[II. 40. - Egyetlen egy hibámat sem csinálnám másképp]

Halihalloo,
oh mein gott. Elérkeztünk az utolsó részhez és woah, milyen hamar. Mindenkinek nagyon szépen köszönöm, aki kitartott a sztori és mellettem ezen a hosszú úton, minden egyes kis megjegyzésetek mosolyt varázsoltak az arcomra és nem lehetnék ennél hálásabb kedves szavaitokért.:) Örülök, hogy megírtam ezt a második évadot és annak ellenére, hogy nem tervezek harmadikat, mégis látom még magam előtt a sztori folytatását.:D Szóval ki tudja, lehet kis idő múlva megint jelentkezem majd.^^ Ne felejtkezzetek el további sztorijaimról, amik most már wattpadon futnak, itt a profilom, ERRE kattintva megtaláljátok az összeset! Nagyon remélem tetszeni fog a befejezés, csak mert én odáig vagyok érte!:) Jó olvasást! Xx♥

Chanel Payne

Néhány hónap elteltével...

Idegesen bámultam ki a taxi ablakán, míg Liam mellettem Prestont szórakoztatta, aki nevetve és hangosan gurgulázva élvezte Liam szeretetét. Lehunytam a szemeimet, míg a homlokomat a hideg üvegnek döntöttem és próbáltam a lélegzetemet újra normálissá ütemezni. Kiakartam zárni negatív gondolataimat és valami másra, valami jóra gondolni, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy meleg van. Hogy a levegőben a tenger sós illata terjeng ezzel oly’ nehézzé téve a tiszta oxigént. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy alig egy órája szálltam le a repülőről, nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy a reptéren úgy bámulnak rám az emberek, mintha legalábbis ismernének. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy összesúgnak a hátunk mögött és nem tudtam nem arra gondolni, hogy a sok felhajtással, ami tavaly körülöttem volt, az egész város tudja, hogy ki vagyok. Mármint, eddig is tudták, hogy létezem, de mivel jelen voltam először Leana esküvőjén, aztán én saját magam esküdtem meg – igaz a világ másik felén, de én mondtam, hogy anya gondoskodni fog róla, hogy Miamiben is tudjon mindenki róla, hogy az imádott, elveszett, elzüllött kislánya, feleségül megy, ráadásul nem is akárkihez, hanem egy híres popsztárhoz természetesen – „felhívtam” magamra a figyelmet – vagy inkább anya hívta fel az emberek figyelmét ránk. És ha eddig nem lett volna világos, akkor az esküvőn szinte meglett erősítve, hogy terhes vagyok, így hát exkluzív hírnek számítottam. És nem csak Londonban, hanem Miamiben is. Illetve számítottunk. És ez az, ami a legjobban zavart.

Felnyitottam a szemeimet és ijedten konstantáltam, hogy már eléggé közel vagyunk a palotához. Belülről a számat rágcsáltam és próbáltam magam nem fel húzni. Már csak Preston érdekében is. Noha tudtam, hogy lehetetlenre vállalkoztam. Sík ideg voltam már csak akkor is, mikor Liammel jöttünk ide, nem csoda hogy így reagálok arra, hogy a kisfiamat hozom önszántamból ebbe a fenséges, sznob, előkelő, gőgös, orrát fennhordó, arrogáns környezetbe. Képes lennék az összes szinonimát felsorolni a nagyképűre, az sem lenne elég, hogy jellemezzem a családomat és azok élő körülményeit. És tudjátok, hogy egészen pontosan egy arc van előttem. Édesanyámé.

A börtönben számtalanszor képzeltem el, hogy mi lenne, ha a szüleim normális szülők lennének. Ha nem egy ilyen környezetbe születtem volna bele. Stopp. A környezettel még talán nem is lenne probléma, ha a szüleimet nem szippantotta volna ennyire a palota szerepe be magába. Mert ha normális, szerető szülők lennének, mint minden normális anya és apa, semmi bajom nem lenne a palotával. Oké, lehet, hogy túlzás, de miért ne engedhetné meg magának egy család, ha megtehetik?

Na, hát sajnos az én szüleim pont nem tehetik meg. Mert ők alapból uralkodónak születtek, és ha adják alájuk a lovat, azzá is válnak. Én pedig tapasztalatból beszélek. Mert bár fogalmam sincsen, milyenek voltak fiatalkorukban, mikor megismerkedtek, mikor járni kezdtek, mikor befejezték az egyetemet, vagy mikor megalapították a cégüket. De pontosan tudom, milyenek lettek. Hiszen a magam hét évével kellett rádöbbennem, hogy anyuci és apuci egyáltalán nem olyan jó fej, mint ahogy én ezt addig hittem. Szóval igen, sokszor eljátszottam a gondolattal, hogy mi van, ha egy szerető, törődő édesanyát és egy ugyanilyen édesapát kapok magam mellé. Talán az életem lett volna maga a tökéletesség. Talán érettségi után, orvosira mentem volna és sikeresen lezártam volna azt, úgy ahogyan a szüleim tervezték. Talán orvos lett volna belőlem, mondjuk sebész és nap, mint nap életeket mentettem volna meg. Talán beleszerettem volna egy szintén orvostudományt hallgató tagba, családot alapítottunk volna és a tengerparton éltünk volna. Talán soha sem lett volna belőlem Chanel Sangster.

- Megérkeztünk – rántott ki a taxis hangja a bambulásból, mire felkaptam a fejemet, aztán amíg Liam rendezte a számlát, addig kikötöttem Preston ülését, majd kinyitottam az ajtót és kiszálltam. Kivettem a szélesen vigyorgó és a kezeivel kalimpáló kisfiamat is, aztán megigazítottam rajta strand sapkát és a baby hordozóból egy gombnyomással egy kisebb babakocsit varázsoltam. A kocsi hátuljához húztam Prestont, aztán segítettem Liamnek kivenni a bőröndjeinket, majd a közepes méretűt megfogva kezdtem felfelé tolni Prestont a kövön, egészen a kis épületig, ahol egy alkalmazott állt bent. Biccentettem felé, mire már nyitotta is a kaput és egy „Üdv újra itthon, Mrs Payne” üdvözléssel beengedett a kapun. Legutóbb még „Miss Montgomery voltam”. Pft.

A taxis elhajtott, Liam pedig követett minket, a nagy bőröndöt maga mellett gurítva és a legkisebbet a másik oldalán. Összetalálkozott a tekintetünk, az arcán egy széles mosoly terült el, és amint mellém ért, hozzám hajolt és egy puszit nyomott a halántékomra. Magamra erőltettem egy mosolyt, hogy leplezzem az idegességemet, de miután valószínűleg megijesztettem Prestont a vicsorgásommal, mivel egy mérges „ba” hangot hallatott, feladtam. Különben is, Liam előtt már régóta nem rejtegetem az érzéseimet. De próbálkozni azért még lehet.

- Minden rendben? – kérdezte könnyedén és továbbra is mosolyogva, miközben a lejtőn felfelé toltam Prestont és közben húztam magam után a koffert.

- Amennyire ezen a birtokon állva rendben lehet – feleltem közönyösen és biccentettem is egyet hozzá.

- Több lelkesedést Chanel! – próbált felvidítani, amit tényleg értékeltem, de egy percre sem tudott jobb kedvre deríteni. Ellenben Prestonnal, aki homlokát ráncolva és a lábát a magasba emelve próbálta magáról lecibálni a sapkát. Annyira koncentrált, hogy pici, húsos lába a levegőbe lendült. Erőlködött, éppen ezért erőlködésre jellemző fújtató hangot adott ki, a homloka még mindig ráncban volt és csúnyán nézett maga elé, miközben próbálta a sapkáját levenni, de mindhiába. Felkiáltva feladta, aztán hátradőlt, lábát leejtette a kezével együtt és komolyan nézett fel rám, én pedig nem tudtam nem elnevetni magam. Elképesztően édesen próbálkozott megszabadulni a sapkájától, arról nem is beszélve, hogy tökéletesen láttam benne Liamet és ez általában mindig jókedvre derít. Még csúnyábban nézett rám, amiért nevettem és tudtam, hogy ezt tőlünk leste el. Rengeteg dologban leszokott már minket utánozni, szóval nem lepett meg, hogy ilyen arckifejezéssel mered rám.

- A-a, nem vesszük le a sapkát – ráztam a fejemet, miközben mosolyogva néztem rá.

- Da! – válaszolta rá, mire újra elnevettem magam és tovább ráztam a fejem.

- Nem! – ismételtem, az arca pedig egy szempillantás alatt kisimult, mert tudta már, hogy mit jelent, ha azt mondom, hogy nem. Elvigyorodott, és édesen pislogott fel rám, mert azt hitte, hogy haragszok rá, amiért leakarta venni a sapkáját. A vigyorral pedig próbált kiengesztelni, de leginkább meghatni. Ha haragudtam volna rá, akkor se tudtam volna ettől a mosolytól nem megenyhülni. Elvégre elég, ha Liam rám mosolyog, elfelejtem, amiért mérges voltam rá. Ha a kisebb másáról van szó pedig egyértelmű, hogy a haragtartás szóba sem jöhet.

- Istenem, ebben a mosolyban már most több benne van, mint kellene! – sóhajtottam fel, Liam pedig elnevette magát mellettem. – Mi lesz majd, ha nagy lesz? Hogyan fogok neki nemet mondani? Hogyan fog neki bárki is nemet mondani?

- Ne aggódj baby, addigra már immunisak leszünk rá remélhetőleg.

- Remélhetőleg. Jók a kilátások – motyogtam és ezzel teljesen el is tereltem a gondolataimat az előttem tornyosuló palotáról és annak a tulajdonosairól.

- Palmer! – kiáltott fel az ajtóban Penelope, mire felkaptam a fejemet, aztán idegesen elmosolyodtam. – Vagyis Chanel… ne haragudj, mindig elfelejtem!

- Semmi gond, úgy hívsz, ahogyan akarsz – legyintettem, aztán kiléptem a multifunkcionális babyhordozó mögül és átöleltem Penelopet.

- Úgy örülök, hogy itt vagytok! Alig várom, hogy megismerhessem a kisfiadat! – lelkendezett a fülembe, aztán elengedtem őt és megfordultam, de Liam már felénk fordította Prestont, így hát Penelope mellé álltam és mosolyogva néztem a kisfiamra. – Te jó ég! – kapott a szájához, én pedig mosolyogva figyeltem Prestont, aki egy fél mosollyal az arcán vizslatott minket, miközben megállt a mozdulataiban. Megint a sapkáját ráncigálta. – Hát, szia, te kis szépség. Istenem, olyan nagy már! Annyira gyönyörű vagy kisherceg, hallod? – gügyögött neki, nekem pedig egy pillanat alatt fagyott le a mosoly az arcomról. Kisherceg. Na, pontosan ez soha sem lesz az én fiamból.

