolom ott is él pár sznob, vagy legalábbis van pár ingatlanuk arrafelé, de sok család is lakik ott.

- És ezt te onnan tudod, hogy…?

- Mert már utána néztem – kuncogtam el magam.

- Komolyan? – kerekedtek el a szemei. – És nekem miért csak most szólsz róla?

- Nem tudom, most jött fel. Még csak most kezdtünk el nézni lakásokat. De a Temze partján, tényleg van egy két jó. Egy picit távolabb van a belvárostól, de annál jobb. Zöld környék. Pici és rövid utcák, hatalmas telkek. És persze a folyó, stég és strand.

- Hűha, úgy hangzik, mintha már meg is találtad volna álmaid lakását.

- Ne aggódj, annyira még nem mentem bele a részletekbe. Elvégre te magad mondtad, olyan házat vegyünk, amelyik mindkettőnknek tetszene. Szóval, mit szólsz az ötletemhez? A környékhez?

- Tetszik – mosolygott és egy kósza hajtincset tűrt a fülem mögé. – És az ötleteid is. Meg az, hogy egy családiasabb környékre vágysz. Én erre egyáltalán nem is gondoltam.

- Hát, azért vagyok itt én, hogy ilyen dolgokat ne felejtsünk el – húztam egy kicsit az agyát, mire megforgatta a szemeit, én pedig incselkedve nyomtam egy puszit a szájára. – Imádnám, ha lenne egy saját partszakaszunk és nyáron minden percünket lent töltenénk a folyónál.

- Elég egy vízmániás csaj vagy, mi? Egész életedben tengerparton éltél – nyomott puszit a homlokomra.

- Kijavítanálak, csak tizennyolc évet éltem tengerparton, utána eléggé szerettem a sznob negyedeket Londonban. Utána pedig egy különleges öt négyzetcentiméteres cellám volt, emeletes ággyal és egy téglalap alakú ablakkal, amin rács volt – vigyorogtam fel rá, mire ő idegesen felsóhajtott és újra megforgatta a szemeit.

- Nagyon vicces – brummogta.

- Igen, tényleg – kuncogtam. – De amúgy igen, eléggé vízmániás vagyok. Főleg, mert az utolsó két hétben minden egyes nap a tengerbe lógattam a lábamat.

- A Temze partján nem csak weekend házak vannak amúgy?

- Nem, családi házak is vannak, ahogy a közelben bevásárlóközpont, óvoda és iskola.

- Hűha, te tényleg felkészültél.

- Mondom, hogy csak nézegettem az interneten – kuncogtam el magam.

- Jól van akkor, menjünk.

- Hova?

- Hát menjünk el kocsikázni egy kicsit arra a környékre. Meg sétáljunk. Nézzünk körül. Lehet, látunk már eladó ingatlanokat.

- Komolyan? – ültem fel.

- Miért ne? – ült fel ő is.

- Oké – csusszantam le az öléből, aztán felálltam vigyorogva. – Én vezetek – vigyorogtam le rá, mire elnevette magát, aztán szintén felállt.

- Természetesen. A te autód – vigyorgott vissza rám, én pedig izgatottan megfordultam és az emelet felé vettem az irányt, hogy átöltözhessek és rendbe szedhessem a fejemet.

Egy óra múlva már a kinézett környéken kocsikáztunk, amíg nem találtunk egy helyet, ahova leparkolhattam az autóval. Tényleg eléggé messze van onnan, ahol most lakunk, de erre persze a forgalom is rátesz, éppen ezért tellett egy órába, mire megérkeztünk. Az autó egyszerűen mesés, öröm vezetni, szerintem csak az oda úton vagy ezerszer megköszöntem újra Liamnek.

Leraktuk az autót, onnan pedig sétálva indultunk tovább. Nézegettük a házakat és egy kicsit talán túl pofátlanul bámultunk be egyik-másik kertbe, de mindkettőnket érdekelt, hogy milyen itt az élet, meg hogy valóban nagycsaládok –e laknak itt, mint ahogy én azt feltételeztem és persze, igazam lett. Keresztül sétáltunk egy parkon, ami hemzsegett a gyerekek, szülők és állatoktól, aztán rátaláltunk a bevásárlóközpontra is, amiről beszéltem. Liam rábeszélt arra, hogy menjünk be egy bababoltba, így hát végül ott kötöttünk ki babakocsikat nézegetve.

- Kék, vagy zöld színűt szeretnél?

- Zöldet – vágtam rá. – Miért, te?

- Nekem mindegy, amilyet csak akarsz – mosolygott le rám. – Mi bajod a kékkel?

