[63. - Nagyon hülye voltam]

Oh helloooo,
umm nem tudom mit mondhatnék a fejezetről úgy, hogy ne árulnék el sokat, szóval inkább nem mondok semmit, és lentebb elolvashatjátok lolz. Nagyon örültem az öt pipának és egy kommentnek a legutóbbi rész alatt, nyugodtan írjátok meg most is, mit gondoltok a fejezetről, van -e ötletetek, mi fog történni a blog végén, hiszen már csak két fejezet és epilógus van hátra és a végsőkig nem sokat árultam el semmiről.:D Szall kíváncsi lennék az ötleteitekre, tippjeitekre, írjátok meg milyen sorsot kívántok, a szerelmes párunknak.:3 Jó olvasást!Xx♥

Chanel Adele Sangster

Miután lehiggadtam, leültem egy fa tövébe és figyeltem az előttem elhaladó járműveket, valamint gyalogosokat. Próbáltam teljesen kiüríteni a fejemet, és miután ez sikerült, sokkal jobban éreztem magam. Egy idő után kezdtek leragadni a szemeim, és minden, amire vágytam, az egy jó kiadós fürdés és alvás volt. Ezért aztán felhívtam Liamet, akinek korábban küldtem egy üzenetet, hogy minden rendben van velem, csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Ezt ő tudomásul is vette, amiért roppant hálás voltam neki. Viszont megkért rá, hogy szóljak, mikor jöjjön értem, pedig egyáltalán nem akartam egy madzagon rángatni szegény srácot. Végül is felhívtam, és megkértem, hogy jöjjön el értem. Leolvastam az utca nevét és egy házszámot, ami velem szemben volt, majd minden további mondat nélkül leraktuk a telefont. Tisztában vagyok vele, hogy haragszik rám. Én is haragszok magamra.

Fél óra múlva megállt a járda mellett az ismerős kocsi, én pedig gyorsan beszálltam, hogy Liam tudjon is tovább hajtani.

- Köszönöm, hogy értem jöttél és adtál időt – mondtam halkan.

Válaszul csak bólintott egyet, én pedig mélyen beszívtam a levegőt, majd a fejemet jobbra fordítottam és az ablaknak döntve azt, kibámultam az üvegen.

Mikor visszaérkeztünk a hajóhoz Liam lehuppant a nappaliba a laptopjával, én pedig elmentem zuhanyozni. A Batwomanes pólómba rendesen beleizzadtam most, ráadásul az van rajtam mióta megkaptam így a szennyes közé hajtogattam, majd egy szürke Calvin Klein fehérnemű szettet húztam magamra. Ezután kifésültem a hajam, majd kiindultam a nappaliba Liamhez.

- Liam… - kezdtem, majd megálltam előtte.

- Mhm? – hümmögött, majd felnézett rám.

- Szeretnék hazamenni. Londonba – mondtam halkan, mire Liamnek megdöbbentség suhant át az arcán, de aztán rendezte az arcvonásait.

- Máris? – kérdezte.

- Amilyen gyorsan csak lehet, igen – bólintottam. – Lefoglalom én a jegyeket meg minden, csak szólni szerettem volna.

- Ja, kösz, hogy tájékoztattál – nézett vissza a gépbe. – Foglalok jegyeket.

- Liam… - sóhajtottam fel, de rám sem nézett, így megráztam a fejem, majd megfordultam és visszaindultam a szobába. Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, mert még sosem vesztünk össze ennyire komolyan. Ha vitatkoztunk is, az csak egy kis vita volt, valami értelmetlen dolgon, amiért két percre megharagudtunk a másikra, de aztán mindig ennyi volt. Most viszont teljesen más a helyzet. Nyílván, mert most kapott rajta a necces hazugságaim egyikén. Cserébe, vagy nem cserébe viszont én is haragszom rá, amiért a kérésemnek ellen ment a családom előtt, az ő pártjukra járt és még le is járatott előttük. És bár én tartozok neki magyarázattal, egyszerűen nem megy, hogy egy ilyen sokáig hordott titkot eláruljak neki.