Ezek után akárhogy próbálkoztam, nem tudtam jó pofát vágni Penelope lelkesedéséhez, amivel Prestont fogadta. Liam is észrevette a hangulatváltozásomat, és kérdő tekintettel nézett rám, de én nem méltattam sokáig a pillantásaimmal. A szemeim visszaugrottak Prestonra és Penelopera, Preston szélesen vigyorgott egykori nevelőnőmre, miközben mindkét kezét a szájába próbáltam betömni és ezzel egy időben még édes baba hangokat is adott ki magából. Közben pedig egy pillanat alatt lett tiszta nyál.

- Látlak benne téged Pammy – szólalt fel Penelope, majd felegyenesedett és rám pillantott büszkén mosolyogva. – Természetesen az apukájára jobban hasonlít – pillantott Liamre – de felismerlek benne téged! Pontosan ilyen szőke hajad volt és ilyen hatalmas kék szemeid. És megállás nélkül vigyorogtál mindenkire, mint Preston – nézett végül vissza a fiamra.

- Tényleg? – kérdezte jókedvűen Liam, Penelope pedig csak bólogatott.

- Pa… Illetve Chanel, nagyon vidám kisbaba volt, állandóan vigyorgott, jókedvű volt és csak nagyon ritkán sikerült megsiratni őt.

- Hát ez ismerős, mert Preston sem szokott sírni, kivéve, ha tényleg valami nagy baj van – mosolygott Liam.

- Na, jó, trécseljetek csak tovább rólam úgy, mintha itt se lennénk, mi bementünk – ragadtam meg a babakocsit, aztán a bőröndömet és beindultam a házba. Liam és Penelope természetesen követtek, aztán hamar bent voltunk a liftben. Penelopetől elköszöntünk egy rövid időre, aztán újra hármasban felindultunk az emeletem felé. A lift falára, mint legutóbb, most is családi képek voltak kivetítve, és a sok kép között egy pár másodperc erejéig feltűnt egy esküvői fotónk is. A képen anyáék, Leanaék, Madison, Brody, Liam és én voltunk, mind szélesen mosolyogtunk, a hasam pedig jól láthatóan dudorodott a nagy ruhám alatt.

- Gyönyörű voltál abban a ruhában – dőlt háttal nekem Liam, miközben mindketten a képre meredtünk.

- Olyan helyes vagy abban az öltönyben – válaszoltam elbambulva, Liam pedig felnevetett a fülem mellett, aztán egy puszit nyomott az arcomra.

- Bu-da-ba-da! – kiáltozta Preston felhívva a figyelmünket magára, mindketten felé fordultunk egyszerre. Huncutul elvigyorodott, mire én is, majd elkaptam meztelen lábát és megszorongattam a talpát, mire felvisított és rúgkapálni kezdett.

Miután lepakoltunk az emeleten, tisztába tettem Prestont az ágyon, és levettem róla a sapkát, aminek nagyon örült. Kifelé fordítva az ölembe vettem, kezemmel a feneke alatt tartottam, és a mellkasomhoz szorítottam, míg ő már megint a kezét rágcsálva „baaa” –gatott és a szobámban nézelődött. Liam felénk indult és Prestonért nyúlt, mire elfordultam tőle és megráztam a fejemet.

- Nem viheted, mert te túl könnyen elengeded az ellenség karmai közé – közöltem vele komolyan, miközben kiindultunk a szobámból, ő pedig felnevetett mellettem.

- Filmben képzeled magad, édesem? – kérdezte negédes hangon, mire megálltam, és a szabad kezemmel az oldalába könyököltem. Óbégatva felnevetett, én pedig a vigyoromat leplezve indultam tovább a lift felé.

A nappaliba érve ott találtunk mindenkit, és hatalmas ováció tört ki az érkezésünkre. Anyám széttárt karokkal és a magáét káricálva közeledett felénk, Brody szintén éljenezve közelített meg minket, Leana, ujjongva és Preston felé nyújtva a kezeit, apu pedig Madisonnal nevetgélve állt fel a kanapéról. Sokkos állapotban pislogtam a családomra és próbáltam kitalálni, hogy mégis mi ütött beléjük. Mint kiderült, az ováció Prestonnak szólt. Véletlenül sem nekem.

- Végre, hogy megérkeztetek! – vigyorgott Brody.

- Preston, édesem, hogy te mennyit nőttél! – káricálta anya.

- Istenem, egy igazi kis húsgombóc! – visítozott Leana és Preston arcát vette kínzásba az ujjaival. Fintorogva arrébb húztam tőle a fiamat, míg nem Liamnek ütköztem hátulról. Leana mintha észre sem vette volna, hogy eltávolodtunk tőle, hozzánk közelebb lépve folytatta a visongását.

- Üdv újra itthon kislányom – mosolygott rám apa, én pedig még mindig egy fintorral az arcomon pillantottam rá, majd a mellette álló Madisonra.

- Preston alapjáraton egy nyugodt baba, de szerintem tőletek megijedt – motyogtam magam elé meredve, Liam pedig hátulról megszorította a vállaimat, jelezve, hogy ő volt az egyetlen, aki hallotta, amit mondtam.

- Hát gyere a nagyihoz! – gügyögött anya, és szinte kiszakította a kezeim közül Prestont. Ha Liam nem csúsztatja hátulról a kezeit az enyéimre, akkor tuti, hogy a gyerekem után nyúltam volna.

- Istenem, olyan édes, pufi arca van! Szerelmes vagyok belé – lelkendezett Leana, nekem pedig egy hihetetlen vigyor terült el az arcomon.

- Szervusz, öreg – vigyorgott a képébe Brody, mire végre egy őszinte mosoly kúszott az arcomra, de, csak mert Preston rögtön visszavigyorgott Brodyra és válaszolt is neki a maga módján. Prestonnak sikerült mindenkit, de tényleg mindenkit lenyűgöznie és elvarázsolnia, ez alól pedig a családom sem volt kivétel.

*

Ha belegondolok, hogy innen indult el az összes lavina az életemben, mindig elcsodálkozom, hogy hogyan sikerült olyan sokáig törvénytelenül és sunnyogásban élnem. Mikor a tizenkilenc éves fejemmel titokban összecuccoltam a szobámban, aztán észrevétlenül leléptem, fogalmam sem volt, hogy mit fogok magammal kezdeni. Egyetlen egy célom volt, egyetlen egy dolog volt, amiben százszázalékosan biztos voltam. Az pedig az volt, hogy Londonba megyek.

Igazából fogalmam sincs miért döntöttem London mellett, de már elegem volt a napsütésből, negyven fokból és a nehéz, sós levegőből. Kiakartam törni a megszokott környezetemből, hogy elkezdődhessen életem kalandja. És mivel gyakran emlegetik az emberek, hogy Londonban tényleg állandóan esik az eső, nem sokáig gondolkoztam azon, hogy oda megyek –e. Emlékszem, fura volt a napos és meleg környezetből a hideg és esősbe váltani, és volt mikor néha kifejezetten utáltam az esőt, nyálkát és ködöt. De lényegében teljesen elvoltam a borús időjárással Londonban, és vagyok is még mindig. Noha azért remélem, hogy nyáron például jó idő lesz, mert most vettünk a Temze partján egy házat, és kiakarom használni az előnyeit.

Azon a bulin is az izgalmat és a kalandot kerestem, mint mindegyik másikon. Azon az éjszakán is csak szórakozni akartam, felszabadultan érezni magam szabályok nélkül. Az az éjszaka elindította életem egyik legnagyobb lavináját. Mert azon az éjszakán megismerkedtem Damonnel.

Gondolom innen nem nehéz kitalálni, hogy mi történhetett. Összeismerkedtünk, kacérkodtam vele, azt hittem, hogy leakar feküdni. Ahogy minden másmilyen pasi is, aki csak szóba elegyedett velem egy ilyen buliban. Mikor feltűnt mellette Taylor, és bemutatott neki, akkor még mindig azt hittem, hogy majd együtt nyomjuk és max lesz egy jó kis éjszakám. Na, jó kis éjszakám az lett, csak egyáltalán nem úgy, ahogy én azt elképzeltem. Nem gondolom azt, hogy azzal az éjszakával indult minden. Mert nem. Az egész akkor indult, mikor először fellázadtam a szüleim ellen és nem éreztem magam utána bűnösnek, vagy rossznak. Damon, Taylor és a többiek voltak az olaj a közepes égésű tüzemre, amiből aztán végül robbanás lett. És persze mondanom sem kellett, hogy mindannyian megégtünk.

- Chan? – szakított ki a gondolataim közül Liam, mire felkaptam a fejemet, és a kezemet a homlokom elé emelve, hunyorogva néztem fel rá. – Preston elmászott, észre sem vetted? – kérdezte, mire felkaptam a fejem és mindkét irányba fordítottam, majd megláttam a kisfiamat fehér pólóban, kék sapkájával a fején, zöld-fekete mintás fürdőgatyájában, ami alatt természetesen fürdős pelenka volt. Preston a fenekére ült és visszanézett ránk vigyorogva, aztán amint Liam elindult feléje, felvisított és vadul mászni kezdett tovább a homokban az apja elől menekülve. Nevetve néztem utánuk, Liam persze hamar beérte Prestont, az ölébe kapta őt és berohant vele a vízbe. Kuncogva figyeltem, ahogy Liam letisztogatja a homokot Preston arcáról és kezeiről, aztán emelgetni kezdi a vízben, ezzel Prestonnak hatalmas örömet és visongásra, kacarászásra okot adva. Hevesen dobogott a szívem a mellkasom ellen, mikor Liam megállt a dobálgatásban, aztán felém fordult Prestonnal a kezében és mindketten engem néztek. Elmosolyodtam és integetni kezdtem Prestonnak, mire Liam lenézett rá és a kezével visszaintegetett nekem.

Korábban mikor arra gondoltam vissza, hogy mi lett volna, ha a szüleim másmilyenek lennének és normális, szerető családban nőttem volna fel, azon kaptam magam, hogy már meg sem próbálom elképzelni az egészet. Mert, ha anyáék máshogy neveltek volna fel, ha máshogy viszonyultak volna hozzám, akkor sosem utáltam volna meg őket. Sosem utáltam volna meg ezt a helyet, sosem akartam volna elmenni innen, sosem kötöttem volna ki Londonban, sosem ismertem meg volna Damont és a többieket, sosem szerettem volna bele Liambe és sosem született volna meg Preston. Egyetlen egy rossz dolgot és egyetlen egy hibámat sem csinálnám másképp, amiket a múltban tettem, ha visszautazhatnék az időben. Mert akkor sosem ismerhettem volna meg ezt a két csodálatos embert, akiket a legeslegjobban szeretek az életemben. 