- Semmi bajom a kékkel, de a kék az nyálas kisfiúknak való, a mi fiunk, pedig vagány lesz – magyaráztam, Liamből pedig kitört mellettem a nevetés. – Most mi az? – húzódtam el tőle, és felvont szemöldökkel néztem rá, végül megráztam a fejem, és tovább mentem, majd megálltam egy babakocsi előtt és azt kezdtem nézegetni. – Mi olyan vicces? – kérdeztem a még mindig nevető Liamet, majd megéreztem a kezét a csípőmön, de nem is foglalkoztam vele.

- Semmi, csak olyan édesen mondtad – kuncogott a fülembe, aztán egy puszit nyomott hátulról az arcomra. – Szóval zöld.

- Nem tök mindegy milyen színű? – csattantam fel, mert felidegesített, hogy jól szórakozott rajtam, mikor én csak azt mondtam, ami a fejemben jár.

- De igen baby, ne kapd fel a vizet – motyogta a fülembe még mindig hátulról, aztán újabb puszit nyomott, ezúttal a halántékomra.

- Oké – ráztam le a kezeit magamról, aztán tovább indultam, és a kiságyakat kezdtem nézegetni, míg Liam utánam loholt és újra meg újra magához vett valamit, amit mindenképpen megakart venni.

- Szia Niall, mi a pálya? – szólalt fel Liam, én pedig fél szemmel rápillantottam, de csak a telefonjába beszélt, így visszafordultam az előttem lévő pelenkázó asztalhoz. – Bababoltban. Ti? Nem, csak nézegetünk. Ja, aha, ha hazaértünk, majd beugrunk. Err, nem tudom. Mi? Milyen meglepetés? Na, ne szórakozz velem! – nevetett fel, én pedig tovább masíroztam a ruha osztály felé. – Akkor nem megyünk el, ha nem mondod el. Niall… Pft, lerakta. Baby.

- Hm? – gondolom nem Niallt babyzte le, úgy hogy felhümmögtem annak jeléül, hogy figyelek rá.

- Niall hívott. Azt mondta, hogy ugorjunk át hozzájuk, mert van valami meglepetésük nekünk.

- Kiszedted belőle legalább, hogy mi az?

- Nem, lerakott.

- Ah, oké, menjünk. Remélem főztek nekünk vagy valami.

- Csak nem megint éhes vagy? – kérdezte Liam és a hangján hallottam, hogy próbálja visszafojtani a nevetését.

- Nem, de leszek, mire odaérünk – vigyorodtam el. – Ezt szeretném megvenni. Hát nem édes? – mutattam felé egy fehér rövid ujjú bodyt, egy szintén fehér kisgatyával. A bodyn egy rajzolt kismajom volt, míg a rövidnadrágon, banánok. Volt hozzá egy sapka is, amin szintén banánok voltak rajzolva, és a tetején két

picike fülecske volt.

- De – mosolyodott el, míg elvette tőlem. – Máris lemajmozod a gyerekünket?

- Nem, de az apját igen – mondtam mosolyogva, míg kerestem egy legkisebb méretet, aztán kikaptam Liam kezéből, és azt visszaraktam a többi közé.

- Nézd, van overallban is – mutatott rá, aztán leakasztott egyet és felemelte, míg én lehúztam a cipzárat, aztán megnéztem belül a bélését.

- Ez jó, valamivel melegebb. Ráadhatjuk, ha rossz idő lesz, mikor születik.

- Baby, augusztus lesz, aligha lesz rossz idő.

- Honnan tudod? Londonról beszélünk. Ezeket megveszem. Ráadjuk, mikor hazahozzuk a kórházból?

- Oké – nyomott puszit a fejemre, én pedig szélesen vigyorogva indultam a kassza felé. Miután megvettük a ruhákat, visszaindultunk ott, ahol jöttünk, keresztül a parkon és a kis utcákon az autóhoz.

Mikor visszaérkeztünk, Niall nyitott nekünk ajtót, aztán rögtön be is invitált minket.

- Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte.

- Mondtam, hogy boltban voltunk. A közlekedés pedig rémes, mint általában – mondta Liam, miközben lerúgta a cipőjét, én pedig követtem a példáját, és a dzsekimet magamon hagyva indultam be. Elkerekedett szemekkel meredtem a kisebb tömegre, ami a nappaliban gyülekezett össze. Mindenütt kék, meg fehér lufik voltak, ezüst lufi betűkből még az is ki volt rakva, hogy Baby Payno.

- Meglepetés! – kiáltották, mikor mögém ért Liam.