Elővettem a bőröndömet, majd neki láttam a ruháimat a beépített szekrényből a kofferbe hajtogatni. Közben kivettem egy halvány zöld színű pulóver szerűséget, hogy, ha Londonban hidegebb lenne, ne fagyjak meg mikor megérkezünk, viszont, ha meleg lesz ne is süljek meg, tekintve, hogy az ujjai és a hasa is rövid volt, tehát jóval maradt nem fedett terület. Erre rávettem egy fekete kantáros farmer rövidnadrágot, bokazoknit húztam és a fehér Converse csukámat vettem fel végül a lábaimra. Miután bepakoltam felöltöztem, majd a hajamat egy magas lófarokba kötöttem, és kihalásztam még egy fekete baseball sapkát, amit a telefonom mellé raktam, hogy majd később felveszem. Mivel gondoltam, hogy nem fogunk sokat kommunikálni az úton Liammel, ezért kikészítettem az iPademet, amin majd filmet tudok nézni a hosszú repülőút alatt valamint a fülhallgatómat. Végül nekiláttam behajtogatni Liam ruháit az ő bőröndjébe, mikor bejött.

- Lefoglaltam a jegyeket, este nyolckor száll fel a gép. Nem sokára indulhatunk a repülőtérre.

- Rendben, én összepakolom a ruháidat.

- Oké, köszi. Nem vagy éhes? Összedobok valamit, amit eltudunk vinni, mert még van a hűtőben néhány dolog.

- Oké – bólintottam, miközben tovább hajtogattam, ő pedig újra magamra hagyott. Egyszerűen utálom ezt és közben rettentő lelkiismeret furdalásom van.

**

Mosott szarként érkeztünk meg Londonba, a kedvem a béka feneke alatti béka feneke alatt volt. Ahogy előre megjósoltam alig szóltunk egymáshoz a repülőúton, míg ő dalt írt, addig én filmet néztem és aludtam. Hála a kajának amit összedobott nem haltunk éhen, mondjuk a repülőn is lett volna alkalmunk ételt vásárolni, de akkor pocsékoltuk volna az élelmiszereket és minden ment volna a kukába. A repülőtéren miután leszálltunk és összeszedtük a csomagjainkat leszólított egy lány, aki persze közös fényképet szeretett volna Liammel. Így természetesen megálltunk, és miközben ők elkészítették a fényképet és váltottak pár szót, addig én Liamet figyeltem, akinek az arcán őszinte mosoly terült el. Ez engem is megmosolyogtatott kicsit, hiszen roppant aranyos volt. Aztán eszembe jutott, hogy rám már egy teljes egész napja nem mosolygott így, a szívem pedig rögtön vérezni kezdett. Hiányzott ez a mosolya, utáltam, amiért ezt történt és gyűlöltem a családomat, amiért felbukkantak és megkavartak mindent.

Miután hazaértünk kipakoltunk a bőröndökből, elindítottam egy adag mosást, mert persze a szennyes szépen összegyűlt, végül miután gyorsan lezuhanyoztam beájultam az ágyba. Küldtem egy sms –t Cibellenek, hogy s.o.s –ba haza kellett jönnünk Londonba, és majd felhívom holnap, majd leraktam a telefonom és a másik oldalamra fordultam az ágyban. Liam még a fejtámlának támaszkodva ült és szintén a telefonján babrált, én pedig kicsit közelebb húzódtam hozzá, bár úgy is tudtam, hogy nem fogja a csupasz vállamra helyezni a kezét és nem kezd majd el cirógatni, mint ahogyan azt mindig is teszi. Szomorúan merültem mély álomba.

**

Másnap reggel mikor felkeltem Liam már nem volt mellettem, engem pedig újra mellbe vágott az a hülye érzés, amit bűntudatnak hívnak. Totál kedvetlenül keltem ki az ágyból és indultam meg a fürdő felé, majd miután ott elvégeztem a dolgaimat, az utamat tovább folytattam az alsó szint felé. Amint leértem befordultam a nappaliba, majd rögtön Liam került a látókörömbe amint a kanapén ült és a telefonjával foglalatoskodott, viszont mikor meghallotta, hogy jövök lerakta azt és szemét az előtt szóló plazma tévére vezette, míg kezébe fogta a villát, mely az ölében lévő tányérban pihent. Aztán a tekintete lassan rám kúszott, én pedig ellöktem magamtól a falat és elindultam a konyha felé.