[II. 39. - Sosem szokott sírni]

Halihalloo,

oiii utolsó előtti rész&még egy Liam szemszög&Niall's birthdaay!!! Happy birthday my love!♥♥♥ Okay vissza a részhez. Lehet picit gonosz voltam, but kellett bele így a vége felé egy kis aggodalom, plusz Preston már rengeteget nőtt és így kapóra jött az egész. Ah, most már azt kívánom bár több részt írtam volna velük és baby Paynoval.:( Buttt így sikeredett, soo remélem tetszeni fog és jó olvasást! Xx♥

Liam Payne

Néhány hónap elteltével...

A reggelünk ugyanúgy indult, ahogyan szokott. Preston hét körül felébredt, így Chanel keltett engem is, mivel nekem mennem kellett be a stúdióba. Elkészülődtem, míg Chanel megetette, megbüfiztette és tisztába rakta Prestont, aztán reggelit kezdtem készíteni, amit aztán a pulton hagytam, mivel Chan még nem eszik ilyen korán, Preston pedig akkor kap valami gyümölcsöt reggeli pótló gyanánt, mikor az anyukája is eszik. Én mindenesetre összekészítettem a szendvicseimet, meg kávét, aztán pedig a táskámat, amiben, mint mindig most is hatalmas káosz uralkodott. Elköszöntem Prestontól, agyon puszilgattam, elmagyaráztam neki, hogy dolgozni megyek, és hogy majd délután találkozunk, és bár persze ebből még egy szót sem értett, talán csak annyit, hogy apa, akkor is teljesen hozzászoktam, hogy megosszak vele ilyen dolgokat, úgy hogy minden alkalommal így köszöntem el tőle. Nyomtam pár csókot feleségem szájára, motyogtam pár pajzán megjegyzést a fülébe, aztán a táskámmal a vállamon a garázsba mentem és kiálltam a kocsimmal onnan, majd a kertből kikanyarodva a belváros felé vettem az irányt. Egyszerre érkeztem a stúdió elé Harryvel, és folyamatosan az albumról és a dalokról magyarázva mentünk be az épületbe. Rögtön neki is ugrottunk a munkának meg sem várva Louist vagy Niallt, egyrészt mert szorított minket a határidő, másrészt pedig szeretnék minél hamarabb szabadulni, hogy a kisfiammal és a feleségemmel tölthessem a délutánomat. Persze idő közben befutott hiányzó két bandatársunk is, így hát ténylegesen neki láttunk a munkának és meg sem álltunk fél tizenegyig, mikor is végre tartottunk egy kis szünetet, hiszen már szétpukkadt a hólyagom annyira kellett pisilnem. Mire visszaértem Niall is visszaért az automatától és megdobott egy dobozos üdítővel, amit megköszönve huppantam le a barna bőrkanapéra. A farzsebemből előhalásztam a telefonomat, és épp hogy a kezembe került, máris rezegni kezdett. A képernyőn Chanel neve állt egy közös fotónkkal, amit még a családjánál töltött számomra első alkalomkor csináltunk Miamiben a tengerparton.

- Szia Chan – raktam rögtön a fülemhez a telefont, aztán felhúztam a vállamat, hogy megtámasszam vele a készüléket, majd kinyitottam az üdítőmet.

- Liam, Preston rosszul van – szólt bele rögtön komoly hangon, mire majdnem visszaköptem a fém üvegbe a kólát, és elkerekedett szemekkel ültem fel a félig fekvő pozíciómból.

- Hogy érted, hogy rosszul van? – kérdeztem vissza.

- Nyöszörög, csimpaszkodik rám, ha lerakom sír és szerintem be is lázasodott.

- Bassza meg! – csúszott ki a számon.

- Liam, hazatudnál jönni? – kérdezte kétségbeesetten, én pedig rögtön felálltam a kanapéról. – Fogalmam sincs, mit csináljak és szegény tényleg nincs jól, tudod, hogy nem szokott sírni. Úgy aggódom érte.

- Igen, persze, indulok. Nyugodj meg, minden rendben lesz.

- Mi történt? – kérdezte halkan Niall, mire rápillantottam röviden, majd vissza az asztalra, miközben a táskámba szórtam bele a cuccaimat.

- Legyetek készen, megyünk az orvoshoz.

- Oké. Siess – tört meg a hangja, én pedig az alsó ajkamba haraptam, hogy elnyomjam a feltörekvő, mélyről jövő káromkodást, ami kikívánkozott belőlem.

- Sietek – mondtam, aztán már le is raktam és tovább sepertem mindent a táskámba.

- Liam, mi történt? – kérdezte rögtön Harry mögülem.

- Preston beteg. Még soha nem volt beteg. És sír. Sosem szokott sírni. Mennem kell – hadartam letaglózva, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy Preston mennyire rosszul lehet.

- Jól van, menj csak, aztán hívj, hogy mi volt az orvosnál – válaszolta Harry.

- Mi baja? – kérdezte Louis.

- Lázas, meg nekem már csak az is elég, hogy sír.

- Értem, vigyázz az úton.

- És szólj, hogy mi van vele – tette hozzá Niall.

- Oké, majd üzenek. Bocs srácok – kaptam fel a táskát a vállamra, aztán a telefonomat szorongatva már ki is rontottam a szobából. Valószínűleg várni fog rám egy bírság, ha nem kettő, de megérte, mert rekordidő alatt értem haza. Beálltam a garázsba, úgy hogy mivel már ott voltam, kiálltam az Audival és csak utána caplattam a bejárati ajtóhoz, ami mögött Chanel már az egyik kezében a mellkasára szorítva a bebugyolált Prestonnal, míg másik kezében a bébi hordozóval állt. A vállát pedig Preston táskája húzta le.

- Azóta is sír? – kérdeztem rögtön, miközben már át is vettem tőle Prestont és magamhoz húztam, majd az arcából eltolva a takarót, nyomtam nedves bőrére pár puszit. Ki nem állhattam mikor sírt, legszívesebben vele együtt sírtam volna, a szívem megszakadt, a szemeimbe pedig automatikusan könnyek gyülekeztek. Nevezhettek gyengének, de tényleg nem bírtam Prestont sírni hallani.

- Igen. Végig ordított, amíg felöltöztettem. De rájöttem mi baja van. Jön a foga. Felül az egyik középső. És ettől be is lázasodott, meg nyűgös. De azért menjünk az orvoshoz.

- Tényleg, a foga! – esett le nekem is, aztán megfordultam és az autó felé indultam, aminek a hátsó ajtaját már előre kinyitottam. – Szegénykém, ennyire fáj neki? – kérdeztem, miközben Preston sapkába bújtatott fejét puszilgattam. – Még be is lázasodott tőle.

- És ezért is nyűgös. Örültem volna neki, ha legalább a láz elkerül minket – mondta Chanel, miközben mellénk sietett és berakta Preston ülését középre, aztán már rögtön be is kötötte azt.

- Erről senki sem tehet Chan. Elmegyünk az orvoshoz, aztán ő majd ír fel nekünk valami gyógyszert és különben is, plusz vizsgálat sosem árt. Aztán majd a gyógyszertől jobban lesz.

- Hát nagyon remélem. Na, add ide. Jól van édesem, semmi baj – csókolgatta az arcát, miközben átvette tőlem, aztán berakta a bébi hordozóba, én pedig megkerültem a kocsit és gyorsan beültem a volán mögé. Miután Chanel bekötötte Prestont, beült ő is mellé, behúzta az ajtót és indulhattunk. Preston végig ordította az utat is, leginkább azért, mert nem ölben volt, hanem feküdnie kellett. Nem segített az sem, hogy Chanel végig mellette volt és cirógatta, meg beszélt hozzá, sőt még az sem, hogy énekeltem. Könnyekkel a szememben hajtottam az orvosi rendelő elé, ahol aztán sokan felfigyeltek ránk, mivel Preston ordított, de most ez volt a legkevesebb gondunk. Szerencsékre betudtak szúrni minket két másik rutinvizsgálatra váró baba közé, és előttünk is csak öten voltak, úgy hogy a váróterem kitapétázott falai közt leültünk egy-egy műanyag székre és próbáltuk Prestont csitítani. El is hallgatott, amint kikerült a hordozóból és Chanel a mellkasára fektette őt. Továbbra is nyöszörgött, de nem sírt már olyan keservesen, ami némi megkönnyebbülést nyújtott, de persze nem eleget. Levettük róla a kabátját és a sapkát is, ő pedig üveges szemekkel és lefelé konyuló szájjal nézett rám. Megszakadt a szívem szomorú arcát látva, így hát lehunytam a szemem és hozzá hajolva puszikat nyomtam tűzforró homlokára. Még mindig nyöszögött, de Chanel szerint otthon is ilyen volt, mikor az ölében tartotta, úgy hogy szerinte egyáltalán nincs jobban.

Végig idegeskedtem azt az időt, amíg várakoznunk kellett, aztán az egész vizsgálat alatt, amit Preston persze megint végig ordított. A doktornő is teljesen meglepődött rajta, nem hiszem hogy valaha megélte volna már, hogy az én kisfiam sír. Preston tényleg de tényleg mindenkinek a közelében jól érezte magát, idegeneknél is, akik összevissza fogdosták, meg gyomrozták szegényt, de hát őt, ezt sose zavarta. Elég csoda gyerek volt, hiszen akkor sem sírt, vagy üvöltött, ha éhes volt, hanem mindig édesen szólt, hogy ideje az evés időnek. És akkor sem nyávogott, vagy hisztizett, ha nem tetszett neki valami. Általában olyankor mindig elkomorodott és csúnyán nézett rám, miközben a száját megállás nélkül lefelé biggyesztette és innen tudtuk, hogy haragszik, vagy ha egyszerűen csak nem tetszett neki, hogy nem játszhat tovább, mert alvásidő van. Szóval most már értitek, hogy miért vagyok oda amiatt, mert sír. Hát ezért. Mert általában soha nem szokott sírni.

A doktor megerősítette a gyanúnkat, miszerint csak a foga jön és semmi komolyabb baja nincsen. Emiatt lázasodott be, és mivel még mindig elég magas volt a láza, plusz azt is el kellett viselnie, hogy a foga furakszik át a kis ínyén, nyűgös és sírós. Ami így már totál elfogadható, de kellett, hogy ezt az orvostól is halljuk, különben én biztosan nem bírtam volna ép idegekkel. Kapott lázlehúzót kúp formájában, amitől már újra előre rettegtem, de persze egy szót sem szóltam. Melyik az a gyerek, aki nem bömbölné és ordítaná végig, amíg kúpot adnak neki? Látjátok, ti sem ismertek ilyet. És én sem.