- Woah – lepődött meg mögöttem Liam. – De király, ezt ti csináltátok? – kérdezte, én pedig pislogva néztem körbe, aztán újra a lányokra, akik már elindultak felénk.

- Naná, mégis mit gondoltál? – vágta rá Cora, Palm pedig már át is ölelt.

- Csak nem gondoltátok, hogy a lányok kihagyják a lehetőséget és nem dobnak egy babaváró partit? – nevetett Harry, aztán szintén átölelt és nyomott egy puszit az arcomra.

- Hát, őszintén, reménykedtem benne – mondtam, aztán átöleltem Lout, majd Luxot.

- Na, már, ne légy ünneprontó – nevetett a fülembe Lou.

- Csináltam sütit! – kiáltotta Cora, mire rögtön vigyor kúszott a számra.

- Akkor jó – feleltem vigyorogva. – Na de most komolyan, nem kellett volna – ráztam meg a fejem, aztán átöleltem Daniellet is.

- Oh, shht, Freddienek is volt baba váró partija, amit szintén mi terveztünk – pisszegett le Palmer, én pedig mosolyogva megcsikiztem Freddienek a hasát, mert ott a legcsikisebb. Rögtön nevetni kezdett és összehúzta magát Louis ölében, én pedig mosolyogva figyeltem, mennyire hasonlít az apjára.  

- Oké, szóval süti, vagy ajándékok?

- Milyen ajándékok? Süti! – vágtam rá, mire a többiek felnevettek, én pedig követtem Corát a konyhába, mint egy pincsikutya. Felkaptam egy muffint a tányérról, és a papírját lehúzva beleharaptam. – Mmm – nyögtem fel.

- El ne élvezz! – kiáltotta be Liam, mire megforgattam a szemeimet, aztán felvettem egy tányért és beindultam vissza a nappaliba.

- Nagyon vicces – mondtam neki, aztán megint haraptam egyet a sütiből, majd leraktam a tányért a dohányzóasztalra, és lehuppantam a fenekemre. – Tényleg, elmondjuk nekik? – nyomtam a könyökömet Liam oldalába, mire felszisszent, én pedig elvigyorodtam, de továbbra is a sütimre koncentráltam.

- Mit? – kérdezte rögtön Niall.

- Nem tudom, elmondjuk? – kérdezett vissza.

- Még szép, mi itt partit dobunk nektek, ti meg titkolóztok? Ki vele! – háborodott fel Louis.

- Megegyeztünk a névben – pillantottam fel a srácokra vigyorogva.

- És ezt csak így mondjátok? Na, már, ne húzzátok az időt – biggyesztette a száját Harry.

- Preston – mondtam végül mosolyogva, aztán leraktam a kistányérra a sütim papírját.

- Aw, Preston Payne! – kiáltotta Palmer, én pedig felkuncogtam és ránéztem.

- Kinek az ötlete volt? – kérdezte Lou.

- Az enyém – vágta rá büszkén vigyorogva Liam. – És Chanel oda van érte.

- Meg te is – böktem megint oldalba.

- Hát, ha tudtuk volna, akkor olyan lufikat veszünk – mondta Danielle.

- Vicceltek? Imádom a baby Paynot. Majd átvisszük hozzánk – mondta Liam, aztán a kezét a térdemre csúsztatta, én pedig felé fordítottam a fejemet, aztán nyomtam egy habos csókot az arcára. 

[II. 33. - Megtaláltam önmagamat]

Halihalloo,

oiiii Lanel wedding.:3 Ki gondolta volna? Okay, so lehet egyes részeken egy picit talán nyálas lett, but szerintem nem sikerült rosszul és remélem Chanel gondolatai is jól átjönnek majd nektek.:) Um, mivel holnap megint elutazom, ezért a szombati rész megint vasárnapra tolódik, de az is lehet, hogy vasárnap késő estére. Attól függ, hogy hogyan érünk haza Magyarországról, és hát az út nem egy-két, de nem is három órás. Remélem megértitek!:) Jó olvasást! Xx♥

Chanel Payne

El sem akartam hinni, hogy tényleg ott állok az oltár előtt Liammel az oldalamon. Reggel mikor felkeltem, azt hittem, hogy soha nem lesz délután, mikor végre láthatom, átölelhetem és megcsókolhatom őt. Így visszagondolva nevetséges mit műveltem a délelőtt folyamán. Életemben nem izgultam még soha sem így, mint ma és ez nevetséges volt – azt hittem, hogy soha nem is fogok izgulni semmi miatt. Pláne nem az esküvőm miatt.