- Jó reggelt! – szóltam neki, közben ügyeltem rá, hogy ne takarjam sokáig a tévét, melyet nézni szándékozott. Visszaköszönt hűvösen, ami miatt a gyomrom megremegett, végül egy hatalmas csomó keletkezett ott. A torkom teljesen kiszáradt ez alatt a pár másodperc alatt, és legszívesebben lekuporodtam volna bőgve a padlóra.

Reggeli gyanánt készítettem egy szendvicset, habár pár falat után nem ment le több a torkomon, így átlátszó fóliába csomagoltam és a hűtőbe raktam. Egy pohár hideg vízzel indultam meg újra az emelet felé, miközben egy árva szót sem szóltunk egymáshoz Liammel. Kellett pár perc az ágyon ülve csendben amíg összeszedtem magam, majd egyszerűen kikaptam pár ruha darabot a szekrényből és magamra húztam azokat. Fogtam egy hátizsákot, beledobáltam a dolgaim, a nyakam köré raktam a beats fülhallgatómat, majd a telefonomat és a szemüvegemet a kezembe fogva szaladtam le a lépcsőn. A nappali küszöbén aztán újra megálltam és Liamre néztem.

- Kérsz valamit a boltból? – kérdeztem, miközben próbáltam a legmegbánóbb és egyben legártatlanabb arcot magamra ölteni.

- Kis dobozos kólát vehetnél párat, mást nem. Gondolom úgy is kaját mész vásárolni.

- Igen, és meglesz.

- Csak ennyit. Köszi.

- Mhm, rendben – bólintottam. – Majd jövök – intettem egyet bénán felé, majd inkább gyorsan megfordultam és az előszobába mentem. Belebújtam a conversembe, majd a fejembe húztam egy fekete baseball sapkát, majd mivel nem volt merszem csak úgy elvenni Liam kocsi kulcsát a helyéről megindultam a lakásom felé gyalog. A fejhallgatómat csatlakoztattam bluetoothon keresztül, majd elindítottam Shawn Mendes egyik új számát és sétálni kezdtem. Autóval körülbelül harminc percre van a lakásom, de szerintem sétálva kicsit hosszabb lesz az út. Nem igazán érdekelt, hiszen a nap sütött, nem sokkal később pedig el is kezdtem izzadni a hosszú ujjú pulóverbe, amit magamra húztam. Mondjuk akkor is jól esett sétálni.

**

Pár óra múlva parkoltam a felhajtón Liam garázsa előtt, majd kiszálltam. Kivettem a bevásárló táskákat, majd felsiettem velük az ajtó elé. Ott leraktam őket, mert nehezek voltak, majd előhúztam a kulcsomat és kinyitottam a bejárati ajtót. Miután behordtam a táskákat az előszobába becsuktam az ajtót, levettem a cipőmet és újra a kezembe vettem az élelmiszereket.

- Szia – köszöntem Liamnek aki a kanapén ült és egy füzetbe meredt, majd mikor meghallott felnézett.

- Szia, várj, segítek – rakta félre azonnal a füzetet, majd felállt és elvett három táskát tőlem. Kissé megkönnyebbülve folytattam az utamat a konyhába, majd mindent felpakoltunk a pultra. – Mivel mentél el?

- Hazasétáltam a kocsimért, így az most itt parkol a garázs előtt.

- Elvihetted volna az én kocsimat is – mondta, én pedig pár másodperces késéssel suttogtam, hogy tudom. Elkezdtem a táskákból kipakolni, ő pedig némán segített. Miután minden a helyére került Liam visszaindult a nappaliba én pedig sóhajtva utána.

- Liam. Ne haragudj rám, annyira hülye vagyok. És utálom ezt, hogy rosszban vagyunk. És értem miért haragszol rám és teljesen igazad van. Csak arra kérlek, hogy hallgass végig.

- Rendben – mondta, majd leült én pedig megálltam előtte.

- Szóval miután eljöttem otthonról és megérkeztem ide Londonba, nevet változtattam, mert azt akartam, hogy a családom sose találjon rám. Már évek óta Chanelnek hívnak, teljesen hozzá szoktam és én elakartam mondani neked, hogy korábban nem így hívtak, csak nem tudtam, hogy hogyan fogsz rá reagálni. Féltem, hogy nagyon dühös leszel. Persze, így az egész sokkal rosszabb. Sajnálom – sütöttem le a szemeimet.