Kúp mellett még kapott az ínyére egy balzsamot, amivel óvatosan be kell kennünk az ínyét, ahol jön a foga. Ez állítólag csillapítani fogja a fájdalmát és legalább eltud majd aludni. Nos, kíváncsi voltam, hogy mennyire fog hatni a csoda balzsam.

Villámgyorsan beugrottam a patikába, aztán haza felé vettük az irányt, ahol rögtön Preston szobájába mentünk. Chan levetkőztette, aztán a pelenkázó asztalra fektette őt, én pedig teát próbáltam adni neki, hogy eltereljem a figyelmét. Ahogy a cumisüveg a szájába került, rögtön szívni kezdte, miközben kipislogta a könnyeit a szeméből, így azok nagy cseppekben gördültek le az arcocskáján. A szívem majd megszakadt az arca láttán, miközben letöröltem a könnyeimet és türelmesen itattam őt. Csodálkozva vettük észre, hogy kiitta az összes teát, noha ez nála megszokott volna, de egyikünk sem gondolta volna, hogy majd betegen is így tesz. Chanel állítása szerint korábban soha nem is kellett neki a tea, amíg itthon voltak, mostanra viszont egészen kifáradhatott és kiszáradhatott a sok sírásban, így hát az utolsó cseppig megitta az összes teát. Utána pedig beadtuk neki a kúpot. Amivel megint megsirattuk, de szinte rögtön azután el is aludt.

Le kellett volna raknom, hogy normálisan tudjon pihenni szegényke, de úgy sajnáltam, hogy eszem ágában sem volt senkinek sem adni a kezeim közül. Lementem vele halkan az alsó szintre, aztán kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, közben pedig folyamatosan puszikat nyomtam a fejére. Chanel követett minket és lehuppant mellém a kanapéra, lábait felhúzta és a fejét hátra döntötte a támlának, míg szemeit lehunyta. Megkönnyebbültséget olvastam le az arcáról, na meg persze kimerültséget. Másik kezemmel a lába után nyúltam, aztán az ölembe húztam és azt simogattam, miközben egy kicsit lentebb csúsztam a kanapén és a fejemet szintén hátradöntöttem. Rám pillantott fél szemmel, de mivel gondolom látta, hogy Preston alszik, ezért vissza is csukta. Én is lehunytam a szemeimet és próbáltam pihenni, miközben úgy éreztem, hogy legalább annyira elfáradtam az idegeskedésben és izgulásban, mint Preston a sírásban.

Nem tartott sokáig a szundija, fél óra múlva felébredt és újra sírni kezdett. Bekentük az ínyét a balzsammal, meg ellenőriztük a lázát, ami szerencsére lement, így próbáltam visszaringatni. Elég nehéz feladatnak bizonyult, de végül újra győzedelmeskedett felette a fáradtság, és megint elaludt. Ekkor viszont már leraktam a nappaliban felállított hintázó kiságyba, és hagytam, hogy ott aludjon békésen. Utána összedobtam magunknak valami ebédet, de mivel Chanel nem volt hajlandó felállni Preston mellől, ezért hát tálcán odavittem neki a kanapéhoz.

- Köszönöm – ült fentebb, aztán az ölébe helyezte a tálcát, én pedig visszamentem az enyémért, aztán leültem mellé. – Úgy sajnálom őt – suttogta.

- Tudom Chan. Én is. De most egyél, mert már délután három van és idáig hallom, ahogy korog a gyomrod.

- Kit érdekel a korgó gyomrom, ha Preston szenved? – motyogta még mindig letörten.

- Nem szenved, édes. Most alszik, és úgy tűnik a doki által kiírt balzsam is hatott, úgy hogy már nem szenved. Minden rendben lesz vele Chanel, most pedig egyél – szorítottam meg a térdét.

- Annyira elszoktam tőle, hogy nem sír. És olyan rossz hallgatni.

- Legalább most már tudjuk, hogy tényleg csak akkor sír, ha nem érzi jól magát.

- Vajon a többi fogánál is ennyire rosszul lesz? Nem szabadna, hogy mindig ilyen magas láza legyen – motyogott mellettem aggódóan Chanel, és még mindig nem nyúlt az ételéhez, mire megálltam az evésben és felé fordultam.

- Chanel, könyörgöm, egyél. Amíg még alszik.

- Jól van már – sóhajtott fel, aztán a villáját a tészta közé nyomta és egy falatot a szájába tolt. – Megzavartalak titeket, mikor hívtalak? – kérdezte halkan, én pedig előbb megrágtam a falatot a számban és csak utána válaszoltam neki, miután lenyeltem azt.

- Nem, pont akkor ültem le szünetet tartani.

- Sok lemaradásod lesz, mert eljöttél? – aggódott továbbra is, amin muszáj volt nem mosolyognom, hiszen olyan édes volt. Ő aztán tényleg gondolt mindenre és egyaránt aggódott az én munkám meg Preston miatt. Hihetetlen nő.

- Dehogy, majd simán behozom – válaszoltam. – Egyéb kérdés? – kérdeztem felé pillantva, miközben mosolyogva kaptam be egy újabb falatot.

- A srácok nem haragudtak, amiért eljöttél?

- Istenem Chanel, hát hogy haragudhatnának már? – sóhajtottam fel, a villámat pedig lehelyeztem a tányérra. – Olyan vicces vagy néha – kuncogtam fel. – Ezt most komolyan kérdezted? Szerinted haragudnának, amiért elviszem a fiamat a gyerekorvoshoz? – vontam fel a szemöldökömet.

- Nem – mosolyodott el ő is, hiszen pontosan jól tudta, hogy hülyeséget kérdezett. Mosolyogva megingattam a fejemet, aztán újra a kezembe vettem a villát, míg a tekintetem Prestonra ugrott, aki megmozdult előttünk, de csak a kezét ejtette le maga mellé és aludt tovább békésen.

Miután megebédeltünk, lepakoltam a konyha pultra a tányérjainkat, aztán egy-egy pohárral visszatértem Chanel mellé. Ivott egy kortyot, aztán le is rakta a dohányzó asztalra a poharát, én pedig követtem a példáját, majd lehuppantam mellé és a kezét megfogva magam felé kezdtem húzni. Közelebb csusszant hozzám, aztán a kezeivel átölelt, a fejét pedig a mellkasomra fektette. Én is átöleltem őt, és puszikat nyomtam a hajára, miközben továbbra is Prestont tartottam a szemeim előtt. Kezdett lecsengeni az ijedtség és félelem, ami az elmúlt órákba költözött belénk és reméltem, hogy többet már nem is jön vissza.

Egy vagy két órát pihentünk csendben, aztán Preston felkelt és álmosakat pislogva nézett ránk. Elmosolyodtam és bíztam benne, hogy nem áll neki sírni, majd hatalmas kő esett le a szívemről, mikor Chanel beszélni kezdett hozzá, Preston pedig elmosolyodott, olyan édesen és térdet gyengítően, ahogyan szokott. Elnevettem magam, aztán visszaültem a kanapéra, míg Chan kivette őt a hintázó masinából, aztán magához ölelte és az arcát csókolgatta, míg Preston felém fordítva a fejét engem nézett. Leültek mellém, és én is rögtön odahajoltam hozzájuk, majd agyon puszilgattam Prestont, aki máris gügyögni kezdett és a kezeit az arcomba nyomta. Megpuszilgattam picike, ámbár húsos tenyerét és ujjait, aztán elhúzódtam tőle és mosolyogva néztem rá. Ő is elhallgatott, és egy ideig csak mindhárman bámultuk egymást. Chanel Prestont, Preston engem, én pedig őt. Végül felkiáltott és tovább gurgulázott meg „baa” –zott, a kezeit pedig összecsapkodta, mintha csak saját magát akarná megtapsolni. Chanelel felnevettünk és jókedvűen néztük továbbra is a fiunkat, akinek szerencsére jó kedve volt és produkálta magát nekünk.

- Gondolod, hogy a balzsam miatt nem fáj már neki? – kérdezte Chanel tőlem, miközben Preston továbbra is magyarázott nekünk.
- Lehetséges. Remélem jó sokáig hat – válaszoltam, mire Preston elhallgatott és o alakot formálva a szájával nézett ránk. – Na, mi az, tudod, hogy rólad van szó, nincs igazam? – kérdeztem tőle vigyorogva, mire ő is újra elmosolyodott és felém dőlt a testével. Átvettem Chaneltől, és ahogy a kezeimbe került a sokak szerint emlegetett „kisebb másom”, felemeltem aztán az arcomat a hasába fúrtam, mire felvisított és kacarászni kezdett. Felnevettem és tovább csiklandoztam szegényt, ő pedig sikongatott és elképesztően édesen nevetett, na meg persze kapálózott. Teljesen kifulladt, mire leálltam és lihegve, de továbbra is vigyorogva nézett rám, a következő csiklandozásra várva. Mikor rájött, hogy többet nem fogom a levegőbe emelni, leejtette a kis seggét a karomra, így hát normálisan az ölembe ültettem Chanel felé fordítva. Ahogy sejtettem, Preston a nyelvét nyújtogatta, és ha ebből még nem esett le volna nekünk, a kezeit is visszanyújtotta anyukája felé, mert tudta, hogy én nem fogok adni neki enni. Hagytam, hogy szenvedjen egy kicsit és átdőlt Chanel combjára, majd a két kezén biztosan támaszkodva pislogott fel az anyukájára, miközben a fenekével még mindig az én combomon ült. Szórakozva figyeltem, ahogy várja, hogy Chanel felvegye, aki ezt meg is tette, miután kibújt a felsőjéből és melltartójából, hogy megetethesse Prestont. Közben persze kaptam a fejemre, hogy miért szórakozom a gyerekem szerencsétlenségén, ami miatt még jobban nevetnem kellett, szóval ellettem zavarva a konyhába, hogy rendet rakjak, mert ha ott vagyok miközben Preston eszik ráadásul még nevetek is, akkor Preston is fog és majd szórakozik Chanel mellével, valamint a szájába kerülő anyatejjel. Volt már rá példa, úgy hogy felálltam, aztán rendet raktam magam után a konyhában, miközben dúdoltam és néha Chanelék felé pillantottam. Mindig is totál odavoltam azért, ahogy Preston eszik, de sajnos, ahogy egyre nagyobb lett, nem maradhattam nézőnek, mert elvontam a gyerek figyelmét a táplálkozásról. Pedig szívesen mustráltam volna továbbra is Chanelt, aki amúgy eléggé szigorú az etetéssel kapcsolatban és még azt sem engedte, hogy megkóstoljam az anya tejét, mondván „Majd nem lesz elég Prestonnak, és akkor élhet a gyerekem bolti szaron!” Plusz megkaptam, hogy perverz vagyok. Ami amúgy igaz, de azt reagáltam, hogy ő is az, szóval meg se próbálja beadni a prűd kisasszonyt, csak azért, mert gyerekünk született. A végén pedig mindketten nevettünk, hiszen szerintem egyikünk sem gondolta volna soha, hogy a „prűd” meg a „Chanel” szavak egy mondatban szerepelnek majd valaha is. 