Mikor megismerkedtünk Liammel talán nagyképűnek tűnhettem, pedig csak magabiztos voltam. Magabiztos voltam magamban, a dolgomban és abban, amit csinálok. De ez a srác egy perc alatt kibillentette alólam a biztos trónomat és olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiktől elkezdtem megkérdőjelezni magamat. Szépen lassan, de biztosan belé szerettem úgy, hogy ezt egyikünk sem vette észre – és ezzel együtt oda lett a magabiztosságom, már ami egyes dolgokat illette. Még mindig tudtam magamról, hogy jól nézek ki és jó alakom van, mert tettem érte, hogy így legyen. Mindig tudtam, hogy jól öltözködöm és, hogy jó vagyok az ágyban. Tisztában voltam vele, hogy félelmet tudtam kicsikarni az emberekből, azon nyomban, amint kinyitottam a számat. De elég volt Liamnek rám pillantania és én tudtom nélkül megkérdőjeleztem magamat. Az életemet. Azt, amit csinálok. Hogy vagyok –e elég jó neki. Hogy ki fog –e derülni valaha, mivel foglalkozom. Hogy veszélybe sodrom –e valaha azzal, hogy vele vagyok. Az eddigi nem létező gyengepontom most felbukkant, méghozzá egy ember formájában és Liam Payne volt az. Képes lettem volna bármit megtenni azért, hogy védjem őt és a lehető legkevesebbet tudjon rólam. Közben pedig próbáltam egyensúlyt tartani az életem két oldala között. Csak hogy az egyik oldal kezdett elhatalmasodni, és szerintem kitudjátok találni, hogy melyik. Visszavonhatatlanul beleszerettem Liambe és éppen ezért mindegy volt nekem, hogy mi lesz a bandával, vagy Damonnel. Mindegy volt, hogy nélkülem rabolnak –e tovább, vagy nem. Mindegy volt, hogy nem csorgott a pénz a bankszámlámra és mindegy volt, hogy nem mentem többé izgalmas akciókra. Mindegy volt, hogy elvesztettem mindenki bizalmát és célpontot rajzoltam a hátamra, azzal, hogy szerelmes lettem. Mert megnyertem magamnak Liamet, a mai naptól kezdve egy életen át. És az, hogy Liam felesége lettem, vissza adta a magabiztosságomat. Akkor, ott az oltárnál, amint férj és feleség voltunk, úgy éreztem, mintha megtaláltam volna önmagamat, mellette. A férjem mellett.

- Szeretlek – mormolta Liam mosolyogva a számra.

- Én jobban szeretlek – mormoltam vissza a csókba, mire elmosolyodott és erősebben nyomta a száját az enyém ellen. Ujjaimmal közrefogtam zakójának a gallérját és meghúztam egy picit magam felé, mire az ujjongás és tapsolás még hangosabb lett mögöttünk. Mosolyogva váltam el tőle és pillantottam fel gyönyörűen csillogó barna szemeibe. Ennyi év elteltével képes voltam már olvasni a tekintetében, így tudtam, hogy ugyanarra gondol, amire én. Mi vagyunk a világon a legszerencsésebb emberek, hogy megtaláltuk egymást.

Amint elengedtük egymást, máris ott termett előttünk anya és apa ezzel beelőzve Karent és Geoffot. Átöleltek és gratuláltak nekünk, aztán Karen vont a karjaiba, aki meg is könnyezte a szertartásunkat. Eközben észre sem vettem, hogy a többiek kiindultak, hogy majd a templom előtt gratulálhassanak nekünk. Megköszöntük a házasságkötőnek a munkáját, aki szintén sok boldogságot kívánt nekünk, majd mi is a vendégeink után indultunk kifelé.

- Mondtam már, mennyire gyönyörű vagy? – hajolt közelebb hozzám Liam a fejével, én pedig mosolyogva felpillantottam rá, miközben végigsétáltunk a padsorok között.

- Szóval tetszem? – kérdeztem az alsó ajkamba harapva.

- Az nem kifejezés – nyomott egy rövid csókot az ajkaimra. – Meseszép vagy. Remélem tisztában vagy vele, hogy én akarlak a ruhából kihámozni.