- Tudod, totál ledöbbentem mikor meghallottam az anyukádtól a nevedet, aztán az ő vezetéknevét is. Átvertnek éreztem magam, de már rájöttem, hogy felfújtam a dolgot. Ettől még nem vagy más személy, és ugyanúgy szeretlek Chanelként, mint Palmerként – mondta, nekem pedig egy apró mosoly kúszott az arcomra, noha fura volt tőle az igazi nevemet hallani.

- Én is nagyon szeretlek. És ne haragudj rám – mondtam újra, mire felsóhajtott, megrázta a fejét, fél oldalasan elmosolyodott és kitárta a karjait. Szinte azonnal közéjük bújtam és fejemet a nyakába temettem. Megnyugvás járta át a testem a karjai közt és végre megint úgy éreztem magam, mint aki tud lélegezni. – Tényleg ne haragudj rám – suttogtam a fülébe, majd a fejem visszadugtam a nyakához és mélyen belélegeztem az illatát. – Nagyon hülye voltam.

- Nem haragszom Chan – simogatta a hátam. – De, ha akadnának még ilyen titkaid, azokról tudnom kell. Őszintének kell lennünk egymással.

- Igen, tudom, és nincs semmi más. Ígérem, semmi mást nem fogsz így megtudni – ráztam meg aprót, a fejemet közben erősen az ajkamba haraptam, csak hogy a fájdalommal eltereljem száguldó gondolataim. Hát persze, még hogy nem fog semmi mást megtudni.

Elhúzódtam tőle, hogy a szemeibe tudjak nézni. Az arcán egy mosoly ült, én pedig a kezemet oda csúsztattam, majd lehajoltam hozzá és ajkaimat az övéire tapasztottam.

- Baby? – kérdezte amint elhúzódtam tőle.

- Igen?

- Erm… főzöl valamit ebédre? – kérdezte, majd lepillantott az ölembe, ahol az ujjaival játszottam.

- Igen – nevettem fel. – Már éhes vagy?

- Mhm, egy picit – bólogatott.

- Oké, akkor elkezdem. Egyébként min dolgozol? – néztem a mellettünk heverő füzetre.

- Egy új dalon – felelte, miközben a szemeivel az arcomat vizslatta.

- Még nem vagy kész vele?

- Nem, még csiszolgatom.

- Akkor gondolom, nem mutatod meg – néztem rá mosolyogva.

- Jól gondolod – vigyorodott el. – Majd ha kész lesz.

- Azt elárulod, miről szól?

- A- a – rázta meg a fejét. – Most pedig csináljunk ebédet – ütögette meg a combomat ezzel jelezve, hogy emelkedjek fel az öléből.

- De vidám? Vagy szomorú? Gyors? Lassú? – erősködtem továbbra is.

- Ígérem, te leszel az első, aki majd hallja, oké? – nyomott egy rövid csókot az ajkaimra.

- Rendben – bólintottam, majd fel álltam, megfogtam a kezét és felhúztam őt is.

**

Ebéd után bealudtunk összebújva a kanapén, majd csak délután ébredtünk fel. A telefonom hangosan csörgött elég közel hozzánk, így persze mindketten megugrottunk. Hunyorogva nyúltam érte, majd meredtem a képernyőre, melyen Hazel állt. Felsóhajtottam, majd lehalkítottam és anélkül, hogy felvettem vagy ignoráltam volna a hívást, visszatettem az asztalra.

- Ki volt az? – motyogta Liam, én pedig felé fordultam és kezemet átvetettem a mellkasán.

- Anyám – dünnyögtem vissza. – Egész nap hívogat és fogalmam sincsen, hogy honnan a fenéből szerezte meg a számomat.

- Erm… lehet, hogy én adtam meg neki? – szólalt meg halkan Liam, mire felemeltem a fejem és kinyitottam a szemeim. – Ne haragudj baby, de hogyan mondhattam volna neki nemet az egész családod előtt?