[II. 38. - Ezt az anyukájától örökölte]

Halihalloo,

Liam szemszög, yaay!:3 Annyira imádtam írni ezeket a részeket, ah, olyan imádnivalóak hárman! Úgy vettem észre, hogy nektek is bejönnek a Prestonos részek, szóval remélem ez is tetszeni fog és hagytok nekem pár sort a rész alatt!:) Jó olvasást! Xx♥

Liam Payne

Néhány hónap elteltével...

Vigyorogva hallgattam Preston gurgulázó, gügyögő és sikongató hangjait, amiket magából adott ki, hogy minket szórakoztasson. Mikor a középső hátrapillantó tükörbe pillantottam, csak annyit láttam, hogy a kezeit ökölbe szorítva kalimpál, a lábaival is rugdalózott a gyerekülésben és a szájával folyamatosan berregett.

- Mit szeretnél mondani Preston? Felébreszted anyát – pillantgattam vigyorogva a visszapillantó tükörbe, és mivel hozzá beszéltem, megállt a rugdalózásban és gondolom fülelni meg engem kezdett keresni gyönyörű kék szemeivel. – Igen, veled beszélek fiatalember. Mit akarsz mondani apának? Vagy csak fel akarod ébreszteni anyát?

- Hát sikerült neki – sóhajtott fel Chanel mögöttem, mire elmosolyodtam és újra Prestonra pillantottam. – Direkt ébresztetted fel anyát, igaz? – kérdezte Chan, mire Preston felkiáltott és vigyorogva megint rugdalózni, meg beszélgetni kezdett.

- Imádom, mikor így örül nekünk – mondtam mosolyogva, pedig nem is láttam kisfiam felvirult arcát, ami miatt mindig mérhetetlen boldogság terül el a mellkasomban. Lassítani kezdtem, mivel megérkeztünk szülővárosomba, közben pedig újra hátra visszapillantó tükörbe néztem, ahol már Chanelt is láttam, hiszen Prestonhoz hajolt.

- Én is – szólalt fel Chanel, hangjából kihallottam, hogy ő is mosolyog. – Régóta fent van?

- Egy fél órája már biztosan. És meg is érkeztünk.

- Látom – ásított, aztán éreztem, ahogy megragadta az ülésemet, majd a feje nem sokára az enyém mellett volt.

- Tudtál szundítani?

- Mmm, egy kicsit.

- Tudtam, hogy el fogsz aludni – vigyorodtam el kajánul, tekintetét éreztem az arcomon. – Csak mert zsinórban harmadik éjszaka tartalak már fent.

- Tökéletesen tisztába vagyok vele én is. De azt hiszem ma ennek a sorozatnak véget vetünk. Szeretném már végre kialudni magam.

- Csak azért, mert anyáéknál leszünk, nem kell magunkat visszafogni baby – vigyorogtam még mindig önelégülten.

- De Prestonnal egy szobában fogunk aludni, sőt közvetlen mellettem lesz, úgy hogy de igen, vissza kell magunkat fogni.

- Jól van, tudod, hogy csak vicceltem. Én is álmos vagyok amúgy.

- Na azért – nyomott puszit az arcomra, aztán visszaült Preston mellé. – Liam…

- Hm?

- Preston visszaaludt.

- Na, ne már, megérkeztünk! – fordultam be az utcánkba.

- Megunta a hátsóm bámulását és bealudt – kuncogott.

- Én azt sosem tudnám megunni – szóltam be, mire Chanel félig horkantását és félig nevetését kaptam válaszul. – Anya úgyis rögtön felébreszti majd – parkoltam le, aztán leállítottam az autót, kikötöttem magam, majd kihúztam a kulcsot a zárból. Kiszálltam a kocsiból, aztán kiszedtem a két táskáinkat a csomagtartóból, közben pedig Chan övelte ki Prestont. Ezután az ő kezeibe kerültek a táskák, én pedig fogtam Prestont, hiszen a bébi hordozóval együtt nehezebb volt, mint a mi táskáink meg Prestoné, amikbe a cuccaink voltak pár napra bepakolva.

- Preston. Ébresztő kisfiam – simogattam pufi, kipirosodott arcát a hüvelykujjammal, aztán becsuktam a kocsi ajtót és lezártam az autót. Elindultunk befelé, miközben végig Prestonhoz beszéltem, de hát beszélhettem én neki. Olyan volt, mintha magammal társalognék.

- Sziasztok! – nyitotta ki szélesen mosolyogva az ajtót apa, mire Chanel belépett előttünk az ajtón és két pusziért hajolt apához.

- Szia, apu – raktam le óvatosan a bébi hordozót a földre, aztán hozzá hajoltam, és átöleltem.

- Szia, fiam. Minden rendben volt az úton? – kérdezte, aztán elvette tőlem a kabátomat és Chanelével együtt felakasztotta.

- Persze. Preston két utcával ezelőtt aludt be, úgy hogy sok sikert a felébresztéséhez – mosolyogtam rá, aztán újra megfogtam Prestont és a nappaliba indultam. – Szia, anya.

- Liam, kisfiam, végre, hogy megérkeztetek! Sziasztok – hajolt hozzám két pusziért, és miután leraktam a kanapéra Prestont, átöleltem őt is.

- Kivehetem? – kérdezte rögtön apa, mire Chanel mosolyogva bólintott, és már le is húzta Preston fejéről a sapkáját.

- Ruthék? – kérdeztem anyutól.

- Nem sokára jönnek, csak még ők is elmentek előbb a húgod barátjának a szüleihez – magyarázta, én pedig bólintottam, aztán leültem apu fotelébe, és mosolyogva figyeltem, ahogy apa kiköti Prestont, majd a kezébe veszi. Erre már persze Preston is felébredt, és nagyokat pislogva nézett apára, meg Chanelre.

- Istenem, olyan sokat nőtt! Miért nőnek ilyen gyorsan? – fogta meg a kis kezét anya, mire Preston elengedte az ujjait és nem szorította továbbra is ökölbe, ahogy szokta.

- Hihetetlen, hogy már négy hónapos lesz! Úgy nő, mint a paszuly – rázta a fejét apa, aztán nyomott egy puszit Preston pár szál szőke hajtincsére.

- Igen, tényleg – sóhajtottam fel. – Sosem értettem miért mondtátok mindig, mikor gyerek voltam, hogy rohan az idő. Pedig tényleg így van.

- Látod-látod! – nézett rám anyu mosolyogva.

- És még mennyi mindent meg fogsz érteni, fiam – mondta apa, aztán óvatosan megfordította az ölében Prestont, miután Chanel lehúzta róla a kabátját. – Hát, szervusz. Nem ismersz még meg, igaz? Mikor is voltunk nálatok utoljára? Egy hónapja?

- Valahogy úgy – bólintott Chanel. – De lehet legközelebb már fel fog ismerni titeket.

- Igen, már a srácokat is felismeri. Sokat fejlődött a memóriája, például ha valamelyikünk nem tartózkodik vele egy szobában és aztán bemegyünk és meglát, annyira örül nekünk.

- Édesem. Olyan gyönyörű vagy, bizony te – beszélt hozzá anyu, aki normálisan felült apa mellé, és így már ketten meredtek Prestonra. Chanel leült mellém a fotel karfájára, mire az ölembe húztam, ami miatt a hasamba könyökölt, nekem meg persze, hogy vissza kellett fojtanom a nevetésemet. Habár ha anyáék hallották is volna, nem hiszem, hogy észrevették volna, annyira elvoltak Prestonnal foglalva.

- Milyen volt a karácsonyotok? – kérdezte anya.

- Tele csomagolópapírral. Preston elég sok mindent kapott – mondtam mosolyogva, Chanel mögött kileselkedve rájuk.

- Hát azt elhiszem. Sok játékot kaptál a mikulástól?

- Egyre többet kötik le játékok, úgy hogy voltak ötleteink ajándékokat illetően – válaszolta Chanel.

- És egyre többet bírja a fejét a magasba tartani – tájékoztattam anyuékat vigyorogva. Na, nem mintha nem tudtak volna már róla, hiszen rendszeresen beszélünk, mióta Preston megszületett, azóta többet, mint eddig. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy Preston előtt elhanyagoltam őket, vagy, hogy ritkán hívtam őket, de mivel én is szülő lettem, ráadásul egy igen büszke szülő, muszáj minden örömömet a saját szüleimmel megosztanom. Néha komolyan nem értem, hogy Chanel hogyan képes mindazt az örömét visszatartani és nem megosztani a saját családjával. De persze nekik más a kapcsolatuk, és ezt el kell fogadnom.

- És állandóan rúgkapál a lábaival, meg a kezeivel is kalimpál – mondta Chanel.

- De most csak néz titeket, szóval most nem fog kalimpálni – mondtam nevetve. – És nagyon sokat gagyog. Jókat szoktunk beszélgetni – fejeztem be a kis beszámolót mosolyogva.

- Na, majd ha feloldódott, biztosan nekünk is mesél valamit – mondta anya, aztán Chan felállt az ölemből, mire rögtön felnéztem rá.

- Kimegyek a mosdóba – mosolygott le rám, aztán magunkra is hagyott minket, én pedig vigyorogva figyeltem, hogy anya és apa mekkora rajongással nézik és beszélnek a fiamhoz. Végül aztán feltápászkodtam és a konyhába mentem, ahol a tűzhelyen több edényben is főtt valami. Beleszimatoltam az ételekbe, aztán öntöttem magamnak inni, majd a pohárral kezembe mentem vissza a nappaliba, ahol Preston már szélesen vigyorgott apára és anyára és máris mesélni kezdett nekik valamit.

- Annyira hasonlít rád Liam! Sokkal jobban, mint csecsemő korában.