- El is várom – válaszoltam vissza kacéran, mire egy huncut mosoly húzódott az ajkaira, aztán egy újabb csókot nyomott a számra. Ahogy kiértünk az ajtókon, megint tapsolni és ujjongani kezdtek a vendégek, én pedig egy mosollyal az arcomon pillantottam le rájuk a lépcső tetejéről. Csókot követeltek, így Liam elkapta a derekam, aztán magához húzott én pedig kuncogva fordultam felé és tapasztottam az ajkaimat rögtön az övéire. Ezek után elleptek a további családtagok és barátok, kézről kézre adtak minket és úgy éreztem, hogy teljesen elszakítottak Liam mellől, miközben végig mellettem állt. Érezni tudtam a jelenlétét, az illata még mindig belengett, sőt a hangját is hallottam, mégis olyan volt, mintha távol lenne tőlem. A vendégek nem akartak elfogyni, és még így sem voltunk túl a sok ölelkezésen és jókívánságokon, hiszen sokan máris a kertbe mentek, mert nem hívtunk meg mindenkit a templomba. Mikor azt hittem, hogy végre visszamehetek Liam mellé, a lányok rám kiáltottak, hogy eldobhatnám a csokromat, amire persze mindenki más is felfigyelt így két csoport alakult ki a férfiak és a nők között. Persze voltak néhányan, akiknek már nem volt szükségük a csokor „szerencséjére”, mint például Danielle, Karen, anya, Leana vagy Palmer. Utóbbi barátnőm már így is jegyben járt Niallel, az esküvőjük pedig már csak idő kérdése volt. 

- Jól figyeljetek – vigyorogtam Luxékra elől, aztán Liamre vetettem egy utolsó pillantást. Fültől fülig érő vigyor terült el az arcán, amibe úgy éreztem, hogy újra meg újra beleszeretek. Elképesztően helyes volt az öltönyében, legszívesebben egészvégig rajta csüngtem volna, de erre azt hiszem, elég sok időm lehet még. Mindenesetre majd’ szétvetett a büszkeség, akárhányszor csak rápillantottam, annyira helyes volt. Néhányszor Madisont is kerestem a tekintetemmel, de ő szerencsére elvolt foglalva az unokatesónkkal, akivel hatalmas barátnők és egyelőre még nem kaptam rajta Liam bámulásán.

Hátat fordítottam a tömegnek, aztán megráztam picit a fejemet, hiszen tök feleslegesnek tartottam a csokor dobálást, anélkül is úgyis megházasodik mindenki. Végül egy határozott mozdulattal a fejem fölé hajítottam, miközben a kamera kattogását hallottam, aztán mikor felmorajlott a tömeg, izgatottan megfordultam. Hatalmas vigyor terült el az arcomon, mikor megpillantottam Cora vörösre változó fejét, hiszen elkapta a csokrot. Elkuncogtam magam és elindultam feléjük, míg őt mindenki körbe vette, közben pedig Harry után kutattam a tekintetemmel, hogy felmérhessem a reakcióját. Oldalra kaptam a fejemet, mikor a csípőmre húzódott két kéz és mosolyogva pillantottam fel Liam csillogó barnáiba.

- Szép dobás – vigyorgott rám.

- Köszönöm – vigyorogtam vissza rá, aztán egy csókot nyomtam az arcára. Dudaszó hallatszódott mögöttünk, mire felkaptuk a fejünket, aztán arra fordultunk, amerről a hang jött. Egy ébenfekete Audi gördült be elénk, én pedig próbáltam kivenni, hogy kiülhet a volán mögött, de az üveg sötétített volt, így fogalmam sem lehetett. Liam elengedett, aztán megkerülte az autót, és a másik oldalára sétált, majd onnan nézett rám vigyorogva. A homlokom ráncba szaladt, aztán a tekintetem elugrott róla, ugyanis az autó kinyílt és számomra egy idegen férfi szállt ki belőle.

- Mrs Payne? – szólított le, miközben elém lépett, aztán felemelte a kezét, amiben a kocsi kulcs pihent egy piros szalagból kötött masnival rajta. – Gratulálok – mosolygott rám az idegen és a kezembe adta a kulcsot, aztán ellépett előlem, én pedig értetlenül néztem Liamre.

- Na, hogy tetszik? – kérdezte vigyorogva, én pedig néhány lépést közelebb sétáltam a kocsihoz, ezáltal hozzá is. Az autó tiszta új volt, négy ajtós, lehúzható tetővel. Hitetlenkedve pillantottam Liamre. – Nem olyan, mint amilyened volt, de abban amúgy sem férnénk már el – mondta lazán, miközben még mindig vigyorgott rám.

- Hülyéskedsz? – kérdeztem, de közben már az én arcomon is elterült egy hatalmas mosoly. Hirtelenjében izgatott lettem és rögtön a volán mögé akartam ülni. Az autó gyönyörű volt és már most imádtam.