- Jól van, mindegy – sóhajtottam fel és az államat megtámasztottam a mellkasán. – Úgy sem fogom neki felvenni a telefont.

- Tudom, hogy nehéz neked, és nem kéne az egészbe belekevernem magam. Meg nem is érthetem a problémádat velük, de én annyira örülnék neki, ha később tudnál nekik mégis egy esélyt adni. Láttam édesanyád arcán, hogy igazán nagyon örül, hogy lát, még akkor is, ha te nem így tettél. A tesóid pedig olyan szinten le voltak döbbenve… mintha nem is ismernének téged – mondta halkan, én pedig tudtam, hogy igaza van.

- Igazából a húgom kicsi volt mikor eljöttem, szóval talán nem is nagyon emlékszik rám. Az öcsémmel pedig akkor találkoztam először, mikor te. Tudtam, hogy anya terhes volt, mikor leléptem, de nem érdekelt. Csak az járt a fejemben, hogy szegény gyerek milyen rémes családba születik bele. Leana pedig, nos, ő egy cseppet sem változott – nevettem el magam kínosan. – Pontosan ugyanúgy ütötte bele az orrát a dologba, mint régen. Te nem vetted észre a viselkedésen azt az uralkodást, mérhetetlen nagyképűséget és gőgösséget, melyet mindennél jobban utálok? Már csak a beszédstílusukon is lehet érezni.

- Hát nem tagadom, rögtön éreztem mennyire… tekintélyesek és milyen a hozzáállásuk az emberekhez.

- Erről beszélek – ráztam meg a fejem, majd felültem.

- De talán már nem olyan rémesek, mint voltak. Tudom, hogy sokkal régebben szeretted őket. Nem hiányoznak úgy, mint azokból az időkből?

Ezen elgondolkoztam, miközben a rezgő telefonomat néztem az asztalon. Azóta vagy kétszer újra próbált elérni anya.

- De, persze hogy hiányoznak azokból az időkből. De azóta nagyon sokat változtak sajnos.

- És azóta is, mióta te eljöttél tőlük.

- Ez nem biztos Liam. Értem, amit mondasz, és igazad is van. De jelenleg nem tudom rávenni magam, hogy felvegyem neki a telefont. Talán majd később, ahogy te is mondtad. Most viszont még nem.

- Rendben Chanel, én nem erőltetek semmit. Illetve talán egy sms –t küldenék anyukádnak, csak, hogy ne aggódjon miattad. De csak egy sms. Semmi más. Ígérem.

- Jól van, legyen, ha ez téged is megnyugtat. Tessék itt a száma, másold ki – dobtam az ölébe a telefonomat, mire elkapta a csuklómat és kényszerített, hogy nézzek rá.

- Ugye nem haragszol meg érte?

- Nem – ráztam meg a fejem mosolyogva. – Üzenj neki. És tudom, hogy igazad van az egésszel kapcsolatban, csak kell még egy kis idő.

- Büszke vagyok rád – mosolyodott el, majd puszit nyomott a homlokomra és a kezébe vette a telefonomat. Elmosolyodtam, majd figyeltem még egy ideig, amíg a hívás listába lép és anyám neve melletti i –re kattintva kimásolja magának a telefonszámát. Végül felálltam és a konyhába indultam, majd kivettem két dobozos kólát a spájzból és azokkal indultam vissza hozzá.

Kicsit később úgy döntöttünk, hogy kimozdulunk a városban, mert Liam még nem volt kint és nem tudtuk, hogy mit kezdjünk magunkkal. Éppen, hogy kitettem a lábam az ajtón megzörrent a telefonom a zsebemben, ezért kivettem és a képernyőre pillantottam és meglepődve konstantáltam, hogy maga Damon írt nekem sms –t. Pedig, ő szinte sosem telefonál vagy sms –ezget a telefonjával. Az üzenetben az állt, hogy menjek a barlangba. Gondoltam, hogy fontos dologról van szó, ezért üzent ő maga, viszont őszintén megmondva, nem érdekelt. Eszem ágában sem volt lemenni a barlangban most, különösen most, mikor Liammel alig pár órája békültünk ki az eddigi legdurvább veszekedésünk után. Damonék oldják csak meg a dolgukat nélkülem, én nem megyek.