- Jaj, anyu, ne túlozz már, még most is csecsemő! – vágtam kétségbeesett fejet, mire felnevetett, majd felállt és felém indult. Széttártam mosolyogva a karjaimat és szorosan átöleltem őt, míg ő a fejét a mellkasomra fektette.

- Olyan büszke vagyok rád Liam, remélem, ezt tudod.

- Tudom – simogattam a hátát. – Örülök, hogy büszkévé teszlek.

- És édesapádat is – emelte fel a fejét a mellkasomról és úgy nézett fel rám.

- Szeretlek – válaszoltam.

- Oh, Liam, én is nagyon szeretlek – szorított magához erősebben és a fejét visszafektette a mellkasomra. – És most már ne mondj több dolgot, amivel megsirathatnál.

- Oké – kuncogtam el magam, aztán még egyszer szorosabban szorítottam magamhoz, majd nyomtam egy puszit az arcára.

- Minden rendben? – kérdezte Chanel, mire anya elengedett, de a fél kezével még mindig ölelt és úgy fordult Chan felé.

- Persze – bólintott mosolyogva. – Gyere ide te is – intette a feleségemet magunk felé, mire Chanel mosolyogva hozzánk lépkedett, aztán átölelte a másik oldalamat és persze anyát is.

- Apád teljesen odavan Prestonért – emelte fel a fejét, hogy felnézhessen rám.

- Preston mindenkit elvarázsol – mondta mosolyogva Chanel, míg a fejét a mellkasomnak döntötte és apát nézte a fiunkkal.

- Az biztos – válaszolta anyu sóhajtva, végül elengedett. – Chanel édesem, te kérsz valamit inni? Éhesek nem vagytok?

- Én még nem, de Preston szerintem nemsokára az lesz – válaszoltam a homlokomat ráncolva, miközben próbáltam visszagondolni, hogy mikor is evett utoljára. Otthon, mielőtt elindultunk volna.

- Majd ha szól érte, megetetem. Karen, múltkor hoztad azt az isteni süteményt, mielőtt még el nem felejtem, a receptjét ide tudod adni?

- Persze! A lekváros, diósra gondolsz?

- Igen – bólogatott Chanel, aztán már magamra is hagytak, így visszasétáltam a nappaliba és leültem apa mellé a kanapéra.

- Nézd, csak ki van itt fiam – fordította Prestont felém, és amint rám nézett rögtön elvigyorodott, és rúgkapálni kezdett a lábaival. Vigyorogva átvettem tőle a kisfiamat, aztán nyomtam a fejecskéjére egy puszit és magam felé fordítva fektettem az combjaimra, de úgy hogy közben a kezeimmel a hátát és a kis fejecskéjét tartottam.

- Na, mi az Preston? Összebarátkoztál az öregeddel? – kérdeztem tőle vigyorogva, ő pedig továbbra is rugdosott a lábaival és a kezeivel, amik szokás szerint ökölbe voltak szorítva, kalimpált.

- De össze ám. Az előbb már rám is vigyorgott.

- Hát az biztos, hogy nem szívbajos kisbaba. Nem érzi magát senkinek az ölében rosszul vagy feszélyezve. Azt hiszem, ezt az anyukájától örökölte – néztem mosolyogva Prestont, aki már a nyelvét előre tologatva nyitogatta a száját, amiről tudtam, hogy éhes. – Ideadnád a táskáját? – mutattam apa mellé a kanapé végébe. – És kivennéd belőle a cumisüvegét?

- Persze – apa ki is vette a kék műanyagot, levette róla a kupakot, aztán a számba nyomta, mire megkóstolhattam, hogy elég meleg –e. Természetesen hideg volt, ugyanis odakint is mínusz fokok vannak, szóval nem is tudom, hogy mit vártam. – Mi van benne?

- Tea. De meg kell melegíteni, mert hideg.

- Maradj csak, majd én megmelegítem – állt fel. – Csak dobjam be a mikróba és kész?

- Aha. A tetejét előtte csavard le. Ne melegítsd túl – kiáltottam utána.

Visszanéztem Prestonra, akinek az arcáról már eltűnt a mosoly és kíváncsian nézett rám, miközben a nyelvét mutogatta nekem a szájában.

- Ne nyújtogasd a nyelved, mindjárt kapsz egy kis teát – nevettem ki, mire hangosan hallatott egy „ba” hangot és még a kis kezével is csapott egyet. – Héj-héj, nem morcoskodunk – töröltem le a vigyort a képemről, hiszen azzal valószínűleg csak produkáltam, mikor már így is éhes volt. – Mi a helyzet a pelusban? – csúsztattam a kezeimet a hónalja alá, aztán megemeltem és az orromat a fenekéhez nyomtam. – Jó sok pisi. Neked nem kényelmetlen abban lenni, mondd csak? – húztam fel az orromat, miközben visszafektettem vízszintesen a kezemre, ő pedig megint elvigyorodott, mintha csak értené, hogy mit mondok neki.

- Na, itt van. Kóstold meg, nem –e nagyon meleg – tolta elém apa, aztán beleszívtam. A tea kellemes langyos volt, így azonnal el is engedtem a cumit.

- Pont jó – mondtam, aztán Preston felé tartottam a szájához, ő pedig rögtön rá is kapott és erőteljesen szívni kezdte a cumit. Természetesen kiitta a cumisüveg egész tartalmát, amivel megint nem hagyott csalódni. Mindig megissza az összeset és mindig rendesen eszik, éppen ezért is van olyan jó bőrben. Pont, mint én voltam ennyi idős koromban. – Felviszem, kicserélem a pelenkáját – mondtam apunak, aztán felálltam Prestonnal az ölemben és függőlegesen a vállamra fektettem, hátha büfiznie kell.

- Oké – mosolygott fel ránk apu, én pedig a másik vállamra akasztottam a táskát, aztán kiindultam a nappaliból. Felmentem a régi szobámba, ahol meg volt ágyazva, amiről biztosan anya gondoskodott. Letettem a takaróra Prestont, aki egyből nézelődni kezdett a számára még idegen szobában, miközben én letérdeltem az ágy elé és elkezdtem kipakolni a kellhető dolgokat a táskából. Naná, hogy akkor kellett pisilnie, mikor elhúztam előle a pelenkát, így hát pontosan a mellkasomra célzott egy rövid ideig, amíg észbe nem kaptam és gyorsan visszanyomtam pelust, hogy oda intézze el a dolgát.

- Ah, Preston! – sóhajtottam fel, persze sose szemrehányóan, hiszen ő nem tehet róla. - Végeztél már? – kérdeztem tőle, választ viszont nem vártam. Elvettem a kezem a pelenkáról, aztán leráncigáltam magamról a pulóveremet, amit még karácsonyra kaptam Chaneltől, aztán az alatta lévő pólót is, így hamar félemeztelenül térdeltem a kisfiam előtt az ágyon. Végül grimaszokat vágva tisztába tettem, így ő végig kacarászott és engem bámult gyönyörű szemecskéivel, amiket határozottan édesanyjától örökölt. És eddig úgy tűnik, hogy a hajszínét is, habár még simán bebarnulhat a haja.

- Hát ti meg mit csináltok? – hallottam meg Chanel csodálkozó hangját mögöttem, mire elmosolyodtam és jól becsatoltam Prestonon a pelenkát.

- Preston lepisilt – válaszoltam, miközben visszacsatoltam a bodyt rajta és felhúztam a kis nadrágját.

- Na bravo – nevetett fel. – Öltözz át, én meg megetetem, addig felhozod a kiságyat a kocsiból? Lerakom aludni. Utána pedig ebédelünk – állt meg mellettünk.

- Oké. De megitta az összes teát is a cumisüvegből.

- Láttam – kuncogott Chan, aztán nyomtam egy puszit Preston homlokára, majd feltápászkodtam a földről.

- Mindjárt jövök – adtam feleségemnek is egy puszit, aztán leindultam a táskáinkért.

- Mi történt? – nézett rám a homlokát ráncolva apu. – Preston lepisilt – magyaráztam, aztán felkaptam a táskáinkat és felindultam velük vissza a szobámba. Miután magamra vettem egy másik pulóvert, kimentem a kocsihoz, behoztam a fél tojás alakú kiságyat, amit az ágy oldalához lehet rögzíteni, így Preston egyik oldalán Chanel feküdhet, a másikon pedig rácsok védik. Direkt utazásokhoz vettük, így nem kell magunk közé fektetni és így össze sem nyomjuk őt az éjszaka. Na meg sokkal kényelmesebb is annál, ha köztünk feküdne. És ha már a kocsinál jártam, behoztam anyáék és a nővéremék ajándékát is, így mindezekkel indultam vissza a szobámba. Chanel már szoptatta Prestont az ágyon ülve a falnak dőlve, így halkan kellett tevékenykednem, különben teljesen elvontam volna Preston figyelmét az evésről. Szerencsére a kiságy könnyen összerakható volt, így hát Chanel oldalára állítottam, aztán az oldalához raktam egy párnát, hogy Preston ott se üsse meg magát, majd a plédjét is a matracra terítettem. Chanel elsuttogott egy köszit mosolyogva, aztán magukra hagytam őket, és a becsomagolt ajándék dobozokkal mentem le az alsó szintre. A karácsonyfa alá helyeztem őket egy rakat másik mellé, aztán lehuppantam apa mellé. – Preston? – kérdezte.

- Eszik, aztán Chan lerakja aludni.

- Ja, oké.

- Kész van az ebéd – mondta anyu mögöttünk. – Preston még eszik?

- Igen – válaszoltam hátra pillantva rá.

- Akkor megvárjuk.

Ekkor a bejárati túl oldaláról zörgés hallatszódott, majd hamarosan kinyílt és Nicola dugta be a fejét a folyosóról a nappaliba.

- Öcsi! – csillantak fel a szemei, mire elmosolyodtam, aztán rögtön felpattantam és feléjük vettem az irányt.

- Hello Nic – öleltem át, amint levette a kabátját.

- Hol van Preston? – kérdezte rögtön, aztán már el is tolt magától és kérdő tekintettel nézett rám.

- Eszik, aztán meg alszik, úgy hogy egy-két óráig még megszívtad – vigyorogtam rá szemtelenül, mire a karomra csapott és elindult mellettem, én pedig nevetve és a kezemet simogatva néztem Nicola barátjára, végül kezet nyújtottam felé. 

[II. 37. - Nem tehet róla, hogy olyan anyja van, mint amilyen]

Halihalloo,

awweee az egyik legédesebb rész következik, amit valaha írtam Lanelbe, egyszerűen imádom!:3 Preston, Preston, Preston, egy kis Lanel és a srácok is felbukkannak a végén, de a rész Preston körül forog. Remélem tetszeni fog!^^ Jó olvasást! Xx♥

Chanel Payne

Néhány hét elteltével...