- Nézd meg a rendszámát – válaszolta kérdésemet kikerülve, én pedig izgatottan sétáltam az elejéhez, aztán hitetlenkedve elnevettem magam és megráztam a fejemet az ismerős betű- illetve számsor láttán.

- A rendszámom!

- Én mondtam, majdnem ugyanolyan csak egy kicsit nagyobb – utalt az autóra.

- Vezetni akarom – mondtam izgatottan, mire elnevette magát, aztán ellökte magát a kocsitól és felém indult.

- Vezetheted… majd ha hazaértünk a nászutunkról. Most én vezetek, mert nem hiszem, hogy ebben a ruhában tudnál – mondta, mire lebiggyesztettem a számat, végül csak a tenyerébe ejtettem a kulcsot.

- Mr Payne – vigyorogtam fel rá, aztán gyorsan megkerültem a kocsit és felpillantottam a többiekre, mielőtt beszálltam volna. Egyedül a srácok és Louék arcán ült egy vigyor, és ahogy összetalálkozott a tekintetem Nialléval, tudtam, hogy tudták, mi jár a fejemben. Csak ők értették az autó jelentőségét, de csak, mert ők ismerték megismerkedésünk történetét. – Őrült vagy – néztem vissza Liamre, de még mindig szélesen vigyorogtam. – De köszönöm – mondtam, aztán feltéptem az ajtót, majd a ruhámat megemelve beültem a puha bőrülésre. Teljesen olyan volt, mintha a nyolc évvel ezelőtti autómba ültem volna be, azzal az eltéréssel, hogy mögöttem húzódott még egy bőrülés, ahol nem sokára a kisfiunk fog trónolni. Liam beszállt mellém, aztán bekötöttük magunkat, majd rám pillantott. – Imádom – mondtam neki, mire elvigyorodott, aztán indított.

- Tudtam, hogy imádni fogod.

- Nagyon köszönöm – hajoltam hozzá és puszit nyomtam frissen borotvált arcára. Noha én egyáltalán nem lettem volna ellene, ha szokásos borostájával mentem volna hozzá. Liam dudált kettőt a társaságra, aztán elindult, én pedig izgatottan figyeltem, ahogy puhán megindulunk az aszfalton. Egyszerűen oda voltam a kocsiért és viszketett a tenyerem azért, hogy vezethessem.

*

Ha egy percig is aggódtam amiatt, hogy milyen lesz majd a hangulat, vagy a díszítés, vagy a virágok az

asztalon, az is hamar elmúlt, mert minden pontosan olyan tökéletes volt, mint ahogy azt elképzeltem és elterveztük. Miután megjöttünk a virágkertbe és köszöntöttük a többi vendéget is, a fotós megkérte, hogy kövessük őt, hogy elkészíthesse a fotókat rólunk. Még az esküvő előtt kikötöttük, hogy nem lesznek bénán pózolós fotóink, ahol beállítanak minket és a többi, éppen ezért nem is engedtem, hogy a fotós megmondja, mit hogy csináljunk. Miután lőtt rólunk pár fotót kettesben Liammel, odahívtam mindenki mást, hogy családi fotók is készüljenek, mert azokat sokkal szívesebben nézem majd vissza, mint a béna furán pózolós képeket rólunk. Liam is egy véleményen volt velem, úgy hogy rengeteg fotó készült a családjával, az enyémmel és persze a srácokkal.

Utána végre kaptam egy kis nyugit és leülhettem, valamint dézsmálhattam a svédasztalból, miközben a vendégekkel beszélgettem. Mindenki második kérdése a kisfiunk volt, én pedig szívesen beszélgettem róla még számomra idegenekkel is, mert örültem, hogy így legalább akadt valami témánk. Főként Liam barátai és ismerősei voltak jelen, mivel nekem a közös barátainkon kívül egy sem akadt. És ez nem is zavart, mert tökéletesen megvoltam Louékkal, meg Coráékkal. Minden sütemény, ami a svédasztalon volt, ami még fel lesz szolgálva, illetve az esküvői tortánk is Cora által lett csinálva, legalábbis a legtöbbjük. Természetesen volt segítsége, de minden édesség a cukrászdájából származott.

Liam kicsit arrébb beszélgetett számomra még ismeretlenekkel, kezében egy pohár pezsgő volt, amit a felszolgálók osztogattak. Egyfolytában mosolygott, én pedig nem bírtam elszakítani a tekintetemet róla, így teljesen kiestem a beszélgetésből az asztalnál. Nem bírtam elszakítani a tekintetemet róla, éppen ezért kicsit ijedten kaptam fel a fejem, mikor Lou meglökött a kezével. Elkuncogta magát Karennel, Liam nővéreivel és Corával együtt, míg én elpirulva pillantottam rájuk.

- Mi az? – kérdeztem.

- Eléggé elkalandoztál – kuncogott Lou.

- Jaj, hagyd már, nem bír betelni a férje látványával – nevetett ránk az asztal másik oldaláról Cora, én pedig az alsó ajkamba haraptam.

- Igaza van – bólintottam, aztán mosolyogva a vizes poharam után nyúltam és kortyoltam belőle egyet.

- Egyébként azt kérdeztem, hogy rúgott –e már a lurkó egyet – szólalt fel újra Lou, én pedig megráztam a fejemet, mielőtt válaszoltam volna neki.

- Még nem, habár már mozog, de még nem érezem. A doktornő azt mondta, hogy majd a tizennyolcadik és huszadik hét között a legvalószínűbb, hogy megérzem. Vagyis talán jövő hét után, már érezni fogom – mondtam mosolyogva, miközben mindkét kezemet a pocakomra csúsztattam és megsimogattam.

- Oh, hát akkor már nem sokáig van nyugtod tőle – nevetett fel Lou.

- Én azt olvastam, hogy általában a terhesség feléhez közeledtével, valamint az ötödik hónapban élik meg a kismamák a legnyugodtabb, leggondtalanabb heteket. Úgy hogy használd ki, mert, ha a pici olyan lesz, mint Liam, utána egy perc nyugtod sem lesz majd – mosolygott rám Karen, mire felnevettem és visszapillantottam egy rövid időre Liamre.

- Sokat mozgott? – kérdeztem vissza.

- Állandóan. Éjszaka is. Tényleg nem volt sok nyugtom tőle. Hozzá képest a két lány semmiség volt – pillantott a lányaira Karen.

- Én is emlékszem rá, mikor rugdosott – mosolygott Nicola. – Egyszer még sírtál is – nézett az anyjára.

- Az már a vége felé lehetett, az utolsó hetekben – nevette el magát Karen. – De igazad van, Liam tényleg egy kis örökmozgó volt. Ahhoz képest elég jó húsban született meg.

- Oh, amiatt aztán én sem aggódok. Tényleg, állandóan ennék valamit – toltam egy falat sütit a számba, mire a lányok felnevettek, én pedig mosolyogva nyaltam le a hüvelykujjamról a cukormázat. – Ráadásul Cora elhalmoz minket édességgel, szóval, ha a fiam duci lesz, a te hibád lesz – néztem a szőke hajú lányra, mire ő szélesen elvigyorodott.

- Miről van szó? – jelent meg Harry, aztán leült a barátnője mellé és átvetette a karját a vállán.

- A kicsi Paynoról – felelte Lou, mire Harry tekintete rám ugrott és egy fogsoros vigyort villantott felém.

- Hát persze – felelte. – Ki másról. Csak nem rúgott?

- Nem – ráztam meg a fejemet. – Vagyis biztosan, de én még nem éreztem. Mindenki arra vár, hogy rugdosson, szegény gyerek, nyomás alatt van – simogattam a hasamat, mire az asztalnál megint mindenki felnevetett és én is elmosolyodtam.

Készültünk néhány dologgal a vendégek szórakoztatására, de nem gondoltam volna, hogy Liam titokban is szervezkedett a hátam mögött. Totál elvörösödtem, mikor a táncparkett közepén leültetett egy székre, aztán letérdelt elém, és a kezeit a bokáimra csúsztatta a ruhám alatt, majd végig simított a lábszáramon, a vádlimon, fel egészen a térdemig. Elkerekedett szemekkel néztem rá, miközben hevesen dobogó szívvel vártam, hogy mit fog csinálni. Tompán hallottam kiáltásokat, meg füttyöket, azt hiszem Louis bekiabálta, hogy nem szóltunk, hogy +18 –as műsor lesz, csak mert gyerekek is jelen vannak. Liam eközben eloldotta a combfixemet, aztán lehúzta a harisnyát a lábaimról, kibújtatatta a lábaimat a cipőből és lehúzta a harisnyát. Megráztam a fejem, mikor egy mocskos vigyorral az arcán felállt, aztán a kezét nyújtotta felém, majd megkérte a férfiakat, hogy sorakozzanak fel, csakhogy ne csak a nőknek legyen szórakozásuk a csokordobálással. A fejemet fogva félreálltam, míg a lányok mellettem viháncoltak és azt vitatták meg, hogy vajon ki fogja elkapni a combfixemet. Aztán mind nagyot pislogtunk, mikor Niall fején akadt a Liam által eldobott fehér anyag, csak hogy nem éppen a combfixem lógott a fején, hanem egy óriási nagymama bugyi. A lányokkal szakadtunk a röhögéstől, míg Liam büszkén megrázta Niall előtt a combfixemet, aztán gondosan vissza is dugta a zsebébe, szegény Niall pedig fülig pirult és tovább hajította a fejéről a nagymama bugyit.