Halk nyöszörgés rázott ki az álmomból, így rögtön a másik oldalamra fordultam és a bébi őr után nyúltam, ami a telefonom mellett pihent az éjjeli szekrényen. A kis képernyőn Prestont láttam, amint a kiságyában feküdt és a kezeit ökölbe szorítva grimaszolt. Tovább nyöszörgött, mire a bébi őrön kimutatott digitális órára pillantottam, majd visszaraktam a készüléket a helyére. Lassan felültem az ágyban és óvatosan kimásztam Liam mellől, nehogy felébresszem, még csak hét óra volt, és egész éjjel kukorékoltunk, mert Prestonnak fájt a hasa és sírt is. Az alsó ajkamba haraptam, a lábaim teljesen elvoltak zsibbadva, így alig bírtam rájuk állni. Kimentem a folyosóra, aztán balra fordultam és be is mentem Preston szobájába, ami közvetlen a miénk mellett volt. Elmosolyodtam, amint megláttam a kicsi pufi arcú Paynomat. Lehúztam róla a plédet, aztán óvatosan a kezembe vettem és függőlegesen a magamra fektettem, míg egyik tenyerem pici fejére csúszott és nyomtam egy-két puszit a halántékára. A cumit, amit általában egy perccel kiköp, miután a szájába adom, felvettem a matracról, ahova éjszaka is kiköphette, majd a pelenkázó asztalra raktam, aztán a hatalmas barna, kényelmes fotelhez mentem és leültem oda óvatosan. Preston még mindig nyöszörgött és édes kisbaba hangokat adott ki, én pedig mosolyogva fektettem a karomra. Mutatóujjammal simogatni kezdtem az arcocskáját, de nem nyitotta fel a szemeit, így hát felhúztam a pólómat, és etetni kezdtem őt.

Az etetéssel a kezdetektől fogva semmilyen problémánk nem volt, már elsőnek rákapott és rögtön tudta, hogy mit kell csinálnia. Eddig az anyatejem sem tűnik kevésnek, úgy hogy ezzel szerencsére minden rendben van, na, nem mintha valami mással problémáink lennének. Preston makkegészséges és ezért nem is lehetnék hálásabb. Nem sokat sír, csak ha valami tényleg nincs rendben, mint például tegnap éjszaka, mikor fájt a pici hasa. Előfordult már máskor is, de a doktornő azt mondta, hogy ez teljesen normális ilyenkor a babáknál, és hogy kellemetlen, de el fog múlni. Éppen ezért nem estem kétségbe, mikor Preston átordította az éjszakát, Liam viszont velem ellentétben alig bírja hallani, mikor a fiunk sír, így általában ő vele szokott szenvedni.

Már több mint két hete megszületett, de már olyan érzésem van, mintha eddig is mindig velünk lett volna. Az első pillanattól kezdve teljesen belészerettem, éppen ezért néha őrjítő lelkiismeret-furdalás tör rám, amiért egy percig is eljátszottam azzal a gondolattal, hogy nem tartom meg őt. Annyira gyönyörű és csodálatos, hogy az is gyakran eszembe jut, mégis mivel érdemeltem ki őt. Egyébként álmában és akkor is mikor fent van, egy az egyben Liamre hasonlít kicsi baba korában, amiért még jobban oda vagyok, már ha ez még lehetséges. Karenék hoztak pár fényképet Liamről kisbaba korában, amit itt őrizgetek Preston szobájában. Egyébként nem csak én vagyok oda ennyire a kisbabámért. Mellettem természetesen még Liam is, de hát erre lehetett számítani, hiszen ő az első pillanattól kezdve így tett, mikor elmondtam neki, hogy terhes vagyok. És minden úgy is lett, ahogy azt gondoltam. Éjszaka, ha Preston nyöszörög, hamarabb felugrik, mint én, áthozza nekem, és miután megetettem őt, meg is büfizteti és visszafekteti aludni. Kicseréli a pelenkáját, segít megfürdetni, és ha tehetné, huszonnégy per hétben a kezében hordozná és magához ölelgetné. Néha már úgy kell elvennem tőle, hogy hagyja szegény gyereket normálisan és nyugodtan aludni az ágyában és nem a kezében. Mindezek mellett velem ugyanolyan figyelmes és türelmes, mint a terhességem alatt volt és elhalmoz a szeretetével, amiből nem tudok eleget kapni.

Karen és Geoff, meg Liam nővérei is teljesen oda voltak Prestonért, és még apámat is teljesen levette a lábáról a kisfiam. Az egész család ide utazott Preston születése után egy nappal Miamiből, és egy egész hetet maradtak, ami bár először idegesített, végül örültem mikor Brody meg apa megjelentek nálunk. Persze anya olyan volt, mint mindig is, de nem nagyon sikerült felhúznia, legfőképpen, mert Preston állandóan a közelemben volt és éppen ezért nem hagytam, hogy az idióta anyám kiakasszon. De ugyanolyan büszkén vette Prestont a kezébe, mint apa és Karenék és ennek örültem, habár mindenkinek megtiltottuk, hogy bárki bármilyen képet is feltöltsön bárhova Prestonról.

A srácokkal csak kétszer találkoztunk mióta megszületett Preston, másnap reggel bejöttek hozzánk a kórházba, meg egyszer eljöttek, de csak rövid időre, mert nem akartak zavarni. Akkor még eléggé nehezen ment a mozgás a szülés miatt, szóval a legtöbb időmet a kanapén töltöttem az ölemben Prestonnal. Plusz a srácok dolgoztak az albumon, és a lányoknak is megvoltak a saját teendőik, így lényegesebben kevesebbet látjuk egymást, mint mikor még Niallék a szembe szomszédjaink voltak. Ami totál meglepett, hogy Louis akkora vigyorral vette át Prestont Liamtől, mint amilyet még nem láttam az arcán. Habár, talán meg is haragudtam volna rá, ha csak miattam nem örülne a kisfiunknak, hiszen ő aztán tényleg nem tehet róla, hogy olyan anyja van, mint amilyen.

Preston a kis nyelvét előre dugva jelezte, hogy nem kér több tejet, mire elhúztam a mellemtől és visszahúztam magamra Liam pólóját. Függőlegesen újra magamra fektettem őt, úgy hogy a kis hasa a vállamnál legyen, a kezei pedig előre lelógjanak a hátamon. Azt olvastam, hogy ez a helyes tartása a büfiztetésnek, és mivel minden etetés után szokott büfizni és általában elég nagyot is, egy ruha pelenkát terítettem a szájához a vállamra. Felálltam vele és járkálni kezdtem, miközben a hátát simogattam és a fejét puszilgattam, ő pedig jó öt perc után büfizett is egyet.

- Jaj de ügyes vagy – motyogtam a fejébe, aztán további puszikat nyomtam rá, majd a ruha pelenkát óvatosan elvettem a hátamról és félre raktam pelenkázó asztalon, hogy majd a mosógépbe tudjam vinni. Leraktam Prestont is a pelenkázóra, mire felnyitotta pici szemeit és csak pislogott rám egy ideig. Mosolyogva nyomtam puszit a homlokára, aztán meg a picike kis mellkasára, miközben lehúztam róla a kis nadrágot, ami pizsamája volt. Kigomboltam a hosszú ujjú bodyját, aztán tisztába raktam és óvatosan levetkőztettem. Nem bírtam megállni, hogy ne szórjam be pici kis testét csókokkal, ami miatt mindig összehúzza magát, feltételezem, mert csiklandós neki. Egy új bodyt húztam elő, amire zöld szörnyecskék voltak rajzolva, aztán óvatosan ráadtam egy szürke kisnadrággal. Eközben végig fent volt és a szemeivel engem vizslatott, majd miután végeztem vele, lehajoltam hozzá és megpusziltam az arcocskáját. A hajam eközben előre hullott, ami így megcsiklandozta a nyakát, mire Preston elmosolyodott és felemelte ökölbe szorított kis kezeit. – Gyönyörű vagy – puszilgattam kuncogva, ő pedig továbbra is csak mosolygott, miközben a kezeit feltartotta, mintha csak azt akarná, hogy ne puszilgassam. A kezembe vettem, aztán kidobtam a piszkos pelenkát, majd a hátát simogatva indultam vele vissza Liamhez. Még mindig aludt, így óvatosan leraktam mellé Prestont, aztán visszabújtam hozzájuk, az ágyba és Preston pocakját kezdtem simogatni, amire persze megint elaludt. Én is lehunytam a szemeimet és már majdnem elaludtam volna, mire Liam megmozdult, így pislogni kezdtem és mosolyogva néztem, ahogy ébredezik. Megállt a mozgolódásban, aztán Prestonra nézett, majd rám, végül az arcán elterült egy hatalmas mosoly és visszaejtette a fejét a párnába. Kezét Preston lábára csúsztatta, amire egy picike zokni került és azt fogdosta, miközben újra lehunyta a szemeit, aztán megint felnyitotta azokat.

- Szia – suttogtam mosolyogva, aztán közelebb csúsztattam a fejemet Prestonéhoz.

- Jó reggelt – motyogta vissza. – Boldog szülinapot baby – mosolyodott el szélesen, mire felsóhajtottam és az ajkaimat biggyesztve néztem rá.

- Köszönöm – válaszoltam mosolyogva. – Még csak harminc lettem, jó? – mormogtam csukott szemekkel.

- Nekem huszonöt vagy édes – vigyorgott Liam, aztán felemelkedett, mire én is és hagytam, hogy bekebelezze az ajkaimat. – Imádlak. És nagyszerű anya vagy. És köszönöm, hogy vagy nekem – motyogta, miközben egyfolytában apró csókokat nyomott a számra.

- Én is nagyon szeretlek – suttogtam vissza, aztán megint megcsókoltam, majd mosolyogva feküdtünk vissza a párnára mindketten.

- Mikor keltél?

- Egy órája. Preston éhes volt.

- Nem fáj a hasa?

- Hát eddig nem szólt érte. Most aludt vissza – nyomtam az említett fejére egy puszit, aztán az ujjaimmal kinyitottam az öklét, és a mutató ujjamat bedugtam a tenyerébe.

- Akkor jó – sóhajtott fel és visszacsukta a szemeit. Egy ideig feküdtünk csendben és mindketten kiélveztük a nyugit, mivel ugye Preston is aludt. Ezután viszont éreztem, hogy muszáj lesz vécére mennem, hiszen még mindig nagyon véreztem a szülés után és emiatt sűrűn kell járnom pisilni. Kicsusszantam Preston mellől, aztán a szoba leghátsó sarkába húzódtam be, ahol volt a zuhanykabin, vécé, mosdókagyló, és ezekkel szemben pedig egy hatalmas ovális alakú kád, ami egy homályos üvegfallal volt leválasztva a szobánktól. Liam továbbra is az oldalán feküdve maradt, Prestonnal szemben, így nyugodtan elvégezhettem a dolgomat. Miután megmostam a kezeimet, Liam mögé térdeltem az ágyra és befeküdtem az ő oldalára, mögé. Egyik kezemmel átöleltem a derekát és előrecsúsztattam a hasára, míg a másikkal a hajába túrtam hátulról. Puszit nyomtam a vállára, aztán teljesen a hátához simultam, míg ő az egyik kezét, az enyémre csúsztatta és hátra fordult egy picit felém. Felemeltem a fejemet, aztán nyomtam egy csókot a szájára, majd az államat megtámasztottam a vállán és úgy néztem le Prestonra, aki még mindig békésen aludt, és egy az egyben úgy nézett ki, mint az édesapja.

*

A nyugit élveztem a kanapén ebéd után, miközben a kezemben lévő bögre fülét szorongattam, hiszen a cappuccinom olyan meleg lett, hogy a pohár falát nem tudtam megfogni. Leszoktam a kávézásról amint kiderült, hogy terhes vagyok Prestonnal, és cappuccinot is vagy már ezer éve ittam utoljára, de úgy éreztem, hogy bármelyik percben leragadhat a szemem az álmosságtól és nem terveztem aludni. Egyrészt mert tudatomnál akartam lenni, mikor végre egy kicsit összebújhatok Liammel, másrészt pedig ő is rám parancsolt, hogy ne aludjak el. Azt nem tudtam, hogy miért, de voltak sejtéseim, így hát szófogadóan meresztgettem a szememet és vártam rá, hogy lejöjjön. Ami amúgy öt perccel azután, hogy felment, meg is történt, hiszen Preston valószínűleg már az ölében elaludt, miközben felvitte őt a szobájába.

Elmosolyodtam, majd rázni kezdtem a fejem, miközben figyeltem őt, ahogy lejön a lépcsőn, a kezében egy fehér dobozzal, melynek a tetején egy masni volt. Csak mikor leült mellém, akkor láttam, hogy a dobozon, további kettő volt még, egy szintén nagy, de vékony, valamint egy sokkal kisebb, de vastagabb.

- Liam! Most ezt miért kellett? – dorgáltam, miközben leraktam a bögrémet a dohányzóasztalra.

- Azért, mert szülinapod van. És mert szeretlek. Boldog szülinapot – hajolt hozzám, aztán egy csókot nyomott a számra.

- Köszönöm, de tényleg nem kellett volna.

- Bontsd ki! – mondta izgatottan, én pedig a legkisebb doboz után nyúltam. Láttam, amint próbálja elrejteni a mosolyát, de nem sikerült neki, és ezt tudtára is adtam azzal, hogy a kezemmel meglöktem a combját. Levettem a dobozról a tetőt és meglepődve pislogtam a fekete négy szögletű tabletnek kinéző készülékre. – Ez egy e-book. Elég sokat olvastál a terhességed alatt, de mivel időnk már nincs úgy könyvesboltba járni, plusz ezt sokkal könnyebb is olvasni, például, mikor büfizteted Prestont, gondoltam, miért ne. Plusz két kattintással megtudsz rajta venni egy könyvet, és felkapcsolhatod rajta a világítást, ha sötétben olvasnál – magyarázta, én pedig csodálkozva oldottam fel a készüléket és léptem a főmenübe.

- Nagyon szépen köszönöm. Nem gondoltam volna, hogy ilyesmivel lepsz meg. Nagyon örülök neki, köszönöm – néztem fel rá, mosolyogva aztán egy csókot nyomtam a szájára.

- Tudtam, hogy örülni fogsz neki. Na, bontsd ki a többit is – bökött a fejével az ölemre, mire magam mellé raktam az e-bookot, aztán kinyitottam a következő dobozt. Egy összehajtogatott fekete póló pihent benne, a mellén a „my boy” felirattal és egy nyilacskával, mire rögtön kikaptam az anyagot a dobozból és megfordítottam. A hátulján ott díszelgett nagy fehér betűkkel a „Batwoman” felirat, mire felnevettem és hitetlenkedve néztem Liamre.

- Elképesztően hiányoltam ezt a pólómat – nyögtem ki vigyorogva.

- Az enyém még mindig meg van, de elhalványodott rajta a felirat, szóval csináltattam egy újat is.

- Olyan bolond vagy, imádom, köszönöm szépen – nevettem.

- Van még valami a dobozban – mondta izgatottan, mire lepillantottam és döbbenten meredtem a szintén fekete színű bodyra. A mellén a „my mommy” felirat állt szintén nyíllal, a hátulján pedig az, hogy „little Batman”.

- Prestonnak – mondtam, miközben a bodyt nézegettem.

- Prestonnak – mondta ő is, mire felnéztem rá és átöleltem.

- Nagyon imádom. Köszönöm szépen!

A harmadik dobozban pedig mi más lehetett volna, mint egy kurvásan szexi fehérnemű, amit egyelőre még a szekrényem aljára kell mélyesztenem, de amint elmúlik a vérzésem, tuti, hogy felveszem majd. Liammel beszélgettünk és csókolóztunk legalább másfél órán keresztül, aztán Preston is úgy döntött, hogy velünk akar ünnepelni, mivel felébredt. Felindultam hozzá a dobozokkal a kezemben, és miután gyorsan lecseréltem a pólómat a Batwoman –esre, kivettem Prestont a kiságyból, megetettem, megbüfiztettem és szintén lecseréltem a bodyját. Imádni való volt benne, ezért fültől-fülig érő szájjal indultam le vele az alsó szintre, ahol rögtön egy hatalmas tortával találtam szemben magamat, amit Cora tartott a kezeiben, körülötte, pedig a srácok sorakoztak.

- Na, ne már – nevettem el magam, mire elkezdték énekelni a „Happy birthdayt”, amire Preston visszaaludt a vállamon.

- Boldog szülinapot csajszi – indult meg felém tárt karokkal először Palmer, én pedig mosolyogva adtam két puszit az arcára.

- Köszönöm – mondtam mosolyogva, aztán óvatosan átadtam neki Prestont, így a többieket is áttudtam ölelni. Még Louis is felköszöntött és adott két puszit, aztán elmentem tányérokért, meg villákért és késért, és letelepedtünk a nagy étkező asztalhoz, miközben Preston még mindig Palmer vállán aludt tátott szájjal. Eközben Palm minden neki szánt kérést, miszerint adja tovább a kicsi Paynot, ignorálta, végül Niallnek adta át, aki rekord sebességgel benyomott egy torta szeletet és követelte a kisfiamat.

- Imádom a pólóitokat – szólalt fel vigyorogva Cora, mire én is elvigyorodtam és Liamre néztem, aki szintén lecserélte a felsőjét a Batman –esre.

- Én is – válaszoltam mosolyogva.

- Megkellett volna rajta lepődnöm, de valahogy nem ment – mondta Louis, mire elnevettük magunkat, Liam pedig büszkén kihúzta magát.

- Most mondjátok, hogy nem vagyok elég kreatív! – kérte ki magának, amit szintén nevetés követett.

- Hát, szia, kisöreg – gügyögött Harry Prestonnak, aki még mindig Niall ölében feküdt, csak most már felpislogott a srácokra.

- Szerintem nyomott egyet – szólalt meg Niall, mire elvigyorodtam, a többiek pedig felkuncogtak.

- Hát az lehet, mert most evett.

- Tisztába rakhatom? – kérdezte rögtön Cora, mire kapott pár fura pillantást, én viszont csak nevetve bólintottam. Elvette Nialltől Prestont, aztán ketten felindultunk az emeletre, de félúton megálltunk, mert Freddie is mindenképpen velünk akart jönni, így hát be kellett várnunk. A mutatóujjamat szorongatva jött mellettem, aztán amint Preston szobájába értünk, az első kérdése az volt, hogy hol vannak a játékai.

- Még nem pakoltuk elő a játékait, mert még túl kicsi ahhoz, hogy játsszon – magyaráztam neki, miközben Cora lerakta Prestont a pelenkázóra és elkezdte tisztába rakni.

- És mikor pakoljátok elő? – kérdezte.

- Majd mikor nagyobb lesz – kuncogtam el magam.

- Akkor majd játszhatok velük?

- Persze – bólintottam.

- Az igen Preston – mondta Cora, mire elnevettem magam és közelebb mentem hozzájuk.

- Kell segítség? – kérdeztem.

- Nem, nem, megoldom egyedül is! – vágta rá Cora, én pedig elvigyorodtam és felvontam a szemöldökömet.

- Nocsak. Csak nem gyakorolsz? – kérdeztem pimaszan, mire Cora elpirult, de megrázta a fejét.

- Vagyis igen, de nem azért, mert máris kellene a gyakorlat vagy valami – dadogta, én pedig elkuncogtam magam. – Úgy értem nem vagyok terhes – pillantott rám.

- Ki tudja? Ellenőrizted teszttel?

- Nem, mivel nem jött szóba, hogy gyereket tervezünk Harryvel, így hát nem is vettem tesztet – válaszolta. – És különben is, szedek fogamzásgátlót.

- Jól van, csak ugratlak – nevettem. – De amúgy, mi is védekeztünk és nem terveztünk gyereket.

- Jaj Chan, ne ültess bogarat a fülembe! – sóhajtott fel, mire elnevettem magam.

- Oké, ne haragudj.

- Különben is, most lettünk keresztszülők Harryvel. Egyelőre Preston élvezi minden figyelmünket.

- Akkor jó – mosolyodtam el. – Úgy örülök neki, hogy elfogadtátok és ti lesztek a keresztszülei. Nem volt kérdéses, mikor Liam felhozta, hogy titeket akar Prestonnak.

- Aw, hát még szép, hogy elfogadtuk! Nagyon örültünk neki, hogy ránk gondoltatok. És gondolom nem lehetett egyszerű választani köztünk, meg Palmék és Daniellek között. Harry totál odavolt, miután megkértetek minket. Tegnap is, felvásárolta volna a fél boltot a kis keresztfiának.

- Jaj, ne – nevettem fel.

- Oh, de igen – kuncogott velem együtt, én pedig mosolyogva figyeltem, ahogy Preston is elmosolyodik, mintha csak értené, hogy miről beszélnénk, vagy tudná, hogy róla van szó. Közben pedig egy az egyben olyan volt, mintha Liamet látnám magam előtt.