Néhány könyvecske is körbe járt, amiket azért nyomtunk a vendégek kezébe, hogy néhány szót írjanak rólunk, ha szeretnének emlék gyanánt a lapokra. Ezenkívül Palmerék és a srácok összeállítottak egy dobozt, amiben különböző tárgyak voltak, és egy listát, amin rajta voltak, hogy a tárgyakat melyikünk mikor vetheti be a másik ellen, és ki kellett találnunk, hogy mik hova tartoztak. Például Liam kapott egy fakanalat, amivel elfenekelhet, ha nincs kedvem főzni, ezzel szemben én kaptam egy szakácskönyvet és színes könyvjelzőket, amikkel bejelölhetem Liamnek, hogy mit szeretnék, ha megfőzne. A dobozban lapult természetesen egy kihívó piros, csipke fehérnemű szett Palm jóvoltából, amit akkor kell felvennem, ha Liamnek nincs kedve hozzá.

Sötétedéskor vacsora előtt kártyákat osztogattunk szét fehér lufikkal, amiket aztán a kártyára kellett rögzíteni. A lényege az volt az akciónak, hogy a kártyára felírhatott mindenki egy dolgot, amit aztán behajthatunk az illetőn, feltéve, ha a szívesség visszajut hozzánk. Például Harry azt írta a kártyájára, hogy kicseréli a kakás pelenkát egyszer, míg Lux azt írta fel, hogy majd vigyáz a kisbabánkra. A kártyákon mind rajta állt a Liam és az én twitter nevem is és miután mindenkinek volt egy lufija, kimentünk a sátorból és közösen elengedtük a lufijainkat. Így, ha bárki megtalálná egy kártyát, felrakhatja twitterre minket megjelölve alatta, és így behajthatjuk a szívességet, azon, aki a kártyát írta. Egész jó pofa dolog volt, bár kétlem, hogy bármelyik lufi is leszáll majd valahol.

Az ételek isteniek voltak, ahogyan a több emeletes torta is, ami pontosan úgy nézett ki, mint ahogy azt elképzeltem. Liammel nem nagyon beszélgettünk róla, azt mondta, hogy rám bízza a kinézetét, csak az ízeket beszéltük meg közösen az egyes emeleteken. Összesen négy emeletes lett a sütemény, az egyik oldalán fehér bevonattal, ami úgy nézett ki, mintha hó lenne, hópihékkel együtt. A torta másik fele pedig fekete volt, és Cora az alsó kettő emeletet emeletes házakkal díszítette, míg a harmadik emeletre egy hatalmas Batman jelet rajzolt. A tortat tetején Mr és Mrs felirat állt Batman köpenyébe belevésve, és míg a Mr a torta fehér oldalára esett, addig a Mrs pontosan a feketére. Liam tátott szájjal meredt a süteményre, míg én örömömben tapsikoltam és legszívesebben Cora nyakába ugrottam volna, olyan jól nézett ki. Liam totál odavolt érte, körberajongott, amiért megleptem őt Batmannel.

Hajnali négyig roptuk a táncot, végül fél öt volt, mire végre hazaértünk. A lábaimat már egyáltalán nem éreztem, plusz végre leakartam venni ezt a hatalmas ruhát magamról. Hamarabb ugye nem tehettem így, mert Liam nem engedte. Végül a gondolataim teljesen ellettek terelve a fáradtságról, vagy a lábaimról, és erről Liam gondoskodott. Megörökítésre való arckifejezést vágott, mikor kihámozhatott a ruhámból, de meg sem bírtam moccanni, úgy hogy a tekintetemmel próbáltam beinni édes arcának a látványát.

Lassacskán ugyan, de túl voltunk az egész napon és végre kettesben lehettünk Liammel. Azóta vártam erre, hogy tegnap reggel egyedül megébredtem az ágyban. Miközben Liam elcsábított és levett a lábamról, egész végig az eskünk járt a fejemben, amit egymásnak tettünk. Ott és akkor Liam úgy szeretett a hálószobánk gyér fényében és szerelmünktől fűtött légterében, mint még soha, én pedig tudtam, hogy örökre összetartozunk.